[Grem] !!!!!!! Egyénileg és a trianoni trauma ellenére nemzetként is áldást örököltünk .... / Tapolyai Emőke pszichológus

[Emoke Greschik]

 Tapolyai Emőke: Áldást örököltünk

https://ma7.sk/kavezo/tapolyai-emoke-aldast-orokoltunk?fbclid=IwAR00r7b59Ph6bx8DunyyxTiVZkRgAhZ8I_fAVMuHOAHPR5DT7c1SOJqLXCM

Napjaink egyik legismertebb pszichológusa, Tapolyai Emőke szerint
szenvedéseink és próbatételeink ellenére mindannyian szabadok lehetünk, és
kiteljesedett életet élhetünk egyénileg és kapcsolatainkban is. A
kolléganője, Orvos-Tóth Noémi által kutatott transzgenerációs elmélet és a
felvidéki magyarok elmúlt száz évének meghurcoltatásaiból adódó tragikus
lelkiállapotok közötti párhuzamról
<https:///C:/Users/Esterh%C3%A1zy%20PC2/Desktop/Napjaink%20egyik%20legismertebb%20pszichol%C3%B3gusa,%20Tapolyai%20Em%C5%91ke%20szerint%20szenved%C3%A9seink%20%C3%A9s>,
a
tapasztalatokból való merítésről, valamint az értékteremtő közösségi munka
erejéről beszélgettünk vele.
[image: Tapolyai Emőke]
Fotó: Katona Tamás

*MJ: Hogy vélekedik a bevezetőben felvetett párhuzamról?*

Amikor én ezt a kérdésfelvetést ilyen formában meghallom, érzem, hogy ez a
téma nincs a helyén. Mert a pszichológia tényállása szerint igaz ugyan,
hogy sejtszinten örököljük a hajlamot a szorongásra, depressziós vonásokat,
és ezeknek az emlékeit is. Ráadásul sokkal többet hozunk magunkkal, mint
amit mi felismerünk. De hát én keresztény ember vagyok, így szerintem a
megoldás nem abban van, hogy tovább nézegetem, hogy hol voltam áldozat, és
milyen áldozati sorsot örököltem. Fontos, hogy szélsőségektől mentesen
vizsgáljuk önmagunkat, életünket, sorsunkat. Tehát a cím majdnem jó, hogy
örökölt sors, de élettörténetünknek van egy másik oldala is, ami ebből a
címből hiányzik: a szerzett sors, ez a keresztény ember szemlélete. Ez a
szerzett sors drága áron lett megvéve. Ez a Krisztus által szerzett
sorsunk, amely folyamatos újrakezdésekre nyit nekünk kapukat, ezért nem
nézhetjük úgy a történelmünket, mint áldozatok, mert az áldozati sorsra
ítél minket.

*MJ: Akkor mi a megoldás?*

Hogy képes vagyok-e ebből tovább tekinteni, változást remélni: bár a
történelmünket átszövi egy vörös átokfonal, de Krisztus vére, az Isten
kegyelme ezt a fonalat képes úgy elvágni, hogy az átok tehetetlenül hulljon
a földre. Jézus üzenete az újrakezdés üzenete. Fontos, hogy ismerjük a
történetünket és történelmünket, mert nagyon sok mindent megmutathat, de
önmagában nem elég. Látnunk kell, milyen új kezdetet kínál nekünk az Isten,
s a jövőben akkor tudunk reménykedni, ha látjuk, miként volt hozzánk
hűséges mindazok ellenére, amit eddig átéltünk. S most gondolok az
elszakított területek magyarságára is: még mindig élünk, s nincsen végünk.
Ez egy hatalmas erőforrás, és mégsem élünk vele. Ha állandóan arra
fókuszálunk, hogy mit örököltünk, az depresszívvé, szorongóvá tesz minket.
De ha látjuk, hogy te jó ég, ennek ellenére, és ezzel együtt még mindig
magyar a magyar, az világtörténelmet ritkító csoda. Szóval ezt a
szívósságunkra való rácsodálkozást nem szabad elfelejtenünk, mert akkor
mindig áldozat-szereposztásban maradunk, s nem lesz jövőképünk.
[image: Tapolyai Emőke]
Fotó:  Katona Tamás

*MJ: Létezhet akkor külön felvidéki, délvidéki, kárpátaljai örökölt sors,
vagy nincs értelme ezeknek a megfogalmazásoknak, hiszen a magyar nemzet
egységében is tele van traumákkal?*

Úgy, ahogy minden kicsi családi trauma egyedi, úgy a különböző elszakított
területek drámái is egyediek. Mindannyiunknak megvannak az egyedi
fájdalmai, amelyeket tényleg úgy él meg az ember, hogy azokat senki nem
érti meg. Ezt én is megtapasztaltam Amerikában, politikai menekültként.

