[Grem] Jeszenszky Zsolt !!! a sátánról és édesapjáról, aki sajnos a sátánt szolgálja. a sátán fő célkitűzéseiről korunkban ...

[Emoke Greschik]

 Jeszenszky Géza és fia szóváltása lehetne magánügy – de sajnos nem az

Nekünk, konzervatívoknak különösen fontos a múlt, a hagyományok, az
értékek; atyáink követése. De mi van, ha az apák letértek az ősök útjáról,
ha elhagyták a jó utat?
2025. június 12. 05:25
Ungváry Zsolt <https://mandiner.hu/szerzo/ungvary-zsolt>

Az apaképünk valójában az Istenképünk. És az Isten nem tévedhet. Így sokáig
a gyerek számára megkérdőjelezhetetlen evidencia, amit az atyja mond.
Idővel aztán rájövünk, hogy ő is csak ember, sőt hajlamosak vagyunk akár
kifejezetten lázadni ellene, hogy megtalálhassuk a saját utunkat. Mert
mindenkinek szüksége van önálló személyiségre.

Amiképpen az Úr szabad akaratot adott nekünk, úgy a jó szülő is elfogadja,
ha gyermeke eltérően látja a világot.

A tékozló fiú történetében a többség az otthon maradóval azonosítja magát,
és igazságtalannak érzi a történet tanulságát. Pedig ő a legérdektelenebb
figura; az igazi konfliktus az apáé és a távozóé. Vannak szélsőséges
esetek: Brutus leszúrja apját, aki igazából nem is volt az. Oidipusz
hasonlóképpen, bár ő nem tud róla, és különben sem létezett. Sztalin
viszont nem váltotta ki német fogságba esett fiát. Szabad-e, hogy a
politika ártson a családi köteléknek, sőt, akár szét is zúzza azt? Mátyás
sorsára hagyta nagybátyját, akivel török hóhér végzett.

Nekünk, konzervatívoknak különösen fontos a múlt, a hagyományok, az
értékek; atyáink követése.

De mi van, ha az apák letértek az ősök útjáról, ha elhagyták a jó utat?
Ilyenkor a fiak kötelessége a pályamódosítás, a visszatérés, a korrekció.
Jelenkori politikai rendszerünk egyik nagy eredménye – már ha az –, hogy
kibeszélhetjük dolgainkat, nyíltan, nagy nyilvánosság előtt. Akár
minisztereket, exminisztereket is bírálhatunk, a közösség elé vihetjük
ügyeinket. Ez egy meglehetősen demokratikus vívmány; Rejtő regényében
Hontings lordja azért nem vállalta a miniszterelnökséget, mert akkor
kinyomtatják az újságokba a nevét, és néhány pennyért bárki megveheti.

Mostanra már fizetni sem kell érte, és bárki a legdurvábbakat írhatja le
bárkiről.

Jeszenszky Géza és fia szóváltása lehetne magánügy, de mivel ők maguk
tették nyilvánossá, így – ellentétben Hontings lorddal – személyes vitájuk
országos politikai üggyé vált, sőt kifejezetten szimbolikussá: évtizedek
óta mondjuk, hogy a politika belépett a magánszféránkba, és családtagokat,
rokonokat fordíthat egymás ellen. Nem biztos persze, hogy ennek nagy bajnak
kéne lennie, legalábbis egy boldogabb világban, legfeljebb akkorának,
mintha a Fradi-drukker apának Újpest-szurkoló a csemetéje.

Ez azonban ennél durvább: világképek, sorsok, életek múlhatnak azon, melyik
nézet diadalmaskodik.

Ráadásul a választási rendszerek generálják is a szélsőséges
megosztottságot. Az USA-ban vagy Lengyelországban pár százalékon múlt, hogy
a két gyökeresen eltérő jelölt közül ki határozhatja meg az irányt. A
nyugati típusú demokráciákban rendszeresen előfordul, hogy szinte fele-fele
alapon vágja ketté egy-egy választás a társadalmat. A kiélezett verseny
miatt a résztvevők abban érdekeltek, hogy minél jobban radikalizálják az
övéiket, megnehezítve (ellehetetlenítve) az átjárást a táborok között.

