[Grem] Orosz történelemtankönyvek kapcsán
Reinisch Egon
reinisch at t-online.hu
2023. Aug. 30., Sze, 15:46:56 CEST
56-t is magyar fasiszták csinálták Putyin szerint .
https://g7.hu/vilag/20230827/56-ban-fasisztak-lazadtak-hiba-volt-kivonulni-magyarorszagrol-putyin-uj-tortenelemkonyve-szerint/
----- Eredeti üzenet -----
From: KEA
Sent: Tuesday, August 29, 2023 8:44 AM
To: GREM
Subject: [Grem] Orosz történelemtankönyvek kapcsán
Kedves Levtársak!
Belefutottam Kohán Mátyás cikkébe a Mandineren:
https://mandiner.hu/kulfold/2023/08/je-de-meglepo-oroszorszag-nem-a-baratunk-bar-ezt-hetvenes-iq-folott-eddig-is-mindenki-tudta
...és hézagos emlékezetem kereke megindult. Emlékszem, olvastam egyszer
nagyon
régen, még az ősidőkben valakinek a visszaemlékezésében, hogy az ötvenhatos
forradalom előtt figyelmeztette egy "szovjet" kollégája, hogy vigyázzon,
mert
változások lesznek, és nehogy "elgaloppírozza magát". Épp meg akartam
kérdezni a
lista (hivatásos és amatőr) történészeit erről, aztán gondoltam, hogy egy
guglizást megér. Megért, itt van alább...
=== === ===
Ötszáz gramm prágai sonka
— A magyar 56 háttere —
Hunnia, 1994.10.25. -- Dr. Tamáska Lóránd
http://www.magtudin.org/Otszaz%20gramm%20pragai%20sonka.htm
A memoár befejezetlen. Legalábbis dr. Tamáska Lóránd ennyit küldött el a
Hunnia
részére Aachenből. Utána pedig rövidesen meghalt.
Van-e összefüggés a két esemény között, nem tudjuk. Az viszont bizonyos,
hogy a
kézirat szerkesztőségünkből hónapokra eltűnt, hiába forgattunk föl érte
mindent
– nemrégiben viszont szemünkbe tűnt, nem is elrejtve...
Közreadjuk, mert alapvetően fontos kordokumentumnak tartjuk. Lényeges
hozzájárulás az 56-os forradalom, Magyarország 1945 utáni helyzete – de
általában a történelem jobb megértéséhez.
I.
1. Bill Lomaxot én nem tartom illetékesnek abban, hogy az 1956-os
eseményeknek
„legjobb ismerője és magyarázója” legyen.
Könyve számos helyéből kitűnik, hogy baloldali, marxista beállítottságú, és
mint
ilyen, természetszerűleg nyíltan vagy nem nyíltan, de arra törekszik, hogy
„megmagyarázza a bizonyítványt” – hasonlóan, mint a „Lukács-iskola” tagjai,
hívei (Fehér Ferenc, HeIler Ágnes stb.) –, hogy hogyan érthető az meg, hogy
a
„megvalósult szocializmusban, ahol a munkásosztály van hatalmon” és így a
politikai és gazdasági államberendezés marxista elvekre, vagyis a
„tudományok
tudományára” van alapozva – ott a munkásosztály lázad fel a marxista
rendszer ellen.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Lomax nem magyar, így nem ismeri
személyes megtapasztalások által az 1956-os – ill. azelőtti – magyarországi
állapotokat. Nem volt – hogy a marxizmus mellett maradjak – a történetek
megértéséhez elengedhetetlenül szükséges „osztály-élménye”. Nem is lehetett,
mert 1956-ban 12 éves volt és még azt sem tudta, merre van Magyarország.
Disszertációját és könyvét jóval később, másoktól hallott „ismeretek”
alapján
írta meg. Kik voltak a „tájékoztatói”? Nem tudom, de gyanítható, mert
egyeseknek
az a megállapítása, hogy a „szocialista” Lomaxot nem tévesztette meg a
magyar
emigráció azon túlzott propagandája, miszerint a „forradalmat” az írók
(Méray,
Aczél stb.) "lázadása" indította el. Lomax fordítva ítéli meg a helyzetet:
elsődleges volt a nép mozgalma és az írók, az értelmiség csak másodlagosan
csatlakozott hozzá. Lomaxnak ez a megállapítása teljesen helytelen és
világosan
mutatja, hogy ő „marxista történész”, vagyis nem történész, hanem
„ideológus”,
aki nem arra törekszik, hogy történelmi eseményeket objektíve kiértékeljen
és
ismertessen, hanem arra, hogy a történelmi tények félremagyarázásával hogyan
lehet Marxnak valamelyik téves tételét igazolni. Minden alapot nélkülöznek
az
olyan kijelentések, hogy „Nincs senki, nemcsak nyugaton, de Magyarországon
sem,
aki többet tett volna a forradalom igaz történetének ... megismeréséért.”
Ennek
a mondatnak majd minden szava valótlan, mert Lomax nem tárta fel igaz
történetét
egy nem létező forradalomnak.
1956 októberében ugyanis – valójában – nem volt népfelkelés, sem forradalom
vagy
ellenforradalom, hanem egy, az oroszok és a párt által már 1955-ben
kitervelt,
később megszervezett és 1956 október 23-án céltudatosan „kirobbantott”
puccs,
egy államcsíny, melynek azt kellett szolgálni, hogy az országot 15 éve
megszállva tartó, gyarmati módra kizsákmányoló orosz csapatoknak ne kelljen
kivonulnia és azt követő „öt perc múlva” (Marosán György kijelentése a KB
egyik
ülésén) ne kelljen a szovjet szuronyokra, tankokra támaszkodó pártnak,
politikai
rendszernek összeomlani. De mindezekről később.
2. Nem tetszik nekem a „bizonyítványt magyarázók” között Gosztonyi Péter
sem.
Én ővele 1956-ról személyesen egyszer beszélgettem, akkor is röviden, és
benyomásaim nem éppen a legjobbak voltak. Nyugati katonai szakértők nem
sokra
értékelik és úgy tudják, hogy 1956 okt. 23-án a Kilián-laktanyában mint GH-s
tiszt teljesített szolgálatot, laktanya-ügyeletes volt és lövetett a
Corvin-közi
„ellenforradalmi alvilági csőcselékre”. De hát az vesse rá az első követ,
aki
nem tévedett életében, nem változtatta véleményét.
3. Fejtő Ferencet ugyan nem tartom „marxista történésznek”, de legutolsó
könyve: „Rekviem...” egynéhány téves adata alapján kételyeim támadtak
adatközléseinek megbízhatóságát illetően.
Lehet, hogy amit leírok, kicsinyeskedésnek tűnik, de én mindig ahhoz a bölcs
megállapításhoz tartottam magamat: „Kicsiny dolgokban mutatkozik az Úristen
nagysága”, amit természettudományos szemlélettel úgy formulázok át, hogy a
természet nagyobb csodája az, hogy egy hangya gombostűfej nagyságú fejében
mennyi intelligencia van, mint az, hogy az 5473g. súlyú agyvelővel
rendelkező
elefántból „betanított erdei munkást” lehet képezni.
Ezért számomra a kutató történészt az apró részletek pontos ismerete
jelenti.
Ezért nem tudom megérteni, de megbocsátani sem azt a tévedést, amit Fejtő
könyvének 243. oldalán ír: „...férjhez megy egy híres vegyészhez,
Zuckerkandl
Emilhez” ... Z. E soha nem volt vegyész, hanem orvos, az anatómia
professzora a
bécsi egyetemen és ráadásul még magyar, mert Győr-ben született 1849-ben.
Ugyancsak Győrben született 1861-ben fivére, Ottó, aki az urológia tanára
volt,
ugyancsak a bécsi egyetemen. A magyar Fejtő Ferencnek igazán illene tudnia
ezt a
„kis magyar történetet”. Zuckerkandl Emil felesége révén — Szepes Berta —
ismeretségben volt Rudolf trónörökössel, aki az íróasztalán álló emberi
koponyát
Z. E.-től kapta.
És mindjárt Z. E. után, ugyancsak a 243. oldalon III. Frigyes császárral
kapcsolatosan azt írja „de alig hat hónappal trónra kerülése után meghal”. A
valóságnak megfelelően három hónapot, helyesebben 99 napot kellett volna
írnia
és ezért van az, hogy III. Frigyes a német szakirodalomban, de még a
köztudatban
is, mint a 99 napos császár ismert.
