[Grem] Egy szomáliai lány története, aki Magyarországon lett muzulmánból keresztény

2024. Már. 4., H, 19:04:03 CET

 Egy szomáliai lány története, aki Magyarországon lett muszlimból keresztény
Írta:  Rajkai Eszter <https://szemlelek.net/author/eszti/>
2024.03.04.
https://szemlelek.net/nagyon-fajt-hogy-el-kellett-hagynom-a-hazamat-egy-lany-tortenete-aki-magyarorszagon-lett-kereszteny/https://szemlelek.net/nagyon-fajt-hogy-el-kellett-hagynom-a-hazamat-egy-lany-tortenete-aki-magyarorszagon-lett-kereszteny/
Rea Milla Szomáliában látta meg a napvilágot Kafiya Said Mahdik néven.
2013-ban, alig tizennégy évesen menekült el egy kényszerházasság elől,
amelyet édesapja akart rákényszeríteni.

Több mint egy éven át utazott egyedül különböző menekültcsoportokkal, végül
2014 nyarán érkezett Magyarországra. A Fóti Gyermekotthonba került,
Budapesten járt iskolába, azóta megkapta a magyar állampolgárságot is.
Korábbi, muszlim vallásáról áttért a keresztény vallásra, és barátaiban,
vőlegényében megtalálta „új családját” is.

Mára hazánk egyik legnépszerűbb modellje lett, 2022-ben az Év Modellje
díjat is elnyerte, és tudatosan készül a későbbi karrierjére is:
színészetet tanul. Beszélgetésünk alatt sugárzott belőle a szabadság és az
erő, amely elvezette egészen idáig, és tartja benne azóta is a lelket, hogy
minden lehetőséget megragadjon az életében.

– *Mit jelent az afrikai neved, és miért változtattad meg Rea Millára?*
– Amikor – már Magyarországon – elkezdtem modellkedni, tudtam, hogy
sokaknak, akik Szomáliában élnek és ismernek engem, nem fog tetszeni, hogy
egy nő megmutatja magát, de nem gondoltam, hogy emiatt bántásban lesz
részem. Egy fiú azonban rám írt Instagramon – gondolom, megtalált a nevem
alapján, ugyanis sosem találkoztam vele –, hogy mit képzelek magamról, hogy
szomáliaiként így öltözködöm. Volt akkor egy fotósorozat, ahol egy kereszt
volt a számban a képeken, és mivel Szomália muszlim ország, ez az
öltözködésemen túl szintén zavaró lehetett. Akkor döntöttem úgy, hogy
megváltoztatom a nevemet. A Kafiya egyébként azt jelenti, hogy elég. A
szomáliai nyelvben, ha valamivel elégedettek vagyunk, akkor azt mondjuk,
hogy Kafi. Furcsa, mert én vagyok a legidősebb lánya édesanyámnak, de neki
mégis ez tetszett. Akik régebb óta ismernek, még Kafinak hívnak, de az új
nevemet, a Rea Millát is nagyon szeretem, és biztonságosabbnak is érzem.
Egy régi görög név, és azért választottam, mert folyóvizet jelent. Vizet,
ami megy, amerre és ahogyan éppen kell – én is így érzem magam az életemben.
Fotó: Farbaky Tamás

*– Milyen gyermekkorod volt?*
– Szerettem Szomáliában élni, bár ott az élet egészen más, mint itt,
Magyarországon. Mivel azonban mást nem láttam, nem tudtam összehasonlítani,
ezért úgy gondoltam, hogy tökéletes az életem. Úgy jó, ahogy van. Én voltam
a legidősebb testvéreim közül – vannak édes- illetve féltestvéreim is –,
ezért nagyon sokat segítettem az édesanyámnak. Úgy érzem, hogy kimaradt az
életemből az a fajta gyermekkor, amikor csak hülyéskedhettem, játszhattam
volna felhőtlenül, mert mindig volt mit csinálni. Most visszagondolva,
szívesen kipróbáltam volna, hogy milyen érzés, hogy ha kicsit gyerek az
ember, nem pedig a „második anya” szerepét töltöm be. De őszintén: ezt is
szerettem.

