<div dir="ltr"><h1 class="gmail-cim">
</h1><h1 class="gmail-cim"><font size="4">A gyógyulás forrásai: imádság és megbocsátás - </font><font size="4">Beszélgetés az aranymisés Mészáros Domonkossal</font></h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2024. november 14., csütörtök | 20:00</div><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-gyogyulas-forrasai-imadsag-es-megbocsatas-beszelgetes-az-aranymises-meszaros-domonkossal">https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-gyogyulas-forrasai-imadsag-es-megbocsatas-beszelgetes-az-aranymises-meszaros-domonkossal</a><div class="gmail-ikonok"><br></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g143097']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=143097&v=1&img=c_img_0510.jpg" width="471" height="314" style="margin-right: 0px;"><span class="gmail-galcount" title="7 kép a galériában, kattintson!"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">A
Szent Domonkos-rend magyar tartományi vikariátusának tagját, Mészáros
Domonkost és tíz paptestvérét ötven évvel ezelőtt, 1974. június 23-án a
váci székesegyházban szentelte pappá Bánk József megyéspüspök. Domonkos
atya idén június 23-án mutatta be hálaadó aranymiséjét a Szent Júdás
Tádé apostolról elnevezett soproni domonkos templomban. </h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>– Kérem, meséljen a gyermekkoráról! Vallásos családban nőtt fel?</strong></p>
<p>– Hódmezővásárhelyen születtem 1951. április 21-én, ötödik, legkisebb
gyermekként. Édesanyám óvónő volt, negyvennégy évesen szült engem,
nagyon hálás vagyok neki ezért. Gyakran mondogatta, hogy nagy öröm volt
számára a születésem. Sajnos nem tudott elhelyezkedni óvónőként, ezért
sokáig varrónőként dolgozott. Először Léván kapott óvónői állást, majd
Kistarcsán, onnan Székkutasra került, s ott óvodát alapított, ami ma az ő
nevét viseli. A család 1950-ben került Vásárhelyre, szolgálati lakásba.
Rengeteg gyerek között nőttem fel. Azóta is nagyon szeretem a
gyerekeket, nem zavar, ha a templomban hangoskodnak, mert hozzátartoznak
az életünkhöz. Gyermekkorunkban kifejezetten szerettük a diafilmeket,
többek között a Gulliverről szóló történeteket. Erzsi nővérem olvasta a
szövegeket, mi meg a bátyámmal, Antallal hallgattuk. Szegényen éltünk,
de élményekben gazdag volt a gyermekkorom. A keresztanyám a
világháborúban elvesztette a férjét és a fiát, mégis rengeteget
segített, foglalkozott velünk. Ő gondoskodott arról is, hogy a
templomban mindig legyen virág. A papok karingjeire, albáira hímzéseket
készített.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g143097']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=143097&v=1&p=1&img=c_img_0534.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Édesapjának mi volt a foglalkozása?</strong></p>
<p>– Ő vasmunkásként dolgozott. Épített egy Siemens-rendszerű vaskohót;
vasat, bronzot, alumíniumot öntött, kész alkatrészeket adott el. Nagyon
jól megélhetett volna ebből az egész család, de a kommunisták bezúzták
édesapám kohóját, mondván, hogy az kapitalista maradvány, amit fel kell
számolni. Édesapámtól tanultuk meg mi, gyerekek a szerszámok
használatát, tízéves koromban megtanított arra is, hogyan szereljem
össze a meghibásodott biciklimet. Korán megtanultam tőle azt is, hogy jó
és értékes dolog dolgozni, valami hasznosat kiadni a kezemből. Soha nem
