[Grem] Egy szomáliai lány története, aki Magyarországon lett muzulmánból keresztény
Adrienn1
adrienn.bisztray at googlemail.com
2024. Már. 4., H, 21:37:48 CET
Igazából, ezt a történetet sem értem, úgy, mint a Közép-Amerikából
idehozott 40 ember történetét sem, ha jól emlékszem.
Valahol, valamikor, valakitől, ... azt hallottam :
"Nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget odavinni, ahol szükség
van rá"
Az, hogy a 2022 év legnépszerűbb modellje, meg kifejezetten erőszakos
érzékenyítés, ami ellen tiltakoznék.
Minden csapból, minden módon, minden korosztályt érzékenyítenek, tök
mindegy, h jobb vagy baloldalinak mondja magát.
Bocsánat, de ezt a labdát le kellett ütnöm.
A
2024. 03. 04. 19:04 keltezéssel, Emoke Greschik írta:
>
>
> Egy szomáliai lány története, aki Magyarországon lett muszlimból
> keresztény
>
> Írta: Rajkai Eszter <https://szemlelek.net/author/eszti/>
> 2024.03.04.
> https://szemlelek.net/nagyon-fajt-hogy-el-kellett-hagynom-a-hazamat-egy-lany-tortenete-aki-magyarorszagon-lett-kereszteny/https://szemlelek.net/nagyon-fajt-hogy-el-kellett-hagynom-a-hazamat-egy-lany-tortenete-aki-magyarorszagon-lett-kereszteny/
>
>
>
> Rea Milla Szomáliában látta meg a napvilágot Kafiya Said Mahdik
> néven. 2013-ban, alig tizennégy évesen menekült el egy
> kényszerházasság elől, amelyet édesapja akart rákényszeríteni.
>
> Több mint egy éven át utazott egyedül különböző menekültcsoportokkal,
> végül 2014 nyarán érkezett Magyarországra. A Fóti Gyermekotthonba
> került, Budapesten járt iskolába, azóta megkapta a magyar
> állampolgárságot is. Korábbi, muszlim vallásáról áttért a keresztény
> vallásra, és barátaiban, vőlegényében megtalálta „új családját” is.
>
> Mára hazánk egyik legnépszerűbb modellje lett, 2022-ben az Év Modellje
> díjat is elnyerte, és tudatosan készül a későbbi karrierjére is:
> színészetet tanul. Beszélgetésünk alatt sugárzott belőle a szabadság
> és az erő, amely elvezette egészen idáig, és tartja benne azóta is a
> lelket, hogy minden lehetőséget megragadjon az életében.
>
> – *Mit jelent az afrikai neved, és miért változtattad meg Rea Millára?*
> – Amikor – már Magyarországon – elkezdtem modellkedni, tudtam, hogy
> sokaknak, akik Szomáliában élnek és ismernek engem, nem fog tetszeni,
> hogy egy nő megmutatja magát, de nem gondoltam, hogy emiatt bántásban
> lesz részem. Egy fiú azonban rám írt Instagramon – gondolom, megtalált
> a nevem alapján, ugyanis sosem találkoztam vele –, hogy mit képzelek
> magamról, hogy szomáliaiként így öltözködöm. Volt akkor egy
> fotósorozat, ahol egy kereszt volt a számban a képeken, és mivel
> Szomália muszlim ország, ez az öltözködésemen túl szintén zavaró
> lehetett. Akkor döntöttem úgy, hogy megváltoztatom a nevemet. A Kafiya
> egyébként azt jelenti, hogy elég. A szomáliai nyelvben, ha valamivel
> elégedettek vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy Kafi. Furcsa, mert én
> vagyok a legidősebb lánya édesanyámnak, de neki mégis ez tetszett.
> Akik régebb óta ismernek, még Kafinak hívnak, de az új nevemet, a Rea
> Millát is nagyon szeretem, és biztonságosabbnak is érzem. Egy régi
> görög név, és azért választottam, mert folyóvizet jelent. Vizet, ami
> megy, amerre és ahogyan éppen kell – én is így érzem magam az életemben.