II.
Most valamit magamról, mert szükségesek a továbbiak jobb megértéséhez:
1940-től
1958-ig dolgoztam a IX. ker. Üllői út 93. szám alatti egyetemi törvényszéki
orvostani intézetben, végigmenve a szokásos egyetemi „szamárlétrán”:
gyakornok,
tanársegéd, adjunktus, megbízott intézetvezető. 1944 október 17-én lettem a
budapesti Rendőr-főkapitányság „kültelki” (vagyis a 22 előváros)
rendőrboncnoka.
1945 tavaszán Buda-pest, később „Nagy-Budapest” rendőrboncnoka és a
Pestvidéki
Törvényszék (Fő u. 40.), tehát Pest vm., orvosszakértője. 1958
augusztus—1961
július között a pécsi egyetem törv. orvostani intézetének tanszékvezető
docense.
1961 dec. 1-jétől élek Németországban, itt is nyugdíjba vonulásomig (1993
dec.
1.) tudományos főmunkatárs egyetemi intézetekben, törvényszéki
orvosszakértő.
Ezen hosszú idő alatt is foglalkozásom természete miatt sok olyan dolgot,
eseményt éltem, tudtam meg, melyek vagy teljességükben nem ismeretesek, vagy
a
valóságnak nem megfelelően vannak dokumentálva.
Tanítómesterem Orsós Ferenc professzor volt, akiről a Tudományos Akadémia
kiadásában megjelenő Életrajzi Lexikonban még ma is az olvasható, hogy a
katyni
ügyben a németek felkérésére hamis orvosszakértői véleményt adott, ezért a
nürnbergi perben nemzetközi háborús bűnösnek minősítették, és mint ilyet
1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia kizárta soraiból. Így „bizonyít” az
írásos
dokumentum, holott 1991 tavaszán, nagy vonakodás után — korábban még
tagadta —
Gorbacsov beismerte, hogy a katyni bűn-cselekmény Sztálin számlájára írandó.
Ez
azonban azt is jelenti, hogyha nincs gorbacsovi beismerés, akkor Katyn
mindvégig
a németeket terheli.
Én azonban már 1956 májusában Moszkvában aútentikus orosz személy szájából
hallottam, hogy a katyni „piszkos munkát” a KGB végezte. Ezt nekem AVDEJEV
orosz
orvostábornok, a Vörös Hadsereg törv. orv. szolgálatának vezetője mondotta
hivatali szobájában: Úgy gondolom, mert a törvényszéki orvostan mellett
szabad
időmben mindig történelmi tanulmányokkal foglalkoztam, hogy ilyen és hasonló
ismereteimet meg kel örökítenem az utókor számára.
„Bevezetésül” az 1956-os eseményekhez egy másik példát is említhetek.
A magyar Nemzet 1991 október 28-i számában az áll, hogy leleplezték a
kivégzett
Dudás József emléktábláját a Frankel Leo utcában. Sem a hír, sem az
emléktábla
felírása nem felel meg a valóságnak, mert őt 1957 január 21-én nem
végezhették
ki, mert már jan. 19-én, egy szombat délelőttjén Szalma József AVH-s őrnagy
agyonverte a Gyorskocsi utcában. Ekkor hívta a Gyorskocsi utca a BM bűnügyi
laboratóriumában dolgozó dr. Földes Vilmos rendőrőrnagyot a „kihallgatás”
közben
hirtelen meghalt Dudás halottkémlelésére. Dr. Földes azonban nem volt
található,
mert én aznap délelőtt kiküldtem boncolni egy Gödöllő melletti faluba. Így a
halottkémlést dr. Fáber Viktor honv. orvosalezredes, a Honvéd Központi
Kórház
(Róbert Károly krt. 44. sz.) kórbonctani osztályának vezetője végezte és
állított ki halott-vizsgálati leletet „hirtelen szívhalál" diagnózissal.
Ezért
mondom, hogy Dudást nem végezték ki, mert halottat nem lehet kivégezni,
legfeljebb holttestét „szemtanúk” félrevezetése céljából felakasztani.
Dudás aktája megvan vagy a Hadtörténeti Intézetben, vagy az Újabbkori Magyar
Levéltárban. Úgy tudom, hogy az aktában nem található a minden kivégzésről
készítendő ügyészi jegyzőkönyv.
Ez a kiragadott két példa már mutatja, hogy mennyi „gyónnivalóm” van a
történészek számára, melyeket nem vihetek magammal a sírba. Meg kell tehát
írnom
- és még időben - visszaemlékezéseimet, amelyben az 1956-os eseményeknek is
sorra kell kerülni. A munka megírása azonban valószínűleg sok időt fog
igényelni.
Ezért most az 1955-tel, 1956-tal kapcsolatban egy „előzetes” rövid közlés:
Ott kell kezdenem, hogy 1955 januárjában megismertem BALJAKIN orosz
orvosalezredest, aki az ausztriai szovjet megszálló csapatok
főhadiszállásán, a
Baden bei Wienben, az ott működő katonai bíróságnál teljesített törv: orvosi
szolgálatot. Törzsbeosztása az AVDEJEV tábornok vezette katonai törv.
orvostani
intézetben volt. (Moszkva, Honvédelmi Minisztérium). Egy Kecskeméten
öngyilkosságot elkövetett orosz főhadnagyot exhumáltam és adtam
„felülvéleményt”
az ügyben, melyet az ÁVH, hatásköri illetékességét durván megsértve,
„megkavart”
és kereste az „aljas gyilkost” Kecskemét lakosai között. BALJAKIN mint
megfigyelő vett részt a boncoláson és így alakult ki közöttünk jó
kollegialitás,
ill. barátság. A véralkohol-vizsgálatokról írt egy monográfiát és ezért a
hétvégeken többször jött Bécsből Pestre, hogy intézetünk könyvtárában a
témájához tartozó nyugati, főleg német irodalmat tanulmányozza, fotózza.
1955 őszén Bécsből felhívott telefonon, hogy a semlegességi szerződés
megkötése
következtében a főhadiszállás elhagyja Baden bei Wient és a közeli napokban
Budapesten halad keresztül a tiszti szerelvény. Déltájban lesznek a Keleti
pályaudvaron, kétórás ebédszünetet tartanak, okvetlen menjek ki hozzá, mert
nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Kimentem. Két órát beszélgettünk,
sétáltunk a peronon és én — őszintén szólva — el is feledtem megkérdezni,
miért
is hívott, gondoltam, el akar búcsúzkodni tőlem, mert valószínűleg soha
többet
nem fogunk találkozni. Amikor azonban jelzést adtak kürtszóval, hogy a
pihenő
lejárt, a tisztek és családtagjaik (Baljakin felesége, Jelena is ott volt)
beszálltak a vagonba, a szerelvény már lassan mozgásba kezdett, Baljakin a
vagon
lépcsőjén állva a fülemhez hajolt és majdnem szó szerint a következőket
mondotta:
„Kolléga úr jól tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát és annak
az
lesz a következménye, hogy Magyarországon lesznek bizonyos változások. Ne
higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, nehogy elgaloppírozza magát, mert
annak később igen hátrányos következményei lehetnek.”
Akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mire is céloz, mit akar mondani.