*– Hogyan telt egy átlagos hétköznapod, amikor Szomáliában éltél?*
– Hú, furcsa erre így visszagondolni, mert azóta már 11 év eltelt. Amire
emlékszem, hogy általában reggel 4 órakor felkeltem – nálunk muszlim
vallásúak az emberek, és az első ima körülbelül reggel 5 órakor kezdődik,
amikor felkel a Nap. Mindig felkeltem előtte, felraktam a teát a tűzre, és
amíg az forrt, imádkoztam. Utána felkeltettem a testvéreimet is, és
elkészítettem a reggelit. Ők utána elindultak iskolába, én csak kicsit
később mentem, hogy még tudjak anyukámnak segíteni kicsit a takarításban.
Dél körül végeztünk az iskolában, és én siettem haza ebédet főzni.
A szomáliai kultúrában, ha valaki a legidősebb lány otthon, mindig azt
várják, hogy ő segítsen a háztartásban, a gyereknevelésben. De én ezt nem
éltem meg teherként, ez volt a természetes, és őszintén, hogy most itt,
Magyarországon élek, megtenném ugyanazt a családomért.

*– Milyen volt a szüleiddel való viszonyod? Tartjátok azóta a kapcsolatot
egymással?*
– Anyukámmal azóta is nagyon jó a kapcsolatom. Mindig ő volt a “keménymag”
a családban, aki mindenkit összetartott. Apukámmal nem beszélek, de az az
igazság, hogy amikor kicsik voltunk, akkor sem voltunk jóban. Nem is tudok
róla semmit, amióta eljöttem otthonról, de őszintén… nem is érdekel, hogy
mi van vele. Neki van most másik családja, mert korábban ő fiúgyermeket
szeretett volna, aki továbbviszi a „nevet”, de mi csak lányok lettünk,
ezért elvált édesanyámtól. Azt tudom, hogy a többi testvéremmel próbálja
tartani a kapcsolatot, de én ezt semmiféleképpen sem szeretném.

– *Mit érzel, ha édesapádra gondolsz?*
– Haragszom rá, de nem engedem, hogy ez a harag befolyásolja azt, hogy
hogyan élem az életemet. Amikor keresztény lettem, akkor mondták nekem,
hogy meg kell bocsátani mindenkinek – apukámnak is. Valóban azt gondolom,
hogy ez egy új élet, üres lappal kezdtem, és hogy Isten mindent megbocsát,
de úgy érzem, hogy sosem fogok tudni neki megbocsátani. Nem megy.

– *Hogyan derült ki, hogy édesapád eladott feleségül egy idősebb férfinak?*
– Én nem tudtam, a családban hallottuk először valakitől. Mondhatnám, hogy
meglepődtem, de nem annyira, mert az apukám olyan típusú ember, aki bármit
megcsinálhat, bármit megtehet. Szomáliában amúgy is a férfi dönt arról,
hogy mi lesz a sorsa a lányainak. Ismertem apukám gondolkodását: ha tud
belőlünk egy kis pénzt keresni, akkor természetesen megcsinálja.
Érdekes, mert édesanyámmal szerelemből házasodtak, azonban látszat volt az
egész. Csak meg akarta megszerezni anyukámat, és amikor látta, hogy
megszerezte, akkor azt csinálhatott vele, amit akart.

