<div dir="ltr">
<div class="gmail-regio-group"><div class="gmail-l-region gmail-grid-x gmail-grid-padding-x gmail-r-top">
<h1 class="gmail-content-title">
Tapolyai Emőke: Áldást örököltünk
</h1>
<div class="gmail-field-wrapper gmail-field gmail-field-node--field-bevezeto gmail-field-name-field-bevezeto gmail-field-type-text-long gmail-field-label-hidden">
<p><a href="https://ma7.sk/kavezo/tapolyai-emoke-aldast-orokoltunk?fbclid=IwAR00r7b59Ph6bx8DunyyxTiVZkRgAhZ8I_fAVMuHOAHPR5DT7c1SOJqLXCM">https://ma7.sk/kavezo/tapolyai-emoke-aldast-orokoltunk?fbclid=IwAR00r7b59Ph6bx8DunyyxTiVZkRgAhZ8I_fAVMuHOAHPR5DT7c1SOJqLXCM</a></p><p>Napjaink egyik legismertebb pszichológusa, Tapolyai Emőke
szerint szenvedéseink és próbatételeink ellenére mindannyian szabadok
lehetünk, és kiteljesedett életet élhetünk egyénileg és kapcsolatainkban
is. A kolléganője, Orvos-Tóth Noémi által kutatott transzgenerációs
elmélet és a felvidéki magyarok elmúlt száz évének meghurcoltatásaiból
adódó tragikus lelkiállapotok <a href="https:///C:/Users/Esterh%C3%A1zy%20PC2/Desktop/Napjaink%20egyik%20legismertebb%20pszichol%C3%B3gusa,%20Tapolyai%20Em%C5%91ke%20szerint%20szenved%C3%A9seink%20%C3%A9s" target="_blank" rel="noopener nofollow">közötti párhuzamról</a>, a tapasztalatokból való merítésről, valamint az értékteremtő közösségi munka erejéről beszélgettünk vele.</p>
</div>
</div>
<div class="gmail-l-region gmail-grid-x gmail-grid-padding-x gmail-r-center">
<div class="gmail-field-orientation-landscape gmail-field-style-article-image gmail-field-wrapper gmail-field gmail-field-node--field-bevezeto-kep gmail-field-name-field-bevezeto-kep gmail-field-type-entity-reference gmail-field-label-hidden">
<span>
<img src="https://ma7media.storage.googleapis.com/sites/default/files/styles/freeform_large_9_2x/s3/2023-03/te_kandela_bp_2023_02_22_ma7_00053.jpg?itok=wC0cNuCk" alt="Tapolyai Emőke" width="1740" height="1160">
</span>
<div class="gmail-szerzo-kepalairas">
<div class="gmail-field-wrapper gmail-field-name-field-szerzo">
<span class="gmail-field-label">Fotó: </span>
<span class="gmail-item">Katona Tamás</span>
</div>
</div>
</div>
</div>
</div>
<div class="gmail-l-region gmail-grid-x gmail-grid-padding-x gmail-r-bottom">
<div class="gmail-field-wrapper gmail-body gmail-field gmail-field-node--body gmail-field-name-body gmail-field-type-text-with-summary gmail-field-label-hidden">
<div class="gmail-field-items">
<div class="gmail-field-item"><p><strong>MJ: Hogy vélekedik a bevezetőben felvetett párhuzamról?</strong></p>
<p>Amikor én ezt a kérdésfelvetést ilyen formában meghallom, érzem, hogy
ez a téma nincs a helyén. Mert a pszichológia tényállása szerint igaz
ugyan, hogy sejtszinten örököljük a hajlamot a szorongásra, depressziós
vonásokat, és ezeknek az emlékeit is. Ráadásul sokkal többet hozunk
magunkkal, mint amit mi felismerünk. De hát én keresztény ember vagyok,
így szerintem a megoldás nem abban van, hogy tovább nézegetem, hogy hol
voltam áldozat, és milyen áldozati sorsot örököltem. Fontos, hogy
szélsőségektől mentesen vizsgáljuk önmagunkat, életünket, sorsunkat.
Tehát a cím majdnem jó, hogy örökölt sors, de élettörténetünknek van egy
másik oldala is, ami ebből a címből hiányzik: a szerzett sors, ez a
keresztény ember szemlélete. Ez a szerzett sors drága áron lett megvéve.