1956 májusában szervezett a szakszervezeti központ egy „kirándulást"
Kijevbe,
Leningrádba, Moszkvába. Véletlenül tudtam meg és az Orvosszakszervezet révén
sikerült bejutnom a csoportba. Mivel ismertem Baljakin moszkvai címét,
azonnal
levélben értesítettem érkezésemről. Csodálatomra a levelet meg is kapta és
megérkezésünket követő reggel már várt a szálloda előcsarnokában. A moszkvai
pár
napi tartózkodásunkat majd mindig Baljakin társaságában töltöttem, teljesen
elszakadva a csoporttól és nem vettem részt a hivatalos programban: képtár,
múzeum, kolhozlátogatás. Mindezekkel ellentétben én — így jelentette a pesti
illetékeseknek Rózsa elvtárs IBUSZ „kísérő” (valójában ÁVH-s főhadnagy) —
reggeli után „eltűntem” egy magasrangú szovjet tiszt társaságában és csak
vacsorára kerültem elő. Feltételezhető, hogy mint tanú vagy szakértő
szerepeltem
Farkas Mihálynak a moszkvai katonai bíróság előtt folyó perében. Farkas
Mihály
1953 júliusától kezdve nem volt ugyan honvédelmi miniszter, de megmaradt
vezérezredesnek és miniszteri posztjáról úgy váltották le „elegánsan”, hogy
Moszkvába küldték „továbbképzésre” a hadi akadémiára. Nem tudom, hogy 1956
májusában tartott-e még „fejtágító” kiképzése, az azonban biztos, hogy 1956
tavaszán, de még a nyár elején is volt Moszkvában, és igyekezett Mikoján
segítségét megnyerni a személyét fenyegető veszély elhárításához. Rózsa
velem
kapcsolatos „gyanúját” megerősítette az a tény, hogy Moszkvából történő
elutazásomkor Baljakin egy „búcsúztató küldöttséget” szervezett, ami azt
jelenti, hogy a kijevi pályaudvaron a szerelvény előtt egy 5–6 tagból álló
orosz
tiszticsoport állt (kollégák a katonai törv. orv. intézetből) vörös
rózsacsokrokkal, kis ajándékcsomagokkal, rázták a kezemet és csókolták
arcomat,
jobbról-balról, az orosz szokásoknak megfelelően. A jelenethez – melyet
utazótársaim a vasúti kocsik ablakából bámultak – hozzátartozik az is, hogy
ugyanakkor kullogott teljesen összetörve, civil ruhában (kék szövet,
diszkrét
fehér csíkozással) FARKAS Mihály. Egyesek később Pesten tudni vélték, hogy
turista utam tulajdonképpen egy „álcázott kiküldetés” volt azzal a KÁDÁRtóI
kapott megbízatásomnak megfelelően, hogy a moszkvai elvtársaknál MÜNNICH
Ferenc
(akkori moszkvai követ, családunk régi jó barátja, apám egyetemi kollégája)
bevonásával és segítségével „jól eláztassam a »Farkasokat«” (Mihály és
Vladimír), éspedig nem annyira politikai okból, mint inkább személyes
bosszúból,
mivel kapcsolatban nem annyira Vladimír vallatási módszereire kell gondolni,
mint inkább arra, hogy Kádár felesége miatt féltékenykedett F. V.-re, mert
felesége, MÁRIA korábban mint ÁVH-százados Vladimír beosztottja volt és a
„nacsalnyik” meg nem engedett módon közeledett az (akkor még) csinos és
elegánsan öltözködő fiatalasszonyhoz. Vladimír még ma is azt állítja, és
ezért
Kádár, különösen azonban közvetlen környezete a legvalótlanabb rágalmakkal:
fogkiverés, köröm-kiszakítás; herezúzás, szájba hugyozás vádolják őt és
terjesztik város–országszerte. És engemet is – a később megírandók alapján –
Kádár „közvetlen környezetéhez”, feleségének bosszúért lihegő rokonságához
soroltak. Az igazság azonban az, hogy Kádár – szavai szerint – Vladimírra
féltékeny nem volt ugyan, de való, hogy nem szerette. Ki nem állhatta, de
azért,
mert bosszantotta, hogy apja miként tolja feljebb és feljebb az ÁVH
ranglétráján. Itt utalnom kell arra, hogy Vladimír felesége Berei Vera volt,
Berei Andor és Andics Erzsébet leánya. Andics Erzsébet húgát, Andics
Gabriellát
pedig 1944 nyarán délután magánórákon én tanítottam, hogy le tudja tenni az
orvosi diploma elnyeréséhez szükséges ún. zárószigorlatot: 1945 után a
Bajcsy-Zsilinszky Kórház igazgató főorvosa lett. Gabit dr. Janikovszky Béla
évfolyamtársam küldte hozzám „bizalommal”, mert ismerte politikai
felfogásomat.
1945 után ÁVH-s ezredes lett - de nem orvosi, hanem nyomozói funkciókat
teljesített. Péter Gábor ún. belső köréhez (dr. Tímár István, dr.
Janikovszky
Béla, dr. Décsi Gyula, dr. Bálint István, Padányi Mihály) tartozott.
Janikovszky
volt dr. Szőnyi vallatója, „leleplezője” és így a Rajk per egyik (?)
elindítója.
Szőnyi azonban nem mondott mást, mint amit én (megint) már 1945 nyarán
tudtam
dr. Kuti (Kacander) Gyula kollégámtól, aki Svájcban tanult, ott szerzett
orvosi
diplomát. A Liliom utcában lakott és így 1945 nyarának estéin sokat
sétálgattunk
az „Üllői úti fák alatt” (Kosztolányi Dezső). Elmondotta, hogy Svájcban
kapcsolatban volt Szőnyivel és az akkori helyzetnek megfelelően minden
emigráns
igyekezett értesüléseit a szövetségesek hírszerzőinek továbbítani, abban a
reményben, hogy tesznek valamit a fasiszták feletti győzelemért. Amikor az
oroszok Jugoszláviát és Magyarország déli részeit elfoglalták, akkor
igyekeztek
mielőbb hazajönni, és kalandos utazással, Olaszországon keresztül a
jugoszlávok
vitték őket repülőn Szegedre. Ez az egész alapja Szőnyi és „csoportjának” az
amerikaiak, ill. Tito számára végzett „kémtevékenységének”. A Rajk-per
irataiban
az olvasható szó szerint, amit Kuti Gyula nekem már 1945-ben elmondott. Kuti
dr.-t is elítélték és jó pár évet ült.
A belső körhöz tartozó Padányi (Pilcz) Mihállyal 8 évig együtt jártunk a
miskolci gimnáziumba. 1936-ban érettségiztünk, ő műegyetemi, én orvoskari
hallgató lettem. 1944 őszén ő robbantotta fel Fehér Lajossal a Gömbös
Gyula-szobrot. Baloldali beállítottságú volt, a fegyveres ellenálláshoz
csatlakozott, és így nem csodálkoztam, amikor 1945-ben az ÁVH-nál találtam.
Nyomozási, vallatói munkára ab ovo alkalmas volt, mert apja a Monarchia
egyik
legjobb, legtanultabb kémelhárító századosa volt, és 1919-ben a magyar Vörös
Hadsereg - ha jól tudom - kémelhárító főnöke lett, miért később „kirúgták” a
Horthy hadseregből. Szakmájával azonban irodalmilag továbbra is foglalkozott
és
egy kétkötetes szakkönyvet írt a kémkedés módszereiről..
Padányi Mihály az ÁVH-tól a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, lett
annak
főmérnöke és mellesleg az ÁVH füle és szeme.
Nem pletykálni akarok, de mert van tapasztalatom különböző szakmák, szervek
„ténymegállapító” rendszereivel, jól tudom, hogy nemcsak az fontos, mit tud
a
beszámoló, hanem az is - és ez talán még fontosabb -, honnan tudja azt, amit
mond.
Janikovszky Béla már 1945 előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, ismerte
kapcsolatomat Kádár későbbi feleségének családjához. Farkas Vladimír
nősülése
után jó ideig a Berei családnál lakott, jó viszonyban volt Andics Gabival.
Nem
csoda, ha úgy gondolták a „Farkasok”, hogy én is
Kádár "közvetlen környezetéhez" tartozom és a történések véletlen; időbeli
egybeesése: azonos időben Moszkvában a Honvédelmi Minisztériumban,
katonatiszti
búcsúztatás a moszkvai pályaudvaron — alapján arra a téves következtetésre
jutott, hogy én is azok közéstartozom, akik Mihályt „eláztatták" Moszkvában.
Igaz ugyan, hogy kerestem a találkozást Münnich Ferenccel, de nem Kádár
megbízásából, hanem azért, mert 1956 májusában nem akartam Moszkvából
hazatérni,
az ottani törv. orv. intézetben prof. CSERBAKOV-nál, ill. az Össz-szövetségi
Eü.
Minisztérium Közp. Kutatóintézetében, prof. PROZOROVSKY-nál, a SZU törv.
orvostani főszakértőjénél akartam vagy egy fél évig dolgozni, hogy így
„erősítsem” pozíciómat Pesten, és sikeresebben tudjak harcolni ALAPY Gyula,
dr.