>
> Fotó: Farbaky Tamás
>
> *– Milyen gyermekkorod volt?*
> – Szerettem Szomáliában élni, bár ott az élet egészen más, mint itt,
> Magyarországon. Mivel azonban mást nem láttam, nem tudtam
> összehasonlítani, ezért úgy gondoltam, hogy tökéletes az életem. Úgy
> jó, ahogy van. Én voltam a legidősebb testvéreim közül – vannak édes-
> illetve féltestvéreim is –, ezért nagyon sokat segítettem az
> édesanyámnak. Úgy érzem, hogy kimaradt az életemből az a fajta
> gyermekkor, amikor csak hülyéskedhettem, játszhattam volna
> felhőtlenül, mert mindig volt mit csinálni. Most visszagondolva,
> szívesen kipróbáltam volna, hogy milyen érzés, hogy ha kicsit gyerek
> az ember, nem pedig a „második anya” szerepét töltöm be. De őszintén:
> ezt is szerettem.
>
> *– Hogyan telt egy átlagos hétköznapod, amikor Szomáliában éltél?*
> – Hú, furcsa erre így visszagondolni, mert azóta már 11 év eltelt.
> Amire emlékszem, hogy általában reggel 4 órakor felkeltem – nálunk
> muszlim vallásúak az emberek, és az első ima körülbelül reggel 5
> órakor kezdődik, amikor felkel a Nap. Mindig felkeltem előtte,
> felraktam a teát a tűzre, és amíg az forrt, imádkoztam. Utána
> felkeltettem a testvéreimet is, és elkészítettem a reggelit. Ők utána
> elindultak iskolába, én csak kicsit később mentem, hogy még tudjak
> anyukámnak segíteni kicsit a takarításban. Dél körül végeztünk az
> iskolában, és én siettem haza ebédet főzni.
> A szomáliai kultúrában, ha valaki a legidősebb lány otthon, mindig azt
> várják, hogy ő segítsen a háztartásban, a gyereknevelésben. De én ezt
> nem éltem meg teherként, ez volt a természetes, és őszintén, hogy most
> itt, Magyarországon élek, megtenném ugyanazt a családomért.
>
> *– Milyen volt a szüleiddel való viszonyod? Tartjátok azóta a
> kapcsolatot egymással?*
> – Anyukámmal azóta is nagyon jó a kapcsolatom. Mindig ő volt a
> “keménymag” a családban, aki mindenkit összetartott. Apukámmal nem
> beszélek, de az az igazság, hogy amikor kicsik voltunk, akkor sem
> voltunk jóban. Nem is tudok róla semmit, amióta eljöttem otthonról, de
> őszintén… nem is érdekel, hogy mi van vele. Neki van most másik
> családja, mert korábban ő fiúgyermeket szeretett volna, aki
> továbbviszi a „nevet”, de mi csak lányok lettünk, ezért elvált
> édesanyámtól. Azt tudom, hogy a többi testvéremmel próbálja tartani a
> kapcsolatot, de én ezt semmiféleképpen sem szeretném.
>
> – *Mit érzel, ha édesapádra gondolsz?*
> – Haragszom rá, de nem engedem, hogy ez a harag befolyásolja azt, hogy
> hogyan élem az életemet. Amikor keresztény lettem, akkor mondták
> nekem, hogy meg kell bocsátani mindenkinek – apukámnak is. Valóban azt
> gondolom, hogy ez egy új élet, üres lappal kezdtem, és hogy Isten
> mindent megbocsát, de úgy érzem, hogy sosem fogok tudni neki
> megbocsátani. Nem megy.
>
> – *Hogyan derült ki, hogy édesapád eladott feleségül egy idősebb
> férfinak?*
> – Én nem tudtam, a családban hallottuk először valakitől. Mondhatnám,
> hogy meglepődtem, de nem annyira, mert az apukám olyan típusú ember,
> aki bármit megcsinálhat, bármit megtehet. Szomáliában amúgy is a férfi
> dönt arról, hogy mi lesz a sorsa a lányainak. Ismertem apukám
> gondolkodását: ha tud belőlünk egy kis pénzt keresni, akkor
> természetesen megcsinálja.
> Érdekes, mert édesanyámmal szerelemből házasodtak, azonban látszat
> volt az egész. Csak meg akarta megszerezni anyukámat, és amikor látta,
> hogy megszerezte, akkor azt csinálhatott vele, amit akart.
>
> – *Ez is mutatja, hogy mennyire más a nőkhöz való hozzáállás Afrikában
> Európához képest. Milyen volt megtapasztalnod ezeket a különbségeket
> az utad során és Magyarországon?*
> – Furcsa volt. Elsőként leginkább az volt furcsa, hogy akár este,
> sötétben is kimehetek egyedül, biztonságban. Amikor idekerültem, és
> télen már 4 órakor sötétedett, nagyon féltem, hogy hogyan fogok
> hazamenni a sötétben, de mindig mondták, hogy „ne félj Kafi, nem lesz
> semmi baj!”. Szomáliában, ha későn kint vagy az utcán, benne van a
> pakliban, hogy elrabolnak vagy megerőszakolnak, de szerintük az a te
> hibád, mert te maradtál sokáig.
