[Grem] Az aranymisés Mészáros Domonkos atya

[Emoke Greschik]

 A gyógyulás forrásai: imádság és megbocsátás  -  Beszélgetés az aranymisés
Mészáros Domonkossal
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2024. november 14.,
csütörtök | 20:00
https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-gyogyulas-forrasai-imadsag-es-megbocsatas-beszelgetes-az-aranymises-meszaros-domonkossal


A Szent Domonkos-rend magyar tartományi vikariátusának tagját, Mészáros
Domonkost és tíz paptestvérét ötven évvel ezelőtt, 1974. június 23-án a
váci székesegyházban szentelte pappá Bánk József megyéspüspök. Domonkos
atya idén június 23-án mutatta be hálaadó aranymiséjét a Szent Júdás Tádé
apostolról elnevezett soproni domonkos templomban.

*– Kérem, meséljen a gyermekkoráról! Vallásos családban nőtt fel?*

– Hódmezővásárhelyen születtem 1951. április 21-én, ötödik, legkisebb
gyermekként. Édesanyám óvónő volt, negyvennégy évesen szült engem, nagyon
hálás vagyok neki ezért. Gyakran mondogatta, hogy nagy öröm volt számára a
születésem. Sajnos nem tudott elhelyezkedni óvónőként, ezért sokáig
varrónőként dolgozott. Először Léván kapott óvónői állást, majd Kistarcsán,
onnan Székkutasra került, s ott óvodát alapított, ami ma az ő nevét viseli.
A család 1950-ben került Vásárhelyre, szolgálati lakásba. Rengeteg gyerek
között nőttem fel. Azóta is nagyon szeretem a gyerekeket, nem zavar, ha a
templomban hangoskodnak, mert hozzátartoznak az életünkhöz.
Gyermekkorunkban kifejezetten szerettük a diafilmeket, többek között a
Gulliverről szóló történeteket. Erzsi nővérem olvasta a szövegeket, mi meg
a bátyámmal, Antallal hallgattuk. Szegényen éltünk, de élményekben gazdag
volt a gyermekkorom. A keresztanyám a világháborúban elvesztette a férjét
és a fiát, mégis rengeteget segített, foglalkozott velünk. Ő gondoskodott
arról is, hogy a templomban mindig legyen virág. A papok karingjeire,
albáira hímzéseket készített.

*– Édesapjának mi volt a foglalkozása?*

– Ő vasmunkásként dolgozott. Épített egy Siemens-rendszerű vaskohót; vasat,
bronzot, alumíniumot öntött, kész alkatrészeket adott el. Nagyon jól
megélhetett volna ebből az egész család, de a kommunisták bezúzták édesapám
kohóját, mondván, hogy az kapitalista maradvány, amit fel kell számolni.
Édesapámtól tanultuk meg mi, gyerekek a szerszámok használatát, tízéves
koromban megtanított arra is, hogyan szereljem össze a meghibásodott
biciklimet. Korán megtanultam tőle azt is, hogy jó és értékes dolog
dolgozni, valami hasznosat kiadni a kezemből. Soha nem ijedtem meg a
fizikai munkától, így Kárpátalján sem, ahol árvizekkel, építkezésekkel
kellett szembenéznem.

*– A nyolcadik osztály elvégzése után hol tanult tovább?*

– 1965. augusztus 20-án az édesanyám kormánykitüntetést kapott a
parlamentben az óvónői munkájáért, de ugyanabban az évben októberben
kirúgták az állásából, és sehol nem alkalmazták óvónőként, mivel én a
Kecskeméti Piarista Gimnáziumban kezdtem tanulni. Emiatt el kellett
hagynunk a szolgálati lakást is, ami azért volt nehéz, mert az öt gyermek
közül hárman még középiskolában és főiskolán tanultunk, édesapám nyugdíja
pedig nem volt sok. Összehúztuk magunkat. Húsz forint volt a havi
zsebpénzem gimnazista és szeminarista koromban, ez elég volt a fogkrémre,
szappanra, s talán egy vagy két gombóc fagylaltra. De megértettük a
helyzetünket, nem panaszkodtunk.

