<div dir="auto"><div dir="auto">November 3-a vasárnap volt, amikor bevonultam a kórházba. Térdprotézis műtét várt rám másnap, amire már jó ideje készültem. Egy éve jelentkeztek a tünetek, a sok versenysport miatt elkopott a porc a bal térdemben, ami miatt sántává vált a járásom és fájdalom kísérte minden léptemet. Speciális injektáló injekciókkal csillapították a tüneteket, de ezek csak ideig-óráig hatottak, a térdprotézis elkerülhetetlenné vált, ez volt az orvosok határozott döntése. Aznap, amikor befeküdtem, nagyon szerettem volna még egy szentmisén részt venni, hisz vasárnap volt. Egyszer csak kinyílt a kórtermem ajtaja, egy idős hölgy lépett be és közölte, hogy délután itt a kórházban római katolikus szentmise lesz és mindenki meghívást kapott az Úrtól, hogy részt vegyen rajta. Nekem ez csodálatos ajándékot jelentett akkor a műtétem előtt. Másnap korán ébresztettek és ágyastul levittek a műtőbe. A gerincembe érzéstelenítő injekciót adtak és várták a hatást. Amikor kis idő múlva a térdemhez értek, még mindent éreztem. Nem volt mit tenni, altatni kellett. Amikor kábán magamhoz tértem, már a kórtermemben voltam, a lábam érzéketlenül feküdt mellettem teljesen bekötözve. Nem tudtam semmire sem gondolni, még imádkozni is csak nehezen ment. Később amikor elmúlt a gyógyszerek hatása, eszméletlen fájdalom tört rám, a tabletták nem tudták csillapítani, sürgősen infúziót kellett adni. Nem akarom leírni azt a sok szenvedést, amiket a kórházi tartózkodásom alatt átéltem. Viszont olyan lelki élményekkel lettem gazdagabb, amelyek másképp kimaradtak volna az életemből. Egyik nap magamba roskadva feküdtem az ágyamon, amikor egyszer csak megcirógatták az arcom. A novemberi napsugár volt. Az ablak mellett feküdtem. Felnéztem az égre és a nap onnan mosolygott le rám, erőt és biztatást adva, hogy ne csüggedjek. Bárányfelhők úszkáltak az égen, majd összekapaszkodtak és különlegesebbnél-különlegesebb alakzatokat formálva haladtak tovább, hogy az újonnan jövőknek helyet biztosítsanak. Madarak repkedtek előttük, békességet és szabadságot sugározva, utalva arra, hogy az élet nem áll meg, reménnyel kell tekinteni a jövő felé. Micsoda csodákkal halmozott el ez a VIII. kerületi égbolt. Hányszor jártam már arra, de soha sem néztem fel az égre. Mindig a lepukkant környezet, a szemetes utcák, a graffitis házak,  bántották tekintetemet, a természet szépsége elkerülte a figyelmemet.  Most minden megváltozott. Ez a katartikus élmény kellett hozzá. Éjszaka pedig a csillagos égboltot szemléltem.  Mennyi csoda és szépség. Nem tudtam betelni a látványtól. Az egyik csillag rám kacsintott, biztatva, hogy nem tart örökké ez a nehéz állapot és soha se felejtsem el Isten mindenhatóságát. Mennyivel más volt a csillagos ég távlatában szólni az Úrhoz. Nem egy monoton ima, hanem igazi párbeszéd Istennel.</div><div dir="auto">A kórházi tartózkodásom alatt csodálatos emberekkel ismerkedtem meg:</div><div dir="auto">-az orvosok, ápolók (nők, férfiak), gyógytornászok, betegtologatók, de még a takarítók is rendkívüli emberek voltak. Hihetetlen empátiával és szeretettel viszonyultak hozzánk, elesettségünket türelemmel viselték és biztatva segítették gyógyulásunkat.</div><div dir="auto">Éjszaka gyakran felébredtem. Forgolódtam ágyamban, majd amikor már ez sem segített, fogtam a járókeretemet, később pedig a mankóimat és kimentem a folyosóra. Mint egy kóborló szellem járkáltam fel-alá.  Kipp-kopp hallatszott, ahogy a mankóim a zöld linóleumhoz érnek, a hideg neon armatúrák fénye, pedig bántóan vakította szememet. Közben imádkoztam és elmélkedtem.  Eszembe jutottak a bűneim, amelyeket a hosszú évek során elkövettem. Bár meggyóntam valamennyit, de mégis most előjöttek és súlyos teherként nehezetek rám. Rájöttem, hogy ez a sok szenvedés, ami most rám szakadt, ezek vezeklése miatt lehet. Hálát adtam Istennek, hogy ezt magamnak kell elviselnem és nem pedig Jézusnak a keresztfán. Legalább a saját bűneim miatt egy kicsit magam is szenvedjek, ne csak az Isten fia. Neki úgyis az egész emberiség bűne miatt kell szenvednie. Átértékelve mindent, bocsánatot kértem Istentől, hogy a sok ostoba, kevély, meggondolatlan  és gonosz bűneimmel megbántottam Őt és embertársaimat. És mialatt ezeken elmélkedtem, a zöld linóleum padló csodálatos pázsittá változott, a hideg neonfény pedig aranysárga színű napsugárrá. Amikor visszamentem az ágyamba, olyan varázslatos álomba merültem, amelyet sem előtte sem utána nem éltem át.</div><div dir="auto">Még azt is megemlíteném, hogy amikor már lábra tudtam állni, minden este megáldottam a műtött térdemet a Szent Rita templomból kapott szenteltvízzel. Amikor az imám után meghintettem, mint egy könnycsepp úgy csillogott a lábamon. Eszembe jutott a könnyező Krisztus szobor Megjugorjében, ahol szintén a könnyek Krisztus térdei alól bújtak elő.</div><div dir="auto">Az öt hét alatt, amíg a kórházban voltam, szentmisét soha sem mulasztottam. Az első időkben ágyastul vittek le, később kerekesszékkel. Az atyát megkértem, hogy kétszín alatt áldozhassak. Ő örömmel teljesítette kérésemet, sőt feladta rám a betegek szentségét is.  Az egyik evangéliumi részlet a zöldellő fügefáról szólt, amelyben a reményt ismertem fel.</div><div dir="auto">Megemlíteném még hozzátartozóim, barátaim, ismerőseim látogatásait. Ezek adtak erőt a hétköznapok elviseléséhez. Ahogy a kis herzegből emlékszem:</div><div dir="auto">- amikor 4 órára vártam őket, 3 órakor már díszbe öltöztettem a szívemet. Minél jobban telt az idő, annál nagyobb öröm fogott el.</div><div dir="auto">Eltelt öt hét és hazaengedtek. A feleségem és a fiam jött értem. Amikor az otthonomba beléptem, olyan volt mintha a földi Paradicsomba toppantam volna be. A meghatottságtól nem tudtam megszólalni, csak némán álltam és hálát adtam Istennek.</div><div dir="auto">A térdem azóta sem gyógyult meg még egészen, a lelkem viszont igen, teljesen megtisztultam és ez számomra a legfontosabbat jelenti most karácsony előtt…</div><div dir="auto"><br></div><div dir="auto"><br></div><div dir="auto">Áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk Mindnyájatoknak!</div><div dir="auto">Szeretettel:</div><div dir="auto"><br></div><div dir="auto">Marcsi és Zoltán</div><div dir="auto"><br></div></div>