ijedtem meg a fizikai munkától, így Kárpátalján sem, ahol árvizekkel,
építkezésekkel kellett szembenéznem.</p>
<p><strong>– A nyolcadik osztály elvégzése után hol tanult tovább?</strong></p>
<p>– 1965. augusztus 20-án az édesanyám kormánykitüntetést kapott a
parlamentben az óvónői munkájáért, de ugyanabban az évben októberben
kirúgták az állásából, és sehol nem alkalmazták óvónőként, mivel én a
Kecskeméti Piarista Gimnáziumban kezdtem tanulni. Emiatt el kellett
hagynunk a szolgálati lakást is, ami azért volt nehéz, mert az öt
gyermek közül hárman még középiskolában és főiskolán tanultunk, édesapám
nyugdíja pedig nem volt sok. Összehúztuk magunkat. Húsz forint volt a
havi zsebpénzem gimnazista és szeminarista koromban, ez elég volt a
fogkrémre, szappanra, s talán egy vagy két gombóc fagylaltra. De
megértettük a helyzetünket, nem panaszkodtunk.</p>
<p><strong>– A hithez, Istenhez már korán közel került?</strong></p>
<p>– Gyermekkoromtól kezdve rendszeresen ministráltam. Németh Tibor
káplán atyát nagyon szerettem Vásárhelyen. Minden héten be kellett
számolnia a rendőrségen, hogy nem folytat-e szocialistaellenes
tevékenységet. Ennek ellenére is összegyűjtött harminckét ministránst,
akikkel versenyeztünk nagyböjtben, adventben, ő pedig jutalmazott
bennünket. Az előző hat szolgálati helyéről szedte össze a gyerekeket,
látogattuk egymást, együtt kirándultunk. Most, amikor az aranymisém
kezdetén körbejártam a templomban, meghintettem szenteltvízzel a
híveket, és láttam az ország minden részéből, sőt a határon túlról is
érkezett embereket, akiknek ragyogott a szemük, egy gyermekkori élményem
köszönt vissza: itt a mennyország.</p>
<blockquote>
<p>Óriási élmény volt átélni, hogy az életünkbe befogadott kegyelem miként válik valósággá a szolgálatban.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g143097']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=143097&v=1&p=1&img=c_img_0699.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Gyermekkorában rendkívüli tehetsége volt a hegedűhöz. Hogyan lett mégis római katolikus pap?</strong></p>
<p>– Az ismert hegedűművész, Márffy János tanár úr Szegedről járt ki
tanítani Vásárhelyre. Tízéves koromban ő ajánlotta fel nekem a szegedi
konzervatórium hegedű tanszakát. Ám nem sokkal előtte átéltem egy
istenélményt, és én inkább azt választottam, mint a zenét.</p>
<p><strong>– Mi történt?</strong></p>
<p>– Az egyik hajnali misén a bátyámat helyettesítettem a kötelezően
elvállalt ministránsszolgálaton. A templomig vezető úton esett az ónos
eső, a biciklim csúszkált a jégen, az utolsó pillanatban értem oda a
misére. Felnéztem, és a templomban a mennyezet helyett mintha a
mennyországot pillantottam volna meg. Úgy éreztem, Isten fogadott, és
kimondhatatlan szeretetet, boldogságot éltem meg. Csupán néhány
pillanatig tartott ez az élmény, de elég volt ahhoz, hogy megsejtsem:
nem a zenészi pálya az utam.</p>
<p><strong>– Tíz paptestvérével együtt 1974. június 23-án szentelte
pappá Bánk József püspök a váci székesegyházban. Ez már a
Kádár-rendszer, az úgynevezett puha diktatúra időszaka volt. Mennyire
mutatkozott meg ez a hatalomnak az Egyházhoz való viszonyában?</strong></p>
<p>– Messziről kezdem a választ. Hetedikes voltam, amikor a vásárhelyi
Szent István-templom előtt megszólított egy egyetemista: van itt egy kis
közösség, szívesen látnának engem, ha senkinek, még a szüleimnek, a
