[Grem] Elhunyt Jelenits István atya piarista szerzetes, tanár úr

[Emoke Greschik]

 [image: Jelkó – Jelenits István halálára]
2024. október 8.
Jelkó – Jelenits István halálára
https://orszagut.com/hitelet/article-6873
Zatykó László <https://orszagut.com/szerzo/ujsagiro/zatyko-laszlo-345>

„Alázat és teremtő lelemény, s a kettő nem egymás mellett, hanem egymást
áthatva, beteljesítve: minden igaz művészetnek ez az alfája és az ómegája”
– írja A fénykép esztétikuma című esszéjében Jelenits István. Nem tudok
másként tekinteni az ő életére, mint hogy az maga az „igaz művészet”,
melynek „alfája és ómegája” az „alázat és lelemény…”.

Élete „igaz művészet”, s azon belül is költészet a javából. „A költészet
pedig egy teljesebb őszinteségnek, vagyis az igazsággal való teljesebb
találkozásnak a színtere” – olvasom az *Interjú helyett* című írásában. Ez
a találkozás az Igazság természetéből, azaz természetfelettiségéből fakadón
mindig meglepetés. „A jó vers egyedül nélkülözhetetlen ‘tartalmi’ kelléke a
meglepetés” – írja a *Boldogok…* című kritikájában. Ez a meglepetés a
költészetben és Jelenits István életében is többnyire meghökkentő, drámai,
ha felemelő is, nem nélkülözi a fájdalmat:

„Lélekszakadva éltem, s így igyekeztem megfelelni azoknak a feladatoknak,
amelyek állapotomból következtek” –

vallotta meg a már idézett írásban *(Interjú helyett)*.

Ez a meglepetés lehet akár egy váratlan kopogtatás is az ajtón. Történt
pedig, jó ötven éve, hogy nekem a budapesti piarista gimnáziumot jelölték
ki oroszból, magyar nyelv és irodalomból gyakorlótanításra. Az igazgató úr
kijelölte, hogy kik lesznek a vezetőtanáraim. Elmentem az órájukra. Nem
lelkesítettek fel. Elgondoltam, hogy felelős vagyok jövendő diákjaimért. Ez
a meggondolás felbátorított arra, hogy bejelentsem az igazgatónak: nem
tudom elfogadni a kijelölt vezetőtanárokat. Az igazgató – szegény – el volt
képedve, s alig kapva levegőt kérdezte, hogy akkor kit jelöljön ki. Orosz
nyelvből nem találok ebben a gimnáziumban megfelelő vezetőtanárt, feleltem,
de magyarból igen, Jelenits tanár urat. „Ő nem bánja, próbálkozzam Jelenits
tanár úrnál, de úgysem fogja elvállalni, mert ő szörnyen elfoglalt” – volt
a válasz. Elindultam próbálkozni. Hármasával vettem a lépcsőfokokat rohanva
az emeletre. Megtaláltam a tanár úr szobáját, s már kopogtam is az ajtaján.

Tessééék! – jött a jellegzetes Jelkós kiáltás,

s már nyílt is az ajtó. Sebtében előadtam a kérésemet, hogy legyen a
vezetőtanárom. Erre jött a gyors és megfellebbezhetetlennek tűnő válasz,
hogy ő erre nem alkalmas, mert őneki nincs semmiféle módszere. Mit
tanulhatnék tőle? Erre azonnal rávágtam, hogy én épp olyan tanárt keresek
égre-földre, akinek nincs semmiféle kitaposott, a tankönyvekből unásig
tudható módszere. Erre megjelent az arcán az a jellegzetes, fürkésző,
mélyről jövő mosoly, s hozzá két szó: „Akkor jöjjön!”

Fél éven át, szombat vasárnap kivételével mindennap találkoztunk néhány
órára. A tanórák előzetes megbeszélésére, akár ő tartotta, akár később én,
legtöbbször nem volt elég a hatvan perc, s a kiértékelés még időigényesebb
volt. Tudtam, hogy Jelenits iszonyatosan elfoglalt, mégis az volt az
érzésem, hogy időmilliomos, és a millióit mind rám szórja. Azonban nem
lehetett nem látni, hogy ez az ember nemcsak „lélekszakadva él”, hanem
szétszakítva, felfeszítve a feladat, a feladatok keresztjére, és én is az
egyik szög vagyok ebben a keresztre feszítettségben. Ezt persze sohasem
éreztette.

Az óráin is, legyen az hittan-, nyelvtan- vagy irodalomóra. megcsodálhattam
az „alázat és teremtő lelemény” csodás összjátékát.