*PV: Pontosan hogyan?*

Hiába magyaráztam nekik, hogy honnan jöttem, s mit éltem át, fel nem
foghatták, mert nincsen magyar történelmi ismeretük, így nem is lehetett
emlékük arról, ami itthon van. Nem tudtam elmagyarázni senkinek, hogy nekem
valami fáj, hiányzik, mert itt vagyok egy idegen hazában, egy idegen
otthonban. Ezek egyedi sorsok, egyedi történetek, egyedi fájdalmak. Ha én
bármit átadhatnék ennek a nemzetnek, az az, hogy nem állhatunk meg a
drámánál és a múltnál, mert különben hamis identitásunk alakul ki. Az
áldozatiság megéléséből pedig szégyen alapú identitásunk lesz. Az áldozatok
pedig csak szégyenkez(het)nek, hisz áldozatok. Ebből föl kell emelkedni!

*MJ: Mert a szégyen alapú identitásból nem lehet építkezni.*

Igen, illetve egyféleképpen lehet: görccsel, ez pedig agresszívvé tesz
minket. Ebben a szégyenben állandóan attól félünk, hogy visszarántanak az
áldozati szereposztásba, ami nem szabadság. A szabadságérzet ott kezdődik,
amikor felismerem a drámámat, a tragédiámat, és azt is, hogy ez milyen
depresszív, szorongó, szégyenvonásokat táplált bennem, és ennek ismeretében
jelentem ki, hogy én ebből igenis tovább akarok lépni. Meg akarom találni
azt, hogy ki vagyok én ezekkel együtt, illetve ezek ellenére. Ez egy
fókuszváltás. És ha ezt meg tudjuk lépni, akkor él nemzet e hazán.

*PV:* *Felvidéki magyarként sokan érezzük, hogy sehol sem vagyunk otthon.
Felvidéken nem ért meg a többségi nemzet, de az anyaországban is sokszor
„leszlovákoznak” minket, mert nem ismerik, kik is vagyunk valójában. Ön
szerint mit tudnánk tenni, hogy jobban megértsenek minket itthon, a
Felvidéken, illetve otthon, az anyaországban?*

Ez nagyon jó, de nagyon nehéz kérdés is. A legfontosabb, hogy szabad és
teljes életet kell élnünk. De nem az a szabad és teljes élet, ha mindent
mértéktelenül adagolunk magunknak, ha belemenekülünk a sok teendőbe. Az
pont azt mutatja, hogy nincs szabadságunk. Az csak fájdalomcsillapítás. Meg
kell találnunk azt a szabadságot, amiben aktívan, a dolgunkat végezve a
legjobban megtaláljuk önmagunkat. Hogy utána azt tudjuk mondani, hogy ezzel
együtt és ennek ellenére vagyok, aki vagyok. Tehát én az élet táplálásában
látom a megoldást.  Illetve az élet ünneplésében. Nem büszkélkedünk eleget
áldásainkkal, sikereinkkel, nem ünnepeljük eléggé eredményeinket, pedig az
az egyik legerősebb identitáserősítés, amit tehetünk.

*MJ: Az élet táplálásában, s a múltra emlékezve?*

Igen. Meg nem szabad feledkezni a fájdalmunkról, s igenis van annak
fontossága, hogy kimegyek a temetőbe, és virágot teszek a szüleim sírjára.
Az emlékezés erősíti a gyökereinket. De ez nem elég. Élni is kell. S ezzel
kapcsolatban hoztam egy igét, amelyet édesapám – aki pszichiáter és
neurológus volt – a délszláv háború ideje alatt mondott el egy előadásában.
Én azóta azt gondolom, hogy ez az ige az elszakított területek igéje
kellene, hogy legyen. Ezt Isten a babiloni fogságban rabszolgaként dolgozó
nemzetnek mondja, tehát egy idegen országban, ahol emberként nem tisztelik
őket. Mint ahogy legtöbbször az elcsatolt területeken sem tisztelik a
magyar nemzeti közösséget.

