[Grem] Traumatizálom a gyerekemet azzal, hogy néha kiabálok?

[Emoke Greschik]

 Traumatizálom a gyerekemet azzal, hogy néha kiabálok?
https://kepmas.hu/hu/traumatizalom-gyerekemet-azzal-hogy-neha-kiabalok?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=1301802-H%C3%ADrlev%C3%A9l%2008.16.%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20-%201&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%2008.16.%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20%20

*Egy szerető szülő törekszik arra, hogy a lehető legjobbat biztosítsa a
gyermekének. Ám nem mindig egyértelmű, végső soron mi az, ami árt, és mi
az, ami használ. Amikor ugyanis igyekszünk megóvni a legkisebbeket minden
negatív érzelemtől, egyet teszünk: megfosztjuk őket annak lehetőségétől,
hogy megtanulják kezelni a kellemetlen helyzeteket. Ennek pedig hosszú távú
következményei lehetnek. **Schindler Zsófia** pszichológus írása.*
*„Elmentem az IKEA-ba a két és fél éves gyerekemmel, de totális
katasztrófába torkollott.”* Így kezdi történetét
<https://www.reddit.com/r/Parenting/comments/15lfthh/i_screamed_at_my_child_and_i_feel_horrible/>
egy kétségbeesett anya, és hiszem, hogy a sorai sokak számára ismerősen
csengenek. Az említett napon ugyanis a kisfia nem volt együttműködő
kedvében, s ami egy laza bevásárlásnak indult, végül sírásba-kiabálásba
torkollott. Miután a váratlan érzelmi viharnak majdnem áldozatul esett egy
üvegedény, és a gyengéd nevelési taktikák sem segítettek, az anya egy
ponton türelmét vesztve rárivallt gyermekére. Az ebből fakadó bűntudat
miatt úgy döntött, az internet segítségét kéri. Nem ő az egyetlen, aki
vádolja magát egy-egy hasonló reakcióért.
Anyák egész sorát foglalkoztatja a kérdés
<https://www.quora.com/Can-yelling-at-a-child-cause-trauma>, hogy az
alkalmi kiabálás mekkora kárt okozhat a legkisebbek lelki világában? Vajon
lehet így traumatizálni egy gyereket?
A gyengéd nevelés egyszerre segít és okoz szükségtelen szorongást

Az aggodalom többnyire a gyengéd nevelést alkalmazó szülők körében jelenik
meg, nem véletlenül. A gyengéd nevelés különösen nagy hangsúlyt helyez
arra, hogy a szülő érzelmileg stabil maradjon a kritikus szituációkban, ami
annyit tesz, hogy kiabálás helyett narrálja a helyzetet, és megértéséről
biztosítja a gyermeket. Ahogy egy korábbi cikkemben
<https://kepmas.hu/hu/anyai-buntudat-es-irrealis-elvarasok-gyenged-neveles-arnyoldala>
írtam, a gyengéd nevelés egyik célja, hogy az autoriter nevelés hibáit
korrigálja, ezzel elkerülve például azt a sérülést, amit egy szülő
dühkitörése okozhat. És ki ne támogatná a törekvést, hogy higgadtabban, s
amennyire lehet, türelemmel forduljunk a legkisebbekhez?

*John Rosemond*
<https://www.deseret.com/magazine/2022/11/10/23404431/gentle-parenting-family-child-psychology-guide/>
családterapeuta
és bestselleríró szerint azonban többről van szó. Szerinte a szülők
szorongását pontosan azok a szakértők táplálják, akikre a tudásuk miatt
felnéznek. Rosemond szerint az anyák rettegnek attól, hogy ha nem engednek
a gyerekek érzelmeinek, akkor automatikusan ártanak nekik. Fontos
leszögezni: senki sem állítja, hogy a kiabálás jó dolog. De nem mindegy,
milyen gyakran fordul elő. Ha a szülő rendszeresen a gyerekén éli ki a
frusztrációját, az egyértelműen probléma, ilyenkor nem lehet arra
hivatkozni, hogy „a szülő is ember”. Jelen esetben viszont olyan anyákról
van szó, akik igyekeznek higgadtak és türelmesek maradni, ám olykor-olykor
ez a legjobb szándékuk ellenére sem sikerül. Nagy különbség.

[image: kiabálás gyerekkel]
A kép illusztráció – Forrás: Freepik
Nem az a baj, ha a gyerek néha hangos szót hall

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy amikor bizonyos érzelmeket cenzúrázunk,
gyermekünknek is azt üzenjük, hogy dühösnek vagy türelmetlennek lenni
veszélyes, ijesztő és tabu.

Ennek következtében egy olyan buborékban nő fel, ami idővel óhatatlanul
kipukkad, hiszen, ha otthon nem is találkozik frusztrációval, legkésőbb a
játszótéren, az óvodában vagy az iskolában megtapasztalja azt.

