[Grem] Az idei Parma Fidei díjas Pavlics István atya - "A pap nem önmagában, hanem Krisztusban bízik"

[Emoke Greschik]

 A pap nem önmagában, hanem Krisztusban bízik – Beszélgetés a Parma Fidei
díjas Pavlics Istvánnal
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2023. február 28., kedd |
10:58


A Parma fidei – Hit pajzsa díjat minden évben egy-egy olyan papnak vagy
szerzetesnek ítélik oda, aki a kommunista diktatúra idején is hűséges
maradt hitéhez, magyarságához. Az idei év egyik díjazottja a nyolcvannyolc
éves Pavlics István érdemesült esperes, kanonok, nyugalmazott plébános. A
szombathelyi püspöki palota mellett lévő papi otthonban beszélgettünk vele.

*– A Vas megyében fekvő Balozsameggyes községben született kilencgyermekes
családban. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?*

– Nagyon boldog időszakként éltem meg a gyermekkoromat. Öten voltunk fiúk,
négyen lányok, én a hetedik gyerek voltam a családban. A nyolcadik lettem
volna, de előttem halva született egy testvérem. Rengeteget játszottunk a
nagy kertünkben. A szüleink Balozsameggyesen tanítottak. Sokat jártak
hozzánk az osztálytársaink. Édesapám tanítóként rengeteget foglalkozott a
fiatalokkal; a cigány gyerekeket írásra, olvasásra, számolásra oktatta.
Mivel a kertünkben sok gyümölcs termett, jutott belőle a szegényebbeknek
is. Édesapánk szigorú volt, édesanyánk pedig nagy szeretettel gondoskodott
rólunk.

*– Szentgotthárdon és Szombathelyen járt gimnáziumba, majd az úgynevezett
kisszemináriumba, ahol premontrei tanárok tanították. Ott is érettségizett.
Már egészen fiatalon érezte az Úr hívását, vagy voltak más tervei is?*

– Kisgyermekkoromban gyakran öltöttem magamra hosszú inget, és „miséztem”,
de később elfeledkeztem erről. Egy időben operaénekes akartam lenni. A
gimnázium harmadik-negyedik osztályát a szombathelyi Faludi Ferenc
Gimnáziumban végeztem. Két osztálytársam, Jurasics József és Bajner Pista a
püspökvárban laktak, mert vidéki gyerekek voltak, és mesélték, hogy a
kisszemináriumba mennek majd ötödikben. Ez tetszett nekem. Nagy hatással
volt rám a Faludi tanárai közül Farkas Imre hitoktató, Szombat Jocó
plébános atya, és édesanyám imádságos lelkülete is magával ragadott.
Tizennégy-tizenöt éves koromban bejelentettem a szüleimnek, hogy pap
szeretnék lenni.

*– Ez a Rákosi-korszak elején történt.*

– A szüleim először megdöbbentek, féltettek.

Elmagyarázták, hogy a kommunista hatalom üldözi az Egyházat, a papokat. Én
azonban azt mondtam, hogy ennek ellenére is pap szeretnék lenni.

Édesapám jó pedagógus volt, rengeteg kérvényt írt meg, így is segítve az
özvegyeket és másokat. Közölte hát velem: jól van, fiam, de akkor neked
kell majd minden iratot beszerezned, és megírnod a felvételi kérelmet.
Tudta, mennyire félszeg gyerek vagyok. Nem szerettem például boltba menni.
Be voltunk osztva, hogy ki mikor megy vásárolni, és amikor rám esett volna
a sor, olyankor én inkább az állatokat gondoztam, lemostam a farkukat, és
kérleltem az egyik testvéremet: Jocó, menj el helyettem! Ő meg boldogan
ment. Így aztán a jelentkezés elintézésével édesapám nagyon nagy feladatot
rótt rám. Májusban a nővéremék litániára jártak, velük mentem, és
bejelentettem a plébánosuknak is, hogy pap szeretnék lenni. Azt mondta, jól
van, fiam, előszedem az iratokat. Szükség volt a szüleim házassági
anyakönyvi kivonatára is, aminek a megszerzése nem kis hercehurcával járt,
mert Pinkócon ismerték meg egymást, ott voltak tanítók, majd Sopronban
esküdtek, de az ottani pap elfelejtette anyakönyvezni őket. Ez komoly
gondot okozott, de a tanúk még éltek, és az ő esküjük, valamint a szüleim
vallomása alapján végül is Sopronban elkészült az utólagos anyakönyv.
Ezután következett a kérvény, amelynek megírásában a négy évvel idősebb
Teréz nővérem segített. Így aztán ez is meglett, bemutattam édesapámnak, ő
pedig azt mondta: jól van, fiam, beadhatod a felvételi kérelmedet.
Sikeresen felvételiztem, és ötödikes gimnazista koromban bekerültem a
kisszemináriumba.