– *Ez is mutatja, hogy mennyire más a nőkhöz való hozzáállás Afrikában
Európához képest. Milyen volt megtapasztalnod ezeket a különbségeket az
utad során és Magyarországon?*
– Furcsa volt. Elsőként leginkább az volt furcsa, hogy akár este, sötétben
is kimehetek egyedül, biztonságban. Amikor idekerültem, és télen már 4
órakor sötétedett, nagyon féltem, hogy hogyan fogok hazamenni a sötétben,
de mindig mondták, hogy „ne félj Kafi, nem lesz semmi baj!”. Szomáliában,
ha későn kint vagy az utcán, benne van a pakliban, hogy elrabolnak vagy
megerőszakolnak, de szerintük az a te hibád, mert te maradtál sokáig.
Mondjuk, úgy látom, a világ mostanra ott is megváltozott, a testvéreim
hozzáállása is más, máshogyan gondolkodnak, mert a média, a televízió is
már mást mutat nekik.
De nagyon jól emlékszem az első emlékeimre gyerekként, amikor apukám
megvert, mert szólt a zene a rádióban, és elkezdtem énekelni. Amikor ezt
meghallotta, elkezdett ütni, miközben azt mondta, hogy csak az utcalányok
énekelnek, és mit képzelek magamról. Édesanyám próbált védeni, de nem sok
sikerrel. Nagymamám is nagyon szigorú volt, mindig azt mondta, hogy a
lányok nem röhöghetnek, nevethetnek nagy szájjal, nem hangoskodhatnak, mert
az nem nőies. Ezért volt számomra idegen, hogy hangosan beszélhetek, ezt a
mai napig szoknom kell. Főleg, hogy nemrég elkezdtem színészkedni és
színésziskolába járni, és ott is buzdítanak, hogy beszéljek bátrabban.
Fotó: Farbaky Tamás

*– Hogyan menekültél el Szomáliából?*
– Édesanyám segített. Benne hatalmas erő és kitartás volt, és küzdött
értünk. Miután apukám elhagyta édesanyámat, két opciót adott neki: vagy
elvisz minket, gyerekeket magával, vagy anyukámnál maradunk, viszont akkor
ő apaként nem támogat bennünket.  Anyukám az utóbbit választotta – mindig
azért küzdött, hogy nekünk ne olyan sorsunk legyen, mint neki. Ő beszélt
egy embercsempésszel, hogy elmenekülhessek az országból, és ne kelljen
férjhez mennem. Ha tehette volna, édesanyám is jött volna, de együtt menni
sokkal veszélyesebb lett volna.
Úgyhogy anyukám elrejtett engem egyik rokonunknál és megvártuk, amíg az
embercsempész szólt, hogy mikor kell menni, összepakoltam egy kis táskát,
és elindultam.

– *Tudtad, hogy mire vállalkozol?*
– Semennyire sem voltam felkészülve. Nagyon naivan indultam el –

ha tudom, hogy mennyire nehéz lesz az út, inkább maradtam volna Szomáliában,

és elszöktem volna a férjemtől.
Mielőtt elindultam, élt bennem egy jövőkép, hogy egyetemre fogok járni,
dolgozni fogok, hogy édesanyámat el tudjam tartani, hogy soha ne kelljen
férfitól függenie. Akkoriban koreai sorozatok mentek a tévében, én meg
mindig azt mondtam, hogy egy koreai sráccal fogok megházasodni. Mindenféle
hülyeséget mondtam, de egy dolog fix volt: én soha nem megyek feleségül
szomáliai férfihez.

– *Hogyan élted meg a menekülés időszakát? *
– Egy éven át menekültem. Sosem tudtam, hogy hogyan, kivel és hova megyünk,
mindig csak követtem az utasításokat. Többen menekültünk együtt. Először
Iránban álltunk meg, majd Törökországban kötöttünk ki, ahol egy hónapot
töltöttünk, mert nem tudtunk továbbmenni. Ezután Görögországba mentünk,
ahol még börtönbe is kerültem 4 hónapra.

– *Miért kerültél börtönbe? *
– Úgy volt, hogy mindig, amikor megérkeztünk egy országba, kaptunk
papírokat, amelyek egy bizonyos ideig voltak érvényesek.  Görögországban
egy hónapra kaptam érvényes papírt, azonban több időt töltöttünk ott. Éppen
vacsoráért igyekeztem a boltba, amikor a rendőrök megállítottak és
igazoltattak – már nem voltak érvényesek az irataim. Elvittek a
rendőrségre, megbilincseltek, de arra nem számítottam, hogy 15 évesen
börtönbe zárnak.
Az első hónapban mindig reménykedtem, hogy elengednek, a harmadik hónapra
pedig már el is felejtettem, beletörődtem. Nem ismertem senkit a rabok
közül sem. Az őrök között voltak szigorúbbak is, akik még mosdóba sem
engedtek ki, viszont voltak, akik hagyták, hogy együtt legyünk picit, és
kiengedtek minket, ilyenkor kártyáztunk. Kihasználtuk az időt, amennyire
lehetett, de persze ez nem annyira jó emlék.

