<div dir="ltr">

        <span><img src="https://orszagut.com/data/articles/6/68/article-6873/jelenits_nyito_ma_solat.jpg" width="551" height="220" alt="Jelkó – Jelenits István halálára" class="gmail-"></span>    
    
        <div class="gmail-col-xl-2">
                                        <div class="gmail-article-date">2024. október 8.</div>
                        </div>
        <div class="gmail-col-xl-8">
            <div class="gmail-article-container">
                <h1 class="gmail-article-title">Jelkó – Jelenits István halálára</h1><div><a href="https://orszagut.com/hitelet/article-6873">https://orszagut.com/hitelet/article-6873</a></div>
                                    <div class="gmail-article-author"><a class="gmail-szerzo" href="https://orszagut.com/szerzo/ujsagiro/zatyko-laszlo-345" rel="author">Zatykó László</a></div>
                                                        <div class="gmail-article-subtitle">
                        <p class="gmail-lead">„Alázat és teremtő lelemény, s a
 kettő nem egymás mellett, hanem egymást áthatva, beteljesítve: minden 
igaz művészetnek ez az alfája és az ómegája” – írja A fénykép 
esztétikuma című esszéjében Jelenits István. Nem tudok másként tekinteni
 az ő életére, mint hogy az maga az „igaz művészet”, melynek „alfája és 
ómegája” az „alázat és lelemény…”.</p>                    </div>
                                            
