[Grem] Norvég politológus: A Nyugat lassan kész beismerni a vereségét Ukrajnában

[KEA]

Norvég politológus: A Nyugat lassan kész beismerni a vereségét Ukrajnában

Glenn Diesen szerint vége a hosszú ideje tartó manipulációnak; a 
politikai és médiaelit kezd narratívát váltani, ahogy az ukrán 
proxyháború a végéhez közeledik.

Mandiner, 2025.01.26.
https://mandiner.hu/kulfold/2025/01/norveg-politologus-a-nyugat-lassan-kesz-beismerni-a-vereseget-ukrajnaban


Fotó: Dmytro Smolienko/NurPhoto via AFP

A norvég politológus az X-en közzétett hosszú elemzésében ír arról, a 
nyugati média hogyan változtatja meg véleményét az ukrajnai háborúval és 
annak végkimenetelével kapcsolatban. Elsőként a The Economistet említi, 
amely arról számolt be néhány hónapja, hogy „Oroszország átvágja az 
ukrán védelmet”, és Ukrajna ezt követően „a túlélésért küzd”.

„A nyugati médiában szép lassan készítik a közvéleményt az ukrán 
vereségre, illetve a jövőbeli tárgyalások során várható fájdalmas 
engedményekre. Az újságíróknak nincs más választásuk, hiszen a valóságot 
nem lehet figyelmen kívül hagyni,

Oroszország közelgő győzelme már 2023 nyara óta nyilvánvaló volt, ám ezt 
mégis elkendőzték a proxyháború fenntartása érdekében”

– írja Diesen.

Szerinte „a narratívák feletti kontroll lenyűgöző demonstrációjának 
vagyunk tanúi”, hiszen a politikai és médiaelit több mint két éve azt 
skandálja folyamatosan, hogy „Ukrajna győz”,  és minden ellenkező 
véleményt „Kreml-propagandának” titulálnak, aminek egyetlen célja a 
háborús támogatás csökkentése.

„Ami tegnap még »orosz propaganda« volt, az érdekes módon most hirtelen 
kollektív konszenzus lett. A kritikus önreflexió ugyanúgy hiányzik, mint 
annak idején a Russiagate-jelentéseket követően” – fogalmaz a politológus.

Úgy véli, a minta és a kontroll hasonló ahhoz, mint amikor a média két 
évtizeden keresztül győzködte a közvéleményt NATO győzelméről, illetve 
arról, hogy az Egyesült Államok ura a helyzetnek Afganisztánban, mielőtt 
a katonái rohanvást el nem menekültek volna onnan a repülőgépekről 
lezuhanó emberek drámai képeivel a háttérben.

A média ugyanígy megtévesztette a közvéleményt azzal, hogy a stagnáló 
frontvonalakat annak bizonyítékként lobogtatták, hogy Oroszország 
képtelen a győzelemre. Egy hosszú és kimerítő háborúban azonban a háború 
irányát a lemorzsolódási arányok, vagyis az egyes oldalak veszteségei 
alapján mérik – a területek feletti ellenőrzés csak az egyik fél 
kimerülése után következhet be. Ezek a lemorzsolódási arányok pedig a 
háború során végig rendkívül kedvezőtlenek voltak Ukrajna számára, 
valamint folyamatosan romlanak.

Az ukrán frontvonalak jelenlegi összeomlása így nagyon is előre látható 
volt, mivel az emberállomány és a fegyverzet is kimerült.
A háború jó, a diplomácia rossz

És hogy miért járt le egy csapásra a korábbi narratíva? Diesen 
magyarázata az, hogy „a nyilvánosságot félre lehet vezetni hamis 
adatokkal a veszteségek tekintetében, ám a területi változásokat egy 
bizonyos fordulópont után már nem lehet eltitkolni”. Továbbá úgy hiszi, 
a proxyháború addig volt hasznos a NATO számára, amíg az oroszok és az 
ukránok egymást gyengítették jelentősebb területi változások nélkül. Ám 
ha az ukránok teljesen kimerülnek, és elkezdenek stratégiai fontosságú 
területeket veszíteni, a háború folytatása nyilvánvalóan már nem áll a 
NATO érdekében.

A holland szakértő azt is felemlíti, hogy a nyugati politikai és 
médiaelit „az empátiát használta fegyverként” a közvélemény 
támogatásának megszerzéséhez,

miközben a diplomácia eszközeit lenézték.

  „A nyugati közvéleményt az ukránok szenvedésére és szuverenitásuk 
elvesztésének igazságtalanságára való hivatkozással győzték meg arról, 
hogy a végletekig támogatni kell az Oroszország elleni proxyháborút Akik 
nem értettek egyet a NATO azon mantrájával, hogy a térségben a fegyverek 
hozzák el a békét, és inkább tárgyalásokat javasoltak, gyorsan 
elkönyvelték a Kreml bábjaiként, akik nem törődnek az az ukránokat ért 
sérelmekkel. Végül   az empátia egyetlen érvényes megnyilvánulása egy 
megnyerhetetlen háború támogatása lett” – fejti ki hosszan Diesen.

Hozzátéve, hogy a saját valóságuk társadalmi megkonstruálását akaró 
posztmodernisták számára a nagyhatalmi rivalizálás alapja nagyrészt a 
narratívák harca. Azaz ez esetben a háború jó (erényes), a diplomácia 
rossz (hazaárulás), mivel Ukrajna állítólag Oroszország „provokálatlan” 
háborúját vívta, amelynek célja az egész ország teljes leigázása volt. 
Ez az erős erkölcsi keretezés elég volt hozzá, hogy minél többeket 
meggyőzzön a „nemes ügy” támogatására, folyamatos öncenzúrára is 
késztetve őket.

