[Grem] Elhunyt Kozma Imre atya. Adjunk hálát érte!

[Emoke Greschik]

 Isten nagyszívűségének követe, barátja volt – Búcsú Kozma Imre atyától
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2024. október 19., szombat
| 8:01
https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-nagyszivusegenek-kovete-baratja-volt-bucsu-kozma-imre-atyatol

Életének 85. évében, 2024. október 17-én hajnalban visszaadta lelkét
Teremtőjének Kozma Imre katolikus pap, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat
alapító elnöke, a Máltai Lovagrend káplánja, a Betegápoló Irgalmasrend
korábbi magyarországi vezetője. Az alábbiakban Kuzmányi István főszerkesztő
nekrológját adjuk közre.

Imre atyát 2001 nyarán ismertem meg személyesen. Határhelyzetben voltam.
Miután egy évvel korábban felismertem, hogy a Jóisten nem a papi hivatást
szánja nekem, hanem a családost, a szeminárium falait elhagyva civilként,
teológus szakon fejeztem be az egyetemet, családalapításba kezdtem, és
párhuzamosan munkát kerestem. Szerettem volna az Egyházban maradni, ezért
egyértelmű volt számomra, hogy a frankás gimnáziumi évek alatt a Magyar
Máltai Szeretetszolgálat Esztergomi Csoportjában végzett önkéntes
szolgálatom pozitív tapasztalatai alapján először a katolikus
segítőszervezetnél nézzek körbe. A helyzetemet nehezítette, hogy határon
túli magyarként (abban az időben még külföldi állampolgárként) a magas
munkanélküliséggel küzdő akkori Magyarországon munkavállalási engedélyt
kapnom és legálisan elhelyezkednem nem volt könnyű, már-már lehetetlennek
tűnt. Beadtam a jelentkezésemet egy adminisztratív álláshelyre, és a
pályázatok elbírálásának második – s egyben utolsó – körében Kozma Imre
atya is „meghallgatott”. Ekkor kettős meglepetés ért: egyfelől kifejezte,
hogy az adott munkakörre nem tud felvenni, mert „maga mellé akar” a
titkárságára, másfelől pedig tudatta velem, hogy minden munkavállalási és
idegenrendészeti akadályt vállal ezért. Abban biztos vagyok, ha Imre atya
akkor másként dönt, egészen másként alakul az életem.

Azt hiszem, ezt és sok minden egyebet sem tudtam személyesen megköszönni
neki. Hálát érzek iránta. S hálás vagyok azért is, hogy a munka szeretetét
és annak megszervezését tőle leshettem el, és mind a mai napig kamatoztatom.

Imre atya közvetlen közelében az első pillanattól megtapasztalhattam, hogy
a munkahelyen a hétköznapokban szinte sohasem beszélt nekünk Jézusról. De
annál inkább megbizonyosodhattunk arról, hogy jelen van az életében. Az a
Jézus Krisztus, aki az evangélium tanúsága szerint ott van a legkisebb, a
legkitaszítottabb mellett, és közösséget vállal, sőt azonosítja magát vele.
Imre atya minden munkája, szolgálata őrá és erre a jó ízű tanúságtételre
irányult. Ezért akár a legverejtékesebb munkát sem sajnálta. Aktív
munkavállalói életem első két hete a máltai nagyraktárban kezdődött, ahol
az országos központ valamennyi munkatársa ott volt, rendezkedtünk,
pakoltunk. Imre atya ekkor is példát adott: nemcsak hogy megfogta a munka
végét, hanem mindvégig élen járt az adományok rendezésében. Tette ezt úgy,
hogy a legapróbb részletekig tudta, mi hol van, honnan érkezett, sőt azt
is, hogy melyik kórháznak, idősotthonnak, hajléktalanszállónak vagy
segítséget kereső embernek lesz a segítségére egy-egy dolog.

Mert Imre atya ismerte az övéit, és a gondviselés által az életében
rábízottak is ismerték őt. Ez a személyesség volt, mondhatni, a védjegye.