KELEMEN Endre és VIDA Ferenc ellen (akkor az Ig. M.-ban a bírói és ügyészi
felügyeleti osztály vezetője). Ezen pár hónapos moszkvai tartózkodáshoz
kellett
volna Münnich Ferenc segítsége, nem is annyira „hivatalos”, mint inkább
„magánjellegű”. Úgy gondoltam, hogy így viszonozhatja azokat a vakációs
napjait,
melyeket joghallgató korában nagyapám házában, szőlőjében töltött. A
találkozó
azonban nem jött létre, most már nem tudom, hogy bent volt-e a követségen,
de
feleségével, BERENYI Etelkával sem beszéltem. Moszkvai tartózkodásunk alatt
volt
egy zártkörű díszelőadás a Bolsoj Teáterben (Rómeó és Júlia) a külföldi
diplomaták, a május 1-jei ünnepségre érkezett külföldi küldöttségek és
nómenklatúra tagjai számára. Én a francia követség páholyában ültem, igaz,
nem
az első sorban, hanem a hátsó székek egyikén. A szünetben, a nagy
előcsarnokban
kerestem Münnich Ferencet, de itt sem sikerült vele beszélnem.
Talán nem kell külön kiemelnem, hogy az IBUSZ előírásainak megfelelően a
csoportvezetőnek tudnia kellett, hogy „Báránykái” hol vannak, és így Rózsa
„elvtárs” is tudta, hogy a Honvédelmi Minisztériumban vagyok, ill. megyek a
követségre Münnich Ferenchez.
Most vissza kell térnem oda, ahol a történések fonalát megszakítottam:
látogatás
a moszkvai Honvédelmi Minisztériumban, AVDEJEV orvos-tábornoknál.
Először megmutatta intézetét, bemutatott beosztottjainak. Nagy teremben
ültek -
hasonlóan, mint az amerikai filmekből ismert nagy szerkesztőségi hodályok —,
voltak vagy 30—40-en, mind törzstiszt, őrnagytól felfelé.
A törvényszéki orvostan minden fejezetének megvolt a specialistája, a célnak
megfelelően be-rendezett munkaasztallal.
Az intézet megtekintése után AVDEJEV fő-mérnöki szobájába mentünk és szakmai
kérdésekről beszélgettünk. Itt nem BALJAKIN volt a kísérőm, hanem az
Inturist
hivatalos tolmácsnője. Olyan magasrangú szovjet polgár külföldivel csak
oroszul
beszélhet, amit a hivatalos tolmácsnak kell átfordítani és természetesen a
külföldi beszédét is. A tolmácsok, meg az lnturist valamennyi alkalmazottja
a
KGB-hez tartozott. Ezért AVDEJEV nem beszélhetett velem „tanú” nélkül és
németül, bár tudott (múlt időben mondom, mert már meghalt). Elmesélt konkrét
esetet, kérte hozzászólásomat, kritikámat. Én egy ablak melletti fotelban
ültem,
a csatlakozó fal előtt állt egy könyvszekrény (talán összerakható Lingel),
alul
több kis fiókkal. Abban voltak akták és fényképfelvételek. Egyszer csak
AVDEJEV
- hogy kényelmesebb legyen - leült a padlóra a könyvszekrény előtt,
húzogatta a
fiókokat és nyújtotta nekem a fényképfelvételeket. Igazán komikus volt a
helyzet: egy fiatal külföldi terpeszkedik a fotelben és a „lábai előtt" ül
egy
szovjet generális. A tolmácsnő nem győzte szemét mereszteni. Ebben a
„családias”
hangulatú helyzetben kérdezi tőlem AVDEJEV: „Hol van a volt főnöke, Orsós
professzor?” - Mire én: „Hol? Hát az NSZK-ban, a katyni ügy miatt nem
maradhatott Budapesten.” Mire AVDEJEV dühösen kitörve: „Ne is említse ezt a
szart. (Így mondta ex verbis.) Nálunk minden gyerek tudja, hogy azt mi
csináltuk. Orsós-nak van igaza és Nürnbergben (ahol Katynt a németek
számlájára
írták) hazudott PROZOROVSKY. Ő volt ugyanis a nagy perben az orosz
orvosszakértő, mert ő végezte a második exhumálást a Szovjet Tudományos
Akadémia
égisze alatt és a Szovjet Tudományos Akadémia BURDENKO akadémikus vezette
„különleges bizottság” véleménye alapján állapította meg, hogy Orsós hamis
szakértői véleményt adott. Érthető ezért, hogy a moszkvai Tudományos
Akadémia
pesti „kirendeltsége”, az ún, Magyar, ún. Tudományos Akadémiának is 1949-ben
Orsóst ki kellett zárni tagjai közül.
AVDEJEV így folytatta: „Nem értem a magyar illetékeseket. Orsós a legjobb
szakemberünk és hagyják külföldön tengődni. Hívják azonnal haza.”
Ezért írtam előbb, hogy én már 1956-ban tudtam hitelt érdemlő orosz
személyiségtől azt megerősítve - amit mindig is tudtam -, hogy a katyni
tömegmészárlást a „dicsőséges Vörös Hadsereg” és nem a Wehrmacht követte el.
Nem hallgathatom el, hogy Katyn nem törvényszéki orvosi probléma, hanem
világtörténeti mérföldkő, mert annak alapján tartotta meg Sztálin és utódai
Hitler „ajándékait”: a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát,
Moldvát.
Az orosz-német háború kitörésekor - mint általánosan ismert --- a Londonban
működő legális lengyel kormány kérte Sztálint, hogy most mint „szövetséges”,
küldje Angliába az 1939-ben orosz hadifogságba került lengyel tiszteket. Kb.
15
000. Sztálin a legkülönbözőbb – írásban megőrzött – hazugságokkal igyekezett
megindokolni a tisztek szabadon bocsátásának, utazásainak elmaradását.
1943-ban
azonban kiderült a valódi ok: nem utazhatnak a tisztek, mert már 1940 óta
halottak. Akkor pedig még nem volt német katona orosz földön. Sztálin ezt a
megállapítást a Vörös Hadsereg „becsületét” (??) sértőnek mondotta, nem
ismerte
el a londoni legális lengyel kormányt, megszakította a diplomáciai
kapcsolatot,
és egy új kormányt képezett Moszkvában élő lengyel kommunistákból. Ezek
később
mint „Lublini Kormány”, lemondtak Kelet-Lengyelországról és Sztálin a
területveszteségért a lengyeleket Kelet-Poroszországgal és a nyugati
határnak az
Odera–Neise vonaláig való kitolásával pótolta.
Ízléstelennek tartom, hogy a lengyelek mindig csak a nyugati határ
garantálásáról, vagyis a Sztálintól kapott háborús zsákmányról beszélnek, de
mélyen hallgatnak Kelet-Lengyelországról. Az oroszok felé mukkanni sem
mernek.
Nap mint nap állnak elő újabb meg újabb anyagi követelésekkel a németek
okozta
háborús pusztítások fejében. Valójában az oroszoktól kell nekik kárpótlást
kérni, mert Sztálin engedélye nélkül (Molotov–Ribbentrop paktum) nincs
második
világháború. Sztálin azonban azt már 1930 óta tervezte: egy általános
európai
háború keretén visszaszerezni mindazon területeket, melyekről Lenin 1917-ben
lemondott azért, hogy a német vezérkar segítségével és pénzével hatalomra
juthasson. Ezért tartották – és tartják ma is – az orosz patrióták Lenint
hazaárulónak, megfizetett német ügynöknek.
Katyn és Kelet-Lengyelország azért tartozik témánkhoz, mert mutatja, milyen
trükkökkel dolgoznak az oroszok. Analóg a módszerük 1956-tal:
„ellenforradalmat”
organizálnak Magyarországon azért, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés
egyik
paragrafusára hivatkozva továbbra is az országban maradjanak.
AVDEJEV-nél tett látogatás után BALJAKIN-nal együtt hagytam el a Honvédelmi
Minisztérium épületét. Előtte állva kérdezte BALJAKIN: „Mit csinál ma
délután?”
Mondtam: ,;Megyek az egyetemi törv. orvostani intézetbe CSERBAKOV
professzorhoz,
ott fogok egy kis előadást tartani a magyar törv. orvostan történetéről."
