[Grem] Az EU az USA gyarmatává vált ... / Fricz Tamás

[Emoke Greschik]

https://gondola.hu/cikkek/150245-Az_EU_elvesztette_letjogosultsagat.html

..........

...........

Hosszú folyamat vezetett idáig, s ennek a legitimációvesztésnek,
önárulásnak a legutóbbi és legékesebb bizonyítéka nem más, mint az unió
viselkedése, döntései az orosz–ukrán, valójában orosz–amerikai háború
kapcsán. Az elmúlt egy évben a brüsszeli vezetők lépésről lépésre átadták a
kezdeményezést az Egyesült Államok demokrata vezetése kezébe.

Az utóbbi hetekben ennek már szánalmas és megalázó jelei mutatkoztak.

De kezdjük az egy éve zajló háború elejével: miután Oroszország a
nemzetközi jogba ütközően lerohanta Ukrajnát, az európai országok napokkal
később Versailles-ban összeültek, és megtárgyalták azt, hogy milyen módon
válaszolnak az orosz agresszióra.

Ott és akkor abban állapodtak meg, hogy számos és sokféle szankciót
léptetnek életbe Oroszországgal szemben, de gáz- és olaj, illetve
atomszankciókra nem kerülhet sor.

Mert Európa a gáz- és olajszükségletének majdnem a felét Oroszországból
szerzi be.

Tehát az unió nem teheti meg azt, hogy az energiát érintő szankciókkal
saját magát tegye tönkre, mert az nem éppen hatásos fegyver egy háborúban,
ha az ember önmagát lövi főbe.

De Versailles valahogyan sohasem fejeződik be jól.

Néhány héttel később már arról tárgyaltak a brüsszeli elit tagjai, hogy
mégis szükség van olajbojkottra, és a gázszankciók is rövidesen terítékre
kerültek. Miért tettek így? Ha akkor még nem is tudtuk, ma már igen.

Amerikai befolyásra, nyomásgyakorlásra.

Az USA-nak tökéletesen megfelelt az, hogy az unió önmagát hozza nehéz
gazdasági helyzetbe, hiszen az orosz gáz és olaj pótlása máshonnan óriá­si
kihívás, és évek kellenek hozzá.

Az Egyesült Államok viszont mindebből profitált.

Hiszen dúskál a palagázban, olajban, s ezt magas áron tudja eladni az
európaiaknak. A demokrata kormányzat így két legyet akart ütni egy
csapásra: az oroszok és Európa gazdasági gyengítését, de ebből igazán csak
az utóbbi sikerült, vagyis az állítólagos szövetséges meggyengítése.

Miközben ők továbbra is beszerzik az oroszoktól azt, amiből hiányuk van,
például az uránt.

A következő lényeges mozzanat: az oroszok támadása eleinte sikereket
hozott, megközelítették Kijevet és Zelenszkij hatalmát közvetlenül
veszélyeztették. Ebben az időszakban, valamikor márciusban a felek végül
leültek a tárgyalóasztalhoz a törökök közvetítésével. Esély volt arra, hogy
tűzszünet legyen és kezdődjenek meg a béketárgyalások, még mielőtt a háború
a maga teljességében és borzalmában kibontakozna, megakadályozva,
csírájában elfojtva az emberáldozatokat, a vért és a halált.

És mi történt ekkor? A tárgyalások elvileg közeledhettek a megállapodás
felé, az ukránok talán hajlandók voltak engedményekre, és az oroszok is, ám
ekkor megjelentek a színen az amerikaiak mindig is szoros szövetségesei, a
már unión kívüli angolok, Boris Johnson akkori miniszterelnök jött és
pihegve szólt Zelenszkijnek: nem kell, nem szabad megállapodni az
oroszokkal, mert a Nyugat teljes mellszélességgel támogatni fogja
katonailag Ukrajnát, s minden esély meglesz arra, hogy Oroszországot
egyszer és mindenkorra legyőzzék.

És lőn: az ukránok azonnal megértették az idők szavát, és kivonultak a
tárgyalásokról, amelyek megszakadtak, s a felek azóta sem tudtak újra
tárgyalóasztalhoz ülni. Mit szóltak mindehhez az unió vezetői, Brüsszel?

Lényegében semmit. Asszisztáltak ahhoz, hogy a háború folytatódjon, hiszen
a Nagy Testvér, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ezt akarja. Ez
kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor az első világháború idején a britek és
franciák, illetve a másik oldalon a németek és a Monarchia már hajlamos
lett volna a béketárgyalásokra, ám ekkor jött az Egyesült Államok, és
felbátorította a szövetségeseit, hogy folytassák a háborút, mert ők
belépnek abba, és a központi hatalmak, de elsősorban is Németország
legyőzhető.

Ha visszaugrunk az időben, a narancsos forradalomnak nevezett puccs, majd a
Krím oroszok általi elfoglalása után a franciák és a németek részvételével
létrejött 2015-ben a minszki egyezmény, ami akkor még azt mutatta, hogy az
unió talán képes önálló lépésekre az európai béke érdekében.

Ám mára Angela Merkel asszonyság elárulta nekünk, hogy igazából ez is csak
egy látszatmegállapodás volt az amerikaiak sugallatára, akaratára.

Mely arról szólt, hogy Ukrajna időt nyerjen ahhoz, hogy az Egyesült Államok
felkészítse az előbb-utóbb elkerülhetetlen orosz–ukrán háborúra. Tehát már
ekkor megmutatkozott, hogy milyen ereje van egy európaiak által kialkudott
megállapodásnak.

