<div dir="ltr">
<div class="gmail-zox-post-top-wrap gmail-zoxrel gmail-left gmail-zox100"><div class="gmail-zox-post-title-wrap gmail-zox-tit2"><div class="gmail-zox-post-width"><div class="gmail-zox-post-head gmail-zoxrel"><h1 class="gmail-zox-post-title gmail-left entry-title">„Krisztus majd neked adja látását….”</h1>
<div class="gmail-zox-post-info-wrap">
<div class="gmail-zox-post-byline-wrap">
<div class="gmail-zox-author-thumb">
<a href="https://zarandok.ma/krisztus-majd-neked-adja-latasat/">https://zarandok.ma/krisztus-majd-neked-adja-latasat/</a> </div>
<div class="gmail-zox-author-info-wrap">
<div class="gmail-zox-author-name-wrap">
<p>Szerző: Szalay László<br></p><span class="gmail-zox-author-name gmail-vcard gmail-fn gmail-author"><br></span></div><div class="gmail-zox-author-name-wrap"><span class="gmail-zox-author-name gmail-vcard gmail-fn gmail-author"><a href="https://zarandok.ma/author/szalaylaszlo/" title="Szalay László bejegyzése" rel="author">Szal</a></span><img width="188" height="106" src="https://zarandok.ma/wp-content/uploads/2024/10/Kozma-Imre-atya-Bach-Mate.jpg" class="gmail-flipboard-image gmail-wp-post-image" alt="Kozma Imre atya Bach Mate" title="„Krisztus majd neked adja látását….” 31" style="margin-right: 0px;">
</div></div></div></div></div></div></div></div><div class="gmail-zox-post-main-grid" style="transform: none;"><div class="gmail-zox-post-width" style="transform: none;"><div class="gmail-zox-post-main-wrap gmail-zoxrel gmail-left gmail-zox100" style="transform: none;"><div class="gmail-zox-post-main"><div class="gmail-zox-post-bot-wrap"><div class="gmail-zox-post-img-wrap">
<span class="gmail-zox-post-img-cap">Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet</span>
</div>
</div>
<div class="gmail-zox-post-body-wrap gmail-left gmail-zoxrel">
<div class="gmail-zox-post-body gmail-left gmail-zoxrel gmail-zox100">
<p>Hírt adtunk már róla: életének 85. évében elhunyt Kozma Imre OH, a
Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója, a Betegápoló Irgalmasrend
egykori hazai vezetője. Az elmúlt órákban a hazai közélet több
szereplője és számos hírportál méltatta az életútját. Az alábbi sorok
személyes emlékekből születtek.</p>
<p>Életem egyik – talán legnehezebb – időszakában kerültem közel Kozma
Imréhez; a Gondviselő szándékolta ezt. Életem társa súlyos,
gyógyíthatatlan beteg lett, kórházba került. A kórházi kápolnában
vasárnaponként Kozma Imre mondta a misét. Második alkalommal mentem oda,
amikor mise előtt odahajolt hozzám, s csak ennyit mondott: az olvasmány
a tiéd. Bólintottam. Aztán, ahogy eljött az idő, olvastam. S utána
minden vasárnap, egészen feleségem haláláig.</p>
<p>A misék után a pici sekrestyében váltottunk néhány szót. Aztán eljött
velem a kórterembe, a bénán fekvő beteg fölé hajolt, néha megpuszilta a
homlokát, majd búcsúzáskor keresztet rajzolt rá az ujjával. Szinte
minden nap bejött a kórterembe – néha csak néhány percet töltött a
betegágynál, máskor hosszabban elidőzött, beszélgettünk. Amikor
találkoztunk, a kezemet jobb kezével a mellkasához szorította,
mosolygott. Talán nem is tudta, jelenléte mennyire fontos volt ezen a
személyes keresztúton.</p>
<p>Idővel vettem csak észre, hogy kétféle mosolya van. A derűs és
felhőtlen, és – jobb szót hirtelen nem tudok – a kesernyés. Egyik
alkalommal a folyosón beszélgettünk, épp egy haldokló betegtől érkezett.