Mire
BALJAKIN, tehát egy orosz alezredes, egyenruhában, Moszkvában, a Honvédelmi
Minisztérium előtt: „Mit keresel te ezeknél a tetves oroszoknál?”
Valószínűleg
nagy szemeket meresztve bámultam rá, mert mindjárt folytatta: „Én nem vagyok
orosz, tatár vagyok, Kazanyban születtem a Fekete Szűzmária városában” – s
közben öklével verte a mellét.
Valószínűleg tatár származása miatt volt szimpátiája a magyarok iránt és a
pályaudvari búcsúztatáskor mondta: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a
Keleti pályaudvaron mondottam."
Hogy mire célzott, mire figyelmeztetett már 1955 őszén, azt csak 1956 okt.
23-a
után értettem meg.
Ugyanígy voltam a „forradalmi úton megváltozik"-kal is, amit KÁDÁR JÁNOS
mondott
nekem 1956 júl. 18-án, egy szerda délutáni napon a Pest megyei Pártbizottság
Arany János utcai pártházában.
Előzmények a következők: 1956 nyarának elején fülembe jutott, hogy
Gegesi-Kiss
Pál, az orvosegyetem rektora olyan kijelentést tett volna, hogy én már 10
éve
vagyok a törv. orvostani intézet adjunktusa és ezért nem ártana, ha átvenném
egy
nagyobb vidéki prosectura vezetését. Mindjárt tudtam, hogy Kelemen Endre
ügyködik ellenem Alapy Gyula segítségével Gegesi-Kiss Pál-nál. A harc már
1945
óta folyt köztem és Kelemen Endre között, mert nem voltam hajlandó tűrni
hibás
vagy tudatosan hamis orvosszakértői véleményeit, aminek az lett a
következménye,
hogy Alapy Gyula szerint: „Tamáska akadályozza a szocialista
igazságszolgáltatást”, el kell tüntetni a színről, vagy fegyelmi eljárással,
vagy pedig bele kell „keverni” valamelyik kémperbe, először mint tanút,
aztán
mint vádlottat.
10 év alatt sok mindent megéltem, de nem reagáltam rájuk. Amikor azonban
Gegesi-Kiss kijelentéseiről értesültem, úgy éreztem, tennem kell valamit.
Korábban soha protekciót nem vettem igénybe. 1956 júliusában így láttam,
hogy
elérkezett az alkalmas időpont a Kelemennel való leszámolásra. Akkor lett
ugyanis Kádár János a politikai bizottság tagja, a párt főtitkár-helyettese,
Őt
ártatlanul börtönbe csukták, ő ismeri az Igazságügyi Minisztérium által
meggyalázott jogszolgáltatási normákat, előírásokat, és ugyanazon véleményen
van, mint azt Tordy Lajos „Szaggatott Krónika” c. visszaemlékezéseiben írja,
nevezetesen, hogy az igazságszolgáltatás zsiványok kezébe került, bűnözök
ülnek
az ügyészi és a bírói székben, míg ugyanakkor ártatlanok a vádlottak padján.
1956 július első felében felhívtam tehát telefonon Kádár Jánost a Pest
Megyei
Pártbizottságon és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány dologról
részletesen
elbeszélgetni. Mire Ő, szószerint: „Jöjjön szerdán du. 4 óra után, ugyanis
az
az én ún. szabad szombatom, akkor senkinek nem szabad zavarnia, tehát tudunk
nyugodtan beszélni.”
1956 júl. 18-án, szerdán délután 4 óra után beléptem az Arány János utcai
pártházba és mentem Kádár dolgozó szobájába. Nagy, majdnem teremszerű
helyiség
volt, de kevéssé bebútorozva: íróasztal, könyvszekrény és egy bőrgarnitúra
dohányzóasztallal. Az üdvözlés után leütünk a kényelmes, nagy fotelokba
és – a
szokásnak megfelelően – általános, de közömbös szöveggel indult a
beszélgetés.
Azután rátértem az egyetemi állapotokra, a hallgatók hangulatára.
Itt mindjárt meg kell mondanám, hogy a legalább négyórás „beszélgetés”
lényegileg monológ volt, mert jóformán mindig csak én beszéltem, KÁDÁR alig,
legfeljebb hümmögött. De – úgy tudom – ez a politikusok metódusa, ők
elsősorban
adatokat, tényeket szeretnek hallani a beszélő-partnertől, maguk azonban
szófukarok, nehogy valami kötelező vagy félremagyarázható kijelentést
tegyenek.
Aztán rátértem a magyar, ún. igazságszolgáltatásra és megtörtént esetekkel
igazoltam KELEMEN Endre ig. orvosszakértő káros működését, aki nemcsak
„futószalagon” gyártotta á hamis véleményeket politikai vagy politikai
jellegű
perekben, de az 50-es években Magyarországon még a gyógyító orvosi munkát is
hátráltatta azáltal, hogy az ügyészség segítségével műhiba gyanúja címén
minél
több kórházi halottat igyekezett boncoltatni, azzal a meggondolással, hogy a
foglalkozástól eltiltott ügyvéd felhajtója, üzletszerzője, pénzt tud
kizsarolni
a beijedt orvostól egy „kedvező” záróvéleményért. Minden „beavatott” tudta
ezt,
de ALAPY csak nevetett, amikor HOCHVALTER r. őrnagy, a Főkapitányság
életvédelmi
osztályának vezetője mindezeket írásos jelentésekkel bizonyította. A
rendőrség
„bizalmi csoportja” (belső elhárítás) ugyanis Hochvalter utasítására
figyelés
alá vette Kelemen működését.
De jól tudta ezt DOLESCHÁLL Frigyes egészségügyi miniszter is, „de tenni nem
mert” (Szabolcska Mihály) mind a sváb legények a salzburgi csapszékben.
Engem
bíztatott, hogy folytassam harcomat Kelemen ellen, ő azonban csak a
kulisszák
mögött állhat segítségemre, és pedig azért, mert „cukorbeteg a fiam,
diétásan
kell étkeznie, napi 500g prágai sonkára van szüksége, amit én csak a
miniszteri
fizetésből tudok fedezni. Kelemen ’jó kapcsolatait’ tudva, nem
kockáztathatom
miniszteri állásomat, mert a fiam halálát is jelentheti.” Az 500g prágai
sonka
mutatja országunknak azt a lesújtó állapotát mely az 56-os események második
fázisának kialakulásához vezetett.
Szerintem ugyanis 1956 klasszikus, három felvonásos görög tragédia volt: I.
Kifejlés. II. Tetőzés, III. Bukás.
Adatokkal megalapozott elméletemről később írok egy történész szakvéleményt;
pillanatnyilag csak a Kádár-beszélgetés, meg az 500g prágai sonka miatt
„szúrtam
be”.
Tehát folyt a monológom Kádárral, hasonló konkrét példákkal és az ő
válasza –
rövid és sztereotip – rendszerint az volt: „Igen, vannak még hibák, de azért
nem
a párt felelős, az ideológia és a rendszer helyes, hanem egyes személyek,
akik
hibákat követnek el.”
Próbáltam „felhergelni", provokatíve mondottam neki: „Nem értem, hogy tud
maga
Rákosi Mátyással egy asztalhoz leülni, tanácskozni azzal a bitanggal, aki
magát
börtönbe csukatta, ahol kiverték a fogát, letépték a körmét, összezúzták a
heréjét (a kikosarazott Vladimír bosszúja), szájába hugyoztak. Nem reagált.
Nem
mondott sem igent, sem nemet. Úgy tudják, hallgat, nem beszél a
történtekről,
mert nem akarja, hogy megaláztatása nyilvános téma legyen. Akkor pl. úgy
beszélték — lehet, hogy csak legenda --, egy pb-ülésen felhozta az ÁVH
kegyetlen
módszereit, mire Rákosi „ellenséges propagandának” mondotta a hamis
vádaskodásokat. Kádár erre kivette szájából a felső protézisét és a
tanácskozó
asztal sima lapján a szemközt ülő Rákosihoz csúsztatta, mint a vadnyugati
filmek
bárjában a whiskys poharat szokás.
Felemlítettem börtönbeli megveretését azért, mert úgy tudtam, hogy amikor az
családja tudomására jutott, panasszal fordultak a párt vezetőségéhez.