testvéreimnek sem beszélek erről. Csatlakoztam hozzájuk. Hittant
tanultunk, zenét hallgattunk, kirándultunk. A közösség vezetője és
fenntartója, Majoros Mária, megyei főkönyvelőként tevékenykedett, de
Ármella néven titokban domonkos nővér volt. Szenzációs lelkülettel
tevékenykedett, bármikor felkereshettük őt, az én sorsomat is
folyamatosan figyelemmel kísérte. Amikor gimnazistaként késő este
érkeztem haza Vásárhelyre, akkor is elmehettem hozzá beszélgetni. Pénzt
is kaptam tőle útiköltségre, hogy részt vehessek a titkos
lelkigyakorlatokon Püspökszentlászlón, ami nagy távolságra volt
Hódmezővásárhelytől. Németh János jezsuita atya tartotta ezeket a
lelkigyakorlatokat, évente egyszer-kétszer, egyébként kertészként
dolgozott a két doktorátusával. Azonnal megtalálta a hangot a
fiatalokkal. Misztikus lélek volt.</p>
<p>Sokat köszönhetek az ugyancsak jezsuita Mócsy Imrének is. A nővére
Vásárhelyen élt, időnként meglátogatta. Csak zárt templomban,
mellékoltárnál misézhetett. Felajánlottam, hogy ministrálok neki, és ő
elfogadta. A mise után kiültünk a téren egy padra, és beszélgettünk. A
helyi plébános nem merte fogadni őt, a börtönviselt jezsuitát. Az
úgynevezett puha diktatúra idejében sem volt ildomos egy ilyen
megbélyegzett egyházi személlyel beszélgetnie annak, aki karrierre
vágyott. De a sok megpróbáltatáson keresztülment Imre atyánál
mosolygósabb embert nem nagyon láttam életemben.</p>
<p>Mindenképpen meg kell még említenem a Szociális Missziótársulathoz
tartozó Viktória nővért is, aki Dorozsmán, a cigánytelepen dolgozott. A
szeretet és a jóság legnehezebb, de legfelemelőbb történeteit élte meg
ott, és mesélte el nekünk. Megtapasztaltuk nála, hogyan jelenik meg a
kereszténység a hétköznapokban. A puha diktatúrában nem volt tanácsos
egy ilyen lelkületű nővérrel találkoznunk, hiába segítette a cigányokat.
Az állam 1975-ben hozott egy olyan rendeletet, hogyha a hittanra
jelentkezők száma eléri a harmincat, akkor még egy hittanórát lehet
tartani a plébánián, akkor is, ha kétszázan jelentkeznének. Ez az
iskolai hittanra is vonatkozott. A békepapi gyűléseken pedig illett
megjelenni, ha valaki ezt nem tette, akkor ide-oda helyezgették.
Isaszegről például azért helyeztek el, mert reverendában fociztam az
utcán a gyerekekkel. Egyszer 1981-ben a püspök atyával a domonkos
szerzetességről kezdtem volna beszélgetni, de ő azonnal mutatta a
kezével, hogy lehallgató készülék van elhelyezve a püspökségen, ne
beszéljek erről. Sokakat zártak börtönbe, vonták meg a működési
engedélyüket, a helyi képzéseket leállíttatták, a pedagógusokat
félelemben tartották…</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g143097']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=143097&v=1&p=1&img=c_img_0625.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Az ötven év alatt több helyen szolgált. Említene ebből az időből néhány mozzanatot, ami különösen megmaradt Önben?</strong></p>
<p>– Az első szolgálati helyemről, Szegvárról azért helyeztek el, mert
elindítottam az ifjúsági hittant. Mindszentre kerültem, nagyon aggódtam a
hittanosokért. Biciklivel indultam hozzájuk, hogy tartsam bennük a
lelket. Már Szegvár határán jártam, amikor megszólalt a lelkemben egy
hang: rá kellene bízni őket a Szentlélekre. Háromszor tettem meg ezt.
Nehéz volt, mert működött bennem a szeretet és a gondoskodó féltés.
