<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">A pap nem önmagában, hanem Krisztusban bízik – Beszélgetés a Parma Fidei díjas Pavlics Istvánnal</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2023. február 28., kedd | 10:58<div class="gmail-ikonok"><br></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g128792']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&img=c_pav5.jpg" style="margin-right: 0px;" width="449" height="298"><span class="gmail-galcount" title="13 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">A
 Parma fidei – Hit pajzsa díjat minden évben egy-egy olyan papnak vagy 
szerzetesnek ítélik oda, aki a kommunista diktatúra idején is hűséges 
maradt hitéhez, magyarságához. Az idei év egyik díjazottja a 
nyolcvannyolc éves Pavlics István érdemesült esperes, kanonok, 
nyugalmazott plébános. A szombathelyi püspöki palota mellett lévő papi 
otthonban beszélgettünk vele.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>– A Vas megyében fekvő Balozsameggyes községben született kilencgyermekes családban. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?</strong></p>
<p>– Nagyon boldog időszakként éltem meg a gyermekkoromat. Öten voltunk 
fiúk, négyen lányok, én a hetedik gyerek voltam a családban. A nyolcadik
 lettem volna, de előttem halva született egy testvérem. Rengeteget 
játszottunk a nagy kertünkben. A szüleink Balozsameggyesen tanítottak. 
Sokat jártak hozzánk az osztálytársaink. Édesapám tanítóként rengeteget 
foglalkozott a fiatalokkal; a cigány gyerekeket írásra, olvasásra, 
számolásra oktatta. Mivel a kertünkben sok gyümölcs termett, jutott 
belőle a szegényebbeknek is. Édesapánk szigorú volt, édesanyánk pedig 
nagy szeretettel gondoskodott rólunk.</p>
<p><strong>– Szentgotthárdon és Szombathelyen járt gimnáziumba, majd az 
úgynevezett kisszemináriumba, ahol premontrei tanárok tanították. Ott is
 érettségizett. Már egészen fiatalon érezte az Úr hívását, vagy voltak 
más tervei is?</strong></p>
<p>– Kisgyermekkoromban gyakran öltöttem magamra hosszú inget, és 
„miséztem”, de később elfeledkeztem erről. Egy időben operaénekes 
akartam lenni. A gimnázium harmadik-negyedik osztályát a szombathelyi 
Faludi Ferenc Gimnáziumban végeztem. Két osztálytársam, Jurasics József 
és Bajner Pista a püspökvárban laktak, mert vidéki gyerekek voltak, és 
mesélték, hogy a kisszemináriumba mennek majd ötödikben. Ez tetszett 
nekem. Nagy hatással volt rám a Faludi tanárai közül Farkas Imre 
hitoktató, Szombat Jocó plébános atya, és édesanyám imádságos lelkülete 
is magával ragadott. Tizennégy-tizenöt éves koromban bejelentettem a 
szüleimnek, hogy pap szeretnék lenni.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g128792']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&p=1&img=c_pav1.jpg" alt="" width="449" height="298" border="0"></a></p>
<p><strong>– Ez a Rákosi-korszak elején történt.</strong></p>
<p>– A szüleim először megdöbbentek, féltettek.</p>
<blockquote>
<p>Elmagyarázták, hogy a kommunista hatalom üldözi az Egyházat, a 
papokat. Én azonban azt mondtam, hogy ennek ellenére is pap szeretnék 
lenni.</p>
</blockquote>
<p>Édesapám jó pedagógus volt, rengeteg kérvényt írt meg, így is segítve
 az özvegyeket és másokat. Közölte hát velem: jól van, fiam, de akkor 
neked kell majd minden iratot beszerezned, és megírnod a felvételi 
kérelmet. Tudta, mennyire félszeg gyerek vagyok. Nem szerettem például 
boltba menni. Be voltunk osztva, hogy ki mikor megy vásárolni, és amikor
 rám esett volna a sor, olyankor én inkább az állatokat gondoztam, 
lemostam a farkukat, és kérleltem az egyik testvéremet: Jocó, menj el 
helyettem! Ő meg boldogan ment. Így aztán a jelentkezés elintézésével 
édesapám nagyon nagy feladatot rótt rám. Májusban a nővéremék litániára 
jártak, velük mentem, és bejelentettem a plébánosuknak is, hogy pap 
szeretnék lenni. Azt mondta, jól van, fiam, előszedem az iratokat. 