> Mondjuk, úgy látom, a világ mostanra ott is megváltozott, a testvéreim
> hozzáállása is más, máshogyan gondolkodnak, mert a média, a televízió
> is már mást mutat nekik.
> De nagyon jól emlékszem az első emlékeimre gyerekként, amikor apukám
> megvert, mert szólt a zene a rádióban, és elkezdtem énekelni. Amikor
> ezt meghallotta, elkezdett ütni, miközben azt mondta, hogy csak az
> utcalányok énekelnek, és mit képzelek magamról. Édesanyám próbált
> védeni, de nem sok sikerrel. Nagymamám is nagyon szigorú volt, mindig
> azt mondta, hogy a lányok nem röhöghetnek, nevethetnek nagy szájjal,
> nem hangoskodhatnak, mert az nem nőies. Ezért volt számomra idegen,
> hogy hangosan beszélhetek, ezt a mai napig szoknom kell. Főleg, hogy
> nemrég elkezdtem színészkedni és színésziskolába járni, és ott is
> buzdítanak, hogy beszéljek bátrabban.
>
> Fotó: Farbaky Tamás
>
> *– Hogyan menekültél el Szomáliából?*
> – Édesanyám segített. Benne hatalmas erő és kitartás volt, és küzdött
> értünk. Miután apukám elhagyta édesanyámat, két opciót adott neki:
> vagy elvisz minket, gyerekeket magával, vagy anyukámnál maradunk,
> viszont akkor ő apaként nem támogat bennünket. Anyukám az utóbbit
> választotta – mindig azért küzdött, hogy nekünk ne olyan sorsunk
> legyen, mint neki. Ő beszélt egy embercsempésszel, hogy
> elmenekülhessek az országból, és ne kelljen férjhez mennem. Ha tehette
> volna, édesanyám is jött volna, de együtt menni sokkal veszélyesebb
> lett volna.
> Úgyhogy anyukám elrejtett engem egyik rokonunknál és megvártuk, amíg
> az embercsempész szólt, hogy mikor kell menni, összepakoltam egy kis
> táskát, és elindultam.
>
> – *Tudtad, hogy mire vállalkozol?*
> – Semennyire sem voltam felkészülve. Nagyon naivan indultam el –
>
> ha tudom, hogy mennyire nehéz lesz az út, inkább maradtam volna
> Szomáliában,
>
> és elszöktem volna a férjemtől.
> Mielőtt elindultam, élt bennem egy jövőkép, hogy egyetemre fogok
> járni, dolgozni fogok, hogy édesanyámat el tudjam tartani, hogy soha
> ne kelljen férfitól függenie. Akkoriban koreai sorozatok mentek a
> tévében, én meg mindig azt mondtam, hogy egy koreai sráccal fogok
> megházasodni. Mindenféle hülyeséget mondtam, de egy dolog fix volt: én
> soha nem megyek feleségül szomáliai férfihez.
>
> – *Hogyan élted meg a menekülés időszakát? *
> – Egy éven át menekültem. Sosem tudtam, hogy hogyan, kivel és hova
> megyünk, mindig csak követtem az utasításokat. Többen menekültünk
> együtt. Először Iránban álltunk meg, majd Törökországban kötöttünk ki,
> ahol egy hónapot töltöttünk, mert nem tudtunk továbbmenni. Ezután
> Görögországba mentünk, ahol még börtönbe is kerültem 4 hónapra.
>
> – *Miért kerültél börtönbe? *
> – Úgy volt, hogy mindig, amikor megérkeztünk egy országba, kaptunk
> papírokat, amelyek egy bizonyos ideig voltak érvényesek.
> Görögországban egy hónapra kaptam érvényes papírt, azonban több időt
> töltöttünk ott. Éppen vacsoráért igyekeztem a boltba, amikor a
> rendőrök megállítottak és igazoltattak – már nem voltak érvényesek az
> irataim. Elvittek a rendőrségre, megbilincseltek, de arra nem
> számítottam, hogy 15 évesen börtönbe zárnak.