Kelemen
Endre vizsgálta volna meg a börtönben és „sértetlennek” véleményezte.
Minden erőlködésem hiábavaló volt. Közismert jéghideg nyugalmából nem tudtam
kilódítani. Már sötétedett kint, amikor szó szerint a következőket mondta:
„Maga jól tudja, hogy Jézus Krisztus az Isten fia volt ás mégsem tudta
megváltani 33 év alatt a világot. Mi, kommunisták nem vagyunk istenfiak és
még
csak 10 éve vagyunk uralmon, nem várhatja el, hogy már minden rendben legyen
az
országban.” {Kádár „nagy bibliás volt. Már börtön előtt is. Pártgyűlési
beszédjeiben gyakran idézett a Biblíából. Ezért a nagy „nyelvcspásokkal”
magát
minden személyi változáskor a felszínen tartó Apró Antal pártközponti
tanácskozáson, hogy Rákosi Mátyást megnevettesse: „Milyen kár, hogy nincs
jelen
Kádár elvtárs, biztosan megtalálná a kérdéshez álló megfelelő bibliai
idézetet.”)
A fent írt „kenetteljes” szavaira én olyan dűhős lettem, hogy az asztalra
csaptam és szó szerint a következőket mondottam neki: „Ha te ilyen
hűlyeségeket
beszélsz, akkor nincs értelme velem tárgyalni.”
Felugrottam a fotelből és gyors léptekkel mentem az ajtó felé.
Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felső
karomat megfogva visszahúzott és szó szerint a következő történelmi
fontosságú
kinyilatkoztatást tette:
„Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon
nyugodtan – és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is --, elárulom
magának,
hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni.”
Nos, most már világos információm forrása. Úgy gondolom, elég hiteles
Erre én BALJAKIN 1955 –beli „figyelmeztetésére” alapozom véleményemet,
miszerint
1956 októberében Budapesten
sem forradalom,
sem ellenforradalom
nem volt, hanem egy államcsíny.
A tétel levezetéséhez, bebizonyításához a következő adatokat, tényeket
használom
fel:
1. A történelmi eseményeknek hosszú, sok évre visszanyúló gyökerei vannak.
Az
1956 október 23-i magyar események magvait Párizsban vetették el 1947
február
10-én. Ekkor kötötték meg a magyar—szovjet békeszerződést, melynek
következtében
megszűnt a hadiállapot Magyarország és a SZU között, a „megszálló” csapatok
elhagyták az ország területét, de visszamaradhattak ún. útvonalbiztosító
egységek, mert Ausztria egy része továbbra is orosz megszállás alatt maradt
és
ezen csapatok ellátása a Csap—Budapest—Bécs vonalon történt. A
békeszerződésben
azonban azt is aláírták, hogy. az osztrák békeszerződést követően egy éven
belül
az ,,útvonalmódosítók" is kitakarodnak.
2. Ismerve az oroszok mentalitását — 70 év alatt soha szavukat,
szerződéseket
be nem tartották —, eleve nem gondoltak a kivonulásra. Ellenkezőleg, a
Tito-ügy
idejében lényegesen megszaporodtak az „útvonalbiztosítók”, noha Jugoszlávia
lerohanásával a magyar honvédséget akarták megtisztelni. (De ez egy más
fejezet
hazánk szomorú háború -utáni történetében)
A „megbonthatatlan” szovjet-magyar „barátság” más szóval az örökös
megszállás
érdekében beleépítettek, belecsempészek a békeszerződésbe egy paragrafust,
mely
lényegileg az egész szerződést annullálta, egy értéktelen papírdarabbá
degradálta. Kikötötték, hogy amennyiben fennáll a „fasizmus”
visszaállításának
veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni. A „veszély” megítélése
az ő
szájuk ízétől függött
és a „visszatéréshez” nem igényelték a magyar kormány „behívását’, az az ő
szuverén joguk volt a „nemzetközi jog” szerint is elismert békeszerződés
alapján.
3. 1955 május 15-én – 10 év vajúdás után—megszületett az osztrák
semlegességi
szerződés. A szerződés megkötéséig eltelt 10 év, és maga a „szerződés”
mutatja
az imperialista orosz politika valódi arcát. Ilyen „szerződésre” a
nemzetközi
jog szerint semmi alap nem volt, mert Ausztria nem üzent háborút a
Szovjetuniónak, vele harcban nem állt, és ha németek üldözése következtében
orosz csapatok kerültek Ausztria területére„ azt az „üldözés” befejeztével
azonnal el kellett volna hagyniuk. 1945-ben minden jogérzékkel rendelkező
ember
így gondolta, hiszen Ausztria volt Hitler első áldozata. Az Anschluss-szal
megszűnt az önálló osztrák állam, Németország tartománya lett és így a
„felszabadított”, ismét szuverénné lett Ausztriát nem lehet Hitler
cselekeText
Box: Text Box: deteiért felelőssé tenni. Nem így az oroszok:Csak
akkor-voltak hajlandók Ausztriából kivonulni, ha Ausztria semleges lesz és
azonfelül még háborús kárpótlást is fizet a Szovjetuniónak. Az orosz
szemtelenségnek a magasiskolája a semlegességi szerződés.
4. Még ma sem tudott okokból 10 évi huzavona után – váratlanul, mert senki
sem
remélte – létrejött az osztrák semlegességi szerződés 1955 május 15-én,
aminek
az kellett, hogy legyen automatikusan a következménye – a párizsi
szerződésben
vállalt kötelezettségnek megfelelően, hogy 1956 őszén Magyarországnak
oroszmentesnek kellett volna lennie.
Ez azonban stratégiailag lehetetlen volt. Az orosz csapatoknak Ausztriából,
Magyarországból való távozása azzal egyenlő, hogy á Varsói Szerződés
államainak
délnyugati szárnya nyitott kapuvá válik, mert Csehszlovákiában, Ausztriában,
Magyarországon, Jugoszláviában nincsenek orosz csapatok. Az ausztriai
kivonulás
tehát úgy kellett megrendezni, hogy egy időben a ,nyitott kaput" becsukni
Magyarország változatlan megszállásával.
És erre „jogos" lehetőséget adott a fasizmus visszatérésének veszélye. Nem
kellett ahhoz semmi más, csak ügyesen, agent-provokatőrök segítségével
kiváltani. A KGB-nek nagy gyakorlata van az 1956-os „ellenforradalomhoz”
hasonló népi megmozdulások szervezésében, kivételezésében. Magyarországon
különösen könnyű .volt a helyzet, mert segítségre állt az egész apparátus:
párt,
rendőrség, AVH, honvédség, hiszen az államcsínnyel elsősorban saját bőrüket
és
összelopott vagyonukat tudták menteni. Nagyon is jól tudták, hogy az oroszok
kivonulása egyet jelent bitorlott hatalmuk összeomlásával, mert nem a nép
bizalmára, hanem az orosz szuronyokra volt alapozva.
A pártközpontban az volt a nagy kérdés: mi a teendő, hogyan lehet
„átmenteni” egészben vagy részben a párt uralmat, szerepét. A vélemény, az
elképzelés általában az volt: szelepeket kell nyitni, az évek alatt
felhalmozódott feszültséget lassú folyamatossággal kiengedni. Ha az oroszok
kivonulása után az „átmenet” rohamosan történik, akkor az robbanásszerű
lesz.
Honnan tudom mindezt? Családi kapcsolataim adják meg a feleletek.
Sógorom volt Lukács (Rosenberg) Iván, aki a Tüske u. 8. sz. alatt
lakott.
100% -os zsidó volt, banktisztviselő és, a zsidó törvények idejében
állásából
elbocsátották. Iván rokoni kapcsolatban állt Szilágyi Pál
textilkereskedővel, a
rádióriporter Szilágyi János apjával. Szilágyi Pál is zsidó volt és így
neki
is be kellett csukni a boltot. A katasztrofális következmény úgy lett
elhárítva, hogy feleségem, Lukács Krisztina – Rosenberg Iván felesége:
Lukács
Ilona nővére – feladta Text Box: -ett Text Box: gyógyszerészi
foglalkozását és
mint 100%-os ,,árja” átvette a textilbehozatali irodát és tudott a
jövedelemből
két-három zsidócsaládot ellátni, támogatni.