Szükség volt a szüleim házassági anyakönyvi kivonatára is, aminek a 
megszerzése nem kis hercehurcával járt, mert Pinkócon ismerték meg 
egymást, ott voltak tanítók, majd Sopronban esküdtek, de az ottani pap 
elfelejtette anyakönyvezni őket. Ez komoly gondot okozott, de a tanúk 
még éltek, és az ő esküjük, valamint a szüleim vallomása alapján végül 
is Sopronban elkészült az utólagos anyakönyv. Ezután következett a 
kérvény, amelynek megírásában a négy évvel idősebb Teréz nővérem 
segített. Így aztán ez is meglett, bemutattam édesapámnak, ő pedig azt 
mondta: jól van, fiam, beadhatod a felvételi kérelmedet. Sikeresen 
felvételiztem, és ötödikes gimnazista koromban bekerültem a 
kisszemináriumba.</p>
<p></p>
<p><strong>– Hogyan emlékszik vissza az ott töltött időre?</strong></p>
<p>– 1950-ben a hatalom beszüntette a szerzetesrendek működését, így a 
premontrei tanárokat is elbocsátották. Kovács Sándor püspök úr azonban 
visszahívta őket tanítani; egy teljes gimnáziumi tanári testület jött 
így létre. Négy osztály volt, az egész gimnáziumi tananyagot tanultuk, 
csak az állam nem ismerte el. A szerzetesrendek feloszlatása miatt mi 
már nem tudtuk letenni itt az érettségit. Püspök úr augusztusban 
elküldött bennünket az esztergomi ferencesekhez, hogy tegyünk 
különbözeti vizsgát, s így államilag elismerjék a gimnáziumi 
bizonyítványunkat az első három évről. Novemberben pedig, már 
negyedikesként, visszahívott minket a nagyszemináriumba, ide, 
Szombathelyre. Hetvenketten voltunk, két csoportban tanították a 
kispapokat. Sikeresen levizsgáztunk, de az év végén a kommunista hatalom
 feloszlatta a szemináriumot. Akkor kerültünk Győrbe. Több mint százan 
tanultunk ott, a Győri, a Pécsi és a Szombathelyi Egyházmegye kispapjai.
 Ott fejeztem be a szemináriumot, abszolutóriumot is szereztem. Kovács 
Sándor püspök atya 1957. február 17-én szentelt pappá a püspökvár 
kápolnájában, nem voltam még huszonkét éves. Egy héttel később 
Rábakovácsiban újmisét mondtam, márciustól pedig káplán lettem 
Nyőgérben. Fél évig szolgáltam itt, olyan volt ez számomra, mint valami 
álom. A templom minden vasárnap tele volt, a szülők minden gyereket 
beírattak hittanra. Nagyon szerettem őket, értettem a nyelvükön, talán 
bennük is mély nyomot hagyott az az idő. Később, amikor már Jánosházán 
voltam plébános, belekezdtünk egy építkezésbe. Gázolajjal fűtöttünk, 
Sümegre kellett mennünk megrendelni az ÁFORT-tól (a MOL elődje – <em>a szerk.</em>).