– *Hogyan érkeztél meg Magyarországra?*
– Amikor kikerültem a börtönből 4 hónap után, a többiek, akikkel utaztam,
már továbbmentek, nem tudtak engem megvárni. Az egész út alatt nem volt
nálam telefon, de két telefonszámot megjegyeztem: az édesanyámét és az
embercsempészét. Visszamentem a házba, ahol a börtön előtt laktam, ott
voltak szomáliaiak. Azt a mi kultúránkról tudni kell, hogy nagyon-nagyon
segítőkészek vagyunk – édesanyám mondta is mindig: „ha éhezünk, együtt
éhezünk.” Tehát, ott tudták, hogy egyedül vagyok, nincs senkim, nincs
pénzem, és nem tudok maradni. Beszéltek egymással, kerestek nekem egy
csoportot, akikkel folytathattam tovább az utamat Szerbiába. Ez szintén sok
küzdelmet igényelt, rengeteget gyalogoltunk, erdőben, elhagyatott házakban
laktunk. Megterhelőnek éreztem, mert a börtönben előtte nem sokat mozogtam.
Fizikálisan és mentálisan is nehéz volt. Szerbiában le is betegedtem
hosszabb időre. Utána indultunk Ausztria felé, azonban a magyar-osztrák
határnál elkaptak bennünket. Bevittek a rendőrségre, ahol nekem
nagyon-nagyon jólesett, amit az ottani rendőr mondott, aki látta, hogy meg
vagyunk rémülve: „Ne aggódjatok, minden rendben lesz, ha szeretnétek, akkor
itt maradhattok!” Előtte mindig csak annyit kaptunk, hogy „tessék, itt van
a papír, ha akarsz maradsz, akkor nem, akkor menjél innen!”
Láttam, hogy bármilyen országba mennék, nem ismernék senkit, nem ismerném a
nyelvet, a kultúrát, szóval mindent előlről kéne kezdeni, ezért úgy
döntöttem, maradok – így kerültem a fóti gyermekotthonba.

– *Mit tanultál az egyéves menekülésből?*
– Nehéz volt.

Néha még ma is úgy érzem, hogy mindennel egyedül kell megküzdenem,

nem számíthatok senkire. Azaz az embereket nem lehet teljesen kiszámítani,
csakis magadra számíthatsz teljesen. Ezzel nem azt mondom, hogy nem bízom
senkiben. Van vőlegényem, vannak barátaim, tudom, hogy bármikor fordulhatok
hozzájuk segítségért, viszont a problémáimat először nekem kell megoldanom,
nem számíthatok az emberekre csak úgy.

– *Hogyan kezdődött a modellkarriered?*
– A fóti gyermekotthon után lányintézetbe kerültem, azonban amikor 18 éves
lettem, döntenem kellett, hogy Budapestre megyek utógondozó otthonban, vagy
vissza Fótra, már dolgozni. Habár a helyzetem miatt gyerekként itt is
kívülállónak éreztem magam, Fóton nagyon szerettem lenni, jóban voltam a
nevelőkkel. Korábban már elkezdtünk forgatni egy dokumentumfilmet az
életemről, Könnyű leckék címmel. Közben levettem a kendőt (ami ugye a
muszlim vallás velejárója), máshogy öltözködtem, és felfigyeltek rám az
emberek. Többen meg is kérdeztek, hogy nem akarok-e modellkedni, mert jól
állna nekem. Volt egy ismerősöm, aki akkor pont egy ügynökségnél dolgozott,
ő segített ebben, vele egy gyülekezetbe jártunk, ezért tudtam, hogy
bízhatok benne – végül nyolc évig dolgoztam együtt velük.

