[Grem] Blaise Pasca l1623–1662) francia matematikus, filozófus, TEOLÓGUS, egyike a világtörténelem legnagyobb gondolkodóinak

[Emoke Greschik]

 Pavlovits Tamás: Blaise Pascal
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2025. január 26., vasárnap
| 19:00

1
Blaise Pascal (1623–1662) francia filozófus, teológus, egyike a
világtörténelem legnagyobb gondolkodóinak. Matematikusként a játékelmélet
és a valószínűségszámítás korai úttörője, a filozófiában az
egzisztencializmus egyik első képviselője, teológusként a kereszténység
védelmezője volt.

A kötet szerzője filozófus, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető
egyetemi tanára, az Université de Sorbonne és az MTA doktora. Előszavában
emlékeztet rá: 2023-ban, Blaise Pascal születésének 400. évfordulójára
jelent meg Ferenc pápa *Sublimitas et miseria hominis (Az ember nagysága és
nyomorúsága)* kezdetű apostoli levele. Ezt követően a Szent István Társulat
felajánlotta Pavlovits Tamásnak, hogy ismét kiadja azt a monográfiáját,
amely másfél évtizeddel ezelőtt, 2010-ben az Attraktor Kiadó gondozásában
jelent meg, *Blaise Pascal. A természettudománytól a vallási apológiáig*
címmel. A mostani könyv teljes átdolgozása ennek.

Az olvasó egy „intellektuális életrajzot” tart a kezében, amely Pascal
életét beszéli el születésétől haláláig, úgy, hogy az élettörténetben a
művek bemutatása és elemzése is helyet kap, többnyire megszületésük
sorrendjében. A kötet teljes körű képet ad az olvasónak Pascal életéről és
életművéről.

A kötet tudós írójának fontos forrása a két korabeli életrajz: az egyiket
Pascal nővére, Gilberte írta *Fivérem, Blaise Pascal* címmel; a másik pedig
unokahúgától, Marguerite Périertől származik, és az *Emlékek Pascalról és
családjáról* címet viseli. Egyikre sem jellemző azonban az objektív
pontosságra törekvés. E két szöveg mellett fontos dokumentum az a szintén
Gilberte-től származó életrajz, amely Jacqueline Pascalnak, Blaise húgának
életét örökíti meg. Pavlovits Tamás szerint e három szöveg pontatlanságai
ellenére is értékes adatokkal szolgál Pascal életére vonatkozóan, feltéve,
hogy kellő körültekintéssel kezeljük őket.

Bascal hároméves volt, amikor az édesanyja meghalt. Ettől kezdve édesapja –
aki az Adóügyi Bizottság elnöke volt, és műkedvelő matematikus – egyedül
nevelte három gyermekét, soha nem házasodott újra. Mivel sok szabadideje
volt, és a két kisebbik gyermeke már idejekorán kivételes szellemi
képességről tett tanúbizonyságot,

az özvegy apa úgy határozott: nem adja kollégiumba őket, hanem saját kezébe
veszi nevelésüket. A korszakra egyáltalán nem jellemzően meleg családi
légkört alakított ki, és erősen ragaszkodott gyermekeihez, akikkel
bensőséges viszonyt ápolt egészen haláláig.

Az apa, Étienne Pascal már egészen korán elmagyarázta a tudományok iránt
kiemelten érdeklődő fiának, hogy az ész és a hit területei különböznek
egymástól, és hogy a hit tárgyai nem vethetők alá az ész kutatásainak. A
kettő között tehát jelentős választóvonal húzódik. Pascal különleges
tehetsége már igen korán megmutatkozott. Gilberte szerint tizenegy évesen
írta legelső munkáját, egy, a hangokról szóló értekezést, amely azonban nem
maradt ránk. Mindössze tizenhat éves volt, amikor megalkotta első jelentős
matematikai munkáját, *Értekezés a kúpszeletekről* címmel. Ettől fogva a
Marin Mersenne minimita szerzetes által Párizsban alapított akadémia tagjai
csodagyerekként tekintettek a még kamasz korú Pascalra.