A gyengéd nevelés pont ilyenkor sülhet el visszafelé, mert nem megvédjük
vele a gyereket, hanem gondoskodunk róla, hogy a konfliktushelyzetek
felkészületlenül érjék. A kulcs tehát nem az érzelmek elfojtása, hanem
annak modellezése, hogy igen, néha szabad dühösnek lenni egymásra, de ez
nem a világ vége. Létezik bocsánatkérés és megbocsátás, és a kapcsolataink
képesek helyreállni. Ugyanez igaz azokra a helyzetekre, amikor szülők
vitatkoznak <https://www.youtube.com/watch?v=GA6IRGtg32k> egymással. Nem az
a baj, ha a gyermek ennek néha fültanúja, hanem az, ha nem tapasztalja meg,
hogy a vitát megbékélés követi. Persze ne feledjük, hogy felléphetnek olyan
helyzetek, ahol a gyermekünk védelme érdekében elengedhetetlen, hogy
gyorsan cselekedjünk, és kellő nyomatékot adjunk a szavainknak. Ennek a
legösztönösebb módja, hogy felemeljük a hangunkat. Amikor egy gyerek kitépi
magát az anyja kezéből, hogy kiszaladjon az útra, nincs helye a kérlelésnek
és a narrálásnak.

A reziliencia divatos szó, ám a jelek szerint nehezen sikerül átültetni a
gyakorlatba. Rohamosan növekszik azoknak a gyerekeknek és fiataloknak a
száma, akik szorongással, depresszióval és különböző pszichológiai
problémákkal küzdenek, ami azért érdekes, mert az uralkodó nevelési nézetek
éppen a negatív helyzetektől igyekeznek megóvni ezt a korosztályt. Honnan
ered mégis a szorongásuk? *Jonathan Haidt*
<https://www.theguardian.com/commentisfree/2019/jan/10/by-mollycoddling-our-children-were-fuelling-mental-illness-in-teenagers>
szociálpszichológus szerint többek közt innen.

Amikor ugyanis túlféltjük és igyekszünk megvédeni a gyereket minden negatív
helyzettől és érzelemtől, megfosztjuk őt azoktól a kihívásoktól és
készségfejlesztő lehetőségektől, amelyekre szüksége lenne ahhoz, hogy
lelkileg megerősödjön.

Nem csoda, hogy később sokkal jobban megviselik az olyan kellemetlen, ám
nagyon is hétköznapi helyzetek, mint például az iskolai cikizés (amin
valamennyien átestünk). Ezzel természetesen nem bagatellizálni szeretnék
olyan nagyon is valós problémákat, mint a bullying vagy a kiközösítés.
Inkább arra mutatok rá, hogy ezek a szituációk jóval mélyebben érinthetnek
valakit, aki azelőtt túlnyomó többségében pozitív forgatókönyvekkel
találkozott.
A túlféltés hosszú távú következményekkel jár a gyermek életében

Szociális helyzetekre is reagálhatunk amolyan érzelmi allergiás reakcióval.
Jonathan Haidt és *Greg Lukianoff *a nyugati egyetemeken eluralkodó „safety
culture”-t, avagy biztonságkultúrát is a szülők túlféltő nevelésére vezeti
vissza. Az elmúlt tíz évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy diákok egy
csoportja a nézetei alapján „veszélyesnek” bélyegzett egy-egy meghívott
előadót, és bojkottálta vagy épp ellehetetlenítette a programját. Ehhez
társulnak olyan gyakran hangoztatott fogalmak, mint a „safe space” és a
„trigger warning”, amelyek tulajdonképp a diákok vulnerabilitását és a
rájuk leselkedő veszélyeket hangsúlyozzák.

Utóbbi alatt gyakran olyan nézeteket vagy tartalmakat értünk, amelyekkel
nem értenek egyet, vagy fiatalok egy csoportjára nézve sértőnek, esetleg
károsnak találják. Természetesen nem kell, hogy minden előadót örömmel
fogadjon a közönsége. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy amikor
gyerekek ritkán találkoznak konfliktussal – akár maguk körül, akár a saját
lelkükben –, nehéz érzésekkel, nemet mondással és egyet nem értéssel,
megvan az esélye, hogy felnővén nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, és
túlzott felháborodást produkálnak.
Trauma helyett tanulás: merjük hagyni, hogy sokféle érzést, helyzetet
megtapasztaljanak!

Nagy ívet jártunk be az IKEA-ban kiabáló anya történetétől idáig, de
hiszem, hogy így láthatjuk igazán, mennyire máshogy hat egy szülői
viselkedés, mint néha gondolnánk. Merjünk emberek lenni a legkisebbekkel!
Nem szuperapák és szuperanyák, hanem egyszerűen csak emberek, akik néha
türelmetlenek, kiabálnak, de ennek ellenére biztosítják őket a
szeretetükről.

Nem traumatizálja a gyerekeket, ha kellemetlen helyzeteket élnek át.
Tanítja.

És ezek olyan leckék, amelyekre szükségük van.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240817/b513cac1/attachment.html>