> Az első hónapban mindig reménykedtem, hogy elengednek, a harmadik
> hónapra pedig már el is felejtettem, beletörődtem. Nem ismertem senkit
> a rabok közül sem. Az őrök között voltak szigorúbbak is, akik még
> mosdóba sem engedtek ki, viszont voltak, akik hagyták, hogy együtt
> legyünk picit, és kiengedtek minket, ilyenkor kártyáztunk.
> Kihasználtuk az időt, amennyire lehetett, de persze ez nem annyira jó
> emlék.
>
> – *Hogyan érkeztél meg Magyarországra?*
> – Amikor kikerültem a börtönből 4 hónap után, a többiek, akikkel
> utaztam, már továbbmentek, nem tudtak engem megvárni. Az egész út
> alatt nem volt nálam telefon, de két telefonszámot megjegyeztem: az
> édesanyámét és az embercsempészét. Visszamentem a házba, ahol a börtön
> előtt laktam, ott voltak szomáliaiak. Azt a mi kultúránkról tudni
> kell, hogy nagyon-nagyon segítőkészek vagyunk – édesanyám mondta is
> mindig: „ha éhezünk, együtt éhezünk.” Tehát, ott tudták, hogy egyedül
> vagyok, nincs senkim, nincs pénzem, és nem tudok maradni. Beszéltek
> egymással, kerestek nekem egy csoportot, akikkel folytathattam tovább
> az utamat Szerbiába. Ez szintén sok küzdelmet igényelt, rengeteget
> gyalogoltunk, erdőben, elhagyatott házakban laktunk. Megterhelőnek
> éreztem, mert a börtönben előtte nem sokat mozogtam. Fizikálisan és
> mentálisan is nehéz volt. Szerbiában le is betegedtem hosszabb időre.
> Utána indultunk Ausztria felé, azonban a magyar-osztrák határnál
> elkaptak bennünket. Bevittek a rendőrségre, ahol nekem nagyon-nagyon
> jólesett, amit az ottani rendőr mondott, aki látta, hogy meg vagyunk
> rémülve: „Ne aggódjatok, minden rendben lesz, ha szeretnétek, akkor
> itt maradhattok!” Előtte mindig csak annyit kaptunk, hogy „tessék, itt
> van a papír, ha akarsz maradsz, akkor nem, akkor menjél innen!”
> Láttam, hogy bármilyen országba mennék, nem ismernék senkit, nem
> ismerném a nyelvet, a kultúrát, szóval mindent előlről kéne kezdeni,
> ezért úgy döntöttem, maradok – így kerültem a fóti gyermekotthonba.
>
> – *Mit tanultál az egyéves menekülésből?*
> – Nehéz volt.
>
> Néha még ma is úgy érzem, hogy mindennel egyedül kell megküzdenem,
>
> nem számíthatok senkire. Azaz az embereket nem lehet teljesen
> kiszámítani, csakis magadra számíthatsz teljesen. Ezzel nem azt
> mondom, hogy nem bízom senkiben. Van vőlegényem, vannak barátaim,
> tudom, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk segítségért, viszont a
> problémáimat először nekem kell megoldanom, nem számíthatok az
> emberekre csak úgy.
>
> – *Hogyan kezdődött a modellkarriered?*
> – A fóti gyermekotthon után lányintézetbe kerültem, azonban amikor 18
> éves lettem, döntenem kellett, hogy Budapestre megyek utógondozó
> otthonban, vagy vissza Fótra, már dolgozni. Habár a helyzetem miatt
> gyerekként itt is kívülállónak éreztem magam, Fóton nagyon szerettem
> lenni, jóban voltam a nevelőkkel. Korábban már elkezdtünk forgatni egy
> dokumentumfilmet az életemről, Könnyű leckék címmel. Közben levettem a
> kendőt (ami ugye a muszlim vallás velejárója), máshogy öltözködtem, és
> felfigyeltek rám az emberek. Többen meg is kérdeztek, hogy nem
> akarok-e modellkedni, mert jól állna nekem. Volt egy ismerősöm, aki
> akkor pont egy ügynökségnél dolgozott, ő segített ebben, vele egy
> gyülekezetbe jártunk, ezért tudtam, hogy bízhatok benne – végül nyolc
> évig dolgoztam együtt velük.
>
> – *Miért döntöttél úgy, hogy áttérsz a muszlim vallásról a keresztényre? *
> – Mindig is kíváncsi típus voltam. Emlékszem, anyukámtól is
> kérdezgettem, hogy miért lehet a muszlim vallásban egy férfinak több
> felesége, nekem miért nem lehet több férjem?
