[Grem] Elhunyt Kozma Imre atya. Adjunk hálát érte!

[Emoke Greschik]

 „Krisztus majd neked adja látását….”
https://zarandok.ma/krisztus-majd-neked-adja-latasat/

Szerző: Szalay László

Szal <https://zarandok.ma/author/szalaylaszlo/>[image: Kozma Imre atya Bach
Mate]
Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet

Hírt adtunk már róla: életének 85. évében elhunyt Kozma Imre OH, a Magyar
Máltai Szeretetszolgálat alapítója, a Betegápoló Irgalmasrend egykori hazai
vezetője. Az elmúlt órákban a hazai közélet több szereplője és számos
hírportál méltatta az életútját. Az alábbi sorok személyes emlékekből
születtek.

Életem egyik – talán legnehezebb – időszakában kerültem közel Kozma
Imréhez; a Gondviselő szándékolta ezt. Életem társa súlyos, gyógyíthatatlan
beteg lett, kórházba került. A kórházi kápolnában vasárnaponként Kozma Imre
mondta a misét. Második alkalommal mentem oda, amikor mise előtt odahajolt
hozzám, s csak ennyit mondott: az olvasmány a tiéd. Bólintottam. Aztán,
ahogy eljött az idő, olvastam. S utána minden vasárnap, egészen feleségem
haláláig.

A misék után a pici sekrestyében váltottunk néhány szót. Aztán eljött velem
a kórterembe, a bénán fekvő beteg fölé hajolt, néha megpuszilta a homlokát,
majd búcsúzáskor keresztet rajzolt rá az ujjával. Szinte minden nap bejött
a kórterembe – néha csak néhány percet töltött a betegágynál, máskor
hosszabban elidőzött, beszélgettünk. Amikor találkoztunk, a kezemet jobb
kezével a mellkasához szorította, mosolygott. Talán nem is tudta, jelenléte
mennyire fontos volt ezen a személyes keresztúton.

Idővel vettem csak észre, hogy kétféle mosolya van. A derűs és felhőtlen,
és – jobb szót hirtelen nem tudok – a kesernyés. Egyik alkalommal a
folyosón beszélgettünk, épp egy haldokló betegtől érkezett. Álltunk a
kórterem előtt, mesélte, egy kilencven éves, haldokló asszonyt látogatott
meg. Kilencven éves és nagyon beteg, ezt még értem; de ő annyira fiatal,
ezt nem értem, s a kórterem felé mutatott kesernyés mosollyal. Semmit nem
válaszoltam.

A Kozma Imre atyával való sűrű találkozások nagy része az adventi időszakra
és karácsonyra esett. Aztán feleségem átkerült egy másik kórház hospice
osztályára, néhány nap múlva meghalt. Másnap délelőtt fölhívtam Kozma
Imrét. Nem vette föl a telefont. Délután csörgött a telefonom. Már tudta,
hogy meghalt. Pedig ő annyira reménykedett a gyógyulásban. A kórteremben
minden nap a zsolozsmáskönyvből olvastam a feleségemnek, s Kozma Imre
többször is azzal búcsúzott, hogy gyógyítsam meg – miközben a vaskos
könyvre mutatott. Arra kértem, hogy ő mondja a hálaadó misét a halottért.
Azonnal igent mondott. Megbeszéltük az időpontot, s néhány nap múlva
fölkerestem a rendházban.

Már alkonyodott, amikor leültünk beszélgetni. A több órás beszélgetés során
egyszercsak ismét azt mondta: nem értem. Nem értem Istent – s ingatta a
fejét. Néztem barázdált arcát, s eszembe jutott Kierkegaard híres mondata:
Istennel szemben soha nincs igazunk. Ki is mondtam, bár pontosan nem tudtam
idézni. („A veréb a földre hull, némileg igaza van Istennel szemben, a
liliom elhervad, némileg igaza van Istennel szemben, csak az embernek nincs
igaza, csak neki tartatott fenn az, ami minden mástól megtagadtatott, hogy
Istennel szemben nincs igaza.” – Kierkegaard: Vagy-vagy. Bp., 1978, 1001.
p.) Volt ebben valami megrendítő nekem: ülök szemközt egy idős, sokat
tapasztalt pappal, aki elpanaszolja, nem érti Istent. Hogy ilyen fiatalon
miért kell valakinek távoznia. Mondtam válaszul: én sem értem. És beszélni
kezdtem. Hogy a betegség kezdetén, a gyógyíthatatlanság tudatában mennyit
tusakodtam Istennel. S épp ő volt, mutattam Kozma Imrére, aki akaratlanul
is „meggyógyított”, s elfogadtam azt, hogy „legyen meg a te akaratod”.
Mosolygott.

Némi csönd után a táskámból elővettem a Prohászka Ottokár utolsó
lelkigyakorlatos beszédeit tartalmazó vékony füzetet, egy példánnyal
korábban Kozma atyát is megajándékoztam. Kinyitottam a füzetet, s olvasni
kezdtem:

„A Te akaratod a legfontosabb. Uram, én így is bízom Benned. Nem értem
szándékaidat, és így is tudom, hogy érettem szándékoltad azokat. Nem a mi
gondolataink szerint van a világ, az élet berendezve. Másrendű
elgondolások, másrendű akarat munkája a világ. Nem a mi rövidlátó elménk
szerint jár a mindenség végtelen órája. /…/ Ha betegség gyötör, ne lázadj:
Uram, én így is bízom Benned. Ha elszomorít szeretteid elvesztése, ne
bizalmatlankodjál. Uram, tudom, hogy ezzel is jót akartál.”

(Prohászka utolsó szentbeszédei. 3. kiad. Székesfehérvár, 2011, 25-26. p.)
Igen, pontosan így, mondta mosolyogva. Ez a mosoly felhőtlen volt.

Szent Balázs püspök és vértanú ünnepére időzítette a hálaadó misét. Hétfő
volt, hétköznap csak csendes misék voltak a rendház kápolnájában. Kozma
atya azonban „berendelte” a szkólát, az orgonistát, erről csak a mise
előtt, a sekrestyében értesültem. Fehér miseruha, a mise végén Te Deum. Ez
a szép mise volt, gondolom ma is, az ő személyes ajándéka. Az Istennek.
Akkor először – s most már Isten akaratából bizonyos: utoljára – én voltam
a ministránsa. Amit akkor nem tudtam neki igazán megköszönni, most
megteszem. Ezért írattak le ezek a sorok.

Zárásul egyik kedves szerzőjének néhány sorát másolom ide, kapcsolódnak az
említett rendházi beszélgetéshez és a Prohászka-idézethez:

„Ha azt akarod, hogy boldog légy és az életed sikerüljön, ne elégedj meg
szűk emberi látóköröddel. Találkozz Krisztussal, egyesülj Vele, tanulj meg
úgy gondolkozni, úgy cselekedni, úgy ’látni’ és úgy élni, mint Ő. Krisztus
majd neked adja látását és megismered az élet és a világ igazi értelmét és
egykor Vele és Benne LÁTÓVÁ leszel mindörökké.”

(Michel Quoist Így élni jó. Bécs, 1983, 223. p.)

*Kedves Imre atya – „in Paradisum deducant te angeli….”.*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20241019/96402cba/attachment.html>