Álltunk a kórterem előtt, mesélte, egy kilencven éves, haldokló
asszonyt látogatott meg. Kilencven éves és nagyon beteg, ezt még értem;
de ő annyira fiatal, ezt nem értem, s a kórterem felé mutatott kesernyés
mosollyal. Semmit nem válaszoltam.</p>
<p>A Kozma Imre atyával való sűrű találkozások nagy része az adventi
időszakra és karácsonyra esett. Aztán feleségem átkerült egy másik
kórház hospice osztályára, néhány nap múlva meghalt. Másnap délelőtt
fölhívtam Kozma Imrét. Nem vette föl a telefont. Délután csörgött a
telefonom. Már tudta, hogy meghalt. Pedig ő annyira reménykedett a
gyógyulásban. A kórteremben minden nap a zsolozsmáskönyvből olvastam a
feleségemnek, s Kozma Imre többször is azzal búcsúzott, hogy gyógyítsam
meg – miközben a vaskos könyvre mutatott. Arra kértem, hogy ő mondja a
hálaadó misét a halottért. Azonnal igent mondott. Megbeszéltük az
időpontot, s néhány nap múlva fölkerestem a rendházban.</p>
<p>Már alkonyodott, amikor leültünk beszélgetni. A több órás beszélgetés
során egyszercsak ismét azt mondta: nem értem. Nem értem Istent – s
ingatta a fejét. Néztem barázdált arcát, s eszembe jutott Kierkegaard
híres mondata: Istennel szemben soha nincs igazunk. Ki is mondtam, bár
pontosan nem tudtam idézni. („A veréb a földre hull, némileg igaza van
Istennel szemben, a liliom elhervad, némileg igaza van Istennel szemben,
csak az embernek nincs igaza, csak neki tartatott fenn az, ami minden
mástól megtagadtatott, hogy Istennel szemben nincs igaza.” –
Kierkegaard: Vagy-vagy. Bp., 1978, 1001. p.) Volt ebben valami
megrendítő nekem: ülök szemközt egy idős, sokat tapasztalt pappal, aki
elpanaszolja, nem érti Istent. Hogy ilyen fiatalon miért kell valakinek
távoznia. Mondtam válaszul: én sem értem. És beszélni kezdtem. Hogy a
betegség kezdetén, a gyógyíthatatlanság tudatában mennyit tusakodtam
Istennel. S épp ő volt, mutattam Kozma Imrére, aki akaratlanul is
„meggyógyított”, s elfogadtam azt, hogy „legyen meg a te akaratod”.
Mosolygott.</p>
<p>Némi csönd után a táskámból elővettem a Prohászka Ottokár utolsó
lelkigyakorlatos beszédeit tartalmazó vékony füzetet, egy példánnyal
korábban Kozma atyát is megajándékoztam. Kinyitottam a füzetet, s
olvasni kezdtem: </p>
<blockquote class="gmail-wp-block-quote gmail-is-layout-flow gmail-wp-block-quote-is-layout-flow">
<p>„A Te akaratod a legfontosabb. Uram, én így is bízom Benned. Nem
értem szándékaidat, és így is tudom, hogy érettem szándékoltad azokat.
Nem a mi gondolataink szerint van a világ, az élet berendezve. Másrendű
elgondolások, másrendű akarat munkája a világ. Nem a mi rövidlátó elménk
szerint jár a mindenség végtelen órája. /…/ Ha betegség gyötör, ne
lázadj: Uram, én így is bízom Benned. Ha elszomorít szeretteid
elvesztése, ne bizalmatlankodjál. Uram, tudom, hogy ezzel is jót
akartál.”</p>
</blockquote>
<p> (Prohászka utolsó szentbeszédei. 3. kiad. Székesfehérvár, 2011,
25-26. p.) Igen, pontosan így, mondta mosolyogva. Ez a mosoly felhőtlen
volt.</p>
<p>Szent Balázs püspök és vértanú ünnepére időzítette a hálaadó misét.
Hétfő volt, hétköznap csak csendes misék voltak a rendház kápolnájában.
Kozma atya azonban „berendelte” a szkólát, az orgonistát, erről csak a
mise előtt, a sekrestyében értesültem. Fehér miseruha, a mise végén Te
Deum. Ez a szép mise volt, gondolom ma is, az ő személyes ajándéka. Az
Istennek. Akkor először – s most már Isten akaratából bizonyos: utoljára
– én voltam a ministránsa. Amit akkor nem tudtam neki igazán
megköszönni, most megteszem. Ezért írattak le ezek a sorok.</p>
<p>Zárásul egyik kedves szerzőjének néhány sorát másolom ide,
kapcsolódnak az említett rendházi beszélgetéshez és a
Prohászka-idézethez:</p>
<blockquote class="gmail-wp-block-quote gmail-is-layout-flow gmail-wp-block-quote-is-layout-flow">
<p>„Ha azt akarod, hogy boldog légy és az életed sikerüljön, ne elégedj
meg szűk emberi látóköröddel. Találkozz Krisztussal, egyesülj Vele,
tanulj meg úgy gondolkozni, úgy cselekedni, úgy ’látni’ és úgy élni,
mint Ő. Krisztus majd neked adja látását és megismered az élet és a
világ igazi értelmét és egykor Vele és Benne LÁTÓVÁ leszel mindörökké.”</p>
</blockquote>
<p>(Michel Quoist Így élni jó. Bécs, 1983, 223. p.)</p>
<p><strong>Kedves Imre atya – „in Paradisum deducant te angeli….”.</strong></p>
</div></div></div></div></div></div>
</div>