*– Hogyan emlékszik vissza az ott töltött időre?*

– 1950-ben a hatalom beszüntette a szerzetesrendek működését, így a
premontrei tanárokat is elbocsátották. Kovács Sándor püspök úr azonban
visszahívta őket tanítani; egy teljes gimnáziumi tanári testület jött így
létre. Négy osztály volt, az egész gimnáziumi tananyagot tanultuk, csak az
állam nem ismerte el. A szerzetesrendek feloszlatása miatt mi már nem
tudtuk letenni itt az érettségit. Püspök úr augusztusban elküldött
bennünket az esztergomi ferencesekhez, hogy tegyünk különbözeti vizsgát, s
így államilag elismerjék a gimnáziumi bizonyítványunkat az első három
évről. Novemberben pedig, már negyedikesként, visszahívott minket a
nagyszemináriumba, ide, Szombathelyre. Hetvenketten voltunk, két csoportban
tanították a kispapokat. Sikeresen levizsgáztunk, de az év végén a
kommunista hatalom feloszlatta a szemináriumot. Akkor kerültünk Győrbe.
Több mint százan tanultunk ott, a Győri, a Pécsi és a Szombathelyi
Egyházmegye kispapjai. Ott fejeztem be a szemináriumot, abszolutóriumot is
szereztem. Kovács Sándor püspök atya 1957. február 17-én szentelt pappá a
püspökvár kápolnájában, nem voltam még huszonkét éves. Egy héttel később
Rábakovácsiban újmisét mondtam, márciustól pedig káplán lettem Nyőgérben.
Fél évig szolgáltam itt, olyan volt ez számomra, mint valami álom. A
templom minden vasárnap tele volt, a szülők minden gyereket beírattak
hittanra. Nagyon szerettem őket, értettem a nyelvükön, talán bennük is mély
nyomot hagyott az az idő. Később, amikor már Jánosházán voltam plébános,
belekezdtünk egy építkezésbe. Gázolajjal fűtöttünk, Sümegre kellett mennünk
megrendelni az ÁFORT-tól (a MOL elődje – *a szerk.*). Ott aztán megpillant
a vezérezredes, feláll, és nagy örömmel elkiáltja magát: Tisztelendő bácsi,
a tanítványa voltam magának! Még eseményekre is emlékezett.

*– Az álomként megélt kápláni szolgálatnak azonban hamar vége szakadt,
hiszen 1957 nyarán letartóztatták. Mivel vívta ki a hatalom haragját?*

– Az 1956-os forradalom idején kispap voltam, s Budapesten, a Központi
Szemináriumban lelkigyakorlatunk volt. Annak befejeztével értesültünk a
forradalmi eseményekről. Akkor mi is kimentünk az utcára, fontos
feladatunknak tartottuk a szenvedők vigasztalását. Egyik alkalommal
Marosvölgyi Lászlóval, hatodéves szombathelyi kispaptársammal sétáltam, és
éppen visszafelé tartottunk az Erzsébet hídtól a szemináriumba, amikor
megkérdezte: „Te Pista, tudnál-e segíteni nekünk?” „Persze, miben?” „Tudod,
mi írunk egy fiktív levelet »Kedves Barátom« címmel, amiben lefordítjuk
XII. Piusz pápának a magyar üggyel foglalkozó körleveleit, és naplószerűen
rögzítjük a forradalomban átélt élményeinket. A levelet szétküldjük az
országban, hogy az emberek ébredjenek rá, nem biztos, hogy az a valóság,
amit az újságokban olvasnak.” „Segítek, persze, csak mondjátok meg, mit
kell tennem” – mondtam. Kiderült, hogy mit. Kuklay Tóni hozott egy kézi
stencilezőt, amivel sokszorosítani lehetett a levelet. Ebben a munkálatban
vettem részt, ami a hatalom szemében bűncselekménynek számított. Néhány
nappal később Marosvölgyi Laci adott nekem öt borítékot, hogy adjam fel
őket, de ne Pesten, hanem Budán, ne legyen feltűnő, hogy egy helyen adok
fel sok levelet, amelyek mindegyikén az „Istenhegyi út” szerepel
feladóként. 1957 májusában már több papot elvittek az állambiztonság
emberei, de rám csak júniusban került sor.