> Voltak Istenhez kapcsolódó kérdéseim is. De leginkább
>
> nagyon mélyen fájt, hogy el kell hagynom a hazámat ahhoz, hogy
> jobb életem legyen,
>
> de az senkit nem érdekelt, hogy én muszlim országba megyek-e. És
> mondtam, hogy ha annyira igaz a mi vallásunk, akkor miért nem visznek
> minket arab országokba, ahol ugyanolyan emberek vannak, és ugyanazt
> hiszik, mint én. Rosszulesett, hogy nem segítik a saját testvéreiket,
> és ez elgondolkodtatott, hogy vajon valóban ez-e a „jó” vallás?
> Ezután még több kérdésem lett, és már nem volt szimpatikus, amit
> korábban tanítottak. Miért kellett ennyi fájdalmon keresztülmennem?
> Úgy gondolom, hogy Isten mindenkit a gyermekének tart, attól
> függetlenül, hogy ki hogyan gondolkodik. A korábbi barátom keresztény
> volt, vele beszélgettem, vitatkoztam sokat ezekről a témákról. És úgy
> éreztem, hogy már nem tudok azonosulni a muszlim vallással, a
> felfogással, mert nem tudok úgy hitelesen élni. Számomra az
> istenkérdés mindig bonyolult, mert
>
> én Istenre úgy gondolok, mintha egy édesanya lenne, aki
> gondoskodik rólunk.
>
> És egy anya nem hagyná csak úgy a gyermekét magára, segítene neki,
> amennyire csak lehet. Őszintén azt hiszem, minden vallásban van valami
> közös, és ez a lényeg. De ha választanom kéne, mindenképpen a
> keresztény vallás mellett állok.
>
> Nem az a lényeg, hogy Allah vagy Jézus, hanem hogy próbáljunk jót
> tenni.
>
> És ez alapján fognak mérlegelni minket a halál után.
>
> – *Hogyan fogadta édesanyád és a családod a hírt, hogy keresztény lettél?*
> – Amikor keresztény lettem, levágtam a hajamat, de ezt sokáig nem
> mertem elárulni az édesanyámnak. Féltem és tele voltam feszültséggel.
> Végül a covid-járvány elején mondtam el neki, hogy keresztény lettem.
> Azt mondta, hogy térjek vissza a muszlim vallásra, mert ő ezt nem
> tudja elfogadni, és szeretné, hogy együtt legyünk halálunk után. De ez
> nekem is szomorú volt, éppen, ahogy neki.
> Volt, hogy küldtem haza Szomáliába pénzt, miután elkezdtem dolgozni,
> hogy tudjak a családomnak segíteni, azonban mivel nem muszlimként
> kerestem meg, nem számított tiszta pénznek, és nem is fogadták el.
> A nézeteimet viszont mostanra már elfogadták, tudják, hogy már nem a
> muszlim vallás szerint élek, imádkozom, sőt iszom alkoholt is. A
> vőlegényem sem muszlim, ezért a gyermekeim olyannak számítanak majd
> Szomáliában, mint akik apa nélkül, házasságon kívül születtek.
> Úgyhogy ez probléma, főleg most, ahogyan idősödöm, és majd családot
> szeretnék, szoktam rajta gondolkozni, hogy elvinném-e őket a szülőhazámba.
>
> – *Visszalátogatnál Szomáliába? *
> – 11 éve nem láttam a családomat. Egyik testvéremmel már találkoztam,
> ő külföldön tanul. Először inkább szeretném meghívni őket
> Magyarországra, hogy lássam, hogy milyen a viszonyunk. Visszamenni még
> nem mernék. Édesanyám mindig azt mondja, hogy nem lenne baj, de ki
> tudja… Szeretném őket látni, csak ahhoz, hogy idejöjjenek, még számos
> papírt kell intéznem.
>
> – *Magyarországon tervezed a jövődet?*
> – Igen, úgy érzem, maradok. A vőlegényem is magyar, arra gondoltunk,
> hogy szeretnénk egy magyaros esküvőt, meg majd egyet Afrikában is.
> Megszerettem itt lenni, az emberek között lenni.
>
> Rea Milla (fotó: Farbaky Tamás)
> 1 a 5
> <https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/Kafi_1.jpg>
> <https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/Kafi_2-1.jpg>
> <https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/Kafi_3.jpg>
> <https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/FTA4352.jpg>
> <https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/FTA4405.jpg>
>
>
>
>
>
> <http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
> Vírusmentes.www.avg.com
> <http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
>
>
>
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240304/52eb250a/attachment.html>
További információk a(z) Grem levelezőlistáról