Szilágyi Pál felesége Grampoch Lenke, akinek a huga, Ila, Virág
Károly
felesége volt. Virág Károly szintén a Tüske u. 8. sz. alatt lakott,
szerény,
kertes családi ház emeleti kétszobás lakásában. Lukács Ivánnak a
földszinten
volt háromszobás lakása. Virág Károly tanult mestersége szerint szobafestő
volt, és mint ilyen, APRÓ Antal jóbarátja, mellesleg azonban KÁDÁR Jánossal
együtt a illegális kommunista párt egyik vezető személyisége. Sógora,
Szilágyi
Pál a párt pénztárosa, illetve később (1945 után) a Gazdasági Osztály
vezetője,
majd követ Dél-Amerikában, kereskedelmi attasé Stockholmban. Virág Károlyt
1944
nyarán elfogta a Gestapo és valószínűleg Komáromban, 1944 őszén agyonlőttek.
Így özvegye, Grampoch Ila „nemzeti nyugdíjas” lett és mert gyermek nem volt,
APRÓ Antal hátartását vezette, nevelte az Apró-gyerekeket, mert Apróné Klári
is
dolgozott. Ő 1937-38-ban Moszkvában a KOMINTERN-iskolában kapott kiképzést
agitációra és pártszervezésre. Az iskolának csak külföldi tagja, tanulói
voltak
és fő feladatuk volt a külföldi kommunista pártokban „felügyelni” és a
moszkvai
pártközpontnak jelentéseket tenni. Természetesen egyben KGB ügynökök is
voltak.
Apróné kezdetben a BM-ben dolgozott, később kerületi párt titkár lett.
Apró
Antal – emlékezetem szerint – akkor a Bimbó úton lakott, Virágnénak csak le
kellett sétálnia a Tüske utcából az Apró villához.
1950-tól 1960-ig hétvégeken, szombat vagy vasárnap délutánokon –
tavasztól őszig – gyakran voltam a Tüske utca 8-ban, pingpongoztunk,
uzsonnáztunk. Virágné is köztünk, és olykor jött Szilágyi Pál is
feleségével, a
szőke vagy hidrogénezett Lenkével, míg Ila sötét, majd fekete hajú volt. A
hölgyek csevegtek, a férfiak – Lukács Iván, Szilágyi Pál és én –
természetesen
főleg politikáról beszéltek. Nemcsak Szilágyi Pálinak, mint diplomatának
voltak
jó értesülései, de Lukács Ivánnak is, mert az ARTEX külföldi piackutatója,
piacszerzője lett és hónapokat töltött hol Londonban, hol Stockholmban.
Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után az volt a
beszédtéma: mi
lesz, ha az oroszok Magyarországot is kiürítik? Érdekelve voltak mind a
ketten,
Lukács Iván és Szilágyi Pál, nemcsak azért, mert zsidók voltak. A pesti
zsidók
között az osztrák semlegességi szerződést követően valóságos pánik tört ki,
magyarországi pogromtól féltek.
Gondolom, az olvasó nem tart antizemitának, hiszen már eddig is
elárultam, hogy zsidó sógorom volt és ehhez a tényhez – objektivitásom
alátámasztására – kiegészítésül még hozzáfűzöm, hogy 1944 március 19-ét
követően
életem kockáztatásával több zsidót mentettem a deportálástól. Ezek ellenére
is
azt kell mondanom – és sok zsidó is azt véli --, nem volt helyes az a
telhetetlenség, mellyel 1945 után a zsidpk minden vezető állást, fontos
funkciót
a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben, különösen az
ÁVH-ban, de
az egyetemeken, az Akadémiában, a Kultuszminisztériumban stb. stb., maguknak
kaparintottak és így a 45 éves orosz megszállás nem egy proletár, hanem egy
zsidó-diktatúrával lett azonos. Sokan beszéltek zsidó-rasszizmusról és
népszerű
volt a következő vicc: „ Mi a különbség a jeruzsálemi és a pesti kormány
között?
Az, hogy a jeruzsálemi kormánynak van egy arab tagja is.” A pesti kormány
akkor kivétel nélkül zsidókból állott, tehát nem volt „még egy” magyar tagja
sem. Így érthető az az aggodalom, hogy az oroszok kivonulását követő
rendszerváltozásban a 10 év szenvedéseiért, megaláztatásáért felelősséggel
tartozó és megbüntetendő személyek jórészt és elsősorban zsidók lesznek.
Megválaszolandó kérdés és egyben feladat volt: hogyan lehet az elvárhatókat
elhárítani, vagy legalább mérsékelni. A megoldást a párt vezetősége a
lassú, de
permanens „átmenetben” (átmenésben) látta.
Ennek a taktikának egyik első része volt a Petőfi-kör létrehívása.
Sokat
beszélnek ma a Petőfi-kör „forradalmi” szerepéről, de hallgatnak arról, hogy
a
pártközpont „leányvállalata” volt, az „áthangolás” szerepével. A
pártközpontban
Kiss Károly volt irányítója és felelőse a Petőfi-körnek. Ő tehát Kiss
Károly
írta elő a „vitaindító” témát, az előadót, de még a közbeszólók személyét
is. A
meggyőződéses TÁNCZOS Gábor csak azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást
kapott. A Petőfi-kör működtetésével kapcsolatban az volt a PÁRT
elgondolása,
hogy zárt legyen, s a különböző, főleg értelmiségi érdekcsoportosulások
képviselői, büntetéstől való félelem nélkül kimondják, kikiabálják sokéves
sérelmeiket, csalódásaikat. A becsapott, elnyomott és kizsákmányolt
munkásosztály számára ugyanezért voltak már évek óta az „államilag
támogatott”
hétvégi labdarúgómeccsek, a régi „panem et circenses” római politika
„szocialista” változata. Az volt a hétvégi gőzkieresztő szelep, ott
kiordíthatta magát az egész héten át dühöngő, rosszul fizetett,
társbérletben
őrlődő, élelmezési, bevásárlási nehézségekkel küzdő dolgozó, akinek azonban
azt
kellett énekelni: „ Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember
érzi,
hogy szabad!”
Az „írók lázadása” sem volt őszinte, vagy spontán. Ma már
nehéz
megállapítani, bizonyítani, hogy az Írók Szövetsége, illetve annak
valamelyik
tagja kapott-e utasítást a pártközponttól. De még elképzelni is nehéz a
„megtérését” annak a MÉRAY Tibornak, aki szerint az elvetemült amerikaiak
halálos betegséget létrehozó baktériumokkal fertőzött cserebogarakat szórtak
le
Korea hómezeire. Minden bizonnyal nem volt meggyőződéses kommunista –
Sztálin-díjas ACZÉL Tamás kollégájával együtt --, hanem csak bértollnok, aki
a
mindenkori fizető gazdáinak szája íze szerint írt és ír. Rájuk is illik,
amit a
Szabad Nép 1956 októberében írt: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben,
hazudtunk
este”. Ha a lélek mérgezői nem is kaptak direkt utasítást a párttól, voltak
annyira intelligensek, hogy mint jó orrú patkányok, kellő időben
megszimatolták
az oroszok kivonulását követő veszélyt és igyekeztek menekülni a
Dávid-csillagos
vörös gályáról, melynek alsó traktusában az Internacionálé ütemére húzták a
nehéz evezőlapátokat egy, az önállóságától megfosztott ország lakói.
Érezték,
hogy hamarosan, a sors iróniájaként, történelmi fintorként, rájuk üt vissza
Petőfinek általuk korábban sokszor idézett sorai:
Habár felül a gálya,
S alul a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Igyekeztek tehát még a „tenger feltámadása” előtt, a várható
népfelkelés
előtt maguknak jobb pozíciót biztosítani a soron következő rendszerben.
Az írók pálfordulása – nem pedig lázadása – azonban jól jött a
pártnak, mert akarva, nem akarva elősegítette a mesterséges
„ellenforradalom”
megszervezését, alkalmas volt a kulisszák mögött álló párt szerepének
elkendőzésére és egyben az „ellenforradalom” leverését követő –
„forgatókönyvi”
előírások szerinti kötelező – leszámolásokhoz bűnbakokat szoláltatott.