Ekkor hívtak be a Gyorskocsi utcába vallatni. Ez megint nagyon érdekes
dolog volt, egyúttal annak próbája, hogy tud-e az ember a hitéhez,
Istenéhez, Egyházához, hazájához hű maradni, vagy pedig áruló lesz.

Egy pincealagsorban kellett várakoznom, elvették a személyimet, majd
egyszer csak szólítottak. Fölvittek az emeletre a vallatóhoz, s elkezdte:
„Hogy lehet ilyen fiatalon ilyen dolgokat tenni?!” Tiltakoztam. „Én nem
csináltam semmit! Leveleket sokszorosítottam, ezt elismerem, hazudni nem
szoktam, otthon a szüleink mindig az igazság hívei voltak. Föladtam öt
levelet, de azt, hogy kinek, nem tudom, el sem olvastam.” „Nem igaz,
hazudik!” Én nem írtam alá semmit, amit előre beírtak a vallomásomba,
kihúzattam, ami hazugság volt. Erre a vallató megváltozott hangnemben azt
mondta: „Olyan jól tudnánk mi együtt dolgozni!” Be akart szipkázni
békepapnak, III/III-as ügynöknek. Én csak mosolyogtam, ő meg hajtogatta: „A
legjobb, leggazdagabb plébániát adjuk magának, ha együttműködik velünk!”
„Köszönöm szépen, mondtam, de én nem szeretem Budapestet, a nagyvárosokat.”
Megkérdeztem: „Uram, ki fogja nekem kifizetni a gyorsvonatjegyemet? Mert
nincs fizetésem.” „Maga még követelőzik?!” – kérdezte. „Miért, nem maga
mondta, hogy csak tanú vagyok?” Végül kiment, és hozta a jegy árát, 460
forintot, oda-vissza a gyorsvonatra. Akkor még eljöhettem. Szeptemberben
aztán megint berendeltek a Gyorskocsi utcába. Három ember betuszkolt egy
Podjebába, és elvittek a Markó utcába.

A Margit hídon mentünk át, kinéztem, láttam, hogy a sirályok szabadon
röpködnek. Istenem, milyen jó nekik, odarepülnek, ahová akarnak, én meg
odamegyek, ahová nem akarok, gondoltam magamban.

A Markóban a 15-ös zárkába kerültem, óriási volt a zsúfoltság, huszonöten
voltunk egy kis szobában. Fejtől lábig tudunk csak aludni a szalmazsákokon,
mindenki az oldalára fordult. Vezényszóra, egyszerre, hogy ne gabalyodjunk
össze. A tárgyalás novemberben kezdődött, majd decemberben szabadlábra
helyeztek a januári elsőfokú ítéletig. A kijelölt ügyvéd fellebbezett, így
a nyarat otthon tölthettem. Szeptemberben következett a másodfokú ítélet,
egy évet kaptam, és a Csillag börtönbe kerültem. Napközben kazánkőverőként
dolgoztunk, hatalmas forróságban.

A cellában két pap testvéremmel voltam együtt, sokszor misézhettünk is.
Kéthavonta kaptunk csomagot, a hozzátartozóink belesütötték a kenyérbe az
ostyát, és elrejtették a kis üvegcsét a borral. Olyan boldog voltam, amikor
mindenszentek napján misézhettem! A térdemen egy fehér zsebkendő: az
oltárterítő. Egy törött kanál pici kis nyéllel, az volt a kelyhem. A
WC-tartályba rejtettük el a kis üveget a borral; belelógattuk úgy, hogy ne
érjen bele a vízbe. Mindig csak nagyon keveset öntöttem ki a borból, hogy
jusson máskorra is. Így mondtam el a szentmisémet. Közöltem a
rabtársaimmal: papként számomra a világ legboldogabb dolga, hogy
misézhetek. Nyugodtan jelentsenek fel, ha úgy gondolják, nem érdekel az
sem, ha sötétzárkába kerülök. De senki nem jelentett fel. Hét hónap
tizenkét nap után amnesztiával szabadlábra helyeztek.