A könyv írója megvilágítja: Pascalnak két megtérése volt: az első 1646-ban,
amikor egy lábtörés több hónapra ágyba kényszerítette – ekkor közel került
a janzenistákhoz, de nem vált feltétlen követőjüké; a második, döntő
megtérése 1654. november 23-ról 24-ére virradó éjszaka történt, és gyökeres
fordulatot hozott Pascal életében. Hirtelen megszakította a tudományos és a
felsőbb társadalmi körökkel ápolt kapcsolatainak nagy részét, hosszú időre
felhagyott a matematikai kutatásokkal, és a vallásos elmélkedésnek és a
teológiai olvasmányoknak szentelve életét elvonult a világtól. A könyv
közli az *Emlékirat (Mémorial)* teljes szövegét:

Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és tudósoké.
Bizonyosság, bizonyosság, érzelem, öröm, béke. Jézus Krisztus Istene… A te
Istened az én Istenem lesz. Feladni a világot és mindent Istenen kívül.
Csak az Evangélium tanította utak vezetnek hozzá…”

Pascal élettörténetének bemutatása mellett a kötet másik fontos célkitűzése
fő művének, a *Gondolatok*nak átfogó ismertetése. A szerző elemzésében
amellett érvel, hogy ez a mű nem gondolatok laza gyűjteménye, hanem egy
rendkívüli körültekintéssel felépített, de befejezetlen apologetikai mű.

Pavlovits Tamás bemutatja, hogyan vette védelmébe Pascal a keresztény
vallást egy nagyszabású vallási apológia keretében. A *Gondolatok* nemcsak
azért tekinthető Pascal főművének, mert minden munkája mellett ez a
legismertebb, hanem mert ő maga is legjelentősebb írásának tartotta.
Bizonyos értelemben gondolkodása szintézisének számít, amelyben minden
korábbi tudását felhasználta, mind formai-módszertani, mind tartalmi
szempontból. Elismertsége és népszerűsége ugyanakkor elfeledteti, hogy ez a
mű „valódi rejtély. Oly mértékben rejtély, hogy egy dekonstruktív szellemű
elemzés akár még azt is kimutathatná róla, hogy nem is létezik. Ahhoz, hogy
a Gondolatok önálló módon létezzen, rendelkeznie kellene egy koherens
egységgel és formával, amely a létezéséhez szükséges önazonosságát
biztosítja. Ennek hiányában legfeljebb gondolatokról, nem pedig a
Gondolatokról beszélhetünk”. Pascal azt állítja: el kell jutnunk annak
belátására, hogy az ember természetes úton nem képes a boldogságra,
másfelől „a megfellebbezhetetlen boldogságvágy az ember teremtéskori
állapotából visszamaradt természet sajátossága”. Ez pedig megmutatja a
megoldást is: egyedül a hit, azaz Isten képes boldoggá tenni az embert.

Az ember hiába keresi önmagában a fényt, egyetlen helyes belátásra tehet
csak szert a természetes világosság által: arra, hogy önmagában nem
találhatja meg sem az igazságot, sem a jót. Az emberi teremtmény hiába
fordul a filozófusok tanításához, nem fog választ kapni az igazság és a
boldogság kérdésére, mert azt egyedül Istentől remélheti. Az isteni
bölcsesség nem szándékozik zsarnoki módon kikényszeríteni a hitet, nem
akarja, hogy az isteni igazságot az ember érvek nélkül fogadja el.
Ugyanakkor nem áll szándékában mindent érvekkel alátámasztani. Jézus
Krisztus megtestesülésekor Isten „olyan formát öltött, amelyben isteni
mivolta nem mindenki számára vált felismerhetővé”. Pascal Jézus Krisztus
legfontosabb bizonyítékának a próféciákat nevezi, kiemelve: isteni
természetének belátásához már azok a beteljesült jóslatok is elegendők
lennének, amiket ő mondott. Még határozottabb megerősítést nyer azonban ama
jövendölések által, amelyek az ő eljövetelét adták hírül.

A próféciák végső beteljesülése abban nyilvánult meg, hogy a törvény külső
törvényből belsővé vált, és a szív törvénye lett. Ennek megjövendölése arra
a keresztény törvényre utalt, amelyet Jézus Krisztus hirdetett a szeretet
által.

Pavlovits Tamás emlékeztet Pascal mondására: „Semmibe venni a filozófiát,
ez az igazi filozofálás.” A szerző hozzáfűzi: az apologetikus gondolkodás a
filozófia egy sajátos formája, amely a filozófia önkritikáját kihasználva
igyekszik elérni a filozófiai gondolkodás eredeti célját, a boldog, bölcs
és nyugodt életet. „Pascal ezt a célt nem valósíthatta meg, de vállalkozása
nem tehetségének hiányán bukott el, hanem azon, hogy ember létére ő sem
volt képes kitörni abból a végességből, amely az emberi életet tragikussá
és egyúttal értékessé teszi.”

Fent említett könyvében Gilberte felidézi: tudós öccse halálos ágyán így
fohászkodott: „Ne hagyjon el Isten engem soha!”

*Pavlovits Tamás: Blaise Pascal*
*Szent István Társulat, 2024*

*Bodnár Dániel/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20250126/e2ff2426/attachment.html>