– *Miért döntöttél úgy, hogy áttérsz a muszlim vallásról a keresztényre? *
– Mindig is kíváncsi típus voltam. Emlékszem, anyukámtól is kérdezgettem,
hogy miért lehet a muszlim vallásban egy férfinak több felesége, nekem
miért nem lehet több férjem?
Voltak Istenhez kapcsolódó kérdéseim is. De leginkább

nagyon mélyen fájt, hogy el kell hagynom a hazámat ahhoz, hogy jobb életem
legyen,

de az senkit nem érdekelt, hogy én muszlim országba megyek-e. És mondtam,
hogy ha annyira igaz a mi vallásunk, akkor miért nem visznek minket arab
országokba, ahol ugyanolyan emberek vannak, és ugyanazt hiszik, mint én.
Rosszulesett, hogy nem segítik a saját testvéreiket, és ez
elgondolkodtatott, hogy vajon valóban ez-e a „jó” vallás?
Ezután még több kérdésem lett, és már nem volt szimpatikus, amit korábban
tanítottak. Miért kellett ennyi fájdalmon keresztülmennem?  Úgy gondolom,
hogy Isten mindenkit a gyermekének tart, attól függetlenül, hogy ki hogyan
gondolkodik. A korábbi barátom keresztény volt, vele beszélgettem,
vitatkoztam sokat ezekről a témákról. És úgy éreztem, hogy már nem tudok
azonosulni a muszlim vallással, a felfogással, mert nem tudok úgy hitelesen
élni. Számomra az istenkérdés mindig bonyolult, mert

én Istenre úgy gondolok, mintha egy édesanya lenne, aki gondoskodik rólunk.

És egy anya nem hagyná csak úgy a gyermekét magára, segítene neki,
amennyire csak lehet. Őszintén azt hiszem, minden vallásban van valami
közös, és ez a lényeg. De ha választanom kéne, mindenképpen a keresztény
vallás mellett állok.

Nem az a lényeg, hogy Allah vagy Jézus, hanem hogy próbáljunk jót tenni.

És ez alapján fognak mérlegelni minket a halál után.

– *Hogyan fogadta édesanyád és a családod a hírt, hogy keresztény lettél?*
– Amikor keresztény lettem, levágtam a hajamat, de ezt sokáig nem mertem
elárulni az édesanyámnak. Féltem és tele voltam feszültséggel. Végül a
covid-járvány elején mondtam el neki, hogy keresztény lettem. Azt mondta,
hogy térjek vissza a muszlim vallásra, mert ő ezt nem tudja elfogadni, és
szeretné, hogy együtt legyünk halálunk után. De ez nekem is szomorú volt,
éppen, ahogy neki.
Volt, hogy küldtem haza Szomáliába pénzt, miután elkezdtem dolgozni, hogy
tudjak a családomnak segíteni, azonban mivel nem muszlimként kerestem meg,
nem számított tiszta pénznek, és nem is fogadták el.
A nézeteimet viszont mostanra már elfogadták, tudják, hogy már nem a
muszlim vallás szerint élek, imádkozom, sőt iszom alkoholt is. A vőlegényem
sem muszlim, ezért a gyermekeim olyannak számítanak majd Szomáliában, mint
akik apa nélkül, házasságon kívül születtek.
Úgyhogy ez probléma, főleg most, ahogyan idősödöm, és majd családot
szeretnék, szoktam rajta gondolkozni, hogy elvinném-e őket a szülőhazámba.

– *Visszalátogatnál Szomáliába? *
– 11 éve nem láttam a családomat. Egyik testvéremmel már találkoztam, ő
külföldön tanul. Először inkább szeretném meghívni őket Magyarországra,
hogy lássam, hogy milyen a viszonyunk. Visszamenni még nem mernék.
Édesanyám mindig azt mondja, hogy nem lenne baj, de ki tudja… Szeretném
őket látni, csak ahhoz, hogy idejöjjenek, még számos papírt kell intéznem.

– *Magyarországon tervezed a jövődet?*
– Igen, úgy érzem, maradok. A vőlegényem is magyar, arra gondoltunk, hogy
szeretnénk egy magyaros esküvőt, meg majd egyet Afrikában is. Megszerettem
itt lenni, az emberek között lenni.
Rea Milla (fotó: Farbaky Tamás)
1 a 5
<https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/Kafi_1.jpg>
<https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/Kafi_2-1.jpg>
<https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/Kafi_3.jpg>
<https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/FTA4352.jpg>
<https://szemlelek.net/wp-content/uploads/2024/02/FTA4405.jpg>

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240304/052510be/attachment.html>