                <div class="gmail-container gmail-d-flex gmail-justify-content-between">
                    
                    <div class="gmail-mb-4">
                        
                        <div id="gmail-zone6502904" class="gmail-goAdverticum gmail-desktop"></div>
                        
                        
                    </div>
                    
                </div>

                                <div class="gmail-article-body">
                    <p>Élete „igaz művészet”, s azon belül is költészet a
 javából. „A költészet pedig egy teljesebb őszinteségnek, vagyis az 
igazsággal való teljesebb találkozásnak a színtere” – olvasom az <em>Interjú helyett</em>
 című írásában. Ez a találkozás az Igazság természetéből, azaz 
természetfelettiségéből fakadón mindig meglepetés. „A jó vers egyedül 
nélkülözhetetlen ‘tartalmi’ kelléke a meglepetés” – írja a <em>Boldogok…</em>
 című kritikájában. Ez a meglepetés a költészetben és Jelenits István 
életében is többnyire meghökkentő, drámai, ha felemelő is, nem nélkülözi
 a fájdalmat:</p><p class="gmail-highlight">„Lélekszakadva éltem, s így igyekeztem megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyek állapotomból következtek” –</p><p>vallotta meg a már idézett írásban <em>(Interjú helyett)</em>.</p><p>Ez
 a meglepetés lehet akár egy váratlan kopogtatás is az ajtón. Történt 
pedig, jó ötven éve, hogy nekem a budapesti piarista gimnáziumot 
jelölték ki oroszból, magyar nyelv és irodalomból gyakorlótanításra. Az 
igazgató úr kijelölte, hogy kik lesznek a vezetőtanáraim. Elmentem az 
órájukra. Nem lelkesítettek fel. Elgondoltam, hogy felelős vagyok 
jövendő diákjaimért. Ez a meggondolás felbátorított arra, hogy 
bejelentsem az igazgatónak: nem tudom elfogadni a kijelölt 
vezetőtanárokat. Az igazgató – szegény – el volt képedve, s alig kapva 
levegőt kérdezte, hogy akkor kit jelöljön ki. Orosz nyelvből nem találok
 ebben a gimnáziumban megfelelő vezetőtanárt, feleltem, de magyarból 
igen, Jelenits tanár urat. „Ő nem bánja, próbálkozzam Jelenits tanár 
úrnál, de úgysem fogja elvállalni, mert ő szörnyen elfoglalt” – volt a 
válasz. Elindultam próbálkozni. Hármasával vettem a lépcsőfokokat 
rohanva az emeletre. Megtaláltam a tanár úr szobáját, s már kopogtam is 
az ajtaján.</p><p class="gmail-highlight">Tessééék! – jött a jellegzetes Jelkós kiáltás,</p><p>s
 már nyílt is az ajtó. Sebtében előadtam a kérésemet, hogy legyen a 
vezetőtanárom. Erre jött a gyors és megfellebbezhetetlennek tűnő válasz,
 hogy ő erre nem alkalmas, mert őneki nincs semmiféle módszere. Mit 
tanulhatnék tőle? Erre azonnal rávágtam, hogy én épp olyan tanárt 
keresek égre-földre, akinek nincs semmiféle kitaposott, a tankönyvekből 
unásig tudható módszere. Erre megjelent az arcán az a jellegzetes, 
fürkésző, mélyről jövő mosoly, s hozzá két szó: „Akkor jöjjön!”</p><p>Fél
 éven át, szombat vasárnap kivételével mindennap találkoztunk néhány 
órára. A tanórák előzetes megbeszélésére, akár ő tartotta, akár később 
én, legtöbbször nem volt elég a hatvan perc, s a kiértékelés még 
időigényesebb volt. Tudtam, hogy Jelenits iszonyatosan elfoglalt, mégis 
az volt az érzésem, hogy időmilliomos, és a millióit mind rám szórja. 
Azonban nem lehetett nem látni, hogy ez az ember nemcsak „lélekszakadva 
él”, hanem szétszakítva, felfeszítve a feladat, a feladatok keresztjére,
 és én is az egyik szög vagyok ebben a keresztre feszítettségben. Ezt 
persze sohasem éreztette.</p><p class="gmail-highlight">Az óráin is, legyen az hittan-, nyelvtan- vagy irodalomóra. megcsodálhattam az „alázat és teremtő lelemény” csodás összjátékát.</p><p>Ahogyan
 kezébe fogta, tanulékony alázattal, csodákat fürkészőn és felfedezőn a 
verseskötetet, az elbeszélést vagy a regényt tartalmazó könyvet, az 
olyan volt, ahogy anya, apa fogja kicsinyét a kezében, s minden 
rezdülését figyeli, lélekből lélekbe látón. Ez a figyelem volt ragályos,
 „megfertőzte” a diákokat, akik fantasztikus és váratlan meglátásokkal 
rukkoltak elő. A heuréka élmény szinte fogható volt az óráin, néha 
parázs vitákban volt tetten érhető, máskor a döbbent csöndben. A 
másodikosok, tizenöt-tizenhat évesek óráján vagyok. A téma Szophoklész <em>Antigoné</em>ja.
 Elhangzik a jól ismert mondat, Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: 
„Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A 
tanár úr – szinte mellékesen – megemlíti, hogy Szophoklész itt olyan 
kifejezést használ, ami jelent csodálatosat, de jelent szörnyűségeset 
is. Miféle kapcsolat van a csodálatos és a szörnyűséges között – hangzik
 a kérdés. Kezek sokasága a levegőben, vélemények sziporkáznak. Semmi 
sem marad reagálás nélkül. Az ügyetlen hozzászólásból is kihámozza 
Jelenits a zsenialitást. Néha árnyalatnyi a különbség egyik és másik 
között, mégsem sikkad el a tanár úr figyelmében sem az egyik, sem a 
másik.</p><p class="gmail-highlight">Úgy tűnik, Jelenits tanár úrnak épp az 
árnyalatokhoz van különös érzéke, a filológiai finomságokhoz a művekben,
 s az emberi lélek lehelet finom rezdüléseihez.</p><p>Tán ezért is 
vonzódnak hozzá a kortárs magyar irodalom és művészet jelesei. És épp 
ez, a finom rezdülések, az árnyalatok iránti érzékenysége teszi őt 
alkalmassá, hogy segítője legyen a szép számban hozzáfordulóknak, a tőle
 eligazítást váróknak. Köztük van Pilinszky János is, aki egyik – élete 
vége felé írt – levelében erre tapint rá: „Pistánál akartam gyónni, 
hiszen az árnyalatok a bűnben sokszor fontosabbak, mint maga a bűn. 
Nekem az árnyalatokat kellett meggyónnom.” A szeretet világában valóban 
ezek a legfontosabbak, ott ezek viszik a prímet, „a szívben lévő 
indítékok”. A végső examenen, a végső vizsgán is ezek a „semmiségek”, 
árnyalatok nyomnak a latban. Jelenits István egyik rendtársa, 
teológiatanár kollégája, Tuba Iván temetésén mondta: „Az Eucharisztikus 
himnuszban énekeljük: »esto nobis praegustatum, mortis in examine«. 
Szent Tamás, a tanár írta ezt a himnuszt a halál nagy vizsgájáról. Ahhoz
 kérte az Eucharisztia nagy ajándékát, hogy az készítse fel arra az 
utolsó vizsgára. A halál végső vizsgájára készült ekkor, s jól tudta, 
hogy ezen a végső vizsgán nem a teológiai tudásáról kell számot adnia, 
hanem a szívében lévő indítékokról, melyek az életét betöltötték. Tudta,
 hogy az a végső vizsga olyan lesz, mint János evangéliumában, amikor a 
Feltámadott Péterhez fordult, és azt kérdezte tőle, hogy szeretsz-e 
engem.”</p><p>Gyakorlótanításom során volt egy bűn rossz nyelvtanórám. 
Maga volt a halálos bűn. Mindenki a messiást várta, a csengőt, Jelenits 
tanár úr is, a diákok is, fészkelődve, ficánkolva, én meg aztán pláne. 
Az óra után felkerestem a szobájában a tanár urat megbeszélésre, 
kiértékelésre. Ez lett a legrövidebb megbeszélés. Be sem léptem a 
szobába, a tanár úr meg föl sem kelt az íróasztala mellől, rám sem 
nézett, csak úgy odakiáltotta: „Borzasztó volt!” Mire én: „Egyetértek.” 
Már-már nekikeseredtem a kudarc miatt, de jött a meglepetés. Jelenits 
tanár úr ugyanis folytatta a megkezdett mondatát a tőle szokott, várt 
testbeszédtől kísérve. Újra megjelent a jellegzetes, fürkésző, mélyről 
jövő mosoly, s hozzá a napfényben fürdő, feloldozó szavak: „Holnap 
találkozunk!” Az irgalom diadalmaskodott. Az ígéret szerint ezért „az 
irgalom diadalmaskodik az ítéleten” (Jak 2,13) is. Alleluja!</p><p></p><div class="gmail-cikkblock gmail-block_placeholder gmail-fcenter"><div class="gmail-gallery-embed gmail-image-type">
                            <a href="https://orszagut.com/data/articles/6/68/article-6873/Jelenits_Istvan_SchP_1932-2024-2-scaled.jpg" target="_blank">
                            
        
            <div class="gmail-img gmail-fluid">
<img src="https://orszagut.com/data/articles/6/68/article-6873/Jelenits_Istvan_SchP_1932-2024-2-scaled_fit_1280x10000.jpg" alt="">

            </div>


                            </a>
                        </div></div> <p></p><p class="gmail-framed"><strong>A 
gyászmisét a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban (1056 
Budapest, Március 15. tér) október 15-én, kedden, 15:30-kor tartják.</strong><br></p></div></div></div>

</div>