*„Építsetek házakat és lakjatok bennük; telepítsetek kerteket és egyétek
gyümölcsét; vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok szülessenek;
fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak
és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem
pedig kevesbednetek. Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe
vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti
jólétetek is.” (Jeremiás 29, 5-7)*
[image: Tapolyai Emőke]
Fotó:  Katona Tamás

*MJ: Ez egy nagyon nagy perspektívaváltás ahhoz képest, amit az emberek
többsége gondol, hogy tenniük kellene.*

Így van. Az volna a jó, ha a hazámat úgy szeretném, s arról úgy
gondolkodnék, hogy továbbra is ez az édes anyaföldem, akkor is, ha most
felette szlovák zászló lobog, s én ettől függetlenül ennek a jólétén, az
itt élő nemzetemnek az egészségén, a fa ültetésén, a kert gondozásán
dolgozom. Mert az életet táplálni kell. Mindig lesznek, akik ránk néznek,
és értik ezt, és mindig lesznek olyanok is, akik védekező állásból nézik
majd, görcsből befeszülve. De nekünk nem az a feladatunk, hogy őket
meggyőzzük. Az a feladatunk, hogy akikkel együtt vagyunk, és akik ezt
értik, azokkal egységben legyünk. Egységben dolgozzunk ennek a városnak, a
hazának, a területnek az építésén.

*PV*: *Az idei házasság hetén tartott előadásában említette, hogy*
*disszertációs
kutatásában arra is keresi a választ, hogy mi lehetett az erőforrása a
kommunizmus alatt üldözött magyar keresztények bátorságának. Az eredmények
azt mutatják, hogy a szoros kapcsolataik. Nagymamám gyerekkoromban sokszor
mesélte, hogy a családjukat marhavagonokban Csehországba deportálták,
elveszítették az otthonukat, mindenüket, és annak ellenére, hogy hívő
katolikusként sokat imádkoztak, dédmamám rosszul viselte a történteket, a
hontalanságot, és ágynak esett. Dédpapám azzal tartotta benne a lelket,
hogy: „Ne félj, Herminkém, mert megmaradt a legfontosabb: van nekünk négy
okos, jó, egészséges lányunk.” Nekem ez a mondat azóta megtartó erőm az
élet nehéz helyzeteiben. Hogyan válhatnak erőforrássá a kapcsolatai egy
olyan felvidéki magyar közösségnek, amelynek a kollektív és személyes
emlékezetében is számos történelmi seb és trauma van? *

Az emlékezésen túl az előre nézésre kell fókuszálni. Én az embereknek
egyénileg is szoktam mondani, hogy egy ponton túl azt kell mondani, hogy
most már csak előre nézek. Persze be-bevillan a múlt, tudnunk kell, hogy
azért van ezzel küzdelmünk, mert a múltunk valósága az életünk valósága,
amit nem tudunk meg nem történtté tenni. De alá kell húzni, hogy nem
vagyunk egyenlők a múltunkkal. S ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor azt
kell célul kitűzni, hogy összekapcsolódjunk olyan emberekkel, akik emelt
fővel előre mennek az életben.

*MJ: Milyen szép kifejezést használ erre a magyar nyelv**: emelt fő.*

Nagyon kifejező. Ha ezt meghalljuk, akkor tudjuk, hogy az emelt fő egyenes
gerincet hoz magával, az emelt fő a szégyen nélküli szabadság. Nem arrogáns
büszkeség, hanem méltóság, elegancia, szabadság, előre tekintés. És ha ezt
meg merjük élni a közösségben, az olyan szintű motiváció, mint amikor két
ember elkezd arról álmodozni, hogy hogyan rendezze be a házát. A
közösségünket az alkotás felé kell vinni, ugyanis az Isten alkotónak
teremtett. Meg kell találni azt a nemes célt, ami előre visz minket. A
közös nemes célok az igazi összetartó erő, ez az egyik erős megtartó ereje
a kapcsolatainknak.