Ahogyan kezébe fogta, tanulékony alázattal, csodákat fürkészőn és
felfedezőn a verseskötetet, az elbeszélést vagy a regényt tartalmazó
könyvet, az olyan volt, ahogy anya, apa fogja kicsinyét a kezében, s minden
rezdülését figyeli, lélekből lélekbe látón. Ez a figyelem volt ragályos,
„megfertőzte” a diákokat, akik fantasztikus és váratlan meglátásokkal
rukkoltak elő. A heuréka élmény szinte fogható volt az óráin, néha parázs
vitákban volt tetten érhető, máskor a döbbent csöndben. A másodikosok,
tizenöt-tizenhat évesek óráján vagyok. A téma Szophoklész *Antigoné*ja.
Elhangzik a jól ismert mondat, Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: „Sok
van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A tanár úr
– szinte mellékesen – megemlíti, hogy Szophoklész itt olyan kifejezést
használ, ami jelent csodálatosat, de jelent szörnyűségeset is. Miféle
kapcsolat van a csodálatos és a szörnyűséges között – hangzik a kérdés.
Kezek sokasága a levegőben, vélemények sziporkáznak. Semmi sem marad
reagálás nélkül. Az ügyetlen hozzászólásból is kihámozza Jelenits a
zsenialitást. Néha árnyalatnyi a különbség egyik és másik között, mégsem
sikkad el a tanár úr figyelmében sem az egyik, sem a másik.

Úgy tűnik, Jelenits tanár úrnak épp az árnyalatokhoz van különös érzéke, a
filológiai finomságokhoz a művekben, s az emberi lélek lehelet finom
rezdüléseihez.

Tán ezért is vonzódnak hozzá a kortárs magyar irodalom és művészet jelesei.
És épp ez, a finom rezdülések, az árnyalatok iránti érzékenysége teszi őt
alkalmassá, hogy segítője legyen a szép számban hozzáfordulóknak, a tőle
eligazítást váróknak. Köztük van Pilinszky János is, aki egyik – élete vége
felé írt – levelében erre tapint rá: „Pistánál akartam gyónni, hiszen az
árnyalatok a bűnben sokszor fontosabbak, mint maga a bűn. Nekem az
árnyalatokat kellett meggyónnom.” A szeretet világában valóban ezek a
legfontosabbak, ott ezek viszik a prímet, „a szívben lévő indítékok”. A
végső examenen, a végső vizsgán is ezek a „semmiségek”, árnyalatok nyomnak
a latban. Jelenits István egyik rendtársa, teológiatanár kollégája, Tuba
Iván temetésén mondta: „Az Eucharisztikus himnuszban énekeljük: »esto nobis
praegustatum, mortis in examine«. Szent Tamás, a tanár írta ezt a himnuszt
a halál nagy vizsgájáról. Ahhoz kérte az Eucharisztia nagy ajándékát, hogy
az készítse fel arra az utolsó vizsgára. A halál végső vizsgájára készült
ekkor, s jól tudta, hogy ezen a végső vizsgán nem a teológiai tudásáról
kell számot adnia, hanem a szívében lévő indítékokról, melyek az életét
betöltötték. Tudta, hogy az a végső vizsga olyan lesz, mint János
evangéliumában, amikor a Feltámadott Péterhez fordult, és azt kérdezte
tőle, hogy szeretsz-e engem.”

Gyakorlótanításom során volt egy bűn rossz nyelvtanórám. Maga volt a
halálos bűn. Mindenki a messiást várta, a csengőt, Jelenits tanár úr is, a
diákok is, fészkelődve, ficánkolva, én meg aztán pláne. Az óra után
felkerestem a szobájában a tanár urat megbeszélésre, kiértékelésre. Ez lett
a legrövidebb megbeszélés. Be sem léptem a szobába, a tanár úr meg föl sem
kelt az íróasztala mellől, rám sem nézett, csak úgy odakiáltotta:
„Borzasztó volt!” Mire én: „Egyetértek.” Már-már nekikeseredtem a kudarc
miatt, de jött a meglepetés. Jelenits tanár úr ugyanis folytatta a
megkezdett mondatát a tőle szokott, várt testbeszédtől kísérve. Újra
megjelent a jellegzetes, fürkésző, mélyről jövő mosoly, s hozzá a
napfényben fürdő, feloldozó szavak: „Holnap találkozunk!” Az irgalom
diadalmaskodott. Az ígéret szerint ezért „az irgalom diadalmaskodik az
ítéleten” (Jak 2,13) is. Alleluja!

<https://orszagut.com/data/articles/6/68/article-6873/Jelenits_Istvan_SchP_1932-2024-2-scaled.jpg>


*A gyászmisét a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban (1056
Budapest, Március 15. tér) október 15-én, kedden, 15:30-kor tartják.*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20241019/d7534c12/attachment.html>