*– Hogyan viselte el, hogy szabadulása után hét évig nem szolgálhatott
papként, és kénytelen volt segédmunkásként, betegszállítóként keresni a
kenyerét?*

– Minthogy eltiltottak a papságtól, fölmentem Budapestre munkát keresni.
Akkoriban történt, hogy mivel egyetlen kispap sem ment el a békegyűlésre,
feloszlatták a szemináriumot, ezért sokan végeztek kétkezi munkát a
növendékek közül. Egyikük apja SZTK-s főnök volt, így kerültem a Kun utcai
kórházba (Kállai Éva Kórház), havi 916 forintos fizetéssel.
Betegszállítóként nagyon sok betegnek tudtam segíteni, a szentségeket is
feladtam nekik. Innen az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba kerültem,
először petrolban kellett lemosnom a leégett motorokat; rövid idő
elteltével azonban már villanyszerelőként dolgoztam. Amikor a Központi
Szeminárium visszavette a kirúgott kispapokat, köztük a későbbi győri
püspököt, Pápai Lajost, a Honvéd utcában megkaptam az ő albérletét egy
családnál. A munkahelyemre mindennap mosolyogva mentem be, szerettek a
munkatársaim. Talán ez a mosoly is a hit megtartásából fakadt: mindennap
hajnali fél négykor fölkeltem, és elmentem egy templomba misét mondani,
zárt ajtók mögött. Titokban családoknál hitoktattam. A törökőri Lisieux-i
Kis Szent Teréz-templomban a fantasztikusan lelkes káplán, Kállay Emil, a
későbbi piarista tartományfőnök megengedte, hogy hajnalban misézhessek, sőt
ministrált is nekem.

Az Úr Jézus mindig velem volt.

Werner Alajos atya volt a lelkivezetőm, szombat délutánonként kimentem
hozzá Máriaremetére, és kora estig ott maradtam. Mondta, hogy Pista, nagyon
jó hangod van, jó lenne, ha templomban is énekelnél. Beajánlott Bárdos
Lajoshoz, aki fölvett a kórusába. Így lettem a Mátyás-templom énekkarának
tagja. Bárdos révén megismerkedtem Farkas Ilonka operaénekesnővel, akihez
énekórákra jártam. Neki köszönhetem azt is, hogy elénekelhettem
Beethoven *C-dúr
misé*jének tenorszólóját. Később Kodály Zoltán jelenlétében is énekeltem a *Te
Deum* tenorszólóját, és felléptem Mozart *Requiem*jében is.

*– Papi szolgálatának központi helye Jánosháza. Negyvenöt éven át szolgált
ott, 1964 és 2009 között.*

– Amikor odakerültem, az egyházashetyei esperes úr fekvőbeteg volt. A
testvérei megkértek: hallottuk, hogy kórházban is dolgozott, fürdesse meg,
mert mi nem bírjuk. Megtettem. Kezdetben kevés lelkipásztori munkát
végeztem, inkább a villanyszerelésben segédkeztem. Később aztán
megszerveztem a hitoktatást és az egyházközség énekkarát is. Hiszek a
közösség megtartó erejében. Ha lehetőség adódott beruházásokra, azokat
igyekeztem irányítani. A rendszerváltozás után kezdeményeztem a Szent Imre
Általános Iskola létrehozását, ez volt az első ilyen oktatási intézmény a
Szombathelyi Egyházmegyében. Vallom: a pap második Krisztus, aki által
Krisztus szól és cselekszik, osztja ajándékait, közvetíti a kegyelmet.

Jó papnak lenni nagyon nehéz, mert ez a hivatás ízig-vérig, életre szólóan
elkötelezett embert kíván. Jó papnak lenni ugyanakkor nagyon könnyű is,
mert a pap nem önmagában bízik, hanem Krisztusban.

*– Mit jelent Önnek a Parma Fidei díj?*

– Azt hiszem, az 1956-ot követő meghurcoltatásom, a börtönben töltött két
év, a hivatásomtól való hét évi eltiltásom miatt kaptam meg. De
valószínűleg azért is, mert a hitem mindig megmaradt. A budapesti éveim
alatt nemcsak miséztem hajnalonként, hanem betegeket is látogattam és a
régi börtöntársaimat is, hittanra tanítottam együk, a mérnök Hajis Berci
bácsi három gyerekét is. Mindig megvolt bennem a késztetés, hogy áldozatot
hozzak a Jóistenért, ezért soha nem éreztem kísértést, nem kívántam, hogy
könnyebb legyen az életem. Szent Pál írja: „Öltsétek magatokra a hit
pajzsát.” Vagyis mindig legyen meg bennünk a vágy Isten szolgálatára,
mindarra, amit lelkipásztorként felvállalt az ember a papságában.


*Szerző: Bodnár Dániel*


*Fotó: Merényi Zita; Molnár Péter; Szombathelyi Egyházmegye Facebook-oldala*

*Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230228/770fa520/attachment.html>