*PV*: *Globálisnak is mondható jelenség, hogy* *a
kollektivizmus**-individualizmus
skálán a társadalmak egyre inkább ez utóbbi felé tolódnak. A múltban még
erősebbek voltak a közösségek, a közös célok, és az emberek több áldozatot
voltak hajlandóak hozni egymásért, ma viszont az egyéni karrier és a jólét
fontosabbak számukra.** Amikor a külföldi letelepedés lehetősége ez
utóbbiak ígéretével kecsegtet, akkor egyre nehezebb a fiatal generációkat
arra bátorítani, hogy saját szabadidejük rovására tegyenek a közösségért;
hogy időt, energiát fektessenek a közös célokért való tevékenykedésbe. Ön
szerint mit tehetünk ennek érdekében?*

Élménnyé kell tenni a közösséget. Igazi élménnyé. De a közösségi élményt
nem valami szenzáció, hanem a közösség fogja megadni. Sokan ott tévednek,
hogy pizzapartit, nagy bulit akarnak szervezni, mert azt gondolják, hogy ez
közösséget formál. Persze részben igen, mert jó együtt enni, s jól érezni
magunkat, de ez önmagában nem elég. Az igazi közösséget - ezt újra kiemelem
- az alkotás öröme tudja megadni, és az erre való - jó értelemben vett
-büszkeség. A nemes célért való közös alkotás az egyik legerősebb megtartó
erő, ami létezik!

*PV: **Vagyis olyan közös célokat kell eléjük tűznünk, és olyan
tevékenységekbe invitálnunk őket, amelyek büszke felvidéki magyarrá teszik
őket?*

Visszamegyek a szégyen alapú identitáshoz. Ki akar egy szégyenkező
közösséghez tartozni? Senki, hiszen a szégyentől menekülünk. Egy ilyen
közösségben azt érzem, hogy én vagyok a megpecsételt, az agyonvert, a
kifosztott, az elűzött, a megalázott. Ennek van egy nyomasztó, sötét,
nyirkos érzése. Ehhez nem jó tartozni. De mi lenne, ha azt mondanánk, hogy
büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyar vagyok? Ha azt mondhatnánk, hogy
a sebzettségünk nem fájdalomcsillapításba menekült, hanem alkotást
eredményezett? Én az Önök helyében azzal foglalkoznék, hogyan lehetek
büszke arra, hogy felvidéki magyar vagyok. Mert a szégyenben nem lehet
nemzeti identitásom. Én tehát itt mennék szembe a mainstreammel, a
liberális nyugattal: hogy igenis büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyar
vagyok.

*PV: Hogyan tudnánk ezt az érzést felébreszteni a közösségünkben? Ön mit
tenne a helyünkben?*

Én csinálnék egy sorozatot, amiben megmutatnám, hogy miért jó felvidéki
magyarnak lenni. A sorozat címe ez lenne: „*Áldást örököltünk”.* A
kincsekre fókuszálnék, nem az árnyoldalakra. Annak is van rendelt ideje, és
ugyanúgy az örvendezésnek is. Amikor a gyerekeimnek mesélek a
nagyszüleikről vagy a dédszüleikről, mindig azt mondom nekik, hogy „Sose
felejtsétek el, hogy áldást örököltetek!”. És ha így néznének a felvidéki
magyarok - és az összes többi elszakított terület magyarjai - magukra, hogy
áldást örököltünk, az egy csodálatos dolog lenne. Mert nekünk nemcsak
örökölt sorsunk van, hanem áldást is örököltünk, nem is keveset! Van miért
hálásnak lennünk!
*ÉLETRAJZ*
Tapolyai Emőke keresztény pszichológus, szexuálpszichológus, felsővezetői
coach. A Gondolatok elvitelre, a Harmóniában múltunkkal, jelenünkkel és
jövőnkkel, Ex exek című könyvek szerzője, a Family Magazin Kavics a cipőben
rendszeresen jelentkező rovat szerzője. Magyarországon, Európában és az
Amerikai Egyesült Államokban egyaránt elismert szakember. Klinikai és
pasztorálpszichológiai diplomáját Amerikában az Ashland University-n
szerezte, jelenleg a Dél-afrikai Egyetem PhD-hallgatója.  A Kandela
Pszichológiai és Coaching Központ alapítója és szakmai vezetője. Öt gyermek
édesanyja.

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230330/15367e67/attachment.html>