*– A hithez, Istenhez már korán közel került?*

– Gyermekkoromtól kezdve rendszeresen ministráltam. Németh Tibor káplán
atyát nagyon szerettem Vásárhelyen. Minden héten be kellett számolnia a
rendőrségen, hogy nem folytat-e szocialistaellenes tevékenységet. Ennek
ellenére is összegyűjtött harminckét ministránst, akikkel versenyeztünk
nagyböjtben, adventben, ő pedig jutalmazott bennünket. Az előző hat
szolgálati helyéről szedte össze a gyerekeket, látogattuk egymást, együtt
kirándultunk. Most, amikor az aranymisém kezdetén körbejártam a templomban,
meghintettem szenteltvízzel a híveket, és láttam az ország minden részéből,
sőt a határon túlról is érkezett embereket, akiknek ragyogott a szemük, egy
gyermekkori élményem köszönt vissza: itt a mennyország.

Óriási élmény volt átélni, hogy az életünkbe befogadott kegyelem miként
válik valósággá a szolgálatban.

*– Gyermekkorában rendkívüli tehetsége volt a hegedűhöz. Hogyan lett mégis
római katolikus pap?*

– Az ismert hegedűművész, Márffy János tanár úr Szegedről járt ki tanítani
Vásárhelyre. Tízéves koromban ő ajánlotta fel nekem a szegedi
konzervatórium hegedű tanszakát. Ám nem sokkal előtte átéltem egy
istenélményt, és én inkább azt választottam, mint a zenét.

*– Mi történt?*

– Az egyik hajnali misén a bátyámat helyettesítettem a kötelezően elvállalt
ministránsszolgálaton. A templomig vezető úton esett az ónos eső, a
biciklim csúszkált a jégen, az utolsó pillanatban értem oda a misére.
Felnéztem, és a templomban a mennyezet helyett mintha a mennyországot
pillantottam volna meg. Úgy éreztem, Isten fogadott, és kimondhatatlan
szeretetet, boldogságot éltem meg. Csupán néhány pillanatig tartott ez az
élmény, de elég volt ahhoz, hogy megsejtsem: nem a zenészi pálya az utam.

*– Tíz paptestvérével együtt 1974. június 23-án szentelte pappá Bánk József
püspök a váci székesegyházban. Ez már a Kádár-rendszer, az úgynevezett puha
diktatúra időszaka volt. Mennyire mutatkozott meg ez a hatalomnak az
Egyházhoz való viszonyában?*

– Messziről kezdem a választ. Hetedikes voltam, amikor a vásárhelyi Szent
István-templom előtt megszólított egy egyetemista: van itt egy kis
közösség, szívesen látnának engem, ha senkinek, még a szüleimnek, a
testvéreimnek sem beszélek erről. Csatlakoztam hozzájuk. Hittant tanultunk,
zenét hallgattunk, kirándultunk. A közösség vezetője és fenntartója,
Majoros Mária, megyei főkönyvelőként tevékenykedett, de Ármella néven
titokban domonkos nővér volt. Szenzációs lelkülettel tevékenykedett,
bármikor felkereshettük őt, az én sorsomat is folyamatosan figyelemmel
kísérte. Amikor gimnazistaként késő este érkeztem haza Vásárhelyre, akkor
is elmehettem hozzá beszélgetni. Pénzt is kaptam tőle útiköltségre, hogy
részt vehessek a titkos lelkigyakorlatokon Püspökszentlászlón, ami nagy
távolságra volt Hódmezővásárhelytől. Németh János jezsuita atya tartotta
ezeket a lelkigyakorlatokat, évente egyszer-kétszer, egyébként kertészként
dolgozott a két doktorátusával. Azonnal megtalálta a hangot a fiatalokkal.
Misztikus lélek volt.

Sokat köszönhetek az ugyancsak jezsuita Mócsy Imrének is. A nővére
Vásárhelyen élt, időnként meglátogatta. Csak zárt templomban,
mellékoltárnál misézhetett. Felajánlottam, hogy ministrálok neki, és ő
elfogadta. A mise után kiültünk a téren egy padra, és beszélgettünk. A
helyi plébános nem merte fogadni őt, a börtönviselt jezsuitát. Az
úgynevezett puha diktatúra idejében sem volt ildomos egy ilyen
megbélyegzett egyházi személlyel beszélgetnie annak, aki karrierre vágyott.
De a sok megpróbáltatáson keresztülment Imre atyánál mosolygósabb embert
nem nagyon láttam életemben.