Utólag kiderült, hogy a szegvári fiatalok minden héten találkoztak,
olvasták a Szentírást<em>,</em> imádkoztak, és támaszt nyújtottak egymás
számára. Amikor nemrég, az aranymisém alkalmából elmentem Szegvárra,
eljött az egykori hittancsoport fele, és ott folytattuk a beszélgetést,
ahol ötven évvel ezelőtt abbahagytuk.</p>
<p>A rendszerváltozás után Grazba kerültem novíciusmagiszternek. Heten
voltak a jelentkezők, öten maradtak a noviciátus végére, és hárman
lettek közülük papok. Onnan Debrecenbe kerültem, s még két éven át
folytattam a magiszteri feladatot. Utána plébános lettem, és tanítottam a
Kossuth Lajos Tudományegyetemen krisztológiáról, önnevelésről,
önismeretről, párkapcsolatról. Két év alatt kétszáznegyvenre nőtt a
hallgatók száma. Oktathattam az ottani orvostudományi egyetemen is,
ugyanilyen érdeklődés mellett.</p>
<p><strong>– Kárpátaljára 1997-ben került.</strong></p>
<p>– Igen, miután finoman fogalmazva fölmentettek a budapesti Thököly
úti – akkor még domonkos – Rózsafüzér Királynéja-templom plébániai
tisztsége alól. Leégett az ottani orgona, és kiderült, hogy Kádár János
egyik volt embere gyújtotta fel, évekkel a rendszerváltozás után...
Kárpátalján kilenc évig szolgáltam. Csodálatos évek voltak, szerteágazó
munkát végeztünk. Az alapítványok segítségével sokat építkezhettem,
létrehoztam három katolikus óvodát, két egyetemi kollégiumot, három
cigány közösségi házat, s ezek mellett különböző pasztorális
szolgálatokat.</p>
<p><strong>– Természetes, hogy a pap a megbékélés embere, de gondolom,
hogy a kárpátaljai szép emlékekkel a lelkében különösen fájdalmasan
érinti az Ukrajnában immár csaknem három éve dúló háború.</strong></p>
<p>– Néhány hónappal ezelőtt miséztem Ungváron, és egymás után, zokogva
borultak a nyakamba a huszon-egynéhány éves özvegyasszonyok, akik ott
maradtak egyedül a két-három gyermekükkel. Ez borzalmas. Azokban, akik
hideg fejjel és lélekkel kezelik a háborút, talán megszólalna a
lelkiismeret, ha közelről megismernék azokat az embereket, akiknek a
hátralevő életét megnyomorítják. Nincs semmi felelősségérzet ezekben a
döntéshozókban, ami döbbenetes.</p>
<blockquote>
<p>Talán még soha nem volt szükség annyira az imádságra, különösen a rózsafüzér-imádságára, mint napjainkban.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g143097']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=143097&v=1&p=1&img=c_img_0657.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Nagyon szoros a kapcsolata a MÉCS Családközösséggel és a Szeretetláng Mozgalommal.</strong></p>
<p>– Több mint húsz évvel ezelőtt, 2001-ben a kárpátaljai magyar ajkú
papoknak lehetőségük volt arra, hogy lelkigyakorlaton vegyenek részt a
MÉCS Családközösség szervezésében. Mivel a hetvenes-nyolcvanas években
sok jezsuita típusú lelkigyakorlatot tartottam, megtapasztaltam a
Gabriel Calvo (spanyol pap, a Marriage Encounter katolikus lelkiségi
mozgalom megalapítója – <em>B. D.</em>) által megalkotott
lelkigyakorlatok kincseit, láttam, hogyan működik a civil munkatársak
bevonása a munkába, hallottam az élménybeszámolóikat. Ezek a lelki
programok a válságban lévő papokat és házaspárokat gyakorló keresztények
pozitív tanúságtételeivel segítik túllendülni a nehézségeken. Ezért
csatlakoztam a MÉCS Családközösséghez, több mint száz alkalommal
tartottam nekik lelkigyakorlatot. Ma már eucharisztikus és máriás típusú
MÉCS is létezik. Kiemelt szerepe van az imádságnak és a megbocsátásnak,
ez két olyan erő, ami elhozza a résztvevőknek a belső gyógyulást. Áldás
ez, még a születések számára is kedvezően hat.</p>
<p>A Szeretetláng Mozgalommal kapcsolatban felidéződik bennem, hogy
jelen voltam, amikor Erdő Péter bíboros atya 2009. június 6-án