Ezért a média a kritikákkal is csínján bánt; például nem számolt be a 
valós ukrán veszteségekről vagy az oroszok elleni szankciók kudarcáról

– ez csökkentette volna az ukránok iránti szimpátiát és a támogatásuk 
iránti hajlandóságot.

A minszki megállapodások és az isztambuli tárgyalások amerikai és brit 
szabotálásáról szóló tudósítások szintén azt a narratívát 
veszélyeztették, hogy a Nyugat csupán „segíteni” akar Ukrajnának.

Végül a közvélemény számára csupán két választás maradt, valaki vagy 
Ukrajna- azaz NATO-párti, vagy oroszbarát. Ha az orosz győzelem bárkiben 
felmerült, azt rögtön azzal vádolták, hogy Putyin oldalára állt, a 
bizonyítékokat megvitatására semmilyen tér nem maradt.
„Bemegyünk és oroszokat ölünk”

A narratívához való lojalitás szigorú megkövetelése Diesen szerint 
elfedi azt a tényt is, hogy az USA külpolitikája az ország globális 
hegemóniájának visszaállításáról szól, és  „még véletlenül sem a 
liberális demokratikus értékek iránti önzetlen elkötelezettségről”.

Egyszerűen: az USA Ukrajnát fontos eszköznek tekinti a stratégiai 
rivális Oroszország meggyengítéséhez. Ezt bizonyítja a RAND Corporation 
agytröszt már 2019-ben közzétett jelentése is, amelyben arról van szó, 
az Egyesült Államok hogyan véreztethetné ki Oroszországot azzal, hogy 
még jobban behúzza Ukrajnába. A RAND Corporation akkor azt javasolta, az 
USA küldjön több katonai felszerelést Kijevbe, és a NATO-bővítést 
belengetve provokálja az oroszokat,

hogy azok még inkább növeljék a jelenlétüket Ukrajnában.

Ugyanebben a jelentésben azt is megfogalmazták, hogy a Moszkva 
„kivéreztetésére” vonatkozó stratégiát óvatosan kell „kalibrálni”, 
nehogy az egy teljes körű háborúhoz vezessen, amelynek eredményeként 
Oroszország fontos stratégiai területeket szerezhet meg; ez 
értelemszerűen nem áll az USA érdekében. Miután Oroszország 2022 
februárjában megtámadta Ukrajnát, a gondolatmenet továbbra is az volt, 
hogy a harcokat addig kell folytatni, amíg nem történnek jelentős 
területi változások.

2022 márciusában Leon Panett, a Fehér Ház egykori kabinetfőnöke, az 
Egyesült Államok védelmi minisztere és a CIA igazgatója elismerte:

„Egy konfliktusban veszünk részt, ez egy proxyháború Oroszországgal, 
akár kimondjuk, akár nem… A befolyást úgy lehet megszerezni, ha őszintén 
szólva bemegyünk, és oroszokat ölünk.”

Volodimir Zelenszkij ugyancsak azt mondta 2022 márciusában, hogy néhány 
nyugati állam Ukrajnát Oroszország elleni proxyként kívánja felhasználni:

„Vannak olyanok a Nyugaton, akik nem bánnának egy hosszú háborút, mert 
ez Oroszország kimerülését jelentené, még akkor is, ha ez Ukrajna 
pusztulásával jár.”

A háború tágabb céljai között ráadásul Oroszország teljes megsemmisítése 
is megjelent. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság kormányzati 
forrásai 2022 márciusában megerősítették, hogy a cél „a konfliktus 
elhúzása, ezáltal Putyin kivéreztetése”, mivel „az egyetlen végjáték 
most a Putyin-rezsim felszámolása lehet”.

Joe Biden volt amerikai elnök ezzel arra utalt, hogy Oroszországban meg 
kell buktatni a rendszert, mert  „az ég szerelmére, ez az ember nem 
maradhat hatalmon”.

Boris Johnson brit miniszterelnök szóvivője ugyancsak nyíltan erre 
cálzott, amikor azt mondta:

  „Azok az intézkedések, amelyeket mi és a világ nagy része bevezet, a 
Putyin-rezsim megdöntését célozzák.”
„A konfliktus célját elértük”

Diesen még számos példát felsorol mindennek alátámasztására, míg eljut 
odáig, hogy eljött a fordulópont: új narratívára van szükség,

mivel immár nem reális, hogy a NATO által támogatott Ukrajna legyőzze 
Oroszországot a csatatéren.

„A legkézenfekvőbb azt állítani, hogy Oroszország kudarcot vallott abban 
a célkitűzésében, hogy egész Ukrajnát annektálja a Szovjetunió 
újrateremtése érdekében, majd ezután egész Európát is meghódítsa. Ez a 
színlelés lehetővé tenné a NATO számára, hogy győzelmet követeljen” – 
véli a politológus.

Sean Bell, a brit Királyi Légierő egykori légi marsallját és a védelmi 
minisztérium munkatársát idézi többek között, aki már 2023 
szeptemberében azzal érvelt, hogy a háború olyan mértékben megtépázta az 
orosz hadsereget, hogy „az már nem jelent komoly veszélyt Európára”. 
Bell ezért arra a következtetésre jutott, hogy „e konfliktus nyugati 
célját elértük”, és „a durva valóság az, hogy Ukrajna céljai már 
nincsenek összhangban a támogatói céljaival”.

Vagyis az ukrán proxy kimerült, és ez hamarosan véget vet a 
proxyháborúnak, ha csak a NATO nem készül támadást indítani indítani 
Oroszország ellen. Mivel a NATO inkább a károkat és a veszteségeit 
csökkentené, ez nem valószínű.

Hamarosan várható a tárgyalások megkezdése, szintúgy „az ukránok iránti 
empátia megnyilvánulásaként.”

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.