 Ott aztán megpillant a vezérezredes, feláll, és nagy örömmel elkiáltja 
magát: Tisztelendő bácsi, a tanítványa voltam magának! Még eseményekre 
is emlékezett.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g128792']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&p=1&img=c_pav3.jpg" alt="" width="449" height="298" border="0"></a></p>
<p><strong>– Az álomként megélt kápláni szolgálatnak azonban hamar vége 
szakadt, hiszen 1957 nyarán letartóztatták. Mivel vívta ki a hatalom 
haragját?</strong></p>
<p>– Az 1956-os forradalom idején kispap voltam, s Budapesten, a 
Központi Szemináriumban lelkigyakorlatunk volt. Annak befejeztével 
értesültünk a forradalmi eseményekről. Akkor mi is kimentünk az utcára, 
fontos feladatunknak tartottuk a szenvedők vigasztalását. Egyik 
alkalommal Marosvölgyi Lászlóval, hatodéves szombathelyi kispaptársammal
 sétáltam, és éppen visszafelé tartottunk az Erzsébet hídtól a 
szemináriumba, amikor megkérdezte: „Te Pista, tudnál-e segíteni nekünk?”
 „Persze, miben?” „Tudod, mi írunk egy fiktív levelet »Kedves Barátom« 
címmel, amiben lefordítjuk XII. Piusz pápának a magyar üggyel foglalkozó
 körleveleit, és naplószerűen rögzítjük a forradalomban átélt 
élményeinket. A levelet szétküldjük az országban, hogy az emberek 
ébredjenek rá, nem biztos, hogy az a valóság, amit az újságokban 
olvasnak.” „Segítek, persze, csak mondjátok meg, mit kell tennem” – 
mondtam. Kiderült, hogy mit. Kuklay Tóni hozott egy kézi stencilezőt, 
amivel sokszorosítani lehetett a levelet. Ebben a munkálatban vettem 
részt, ami a hatalom szemében bűncselekménynek számított. Néhány nappal 
később Marosvölgyi Laci adott nekem öt borítékot, hogy adjam fel őket, 
de ne Pesten, hanem Budán, ne legyen feltűnő, hogy egy helyen adok fel 
sok levelet, amelyek mindegyikén az „Istenhegyi út” szerepel feladóként.
 1957 májusában már több papot elvittek az állambiztonság emberei, de 
rám csak júniusban került sor.</p>
<blockquote>
<p>Ekkor hívtak be a Gyorskocsi utcába vallatni. Ez megint nagyon 
érdekes dolog volt, egyúttal annak próbája, hogy tud-e az ember a 
hitéhez, Istenéhez, Egyházához, hazájához hű maradni, vagy pedig áruló 
lesz.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g128792']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&p=1&img=c_pav4.jpg" alt="" width="449" height="298" border="0"></a></p>
<p>Egy pincealagsorban kellett várakoznom, elvették a személyimet, majd 
egyszer csak szólítottak. Fölvittek az emeletre a vallatóhoz, s 
elkezdte: „Hogy lehet ilyen fiatalon ilyen dolgokat tenni?!” 
Tiltakoztam. „Én nem csináltam semmit! Leveleket sokszorosítottam, ezt 
elismerem, hazudni nem szoktam, otthon a szüleink mindig az igazság 
hívei voltak. Föladtam öt levelet, de azt, hogy kinek, nem tudom, el sem
 olvastam.” „Nem igaz, hazudik!” Én nem írtam alá semmit, amit előre 
beírtak a vallomásomba, kihúzattam, ami hazugság volt. Erre a vallató 
megváltozott hangnemben azt mondta: „Olyan jól tudnánk mi együtt 
dolgozni!” Be akart szipkázni békepapnak, III/III-as ügynöknek. Én csak 
mosolyogtam, ő meg hajtogatta: „A legjobb, leggazdagabb plébániát adjuk 
magának, ha együttműködik velünk!” „Köszönöm szépen, mondtam, de én nem 
szeretem Budapestet, a nagyvárosokat.” Megkérdeztem: „Uram, ki fogja 
nekem kifizetni a gyorsvonatjegyemet? Mert nincs fizetésem.” „Maga még 
követelőzik?!” – kérdezte. „Miért, nem maga mondta, hogy csak tanú 
vagyok?” Végül kiment, és hozta a jegy árát, 460 forintot, oda-vissza a 
gyorsvonatra. Akkor még eljöhettem. Szeptemberben aztán megint 
berendeltek a Gyorskocsi utcába. Három ember betuszkolt egy Podjebába, 
és elvittek a Markó utcába.</p>
<blockquote>
<p>A Margit hídon mentünk át, kinéztem, láttam, hogy a sirályok szabadon
 röpködnek. Istenem, milyen jó nekik, odarepülnek, ahová akarnak, én meg
 odamegyek, ahová nem akarok, gondoltam magamban.</p>
</blockquote>
<p>A Markóban a 15-ös zárkába kerültem, óriási volt a zsúfoltság, 
huszonöten voltunk egy kis szobában. Fejtől lábig tudunk csak aludni a 
szalmazsákokon, mindenki az oldalára fordult. Vezényszóra, egyszerre, 
hogy ne gabalyodjunk össze. A tárgyalás novemberben kezdődött, majd 
decemberben szabadlábra helyeztek a januári elsőfokú ítéletig. A 
kijelölt ügyvéd fellebbezett, így a nyarat otthon tölthettem. 
