<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Isten nagyszívűségének követe, barátja volt – Búcsú Kozma Imre atyától</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2024. október 19., szombat | 8:01<div class="gmail-ikonok"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-nagyszivusegenek-kovete-baratja-volt-bucsu-kozma-imre-atyatol">https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-nagyszivusegenek-kovete-baratja-volt-bucsu-kozma-imre-atyatol</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g142626']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=142626&v=1&img=c_IMG_6420.jpg" width="188" height="125" style="margin-right: 0px;"><span class="gmail-galcount" title="9 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> <br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">Életének
85. évében, 2024. október 17-én hajnalban visszaadta lelkét
Teremtőjének Kozma Imre katolikus pap, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat
alapító elnöke, a Máltai Lovagrend káplánja, a Betegápoló Irgalmasrend
korábbi magyarországi vezetője. Az alábbiakban Kuzmányi István
főszerkesztő nekrológját adjuk közre.</h3><div class="gmail-contentsav"><p>Imre
atyát 2001 nyarán ismertem meg személyesen. Határhelyzetben voltam.
Miután egy évvel korábban felismertem, hogy a Jóisten nem a papi
hivatást szánja nekem, hanem a családost, a szeminárium falait elhagyva
civilként, teológus szakon fejeztem be az egyetemet, családalapításba
kezdtem, és párhuzamosan munkát kerestem. Szerettem volna az Egyházban
maradni, ezért egyértelmű volt számomra, hogy a frankás gimnáziumi évek
alatt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Esztergomi Csoportjában végzett
önkéntes szolgálatom pozitív tapasztalatai alapján először a katolikus
segítőszervezetnél nézzek körbe. A helyzetemet nehezítette, hogy határon
túli magyarként (abban az időben még külföldi állampolgárként) a magas
munkanélküliséggel küzdő akkori Magyarországon munkavállalási engedélyt
kapnom és legálisan elhelyezkednem nem volt könnyű, már-már
lehetetlennek tűnt. Beadtam a jelentkezésemet egy adminisztratív
álláshelyre, és a pályázatok elbírálásának második – s egyben utolsó –
körében Kozma Imre atya is „meghallgatott”. Ekkor kettős meglepetés ért:
egyfelől kifejezte, hogy az adott munkakörre nem tud felvenni, mert
„maga mellé akar” a titkárságára, másfelől pedig tudatta velem, hogy
minden munkavállalási és idegenrendészeti akadályt vállal ezért. Abban
biztos vagyok, ha Imre atya akkor másként dönt, egészen másként alakul
az életem.</p>
<blockquote>
<p>Azt hiszem, ezt és sok minden egyebet sem tudtam személyesen
megköszönni neki. Hálát érzek iránta. S hálás vagyok azért is, hogy a
munka szeretetét és annak megszervezését tőle leshettem el, és mind a
mai napig kamatoztatom.</p>
</blockquote>
<p><span style="text-align:justify">Imre atya közvetlen közelében az
első pillanattól megtapasztalhattam, hogy a munkahelyen a hétköznapokban
szinte sohasem beszélt nekünk Jézusról. De annál inkább
megbizonyosodhattunk arról, hogy jelen van az életében. Az a Jézus
Krisztus, aki az evangélium tanúsága szerint ott van a legkisebb, a
legkitaszítottabb mellett, és közösséget vállal, sőt azonosítja magát
vele. Imre atya minden munkája, szolgálata őrá és erre a jó ízű
tanúságtételre irányult. Ezért akár a legverejtékesebb munkát sem
sajnálta. Aktív munkavállalói életem első két hete a máltai
nagyraktárban kezdődött, ahol az országos központ valamennyi munkatársa
ott volt, rendezkedtünk, pakoltunk. Imre atya ekkor is példát adott:
nemcsak hogy megfogta a munka végét, hanem mindvégig élen járt az
adományok rendezésében. Tette ezt úgy, hogy a legapróbb részletekig
tudta, mi hol van, honnan érkezett, sőt azt is, hogy melyik kórháznak,
idősotthonnak, hajléktalanszállónak vagy segítséget kereső embernek lesz
a segítségére egy-egy dolog.</span></p>
<p><a title="" rel="lightbox['g142626']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=142626&v=1&p=1&img=c_img_4075.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<blockquote>
<p>Mert Imre atya ismerte az övéit, és a gondviselés által az életében
rábízottak is ismerték őt. Ez a személyesség volt, mondhatni, a
védjegye.</p>
</blockquote>
<p>Titkári munkám során meggyőződhettem erről. Hetente több száz levél,
telefonhívás érkezett, az ország legkülönbözőbb tájairól és a határon
túlról jelentkező személyek kértek segítséget tőle. Amikor kis idő
elteltével telefonon felvettem velük a kapcsolatot, mindannyian úgy
beszéltek Imre atyáról, mint akik ismerik őt és viszont, habár
személyesen sohasem találkoztak vele. Az első hónapokban magamban
megmosolyogtam ezt, de amikor láttam, hogy Imre atya viszontszereti
valamennyiüket, és minden hozzá fordulónak segíteni próbál, megértettem,
hogy minden emberi naivitás felett, kimondatlanul is a Krisztus-követés
hiteles útján jár. És ebből forrásozott, ebből nőtt ki az a szolgálat,
amely ma Magyarország (egyik) legnagyobb és leghitelesebb szervezete.