hivatalosan elismerte a mozgalmat az Esztergom-Budapesti
Főegyházmegyében, a Szent István Társulat pedig megjelentette Kindelmann
Károlyné Erzsébet <em>Szeretetláng</em> <em>lelki naplóját,</em> Kovács
Zoltán mariológus atya briliáns, lelkileg és tudományos szempontból is
kiváló, teológiai alapossággal megírt tanulmányával. Ez döntő
felismerést hozott számomra. Azóta hetente húsz percet beszélek a
Szeretetláng Mozgalomról az EWTN tévében. A rózsafüzér-imádság domonkos
karizma. A szeretetet és a békét hordozza magában, semmi máshoz nem
hasonlítható gyümölcsöket érlel. A megbocsátást tanítja, és azt is:</p>
<blockquote>
<p>arra vagyunk meghívva, hogy az életünket áldozatok árán is odaadjuk Jézusnak. Milyen jó lenne, ha ezt minél többen felismernék!</p>
</blockquote>
<p>Sopronban harminc, a harmincas-negyvenes éveiben járó családos férfi
minden csütörtökön este fél kilenckor közösen imádkozza a rózsafüzért.</p>
<p><strong>– Tizenhét éve szolgál az ország nyugati szélén, Sopronban. Milyen a hitélet a hűség városában?</strong></p>
<p>– Sokan vannak a három-négygyermekes családok, keresztény szellemben
nevelik a gyerekeiket. Amikor idekerültem, hatvanezren éltek itt, most
több mint százezren. Hál’ Istennek sokan járnak templomba. Öt plébánia
van, a hétvégéken körülbelül húsz misével. Majdnem mindenütt megtelnek a
padsorok.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g143097']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=143097&v=1&p=1&img=c_img_0630.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Sopronban tehát nem igazolódik be az általános vélemény, mely szerint a jólét eltávolít a hittől.</strong></p>
<p>– Úgy látom, hogy az itteni emberek biztonságos élete nem beképzelt,
hanem kulturált kereszténység. Ha a másik oldalt nézem, a szegényeknek
jó keresztényeknek kellene lenniük, hiszen a vallás komoly támaszuk
tudna lenni. Sajnos azonban a periférián élők alig gyakorolják a
hitüket. Az viszont új fejlemény, hogy nő a felnőttként megtérők száma a
drogtól, alkoholtól, börtönből szabadultak körében. Örömöt találnak a
kereszténységben, új irányt ad az életüknek. Ebben az is közrejátszik,
hogy hét éve éjjel-nappal nyitva áll Sopronban az Örökimádás-kápolna,
amelynek komoly kegyelmi kisugárzása van.</p>
<p><strong>– Aranymisésként hogyan gondol vissza az elmúlt ötven évre?</strong></p>
<p>– Alig hiszem el, hogy eltelt fél évszázad. Ha azonban sorra veszem,
mennyi mindent adott nekem a Jóisten, megdöbbenek. Boldog vagyok, hogy
pap lehetek, és azért is, hogy sok mindennel tudtam segíteni másokat. Ha
mulasztottam valamiben, azt nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek
azoktól, akiket megbántottam.</p>
<blockquote>
<p>Az Úristen azonban nem változott, nem hozzám méri a kereszténységet,
hanem nekem kell hozzámérnem magamat, és ő kijelöli számomra a további
lépéseket, áldozatokat.</p>
</blockquote>
<p>Az ő zsenialitása határozza meg a papi szolgálatom további szakaszát is.</p>
<p><strong>Fotó: Lambert Attila</strong></p>
<p><strong><strong>Bodnár Dániel/Magyar Kurír</strong></strong></p>
<p><em>Az interjú </em><em>nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 10-i </em><em>számában<em> jelent meg.</em></em></p></div>
</div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br><table style="border-top:1px solid #d3d4de"><tr><td style="width:55px;padding-top:13px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://s-install.avcdn.net/ipm/preview/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td><td style="width:470px;padding-top:12px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Vírusmentes.<a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a></td></tr></table><a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>