Szeptemberben következett a másodfokú ítélet, egy évet kaptam, és a 
Csillag börtönbe kerültem. Napközben kazánkőverőként dolgoztunk, 
hatalmas forróságban.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g128792']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&p=1&img=c_pav9.jpg" alt="" width="449" height="298" border="0"></a></p>
<p>A cellában két pap testvéremmel voltam együtt, sokszor misézhettünk 
is. Kéthavonta kaptunk csomagot, a hozzátartozóink belesütötték a 
kenyérbe az ostyát, és elrejtették a kis üvegcsét a borral. Olyan boldog
 voltam, amikor mindenszentek napján misézhettem! A térdemen egy fehér 
zsebkendő: az oltárterítő. Egy törött kanál pici kis nyéllel, az volt a 
kelyhem. A WC-tartályba rejtettük el a kis üveget a borral; belelógattuk
 úgy, hogy ne érjen bele a vízbe. Mindig csak nagyon keveset öntöttem ki
 a borból, hogy jusson máskorra is. Így mondtam el a szentmisémet. 
Közöltem a rabtársaimmal: papként számomra a világ legboldogabb dolga, 
hogy misézhetek. Nyugodtan jelentsenek fel, ha úgy gondolják, nem 
érdekel az sem, ha sötétzárkába kerülök. De senki nem jelentett fel. Hét
 hónap tizenkét nap után amnesztiával szabadlábra helyeztek.</p>
<p><strong>– Hogyan viselte el, hogy szabadulása után hét évig nem 
szolgálhatott papként, és kénytelen volt segédmunkásként, 
betegszállítóként keresni a kenyerét?</strong></p>
<p>– Minthogy eltiltottak a papságtól, fölmentem Budapestre munkát 
keresni. Akkoriban történt, hogy mivel egyetlen kispap sem ment el a 
békegyűlésre, feloszlatták a szemináriumot, ezért sokan végeztek kétkezi
 munkát a növendékek közül. Egyikük apja SZTK-s főnök volt, így kerültem
 a Kun utcai kórházba (Kállai Éva Kórház), havi 916 forintos fizetéssel.
 Betegszállítóként nagyon sok betegnek tudtam segíteni, a szentségeket 
is feladtam nekik. Innen az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba 
kerültem, először petrolban kellett lemosnom a leégett motorokat; rövid 
idő elteltével azonban már villanyszerelőként dolgoztam. Amikor a 
Központi Szeminárium visszavette a kirúgott kispapokat, köztük a későbbi
 győri püspököt, Pápai Lajost, a Honvéd utcában megkaptam az ő 
albérletét egy családnál. A munkahelyemre mindennap mosolyogva mentem 
be, szerettek a munkatársaim. Talán ez a mosoly is a hit megtartásából 
fakadt: mindennap hajnali fél négykor fölkeltem, és elmentem egy 
templomba misét mondani, zárt ajtók mögött. Titokban családoknál 
hitoktattam. A törökőri Lisieux-i Kis Szent Teréz-templomban a 
fantasztikusan lelkes káplán, Kállay Emil, a későbbi piarista 
tartományfőnök megengedte, hogy hajnalban misézhessek, sőt ministrált is
 nekem.</p>
<blockquote>
<p>Az Úr Jézus mindig velem volt.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g128792']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&p=1&img=c_p00.jpg" alt="" width="449" height="298" border="0"></a></p>
<p>Werner Alajos atya volt a lelkivezetőm, szombat délutánonként 
kimentem hozzá Máriaremetére, és kora estig ott maradtam. Mondta, hogy 
Pista, nagyon jó hangod van, jó lenne, ha templomban is énekelnél. 
