[Grem] Elhunyt Jelenits István atya piarista szerzetes, tanár úr

[Emoke Greschik]

 „Érdemes fölkelni!” – Jelenits István atya zseniális öröksége

Francesca Rivafinoli írása.
[image: null]Francesca Rivafinoli
Mandiner

„Érdemes fölkelni!” – ismert, hogy ezzel ébresztette Jelenits atya
reggelenként a kollégistákat, már kezdő nevelőtanárként; ismert méghozzá
azért, mert piarista öregdiákokon keresztül országszerte máig is számos
otthonban indul a nap ezzel a mondattal. Amely a maga egyszerűségében
zseniális: egyszerre tesz kíváncsivá és buzdít, egyszerre bátorít és nógat.
Mint egy felejthetetlen pedagógus, és mint egy hiteles szerzetespap.

„Érdemes fölkelni” – a szeretetteli, személyválogatás nélküli esélyadás
mondata is ez: mindenkit komolyan vesz, mindenkiből kinézi, hogy érdemes
lesz azon a napon a közösségében, a társadalomban jelen lennie, hogy képes
lesz valamit hozzátenni a nagy egészhez és lesz is abban valami öröme,
amiért este hálát adhat. Nincs olyan, hogy neked érdemes fölkelni, te
viszont, lusta kölök, bűnös lélek, dagonyázz az ágyadban – hanem: ha
fölkelsz, ha jössz velünk és megteszed a kellemetlen első lépést, azt a
kényelmetlen erőfeszítést, amire én tudom, hogy képes vagy, akkor
százannyit kapsz. Tudom, mert én már régebb óta talpon vagyok, kinéztem, és
láttam, sőt, meg is tapasztaltam, hogy mennyire pazar a kínálat.

„Érdemes fölkelni” – a szerény szolgálat, a derűs kereszthordozás mondata
is ez; a háborút átélt, gyerekként kitelepített, a legsötétebb ötvenes
években szerzetesnek jelentkező hívőé, és általa mindenkié, aki
körülményektől, élethelyzettől és életállapottól függetlenül képes
személyesen is nap mint nap tenni valamit, amitől az ébrenlét órái
érdemesek lesznek a megélésre. Legyen az akár egy legendássá váló
biciklitúra megszervezése, akár egy hexameterre való rácsodálkozás, némi
türelmes odafigyelés, vagy a gondok-bajok között is példamutatóan hűséges,
csöndes jelenlét.

„Érdemes fölkelni” – zseniális, és egyben kemény örökség is ez. Amikor
Jelenits atya huszonévesen kollégiumi nevelőtanár lett, látta, hogy
váltótársa, egy idős atya énekszóval ébreszti a fiúkat. Ő a maga
szerénységével nem érezte magát erre alkalmasnak – az öreg példájából
kiindulva azonban megtalálta, milyen szavakkal tudna a maga módján ő is
valami kis személyességet vinni a kamaszok számára a ködös hétköznap
reggelekbe. És mára ő lett az a nagy öreg, akinek életpéldája láttán talán
hajlamosak lennénk felsóhajtani: de klassz, amit csinált, és ahogy élt;
kár, hogy mi ezt nem tudjuk. Hogy nekünk botfülünk van, nem tudunk
énekelni. Hogy megint egy kiváló Emberrel, egy bölcs pappal, egy
pótolhatatlan pedagógussal kevesebb.

Jelenits atya azonban ezzel szemben mindennap, minden reggel arra tanít
minket, hogy sóhajtozás helyett ideje akár egy mégoly tétova, kezdő
kollégiumi nevelőtanár szintjén, a magunk képességeivel átvenni a stafétát.
Érdemes fölkelni! Mindenkinek.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240927/afc25dd8/attachment.html>