Ez a Krisztus által szerzett sorsunk, amely folyamatos újrakezdésekre
nyit nekünk kapukat, ezért nem nézhetjük úgy a történelmünket, mint
áldozatok, mert az áldozati sorsra ítél minket.</p>
<p><strong>MJ: Akkor mi a megoldás?</strong></p>
<p>Hogy képes vagyok-e ebből tovább tekinteni, változást remélni: bár a
történelmünket átszövi egy vörös átokfonal, de Krisztus vére, az Isten
kegyelme ezt a fonalat képes úgy elvágni, hogy az átok tehetetlenül
hulljon a földre. Jézus üzenete az újrakezdés üzenete. Fontos, hogy
ismerjük a történetünket és történelmünket, mert nagyon sok mindent
megmutathat, de önmagában nem elég. Látnunk kell, milyen új kezdetet
kínál nekünk az Isten, s a jövőben akkor tudunk reménykedni, ha látjuk,
miként volt hozzánk hűséges mindazok ellenére, amit eddig átéltünk. S
most gondolok az elszakított területek magyarságára is: még mindig
élünk, s nincsen végünk. Ez egy hatalmas erőforrás, és mégsem élünk
vele. Ha állandóan arra fókuszálunk, hogy mit örököltünk, az
depresszívvé, szorongóvá tesz minket. De ha látjuk, hogy te jó ég, ennek
ellenére, és ezzel együtt még mindig magyar a magyar, az
világtörténelmet ritkító csoda. Szóval ezt a szívósságunkra való
rácsodálkozást nem szabad elfelejtenünk, mert akkor mindig
áldozat-szereposztásban maradunk, s nem lesz jövőképünk.</p>
<div class="embedded-entity gmail-media gmail-image"> <div class="gmail-content-orientation-landscape gmail-content-style-article-image gmail-media-entity gmail-media-type-image">
<span>
<img src="https://ma7media.storage.googleapis.com/sites/default/files/styles/freeform_large_9_2x/s3/2023-03/te_kandela_bp_2023_02_22_ma7_00005_0.jpg?itok=ry-Hypk9" alt="Tapolyai Emőke" width="1740" height="1160">
</span>
<div class="gmail-szerzo-kepalairas">
<div class="gmail-field-wrapper gmail-field-name-field-szerzo">
<span class="gmail-field-label">Fotó: </span>
<span class="gmail-item">Katona Tamás</span>
</div>
</div>
</div>
</div>
<p><strong>MJ: Létezhet akkor külön felvidéki, délvidéki, kárpátaljai
örökölt sors, vagy nincs értelme ezeknek a megfogalmazásoknak, hiszen a
magyar nemzet egységében is tele van traumákkal?</strong></p>
<p>Úgy, ahogy minden kicsi családi trauma egyedi, úgy a különböző
elszakított területek drámái is egyediek. Mindannyiunknak megvannak az
egyedi fájdalmai, amelyeket tényleg úgy él meg az ember, hogy azokat
senki nem érti meg. Ezt én is megtapasztaltam Amerikában, politikai
menekültként.</p>
<p><strong>PV: Pontosan hogyan?</strong></p>
<p>Hiába magyaráztam nekik, hogy honnan jöttem, s mit éltem át, fel nem
foghatták, mert nincsen magyar történelmi ismeretük, így nem is lehetett
emlékük arról, ami itthon van. Nem tudtam elmagyarázni senkinek, hogy
nekem valami fáj, hiányzik, mert itt vagyok egy idegen hazában, egy
idegen otthonban. Ezek egyedi sorsok, egyedi történetek, egyedi
fájdalmak. Ha én bármit átadhatnék ennek a nemzetnek, az az, hogy nem
állhatunk meg a drámánál és a múltnál, mert különben hamis identitásunk
alakul ki. Az áldozatiság megéléséből pedig szégyen alapú identitásunk
lesz. Az áldozatok pedig csak szégyenkez(het)nek, hisz áldozatok. Ebből
föl kell emelkedni!</p>
