[Grem] Egy műtét utáni gyógyulás margójára

[Zoltán Hámory]

November 3-a vasárnap volt, amikor bevonultam a kórházba. Térdprotézis
műtét várt rám másnap, amire már jó ideje készültem. Egy éve jelentkeztek a
tünetek, a sok versenysport miatt elkopott a porc a bal térdemben, ami
miatt sántává vált a járásom és fájdalom kísérte minden léptemet. Speciális
injektáló injekciókkal csillapították a tüneteket, de ezek csak ideig-óráig
hatottak, a térdprotézis elkerülhetetlenné vált, ez volt az orvosok
határozott döntése. Aznap, amikor befeküdtem, nagyon szerettem volna még
egy szentmisén részt venni, hisz vasárnap volt. Egyszer csak kinyílt a
kórtermem ajtaja, egy idős hölgy lépett be és közölte, hogy délután itt a
kórházban római katolikus szentmise lesz és mindenki meghívást kapott az
Úrtól, hogy részt vegyen rajta. Nekem ez csodálatos ajándékot jelentett
akkor a műtétem előtt. Másnap korán ébresztettek és ágyastul levittek a
műtőbe. A gerincembe érzéstelenítő injekciót adtak és várták a hatást.
Amikor kis idő múlva a térdemhez értek, még mindent éreztem. Nem volt mit
tenni, altatni kellett. Amikor kábán magamhoz tértem, már a kórtermemben
voltam, a lábam érzéketlenül feküdt mellettem teljesen bekötözve. Nem
tudtam semmire sem gondolni, még imádkozni is csak nehezen ment. Később
amikor elmúlt a gyógyszerek hatása, eszméletlen fájdalom tört rám, a
tabletták nem tudták csillapítani, sürgősen infúziót kellett adni. Nem
akarom leírni azt a sok szenvedést, amiket a kórházi tartózkodásom alatt
átéltem. Viszont olyan lelki élményekkel lettem gazdagabb, amelyek másképp
kimaradtak volna az életemből. Egyik nap magamba roskadva feküdtem az
ágyamon, amikor egyszer csak megcirógatták az arcom. A novemberi napsugár
volt. Az ablak mellett feküdtem. Felnéztem az égre és a nap onnan
mosolygott le rám, erőt és biztatást adva, hogy ne csüggedjek. Bárányfelhők
úszkáltak az égen, majd összekapaszkodtak és különlegesebbnél-különlegesebb
alakzatokat formálva haladtak tovább, hogy az újonnan jövőknek helyet
biztosítsanak. Madarak repkedtek előttük, békességet és szabadságot
sugározva, utalva arra, hogy az élet nem áll meg, reménnyel kell tekinteni
a jövő felé. Micsoda csodákkal halmozott el ez a VIII. kerületi égbolt.
Hányszor jártam már arra, de soha sem néztem fel az égre. Mindig a
lepukkant környezet, a szemetes utcák, a graffitis házak,  bántották
tekintetemet, a természet szépsége elkerülte a figyelmemet.  Most minden
megváltozott. Ez a katartikus élmény kellett hozzá. Éjszaka pedig a
csillagos égboltot szemléltem.  Mennyi csoda és szépség. Nem tudtam betelni
a látványtól. Az egyik csillag rám kacsintott, biztatva, hogy nem tart
örökké ez a nehéz állapot és soha se felejtsem el Isten mindenhatóságát.
Mennyivel más volt a csillagos ég távlatában szólni az Úrhoz. Nem egy
monoton ima, hanem igazi párbeszéd Istennel.
A kórházi tartózkodásom alatt csodálatos emberekkel ismerkedtem meg:
-az orvosok, ápolók (nők, férfiak), gyógytornászok, betegtologatók, de még
a takarítók is rendkívüli emberek voltak. Hihetetlen empátiával és
szeretettel viszonyultak hozzánk, elesettségünket türelemmel viselték és
biztatva segítették gyógyulásunkat.
Éjszaka gyakran felébredtem. Forgolódtam ágyamban, majd amikor már ez sem
segített, fogtam a járókeretemet, később pedig a mankóimat és kimentem a
folyosóra. Mint egy kóborló szellem járkáltam fel-alá.  Kipp-kopp
hallatszott, ahogy a mankóim a zöld linóleumhoz érnek, a hideg neon
armatúrák fénye, pedig bántóan vakította szememet. Közben imádkoztam és
elmélkedtem.  Eszembe jutottak a bűneim, amelyeket a hosszú évek során
elkövettem. Bár meggyóntam valamennyit, de mégis most előjöttek és súlyos
teherként nehezetek rám. Rájöttem, hogy ez a sok szenvedés, ami most rám
szakadt, ezek vezeklése miatt lehet. Hálát adtam Istennek, hogy ezt
magamnak kell elviselnem és nem pedig Jézusnak a keresztfán. Legalább a
saját bűneim miatt egy kicsit magam is szenvedjek, ne csak az Isten fia.
Neki úgyis az egész emberiség bűne miatt kell szenvednie. Átértékelve
mindent, bocsánatot kértem Istentől, hogy a sok ostoba, kevély,
meggondolatlan  és gonosz bűneimmel megbántottam Őt és embertársaimat. És
mialatt ezeken elmélkedtem, a zöld linóleum padló csodálatos pázsittá
változott, a hideg neonfény pedig aranysárga színű napsugárrá. Amikor
visszamentem az ágyamba, olyan varázslatos álomba merültem, amelyet sem
előtte sem utána nem éltem át.
Még azt is megemlíteném, hogy amikor már lábra tudtam állni, minden este
megáldottam a műtött térdemet a Szent Rita templomból kapott
szenteltvízzel. Amikor az imám után meghintettem, mint egy könnycsepp úgy
csillogott a lábamon. Eszembe jutott a könnyező Krisztus szobor
Megjugorjében, ahol szintén a könnyek Krisztus térdei alól bújtak elő.
Az öt hét alatt, amíg a kórházban voltam, szentmisét soha sem mulasztottam.
Az első időkben ágyastul vittek le, később kerekesszékkel. Az atyát
megkértem, hogy kétszín alatt áldozhassak. Ő örömmel teljesítette
kérésemet, sőt feladta rám a betegek szentségét is.  Az egyik evangéliumi
részlet a zöldellő fügefáról szólt, amelyben a reményt ismertem fel.
Megemlíteném még hozzátartozóim, barátaim, ismerőseim látogatásait. Ezek
adtak erőt a hétköznapok elviseléséhez. Ahogy a kis herzegből emlékszem:
- amikor 4 órára vártam őket, 3 órakor már díszbe öltöztettem a szívemet.
Minél jobban telt az idő, annál nagyobb öröm fogott el.
Eltelt öt hét és hazaengedtek. A feleségem és a fiam jött értem. Amikor az
otthonomba beléptem, olyan volt mintha a földi Paradicsomba toppantam volna
be. A meghatottságtól nem tudtam megszólalni, csak némán álltam és hálát
adtam Istennek.
A térdem azóta sem gyógyult meg még egészen, a lelkem viszont igen,
teljesen megtisztultam és ez számomra a legfontosabbat jelenti most
karácsony előtt…


Áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk Mindnyájatoknak!
Szeretettel:

Marcsi és Zoltán
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20241224/2dcbbb83/attachment.html>