Amelynek</p>
<blockquote>
<p>erkölcsi tőkéje okán mi, katolikusok emelt fővel járhatunk, persze
nem felejtve, hogy nekünk is követnünk kell a példát, hogy a másik ember
nem lehet közömbös számunkra, és minden emberi élet érték, még ha a
társadalom elfordítja is tőle az arcát.</p>
</blockquote>
<p>Mindenekfelett igaz, hogy amit Imre atya a Máltai Szeretetszolgálat
révén létrehozott, az nemcsak gazdag örökség, hanem élő, jó illatú
ajándék az Egyháznak és Magyarországnak. Sokan tudnak ehhez hozzátenni
és részesedni belőle. Ezzel az ajándékkal kapcsolatban két kulcsszóra
szeretnék most rávilágítani. Az első a <em>szeretet</em>. Imre atya sokszor elmondta, hogy amikor megalakult az egyesület, kézenfekvő volt, hogy a szakmai területen bevett <em>segélyszervezet</em>
kifejezést használják a megjelölésére. A szívében azonban akkor
megfogalmazódott, hogy a segély talán elfogyhat, de a szeretetünk
sohasem. Ezért lett szeretetszolgálat a szervezet neve. A másik kulcsszó
pedig a <em>gondviselés</em>.</p>
<blockquote>
<p>A máltai intézményekben nem csupán szociális ellátást kapnak a
rászorulók, hanem sokkal többet annál: személyes figyelmet és
istenkapcsolatból forrásozó gondviselést, igazi gondoskodást. Ezért ma
is számos máltai intézmény viseli a Gondviselés Háza nevet.</p>
</blockquote>
<p>Imre atyával kapcsolatban az „ősmáltások” mindig örömmel idézték fel a
zugligeti kegyelmi időt, az alapítás perceit – a keletnémetek
befogadását, a felejthetetlen segítségnyújtást a romániai forradalom, a
délszláv háború idején –, és szívesen osztották meg a papról, a
hittantanárról szóló történeteket, amelyek hatására elköteleződtek a
szeretetszolgálat mellett mint önkéntesek, munkatársak. Ennek a
hőskornak jómagam nem voltam a részese. De volt egy terület, ahol Imre
atya, a pap, mint lelkipásztor, mindig felragyogott. Ott lehettem
mellette, amikor egy-egy máltai munkatársat temetett. Volt közöttük
különösen nehéz búcsúzás is, amikor a karácsonyi ünnepek idején a
házában bennégett máltai vezetőt, vagy amikor az öngyilkosságot elkövető
mosonmagyaróvári vezetőt temette.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g142626']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=142626&v=1&p=1&img=c_img_3994.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<blockquote>
<p>Olyan empátiával, az igazságosság és az irgalmasság együttállásának
olyan hitével, bizalmával tudott szólni, hogy szavai, elmondott példái
mind a mai napig a szívemben csengenek, és állandó diakónussá
szentelésem óta számos temetésen követem, ismétlem őket.</p>
</blockquote>
<p>Ha mindenki „Imre atyájának” életét és példáját szeretném
összefoglalni, akkor rendje, a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának,
Istenes Szent Jánosnak egyik, általa sokszor idézett mondata jut
eszembe: „Kapunk tárva, a szívünk még inkább!” Illetve az, amit
2020-ban, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által a Magyar
Katolikus Egyház nevében neki adományozott Pro Ecclesia Hungariae díj
átvételekor mondott:</p>
<blockquote>
<p>Az emberi élet nem a miénk, azt az emberek szolgálatában el kell
ajándékoznunk másoknak.” Mindkét mondatot életével, munkájával,
szolgálatával és példájával élte elénk Imre atya.</p>
</blockquote>
<p>Ha valakitől elköszönt, legtöbbször egy <em>Szentírást</em> ajándékozott neki. Amikor az én utam először vált el munkavállalóként a szeretetszolgálattól, velem is így történt. A <em>Bibliámba </em>ezt
írta bele: „Ha szívünk vádol is valamivel, Isten nagyobb a szívünknél!”
Azt gondolom, Imre atya Isten eme nagyszívűségének követe, barátja volt
közöttünk.</p>
<blockquote>
<p>Hála és köszönet érte. Te Deum laudamus...</p>
</blockquote>
<p><strong>Fotó: Lambert Attila</strong></p>
<p><strong>Kuzmányi István/Magyar Kurír</strong></p></div>
</div>