<p><strong>MJ: Mert a szégyen alapú identitásból nem lehet építkezni.</strong></p>
<p>Igen, illetve egyféleképpen lehet: görccsel, ez pedig agresszívvé
tesz minket. Ebben a szégyenben állandóan attól félünk, hogy
visszarántanak az áldozati szereposztásba, ami nem szabadság. A
szabadságérzet ott kezdődik, amikor felismerem a drámámat, a
tragédiámat, és azt is, hogy ez milyen depresszív, szorongó,
szégyenvonásokat táplált bennem, és ennek ismeretében jelentem ki, hogy
én ebből igenis tovább akarok lépni. Meg akarom találni azt, hogy ki
vagyok én ezekkel együtt, illetve ezek ellenére. Ez egy fókuszváltás. És
ha ezt meg tudjuk lépni, akkor él nemzet e hazán.</p>
<p><strong>PV:</strong> <strong>Felvidéki magyarként sokan érezzük, hogy
sehol sem vagyunk otthon. Felvidéken nem ért meg a többségi nemzet, de
az anyaországban is sokszor „leszlovákoznak” minket, mert nem ismerik,
kik is vagyunk valójában. Ön szerint mit tudnánk tenni, hogy jobban
megértsenek minket itthon, a Felvidéken, illetve otthon, az
anyaországban?</strong></p>
<p>Ez nagyon jó, de nagyon nehéz kérdés is. A legfontosabb, hogy szabad
és teljes életet kell élnünk. De nem az a szabad és teljes élet, ha
mindent mértéktelenül adagolunk magunknak, ha belemenekülünk a sok
teendőbe. Az pont azt mutatja, hogy nincs szabadságunk. Az csak
fájdalomcsillapítás. Meg kell találnunk azt a szabadságot, amiben
aktívan, a dolgunkat végezve a legjobban megtaláljuk önmagunkat. Hogy
utána azt tudjuk mondani, hogy ezzel együtt és ennek ellenére vagyok,
aki vagyok. Tehát én az élet táplálásában látom a megoldást. Illetve az
élet ünneplésében. Nem büszkélkedünk eleget áldásainkkal, sikereinkkel,
nem ünnepeljük eléggé eredményeinket, pedig az az egyik legerősebb
identitáserősítés, amit tehetünk.</p>
<p><strong>MJ: Az élet táplálásában, s a múltra emlékezve?</strong></p>
<p>Igen. Meg nem szabad feledkezni a fájdalmunkról, s igenis van annak
fontossága, hogy kimegyek a temetőbe, és virágot teszek a szüleim
sírjára. Az emlékezés erősíti a gyökereinket. De ez nem elég. Élni is
kell. S ezzel kapcsolatban hoztam egy igét, amelyet édesapám – aki
pszichiáter és neurológus volt – a délszláv háború ideje alatt mondott
el egy előadásában. Én azóta azt gondolom, hogy ez az ige az elszakított
területek igéje kellene, hogy legyen. Ezt Isten a babiloni fogságban
rabszolgaként dolgozó nemzetnek mondja, tehát egy idegen országban, ahol
emberként nem tisztelik őket. Mint ahogy legtöbbször az elcsatolt
területeken sem tisztelik a magyar nemzeti közösséget.</p>
<p><em>„Építsetek házakat és lakjatok bennük; telepítsetek kerteket és
egyétek gyümölcsét; vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok
szülessenek; fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez,
hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis
sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesbednetek. Munkálkodjatok annak az
országnak jólétén, amelybe vittelek benneteket; imádkozzatok érte az
Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is.” (Jeremiás 29, 5-7)</em></p>