Titkári munkám során meggyőződhettem erről. Hetente több száz levél,
telefonhívás érkezett, az ország legkülönbözőbb tájairól és a határon
túlról jelentkező személyek kértek segítséget tőle. Amikor kis idő
elteltével telefonon felvettem velük a kapcsolatot, mindannyian úgy
beszéltek Imre atyáról, mint akik ismerik őt és viszont, habár személyesen
sohasem találkoztak vele. Az első hónapokban magamban megmosolyogtam ezt,
de amikor láttam, hogy Imre atya viszontszereti valamennyiüket, és minden
hozzá fordulónak segíteni próbál, megértettem, hogy minden emberi naivitás
felett, kimondatlanul is a Krisztus-követés hiteles útján jár. És ebből
forrásozott, ebből nőtt ki az a szolgálat, amely ma Magyarország (egyik)
legnagyobb és leghitelesebb szervezete. Amelynek

erkölcsi tőkéje okán mi, katolikusok emelt fővel járhatunk, persze nem
felejtve, hogy nekünk is követnünk kell a példát, hogy a másik ember nem
lehet közömbös számunkra, és minden emberi élet érték, még ha a társadalom
elfordítja is tőle az arcát.

Mindenekfelett igaz, hogy amit Imre atya a Máltai Szeretetszolgálat révén
létrehozott, az nemcsak gazdag örökség, hanem élő, jó illatú ajándék az
Egyháznak és Magyarországnak. Sokan tudnak ehhez hozzátenni és részesedni
belőle. Ezzel az ajándékkal kapcsolatban két kulcsszóra szeretnék most
rávilágítani. Az első a *szeretet*. Imre atya sokszor elmondta, hogy amikor
megalakult az egyesület, kézenfekvő volt, hogy a szakmai területen bevett
*segélyszervezet* kifejezést használják a megjelölésére. A szívében azonban
akkor megfogalmazódott, hogy a segély talán elfogyhat, de a szeretetünk
sohasem. Ezért lett szeretetszolgálat a szervezet neve. A másik kulcsszó
pedig a *gondviselés*.

A máltai intézményekben nem csupán szociális ellátást kapnak a rászorulók,
hanem sokkal többet annál: személyes figyelmet és istenkapcsolatból
forrásozó gondviselést, igazi gondoskodást. Ezért ma is számos máltai
intézmény viseli a Gondviselés Háza nevet.

Imre atyával kapcsolatban az „ősmáltások” mindig örömmel idézték fel a
zugligeti kegyelmi időt, az alapítás perceit – a keletnémetek befogadását,
a felejthetetlen segítségnyújtást a romániai forradalom, a délszláv háború
idején –, és szívesen osztották meg a papról, a hittantanárról szóló
történeteket, amelyek hatására elköteleződtek a szeretetszolgálat mellett
mint önkéntesek, munkatársak. Ennek a hőskornak jómagam nem voltam a
részese. De volt egy terület, ahol Imre atya, a pap, mint lelkipásztor,
mindig felragyogott. Ott lehettem mellette, amikor egy-egy máltai
munkatársat temetett. Volt közöttük különösen nehéz búcsúzás is, amikor a
karácsonyi ünnepek idején a házában bennégett máltai vezetőt, vagy amikor
az öngyilkosságot elkövető mosonmagyaróvári vezetőt temette.

Olyan empátiával, az igazságosság és az irgalmasság együttállásának olyan
hitével, bizalmával tudott szólni, hogy szavai, elmondott példái mind a mai
napig a szívemben csengenek, és állandó diakónussá szentelésem óta számos
temetésen követem, ismétlem őket.

Ha mindenki „Imre atyájának” életét és példáját szeretném összefoglalni,
akkor rendje, a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent
Jánosnak egyik, általa sokszor idézett mondata jut eszembe: „Kapunk tárva,
a szívünk még inkább!” Illetve az, amit 2020-ban, a Magyar Katolikus
Püspöki Konferencia által a Magyar Katolikus Egyház nevében neki
adományozott Pro Ecclesia Hungariae díj átvételekor mondott:

Az emberi élet nem a miénk, azt az emberek szolgálatában el kell
ajándékoznunk másoknak.” Mindkét mondatot életével, munkájával,
szolgálatával és példájával élte elénk Imre atya.

Ha valakitől elköszönt, legtöbbször egy *Szentírást* ajándékozott neki.
Amikor az én utam először vált el munkavállalóként a szeretetszolgálattól,
velem is így történt. A *Bibliámba *ezt írta bele: „Ha szívünk vádol is
valamivel, Isten nagyobb a szívünknél!” Azt gondolom, Imre atya Isten eme
nagyszívűségének követe, barátja volt közöttünk.

Hála és köszönet érte. Te Deum laudamus...

*Fotó: Lambert Attila*

*Kuzmányi István/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20241019/46e007f8/attachment.html>