Beajánlott Bárdos Lajoshoz, aki fölvett a kórusába. Így lettem a 
Mátyás-templom énekkarának tagja. Bárdos révén megismerkedtem Farkas 
Ilonka operaénekesnővel, akihez énekórákra jártam. Neki köszönhetem azt 
is, hogy elénekelhettem Beethoven <em>C-dúr misé</em>jének tenorszólóját. Később Kodály Zoltán jelenlétében is énekeltem a <em>Te Deum</em> tenorszólóját, és felléptem Mozart <em>Requiem</em>jében is.</p>
<p><strong>– Papi szolgálatának központi helye Jánosháza. Negyvenöt éven át szolgált ott, 1964 és 2009 között.</strong></p>
<p>– Amikor odakerültem, az egyházashetyei esperes úr fekvőbeteg volt. A
 testvérei megkértek: hallottuk, hogy kórházban is dolgozott, fürdesse 
meg, mert mi nem bírjuk. Megtettem. Kezdetben kevés lelkipásztori munkát
 végeztem, inkább a villanyszerelésben segédkeztem. Később aztán 
megszerveztem a hitoktatást és az egyházközség énekkarát is. Hiszek a 
közösség megtartó erejében. Ha lehetőség adódott beruházásokra, azokat 
igyekeztem irányítani. A rendszerváltozás után kezdeményeztem a Szent 
Imre Általános Iskola létrehozását, ez volt az első ilyen oktatási 
intézmény a Szombathelyi Egyházmegyében. Vallom: a pap második Krisztus,
 aki által Krisztus szól és cselekszik, osztja ajándékait, közvetíti a 
kegyelmet.</p>
<blockquote>
<p>Jó papnak lenni nagyon nehéz, mert ez a hivatás ízig-vérig, életre 
szólóan elkötelezett embert kíván. Jó papnak lenni ugyanakkor nagyon 
könnyű is, mert a pap nem önmagában bízik, hanem Krisztusban.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g128792']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=128792&v=1&p=1&img=c_p0.jpg" alt="" width="449" height="298" border="0"></a></p>
<p><strong>– Mit jelent Önnek a Parma Fidei díj?</strong></p>
<p>– Azt hiszem, az 1956-ot követő meghurcoltatásom, a börtönben töltött
 két év, a hivatásomtól való hét évi eltiltásom miatt kaptam meg. De 
valószínűleg azért is, mert a hitem mindig megmaradt. A budapesti éveim 
alatt nemcsak miséztem hajnalonként, hanem betegeket is látogattam és a 
régi börtöntársaimat is, hittanra tanítottam együk, a mérnök Hajis Berci
 bácsi három gyerekét is. Mindig megvolt bennem a késztetés, hogy 
áldozatot hozzak a Jóistenért, ezért soha nem éreztem kísértést, nem 
kívántam, hogy könnyebb legyen az életem. Szent Pál írja: „Öltsétek 
magatokra a hit pajzsát.” Vagyis mindig legyen meg bennünk a vágy Isten 
szolgálatára, mindarra, amit lelkipásztorként felvállalt az ember a 
papságában.</p>
<p><strong>Szerző: Bodnár Dániel<br></strong></p>
<p><strong>Fotó: Merényi Zita; Molnár Péter; Szombathelyi Egyházmegye Facebook-oldala<br></strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p></div>

</div>