<div class="embedded-entity gmail-media gmail-image"> <div class="gmail-content-orientation-portrait gmail-content-style-teaserimage gmail-media-entity gmail-media-type-image">
<span>
<img src="https://ma7media.storage.googleapis.com/sites/default/files/styles/free_med_4_2x/s3/2023-03/te_kandela_bp_2023_02_22_ma7_00067.jpg?itok=j3vM0SFn" alt="Tapolyai Emőke" width="622" height="933">
</span>
<div class="gmail-szerzo-kepalairas">
<div class="gmail-field-wrapper gmail-field-name-field-szerzo">
<span class="gmail-field-label">Fotó: </span>
<span class="gmail-item">Katona Tamás</span>
</div>
</div>
</div>
</div>
<p><strong>MJ: Ez egy nagyon nagy perspektívaváltás ahhoz képest, amit az emberek többsége gondol, hogy tenniük kellene.</strong></p>
<p>Így van. Az volna a jó, ha a hazámat úgy szeretném, s arról úgy
gondolkodnék, hogy továbbra is ez az édes anyaföldem, akkor is, ha most
felette szlovák zászló lobog, s én ettől függetlenül ennek a jólétén, az
itt élő nemzetemnek az egészségén, a fa ültetésén, a kert gondozásán
dolgozom. Mert az életet táplálni kell. Mindig lesznek, akik ránk
néznek, és értik ezt, és mindig lesznek olyanok is, akik védekező
állásból nézik majd, görcsből befeszülve. De nekünk nem az a feladatunk,
hogy őket meggyőzzük. Az a feladatunk, hogy akikkel együtt vagyunk, és
akik ezt értik, azokkal egységben legyünk. Egységben dolgozzunk ennek a
városnak, a hazának, a területnek az építésén.</p>
<p><strong>PV</strong>: <strong>Az idei házasság hetén tartott előadásában említette, hogy</strong> <strong>disszertációs
kutatásában arra is keresi a választ, hogy mi lehetett az erőforrása a
kommunizmus alatt üldözött magyar keresztények bátorságának. Az
eredmények azt mutatják, hogy a szoros kapcsolataik. Nagymamám
gyerekkoromban sokszor mesélte, hogy a családjukat marhavagonokban
Csehországba deportálták, elveszítették az otthonukat, mindenüket, és
annak ellenére, hogy hívő katolikusként sokat imádkoztak, dédmamám
rosszul viselte a történteket, a hontalanságot, és ágynak esett.
Dédpapám azzal tartotta benne a lelket, hogy: „Ne félj, Herminkém, mert
megmaradt a legfontosabb: van nekünk négy okos, jó, egészséges lányunk.”
Nekem ez a mondat azóta megtartó erőm az élet nehéz helyzeteiben.
Hogyan válhatnak erőforrássá a kapcsolatai egy olyan felvidéki magyar
közösségnek, amelynek a kollektív és személyes emlékezetében is számos
történelmi seb és trauma van? </strong></p>
<p>Az emlékezésen túl az előre nézésre kell fókuszálni. Én az embereknek
egyénileg is szoktam mondani, hogy egy ponton túl azt kell mondani,
hogy most már csak előre nézek. Persze be-bevillan a múlt, tudnunk kell,
hogy azért van ezzel küzdelmünk, mert a múltunk valósága az életünk
valósága, amit nem tudunk meg nem történtté tenni. De alá kell húzni,
hogy nem vagyunk egyenlők a múltunkkal. S ha ezt meg tudjuk fogalmazni,
akkor azt kell célul kitűzni, hogy összekapcsolódjunk olyan emberekkel,
akik emelt fővel előre mennek az életben.</p>
<p><strong>MJ: Milyen szép kifejezést használ erre a magyar nyelv</strong><strong>: emelt fő.</strong></p>
<p>Nagyon kifejező. Ha ezt meghalljuk, akkor tudjuk, hogy az emelt fő
egyenes gerincet hoz magával, az emelt fő a szégyen nélküli szabadság.