A Petőfi-kör vitatkozói, mármint a be nem avatottak, abból a
naivan
téves elgondolásból indultak ki, hogy az osztrák semlegességi szerződéshez
hasonlóan az oroszok a párizsi békeszerződést betartva, Magyarországot is ki
fogják üríteni, és azt követően visszaáll az 1949 előtti koalíciós állapot,
kormányzat, melyben a „baloldali blokk” (Kommunista, Szocdem., Parasztpárt)
elég
erős lesz ahhoz, hogy megőrizzék a „szocializmus vívmányait”. Az oroszoknak
azonban eszük ágában sem volt Magyarországot kiüríteni. Nem tehették,
stratégiai okból. A párt sem mondhatott le jelenlétükről. Baden bei
Wienben
már 1955 nyarán megtervezték maradásukat, amit „legalizálni” tudtak a
párizsi
békeszerződéssel, annak a „fasizmus visszatérésének veszélyével” kapcsolatos
paragrafusával. Ezt bizonyítja BALJAKIN 1955 őszén tett kijelentése.
Nyilvánvaló, hogy az osztrák szerződés megkötetésekor az orosz főhadiszállás
tisztjei megvitatták Ausztria kiürítésének magyarországi vonatkozásait.
Én úgy tudom, hogy az ausztriai orosz csapatok lényegileg nem
„hazamentek”, hanem áttelepedtek Magyarországra, főleg a Dunántúlra.
1955-ben.
de meg 1956 eleien épületeket foglaltak le itt oroszok számára; kaszárnyák,
internátusok, szociális gondozottak, öregek menhelyeit; sőt még börtönt is.
Úgy gondolom, hogy ma nincs akadálya azt megállapítani, hogy 1955-ben hány
orosz
katonai szerelvény érkezett és hány hagyta el Csapnál az országot. A
Honvédelmi
Minisztérium illetékesei talán lesznek olyan „őszinték”, hogy elárulják az
1955-öt követően Magyarországba érkező orosz egységek számát és
elhelyezését. Az
„elhelyezés részét képezte az ausztriai orosz csapatok hadianyagának
tárolása.
Ilyen célra 1955-ben lefoglalták az oroszok a gödöllői kastély gazdasági
épületeit; istállók, magtárak. A hadianyag 1989-ben még ott volt.
Ezek olyan tények, tárgyi bizonyítékok, melyek igazolják, hogy az 1956
október
23-i „ellen-forradalmat” az oroszok már 1955-ben megtervezték,
kirobbantották,
leverték – és maradtak.
Ezért van az, hogy a mai orosz államvezetőség nem hajlandó nyilatkozni 1956
október 23-ról, annak ellenére, hogy a Parlament hivatalos úton kérte ezt.
A
kérés teljesítését 1991 júniusában azzal az indokolással utasították el,
hogy a
történtek felelevenítése, tisztázása ártana a magyar-szovjet jó viszonynak.
Ma egy kicsit már továbbmennek. Októberben beismerte a SZU
külügyminisztériumi
szóvivője, hogy 1956-ban hibás volt az orosz beavatkozás és az a nemzetközi
jog
megsértésével történt. Részletes megbeszélésre azonban most sem volt
hajlandó,
diplomatikusan elködösítően beszélt és a csel az volt, hogy a „változatlan
orosz
álláspont ismert” és éppen ezért nem szükséges a megtörténtekről beszélni.!
Forradalom, ellenforradalom, államcsíny nem lehetséges némi lövöldözés
nélkül.
Különösen nem lehetett 1956 őszén Pesten, ahol a világ közvéleményének meg
kellett mutatni, hogy fasizmus, fehérterror, antiszemitizmus van, ölik a
zsidókat, a kommunistákat és ezért az oroszok beavatkozása, maradása jogos.
Fegyver azonban nem volt a polgári lakosság kezében. 1945 óta a
legszigorúbban
– kezdetben akasztással – büntették a fegyverrejtegetést. Az
„ellenforradalmárok” kezébe elhihető módon jusson fegyver. Ezért Kopácsi
Sándor
olyan utasítást adott a rendőrüknek, hogy „megtámadásuk” alkalmával minden
ellenállás nélkül, azonnal adják át fegyvereiket az „ellenforradalmároknak”.
1956 október 23-án este 8 és 9 óra között a saját szememmel láttam a Madách
körúton, amint a „kék” rendőrök osztogatták a puskákat az
„ellenforradalmároknak”.
Ilyen vonatkozásban MALÉTER Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a
katonai
szolgálatra behívott „megbízhatatlan” személyekből (paraszt-,
kulákgyerekek),
kiknek kezébe fegyver nem adható, alakított munkászászlóaljak parancsnoka
volt.
Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt. A laktanyában igen kevés fegyver
volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át
megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába, és majdnem
hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a
Kilián
laktanyában levő munkászászlóaljnak is fel kellett lázadnia — a tervnek
megfelelően -- és az „ellenforradalmárok” oldalára állni. Meg is történt,
Maléter jóváhagyásával. Tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Józan
ésszel
nem érthető, hogy egy, az országa védekezését vezető, irányító
hadügyminiszter
az ellenség táborába megy személyes tárgyalásra és hozzá minden előzetes
biztosítás, védelem nélkül! Időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz
támadáskor ne kelljen intézkednie??
Az „ellenforradalmi” fegyveres zendülés nem érhette meglepetésszerűen a
pártot
és a kormányt, mert SZŰCS Miklós vezérkari ezredes már október 20-án
parancsot
kapott a honvédelmi minisztertől, hogy szerkesszen meg egy riadótervet, és
gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel
egy
várható „ellenforradalomra”.
Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban
tanácsadóként működő orosz altábornagy, TYIHONOV már tudta, hogy Budapesten
„ellenforradalom” van, melynek leverésére a magyar honvédség képtelen, és
ezért
szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges, és anélkül, hogy előzetesen
bárki magyarral beszélt volna, felhívta ANTONOV hadseregtábornokot, a Varsói
Szerződés vezérkari fönöket és engedélyt kért tőle a székesfehérvári
gépesített
hadtest Budapestre való rendelésére és az „ellenforradalmi” erők elleni
bevetésére. Antonov az engedélyt megadta!
Tehát nem Hegedűs András, nem Marosán György vetette tűzbe az orosz
csapatokat,
hanem Tyihonov, éspedig minden előzetes megbeszélés, kérés, engedély nélkül.
Egy ilyen nagy horderejű, világpolitikailag is kiható intézkedést azonban
saját
szakállára még egy orosz altábornagy sem tesz, ha előzőleg nem lett
megtervezve,
és Tyihonov feladata csupán az akció időpontjának meghatározása volt.
Megindultak tehát a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai, hogy
kellő
időben, kellő helyen legyenek a „forgatókönyv” szerinti bevetésre.
Ismeretes,
hogy Erdélyben már október 20-án szovjet egységek indultak a magyar határ
felé.
Megbízható, a dolgokba, a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg
KISZ-tagok,
egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök is munkába kezdtek. Antiszemita
feliratokat
firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak, tolták az
eseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló „ellenforradalom” felé. A
kormány
majd naponkénti átalakítása is azt volt hivatva bizonyítani, hogy
„jobboldali”
erők a hatalom megszerzésére törekszenek. Nagy Imre és Kádár szerepe nem
tisztázott. Minden valószínűség szerint összejátszottak kezdettől a
pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális
érdeke
volt, hogy a párt, a rendszer uralmát biztosító orosz megszállás ne szűnjön
meg.
Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a „rendezőktől”. Egyrészt
alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, vagyis arra,
hogy
a párt „reformkommunistái” is a Rákosi-klikk, az oroszok ellen fordul,
másrészt
az „el-lenforradalom” leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így
leszámolni a régi ellenfelekkel, hiszen „ellenforradalmi magatartásuk”
bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, elítélésük nem volt
megalapozatlan.
Nagy Imre sorsa beteljesült. Kádárt megmentette Münnich, aki mint
KGB-generális,
az államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. Kádár ugyanis Nagy
Imréhez
hasonlóan a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich — akarata
ellenére
— a szovjet követségre vitte, mert őt találták alkalmasnak a történések
továbbvitelére.
--
Üdvrivalgással:
KEA.
_______________________________________________
Grem mailing list
Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
--
Ezt az e-mailt átvizsgálta az Avast AntiVirus szoftver.
www.avast.com
További információk a(z) Grem levelezőlistáról