De térjünk vissza a jelenhez! A márciusban csődbe fulladt tárgyalások óta a
katonai és politikai helyzet eszkalálódott, s bár természetesen az Egyesült
Államok adja a katonai támogatás legnagyobb részét Ukrajnának (eddig
mintegy 27 milliárd dollárt öltek a háború folytatásába), s Nagy-Britannia
mintegy hárommilliárddal járult hozzá, s ehhez képest az unió „csak”
egy-másfél milliárdot fektetett be ebbe a „nemes” célba az uniós
„békealapból”, ám Európa számára ez is óriási többletterhelést jelent.

Az utóbbi hetekben pedig egészen elképesztő hírek jutottak tudomásunkra
arról, hogy a brüsszeli elit mennyire eltávolodott attól, hogy az európai
polgárok érdekeit a legkisebb mértékben is figyelembe vegye.

És itt most nem is a német, „nem túl éles kés” külügyminiszter asszony,
Annalena Baerbock hírhedt mondására gondolok, aki azt állította, hogy
minden erővel kiállunk az ukránok mellett még akkor is, ha a német nép ezt
nem akarja.

Hanem arra, hogy nemrég a müncheni biztonsági konferencián az Európai
Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen a legnagyobb nyíltsággal mesélt
arról – észre sem véve, hogy állításának mi a valódi tartalma! –, hogy már
2021 decemberében arról egyeztetett Bidenékkel, hogy milyen szankciókat
vezessenek be Oroszországgal szemben, miután kitör a háború. Ezzel két
dolgot vallott be: egyfelől azt, hogy tudatosan készültek a háborúra,
másfelől pedig – s ez a sokkal súlyosabb! –, hogy Brüsszel a döntéseit nem
a tagállamokhoz, főleg nem a polgáraihoz igazítja

Hanem az Egyesült Államok mint nagyhatalom igényeihez és szándékaihoz.

Vagyis Münchenben Von der Leyen beismerte: az Európai Unió az Egyesült
Államok alávetettje.

Vagy durvábban, gyarmata.

(Na nem mintha 1945 óta ne állomásoznának folyamatosan Nyugat- és
Kelet-Európában az amerikaiak seregei, többek között éppen Ursula von der
Leyen „hazájában”, a kezdettől szigorúan ellenőrzött Németországban.) Az
igazi döntések a tengerentúlon születnek, na és, teszem hozzá, a
demokratákat is mélyállamként irányító globális pénzügyi elit köreiben,
többek között éppen Davosban, a Világgazdasági Fórum berkeiben.

Ezek után már csak hab a tortán, hogy Joe Biden nemrég egyszerűen magához
rendelte Ursula von der Leyent.

Mert alapos a gyanúja Amerikának, hogy Kína fegyverszállítást fontolgat az
oroszoknak, s ezért büntetésül szankciókat kell kivetni Kínára. Ezekhez a
szankciók­hoz kell csatlakoznia az Európai Uniónak – nos, erről beszéltek
Washingtonban. Teljes joggal állapította meg ifj. Lomnici Zoltán, hogy ez
leginkább ahhoz hasonlít, mint amikor a helytartó magához rendeli az
alattvalóját, vagyis az látszik, hogy a transzatlanti viszonyrendszerben az
unió az államokkal szemben alárendelt szerepet játszik.

Itt tartunk most, és ezek után térek vissza a kiinduló tézisemhez: az unió
legitimitása, önálló nemzetközi szervezetként való létjogosultsága
kérdőjeleződött meg, nem kicsit, nagyon.

Kilenc-tíz évvel ezelőtt, talán 2013-ban vagy 2014-ben Brüsszelben jártam,
az Euró­pai Parlamentben töltöttem el néhány napot, ismerkedve az ottani
magyar képviselők munkájával, s ennek kapcsán beszélgettem Surján László
KDNP-s EP-képviselővel az irodájában, aki akkor, ha jól emlékszem, még az
EP alelnöke volt. Azt kérdeztem tőle, mi az igazi értelme, lényege az
Európai Unió létének?



Azt válaszolta: két dolog. Az egyik, hogy a második világháború borzalmai
után békét adott Európának, s a jugoszláv belháborúkat leszámítva ez a béke
– beszélgetésünk idején – lassan hetvenéves volt. És ez nagy érdem. A másik
a jólét, az egziszten­ciális biztonság megteremtése az európai u­niós
polgárok számára. Ez a kettő az igazi értelme az uniónak, s addig van
értelme léteznie, amíg e kettőt garantálni tudja.

Hogy állunk most?

2022. február 24-e óta ismét háború van Európában, s ez nem kis államok
belháborúja, mely könnyen lokalizálható: itt nagyhatalmak állnak egymással
szemben ismét, tehát fennáll újra a veszélye az eszkalálódó, világháborúvá
is fajuló háborúnak. S mit tesz ebben a helyzetben az unió? Az Egyesült
Államok, illetve a mögötte álló davosi elit érde­keit kiszolgálva
közvetetten részt vesz a háborúban, tehát szítja azt, ahelyett, hogy minden
erővel béketárgyalásokat sürgetne összes erejével. Vagyis béke helyett a
háborút folytatja.

Másfelől: az unió az elmúlt egy év során – többek között éppen a
szankcióival – folyamatosan gyengíti a jólétet, egyre nehezebb helyzetbe
hozza az európai középosztályt, a szemünk láttára omlik össze
recsegve-ropogva a valaha csodált nyugat-európai jóléti állam.
Svédországban az emberek már meggondolják, hogy hányszor zuhanyozzanak egy
héten! Az unió azt tagadta meg, amit ér: a békét és a jólétet.

Mi maradt belőle? És akkor minek van? Kell egy új szövetség.
magyarnemzet.hu
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230325/8a3d9f13/attachment.html>