Nem arrogáns büszkeség, hanem méltóság, elegancia, szabadság, előre
tekintés. És ha ezt meg merjük élni a közösségben, az olyan szintű
motiváció, mint amikor két ember elkezd arról álmodozni, hogy hogyan
rendezze be a házát. A közösségünket az alkotás felé kell vinni, ugyanis
az Isten alkotónak teremtett. Meg kell találni azt a nemes célt, ami
előre visz minket. A közös nemes célok az igazi összetartó erő, ez az
egyik erős megtartó ereje a kapcsolatainknak.</p>
<p><strong>PV</strong>: <strong>Globálisnak is mondható jelenség, hogy</strong> <strong>a kollektivizmus</strong><strong>-individualizmus
skálán a társadalmak egyre inkább ez utóbbi felé tolódnak. A múltban
még erősebbek voltak a közösségek, a közös célok, és az emberek több
áldozatot voltak hajlandóak hozni egymásért, ma viszont az egyéni
karrier és a jólét fontosabbak számukra.</strong><strong> Amikor a
külföldi letelepedés lehetősége ez utóbbiak ígéretével kecsegtet, akkor
egyre nehezebb a fiatal generációkat arra bátorítani, hogy saját
szabadidejük rovására tegyenek a közösségért; hogy időt, energiát
fektessenek a közös célokért való tevékenykedésbe. Ön szerint mit
tehetünk ennek érdekében?</strong></p>
<p>Élménnyé kell tenni a közösséget. Igazi élménnyé. De a közösségi
élményt nem valami szenzáció, hanem a közösség fogja megadni. Sokan ott
tévednek, hogy pizzapartit, nagy bulit akarnak szervezni, mert azt
gondolják, hogy ez közösséget formál. Persze részben igen, mert jó
együtt enni, s jól érezni magunkat, de ez önmagában nem elég. Az igazi
közösséget - ezt újra kiemelem - az alkotás öröme tudja megadni, és az
erre való - jó értelemben vett -büszkeség. A nemes célért való közös
alkotás az egyik legerősebb megtartó erő, ami létezik!</p>
<p><strong>PV: </strong><strong>Vagyis olyan közös célokat kell eléjük
tűznünk, és olyan tevékenységekbe invitálnunk őket, amelyek büszke
felvidéki magyarrá teszik őket?</strong></p>
<p>Visszamegyek a szégyen alapú identitáshoz. Ki akar egy szégyenkező
közösséghez tartozni? Senki, hiszen a szégyentől menekülünk. Egy ilyen
közösségben azt érzem, hogy én vagyok a megpecsételt, az agyonvert, a
kifosztott, az elűzött, a megalázott. Ennek van egy nyomasztó, sötét,
nyirkos érzése. Ehhez nem jó tartozni. De mi lenne, ha azt mondanánk,
hogy büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyar vagyok? Ha azt
mondhatnánk, hogy a sebzettségünk nem fájdalomcsillapításba menekült,
hanem alkotást eredményezett? Én az Önök helyében azzal foglalkoznék,
hogyan lehetek büszke arra, hogy felvidéki magyar vagyok. Mert a
szégyenben nem lehet nemzeti identitásom. Én tehát itt mennék szembe a
mainstreammel, a liberális nyugattal: hogy igenis büszke vagyok arra,
hogy felvidéki magyar vagyok.</p>
<p><strong>PV: Hogyan tudnánk ezt az érzést felébreszteni a közösségünkben? Ön mit tenne a helyünkben?</strong></p>
<p>Én csinálnék egy sorozatot, amiben megmutatnám, hogy miért jó felvidéki magyarnak lenni. A sorozat címe ez lenne: „<em>Áldást örököltünk”.</em>
A kincsekre fókuszálnék, nem az árnyoldalakra. Annak is van rendelt
ideje, és ugyanúgy az örvendezésnek is. Amikor a gyerekeimnek mesélek a
nagyszüleikről vagy a dédszüleikről, mindig azt mondom nekik, hogy „Sose
felejtsétek el, hogy áldást örököltetek!”. És ha így néznének a
felvidéki magyarok - és az összes többi elszakított terület magyarjai -
magukra, hogy áldást örököltünk, az egy csodálatos dolog lenne. Mert
nekünk nemcsak örökölt sorsunk van, hanem áldást is örököltünk, nem is
keveset! Van miért hálásnak lennünk!</p>
<div class="gmail-innertext"><strong>ÉLETRAJZ</strong><br>
Tapolyai Emőke keresztény pszichológus, szexuálpszichológus,
felsővezetői coach. A Gondolatok elvitelre, a Harmóniában múltunkkal,
jelenünkkel és jövőnkkel, Ex exek című könyvek szerzője, a Family
Magazin Kavics a cipőben rendszeresen jelentkező rovat szerzője.
Magyarországon, Európában és az Amerikai Egyesült Államokban egyaránt
elismert szakember. Klinikai és pasztorálpszichológiai diplomáját
Amerikában az Ashland University-n szerezte, jelenleg a Dél-afrikai
Egyetem PhD-hallgatója. A Kandela Pszichológiai és Coaching Központ
alapítója és szakmai vezetője. Öt gyermek édesanyja. </div></div></div></div></div>
</div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br><table style="border-top:1px solid #d3d4de"><tr><td style="width:55px;padding-top:13px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://s-install.avcdn.net/ipm/preview/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td><td style="width:470px;padding-top:12px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Vírusmentes.<a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a></td></tr></table><a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>