Mindenképpen meg kell még említenem a Szociális Missziótársulathoz tartozó
Viktória nővért is, aki Dorozsmán, a cigánytelepen dolgozott. A szeretet és
a jóság legnehezebb, de legfelemelőbb történeteit élte meg ott, és mesélte
el nekünk. Megtapasztaltuk nála, hogyan jelenik meg a kereszténység a
hétköznapokban. A puha diktatúrában nem volt tanácsos egy ilyen lelkületű
nővérrel találkoznunk, hiába segítette a cigányokat. Az állam 1975-ben
hozott egy olyan rendeletet, hogyha a hittanra jelentkezők száma eléri a
harmincat, akkor még egy hittanórát lehet tartani a plébánián, akkor is, ha
kétszázan jelentkeznének. Ez az iskolai hittanra is vonatkozott. A békepapi
gyűléseken pedig illett megjelenni, ha valaki ezt nem tette, akkor ide-oda
helyezgették. Isaszegről például azért helyeztek el, mert reverendában
fociztam az utcán a gyerekekkel. Egyszer 1981-ben a püspök atyával a
domonkos szerzetességről kezdtem volna beszélgetni, de ő azonnal mutatta a
kezével, hogy lehallgató készülék van elhelyezve a püspökségen, ne
beszéljek erről. Sokakat zártak börtönbe, vonták meg a működési
engedélyüket, a helyi képzéseket leállíttatták, a pedagógusokat félelemben
tartották…

*– Az ötven év alatt több helyen szolgált. Említene ebből az időből néhány
mozzanatot, ami különösen megmaradt Önben?*

– Az első szolgálati helyemről, Szegvárról azért helyeztek el, mert
elindítottam az ifjúsági hittant. Mindszentre kerültem, nagyon aggódtam a
hittanosokért. Biciklivel indultam hozzájuk, hogy tartsam bennük a lelket.
Már Szegvár határán jártam, amikor megszólalt a lelkemben egy hang: rá
kellene bízni őket a Szentlélekre. Háromszor tettem meg ezt. Nehéz volt,
mert működött bennem a szeretet és a gondoskodó féltés. Utólag kiderült,
hogy a szegvári fiatalok minden héten találkoztak, olvasták a Szentírást*,*
imádkoztak, és támaszt nyújtottak egymás számára. Amikor nemrég, az
aranymisém alkalmából elmentem Szegvárra, eljött az egykori hittancsoport
fele, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol ötven évvel ezelőtt
abbahagytuk.

A rendszerváltozás után Grazba kerültem novíciusmagiszternek. Heten voltak
a jelentkezők, öten maradtak a noviciátus végére, és hárman lettek közülük
papok. Onnan Debrecenbe kerültem, s még két éven át folytattam a magiszteri
feladatot. Utána plébános lettem, és tanítottam a Kossuth Lajos
Tudományegyetemen krisztológiáról, önnevelésről, önismeretről,
párkapcsolatról. Két év alatt kétszáznegyvenre nőtt a hallgatók száma.
Oktathattam az ottani orvostudományi egyetemen is, ugyanilyen érdeklődés
mellett.

*– Kárpátaljára 1997-ben került.*

– Igen, miután finoman fogalmazva fölmentettek a budapesti Thököly úti –
akkor még domonkos – Rózsafüzér Királynéja-templom plébániai tisztsége
alól. Leégett az ottani orgona, és kiderült, hogy Kádár János egyik volt
embere gyújtotta fel, évekkel a rendszerváltozás után... Kárpátalján kilenc
évig szolgáltam. Csodálatos évek voltak, szerteágazó munkát végeztünk. Az
alapítványok segítségével sokat építkezhettem, létrehoztam három katolikus
óvodát, két egyetemi kollégiumot, három cigány közösségi házat, s ezek
mellett különböző pasztorális szolgálatokat.

*– Természetes, hogy a pap a megbékélés embere, de gondolom, hogy a
kárpátaljai szép emlékekkel a lelkében különösen fájdalmasan érinti az
Ukrajnában immár csaknem három éve dúló háború.*

– Néhány hónappal ezelőtt miséztem Ungváron, és egymás után, zokogva
borultak a nyakamba a huszon-egynéhány éves özvegyasszonyok, akik ott
maradtak egyedül a két-három gyermekükkel. Ez borzalmas. Azokban, akik
hideg fejjel és lélekkel kezelik a háborút, talán megszólalna a
lelkiismeret, ha közelről megismernék azokat az embereket, akiknek a
hátralevő életét megnyomorítják. Nincs semmi felelősségérzet ezekben a
döntéshozókban, ami döbbenetes.

Talán még soha nem volt szükség annyira az imádságra, különösen a
rózsafüzér-imádságára, mint napjainkban.