Az országok működésének előnyére válik, ha van egyértelmű győztes.
Legitimációt, stabilitást, erőt jelent;

nem véletlen, hogy a kötődés nélküli multiknak, internacionális
szervezeteknek, pénzügyi-gazdasági összefonódásoknak, maffiaszerű
csoportoknak útjában állnak az efféle kormányok. Kis különbségnél a vesztes
is csaknem azonos támogatással bír a társadalomban; a szoros verseny miatt
az eltéréseket ki kell hangsúlyozni, ami tovább élezi a harcot,
kibékíthetetlenné válnak a táborok. Ha legközelebb felcserélődnek a
szerepek, éles váltás következik, lehetetlenné válik a hosszú távú,
nemzetépítő politika.

Nálunk a megosztottság jóval régebbi az általános választójognál.

Az Árpád-korban már testvérek és unokatestvérek szakították pártokra a
magyarságot, amibe bele-belevontak idegeneket is. Mohács után két királyt
választottunk, ami a vészterhes időkben végzetesnek bizonyult. De a
kuruc-labanc ellentét sem újkeletű, még ha némi módosulással népi-urbánus
vagy nemzeti-globalista lett is belőle.

Mostanra pedig leegyszerűsödött az Orbán vagy Nemorbán dilemmára.

Ez egyébként hamis elképzelésen alapszik, valójában továbbra is a
nemzeti-globalista felállás van, de mivel feltűnt egy karizmatikus vezető,
megpróbálják hozzá kötni a dolgot, abban bízva, hogy vele esetleg az egész
konzervatív oldalt legyőzhetik. Ez azonban tévedés, a nemzeti tábor
összeszedte magát az MDF megsemmisülése és Antall halála után is.

Orbán az elmúlt évtizedekben úgy erősödött, ahogy egyre inkább
keresztény-nemzeti-konzervatív lett.

Nem az emberek mentek utána, hanem ő tudott annak a közösségnek az élére
állni, amelyik a legnagyobb egyirányba húzó ideológiai erő. Ez az a
közösség, amelyik az Isten-haza-család hármassága mentén rendezi be az
életét, és itt találkozott a vezető iránti igény egy tehetséges vezető
felbukkanásával. Nem véletlenül szeretne a másik oldal mindenáron valami
hasonló kapitányt találni, de – ellentétben Orbán fejlődésével és
építkezésével – gyorsan szeretnék a magasba repíteni.

Akiben bármi kis potenciált látnak, rögtön mögéje képzelik a vágyaikat.

Így lett Márki-Zayból, Magyarból sztár, és Bod Péter Ákosból vagy
Jeszenszky Gézából afféle tekintélyes kiegészítő ember. Fodor Gábor
egyenesen így fogalmaz
<https://index.hu/velemeny/2025/06/10/magyarorszag-lengyelorszag-politika-orban-viktor-fidesz-kormany-usa-ukrajna-tarsadalom-kozelet-jeszenszky-geza/>:
„az idős és tiszteletet érdemlő Jeszenszky Gézát – az Antall-kormány volt
külügyminiszterét, későbbi nagykövetet…”

Fiatalabbak kedvéért: a maga idejében az MDF kormány pontosan ugyanazt
kapta, amit ma a Fidesz vezette kabinet. Nácik, fasiszták, dilettánsok,
tolvajok;

Jeszenszkyre ugyanazok zúdították e jelzőket (megkockáztatom, talán maga
Fodor Gábor is egy-egy felszólalásában), akik most hirtelen meglátták benne
az államférfit. Pedig a rendszerváltáskor, a németek kiengedése után, az
oroszok kivonulásával, a jugoszláv polgárháborúval, Csehszlovákia és a
Szovjetunió szétesésével Magyarország kegyelmi pillanatban volt, ám a
sorsfordító években nem volt egy karakán, bátor, buzgó és hazafias
külügyminisztere, aki ebből a rengeteg esélyből bármit kihasznált volna.

A kárpátaljai népszavazást, az ukrán alapszerződést vagy az addig nem
létező Szlovákia megalakulását (amellyel értelemszerűen semmilyen
szerződésünk nem volt, megpróbálhattuk volna újradefiniálni, hogy hol
húzódnak az új állam határai)

tétlenül asszisztálta végig.

A történelem olykor kinyit egy kiskaput, és az ügyes ország beléphet.
Nekünk akkor nem volt ehhez tettrekész emberünk. Szomorú, hogy az egykori
külügyminiszterről egy ilyen sajnálatos eset kapcsán kell beszélnünk. Nem a
bársonyszékben töltött négy éve, hanem a fura hazai politikai megosztottság
látványos demonstrálása miatt szerepel majd a korszakról szóló művek
lábjegyzetében.



<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20250612/c3d4288c/attachment.html>