[Grem] Horváth Pál a Fiducia supplicans vatikáni dokumentumról

[Rózsa Katalin]

Horváth Pál jegyzeteit hallhatjuk a Magyar Katolikus Rádióban.

 

Horváth Pál a Fiducia supplicans vatikáni dokumentumról

 

Néhány hete, hogy napvilágot látott a Hittani Kongregáció Fiducia
supplicans, Bizalomért esedezők kezdetű, az áldások teológiáját a bevezető
szerint szakértők meghallgatását követően, állítása szerint gondos
megfogalmazásban elkészült és pápai jóváhagyást nyert dokumentuma. A téma,
amelynek középpontjában, bár sok más dologról is szól, az egynemű pároknak
adható egyházi áldások ügye áll, azonnal élénk vitát váltott ki világszerte.
Szinte természetes, hogy a nemzetközi, nyugaton erős meleg lobbi és annak
egyházi ágensei diadalittasan fogadták és első lépésnek tekintik kívánságaik
teljesülése útján ezt a lelkipásztori ajánlást, de a média is azonnal
hozzálátott a szöveg egyoldalú, eltorzító értelmezéséhez. Ugyanakkor
püspökök, püspöki karok sora fogalmazott meg bírálatot a szöveggel
kapcsolatban, az ortodoxia helyett az ortopraxis hangsúlyozását, a világnak
való megfelelést, túlzott kétértelműséget ismerve fel a dokumentumban.
Mindez oda vezetett, hogy a Kongregáció a közelmúltban részletes értelmezést
fűzött a szöveghez, amolyan bizonyítványmagyarázatot, ám ez a témával
kapcsolatos kétségeket aligha volt képes eloszlatni. Örömünkre szolgálhat,
hogy a magyar püspöki kar szinte azonnal, már az év végén diplomatikusan
elhárította a kongregáció kínálta lehetőség alkalmazását a hazai viszonyok
között, az egyik megyés főpásztor pedig egy levélben, a püspöki kar elnöke
egy interjúban tette világossá fenntartásait a Róma kínálta úttal
kapcsolatban. Maga a dokumentum ugyan hangsúlyozza, hogy szó sincs a
katolikus tanítás revíziójáról a házassággal, annak természetével és
szentségi jellegével vagy a nemi kapcsolatok megítélésével kapcsolatos
tanítás felülvizsgálatáról, ám a Fiducia supplicans még így is több sebből
vérzik, lelkipásztori indíttatását pedig már az is kérdésessé teszi, hogy az
egynemű párok ügyének újragondolása, akik aránya az egyház tagjai, a hitre
vágyók és az áldást lelki, nem pedig legitimációs okokból igénylők között, a
nyugati társadalmakhoz képest erősen alulreprezentált, pasztorális
szempontból jóval kisebb súlyú, mint a nyilatkozat keltette vita és szellemi
bizonytalanság. Ezek után lássuk, hogy milyen észrevételeket tudunk
megfogalmazni a Bizalomért esedezők gondolatmenete kapcsán. Induljunk ki
abból a teológiában, az egyházi életben teljes egyetértésre számító tényből,
hogy áldásban mindenki részesülhet, aki kéri azt, maga az áldás pedig a
megáldott személynek vagy közösségnek szól, nem érintve vagy vizsgálva annak
esetleg bűnös állapotát, hiszen célja a bűnök elkerülésében való megerősítés
vagy a bűnös állapotból való kilépés elősegítése isteni kegyelem lehívása
által. Az egynemű párok esetleges párként való megáldása azonban az áldások
teológiája szempontjából külön megfontolást igényel. Az az érv, hogy a pap
megáldhatja az azt kérő egynemű párt, csak a közösség botránkozását kell
kerülni, módfelett álságos és gyenge, mert nem számol Isten botránkozásával,
hiszen a közös kérés demonstratív módon nem a személyekre, hanem azok
kapcsolatára vonatkozik, akarva-akaratlanul nem a bűnösökre, hanem magára a
bűnre kéri az isteni megerősítést és jóváhagyást. Ráadásul az áldás érvényét
és erejét nem a hívő közösség általi elfogadás vagy jóváhagyás szavatolja,
mint külső körülmény, hanem az, hogy az érintettek készek bűnük letételéhez,
nem pedig az abban való megerősítéshez kérni kegyelmi támogatást. Ám a közös
kérés esetén, amikor a felek netán egyenesen kéz a kézben járulnak a pap
elé, még ha az spontán alkalom, a dokumentum szerint zarándoklat, utcai
találkozás, nem pedig liturgikus aktus is, a felek nem pusztán személyüket,
de bűnös kapcsolatukat és annak fennmaradását demonstrálják, míg a
külön-külön elnyert áldás éppen a természet törvénye és a Teremtő szándéka
szerint vétkes viszony felszámolásához, a "menj és ne vétkezzél többé"
krisztusi útmutatáshoz adhatna erőt. De a dokumentum gondolatmenetében
további gondot jelent az áldások liturgikus és liturgián kívüli módjának
görcsös megkülönböztetése. Való igaz, hogy a liturgikus aktus a kegyelmi
adományok lekérését nyilvános és ünnepélyes aktussá teszi, ami a spontán
áldások esetében nem áll fenn, ám a két forma között az emberi
külsőségekben, nem pedig az isteni adományban van a különbség. Ebből
következően az egynemű párnak adott áldás minden esetben a bűn jóváhagyását,
nem csupán a bűnös felkarolását jelenti, azt imitálja, hogy az Úr a vétkest
vétkével együtt fogadja magához. Az az érvelés, hogy az ilyen áldás
házasságkötéshez hasonló körülmények között nem adható, önmagában elégtelen,
mert egyrészt a külső szemlélőben akaratlanul annak illúzióját kelti, netán
megágyaz az ilyen áldások már hitünk alapjait kikezdő bevezetésének,
másrészt ismét csak az áldások külső körülményei, nem pedig adásuk
dogmatikai tartalma között tesz különbséget. Mindent egybevetve Egyházunk és
annak tanítása a legutóbbi időkig következetesen ellenálltak annak, hogy a
világ nyomásának engedve normálisnak, a természet és az erkölcsi rend
részének fogadják el, ami nem az. Tanításának része, hogy "a homoszexuális
embernek a maga méltóságában teljes tiszteletet kell élveznie", ez a
tisztelet azonban a személyt, nem pedig nemi vonzalmát illeti meg, ami
kizárja, de legalább erősen kérdésessé teszi, hogy lehet és szabad-e a
Hittani Kongregáció ajánlásával egyező módon áldásban részesíteni az egynemű
párokat.

 

Hoztam: Rózsa Katalin

 

 

--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240115/6e853280/attachment.html>