*– Nagyon szoros a kapcsolata a MÉCS Családközösséggel és a Szeretetláng
Mozgalommal.*

– Több mint húsz évvel ezelőtt, 2001-ben a kárpátaljai magyar ajkú papoknak
lehetőségük volt arra, hogy lelkigyakorlaton vegyenek részt a MÉCS
Családközösség szervezésében. Mivel a hetvenes-nyolcvanas években sok
jezsuita típusú lelkigyakorlatot tartottam, megtapasztaltam a Gabriel Calvo
(spanyol pap, a Marriage Encounter katolikus lelkiségi mozgalom
megalapítója – *B. D.*) által megalkotott lelkigyakorlatok kincseit,
láttam, hogyan működik a civil munkatársak bevonása a munkába, hallottam az
élménybeszámolóikat. Ezek a lelki programok a válságban lévő papokat és
házaspárokat gyakorló keresztények pozitív tanúságtételeivel segítik
túllendülni a nehézségeken. Ezért csatlakoztam a MÉCS Családközösséghez,
több mint száz alkalommal tartottam nekik lelkigyakorlatot. Ma már
eucharisztikus és máriás típusú MÉCS is létezik. Kiemelt szerepe van az
imádságnak és a megbocsátásnak, ez két olyan erő, ami elhozza a
résztvevőknek a belső gyógyulást. Áldás ez, még a születések számára is
kedvezően hat.

A Szeretetláng Mozgalommal kapcsolatban felidéződik bennem, hogy jelen
voltam, amikor Erdő Péter bíboros atya 2009. június 6-án hivatalosan
elismerte a mozgalmat az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, a Szent
István Társulat pedig megjelentette Kindelmann Károlyné Erzsébet
*Szeretetláng* *lelki naplóját,* Kovács Zoltán mariológus atya briliáns,
lelkileg és tudományos szempontból is kiváló, teológiai alapossággal megírt
tanulmányával. Ez döntő felismerést hozott számomra. Azóta hetente húsz
percet beszélek a Szeretetláng Mozgalomról az EWTN tévében. A
rózsafüzér-imádság domonkos karizma. A szeretetet és a békét hordozza
magában, semmi máshoz nem hasonlítható gyümölcsöket érlel. A megbocsátást
tanítja, és azt is:

arra vagyunk meghívva, hogy az életünket áldozatok árán is odaadjuk
Jézusnak. Milyen jó lenne, ha ezt minél többen felismernék!

Sopronban harminc, a harmincas-negyvenes éveiben járó családos férfi minden
csütörtökön este fél kilenckor közösen imádkozza a rózsafüzért.

*– Tizenhét éve szolgál az ország nyugati szélén, Sopronban. Milyen a
hitélet a hűség városában?*

– Sokan vannak a három-négygyermekes családok, keresztény szellemben
nevelik a gyerekeiket. Amikor idekerültem, hatvanezren éltek itt, most több
mint százezren. Hál’ Istennek sokan járnak templomba. Öt plébánia van, a
hétvégéken körülbelül húsz misével. Majdnem mindenütt megtelnek a padsorok.

*– Sopronban tehát nem igazolódik be az általános vélemény, mely szerint a
jólét eltávolít a hittől.*

– Úgy látom, hogy az itteni emberek biztonságos élete nem beképzelt, hanem
kulturált kereszténység. Ha a másik oldalt nézem, a szegényeknek jó
keresztényeknek kellene lenniük, hiszen a vallás komoly támaszuk tudna
lenni. Sajnos azonban a periférián élők alig gyakorolják a hitüket. Az
viszont új fejlemény, hogy nő a felnőttként megtérők száma a drogtól,
alkoholtól, börtönből szabadultak körében. Örömöt találnak a
kereszténységben, új irányt ad az életüknek. Ebben az is közrejátszik, hogy
hét éve éjjel-nappal nyitva áll Sopronban az Örökimádás-kápolna, amelynek
komoly kegyelmi kisugárzása van.

*– Aranymisésként hogyan gondol vissza az elmúlt ötven évre?*

– Alig hiszem el, hogy eltelt fél évszázad. Ha azonban sorra veszem, mennyi
mindent adott nekem a Jóisten, megdöbbenek. Boldog vagyok, hogy pap
lehetek, és azért is, hogy sok mindennel tudtam segíteni másokat. Ha
mulasztottam valamiben, azt nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek azoktól,
akiket megbántottam.

Az Úristen azonban nem változott, nem hozzám méri a kereszténységet, hanem
nekem kell hozzámérnem magamat, és ő kijelöli számomra a további lépéseket,
áldozatokat.

Az ő zsenialitása határozza meg a papi szolgálatom további szakaszát is.

*Fotó: Lambert Attila*

*Bodnár Dániel/Magyar Kurír*

*Az interjú **nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 10-i
**számában jelent
meg.*

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20241115/0553b141/attachment.html>