[Grem] Orosz történelemtankönyvek kapcsán

[KEA]

Kedves Levtársak!

Belefutottam Kohán Mátyás cikkébe a Mandineren:
https://mandiner.hu/kulfold/2023/08/je-de-meglepo-oroszorszag-nem-a-baratunk-bar-ezt-hetvenes-iq-folott-eddig-is-mindenki-tudta

...és hézagos emlékezetem kereke megindult. Emlékszem, olvastam egyszer nagyon 
régen, még az ősidőkben valakinek a visszaemlékezésében, hogy az ötvenhatos 
forradalom előtt figyelmeztette egy "szovjet" kollégája, hogy vigyázzon, mert 
változások lesznek, és nehogy "elgaloppírozza magát". Épp meg akartam kérdezni a 
lista (hivatásos és amatőr) történészeit erről, aztán gondoltam, hogy egy 
guglizást megér. Megért, itt van alább...


=== === ===

Ötszáz gramm prágai sonka
— A magyar 56 háttere —


Hunnia, 1994.10.25. -- Dr. Tamáska Lóránd
http://www.magtudin.org/Otszaz%20gramm%20pragai%20sonka.htm


A memoár befejezetlen. Legalábbis dr. Tamáska Lóránd ennyit küldött el a Hunnia 
részére Aachenből. Utána pedig rövidesen meghalt.

Van-e összefüggés a két esemény között, nem tudjuk. Az viszont bizonyos, hogy a 
kézirat szerkesztőségünkből hónapokra eltűnt, hiába forgattunk föl érte mindent 
– nemrégiben viszont szemünkbe tűnt, nem is elrejtve...

Közreadjuk, mert alapvetően fontos kordokumentumnak tartjuk. Lényeges 
hozzájárulás az 56-os forradalom, Magyarország 1945 utáni helyzete – de 
általában a történelem jobb megértéséhez.





I.

1. Bill Lomaxot én nem tartom illetékesnek abban, hogy az 1956-os eseményeknek 
„legjobb ismerője és magyarázója” legyen.

Könyve számos helyéből kitűnik, hogy baloldali, marxista beállítottságú, és mint 
ilyen, természetszerűleg nyíltan vagy nem nyíltan, de arra törekszik, hogy 
„megmagyarázza a bizonyítványt” – hasonlóan, mint a „Lukács-iskola” tagjai, 
hívei (Fehér Ferenc, HeIler Ágnes stb.) –, hogy hogyan érthető az meg, hogy a 
„megvalósult szocializmusban, ahol a munkásosztály van hatalmon” és így a 
politikai és gazdasági államberendezés marxista elvekre, vagyis a „tudományok 
tudományára” van alapozva – ott a munkásosztály lázad fel a marxista rendszer ellen.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Lomax nem magyar, így nem ismeri 
személyes megtapasztalások által az 1956-os – ill. azelőtti – magyarországi 
állapotokat. Nem volt – hogy a marxizmus mellett maradjak – a történetek 
megértéséhez elengedhetetlenül szükséges „osztály-élménye”. Nem is lehetett, 
mert 1956-ban 12 éves volt és még azt sem tudta, merre van Magyarország. 
Disszertációját és könyvét jóval később, másoktól hallott „ismeretek” alapján 
írta meg. Kik voltak a „tájékoztatói”? Nem tudom, de gyanítható, mert egyeseknek 
az a megállapítása, hogy a „szocialista” Lomaxot nem tévesztette meg a magyar 
emigráció azon túlzott propagandája, miszerint a „forradalmat” az írók (Méray, 
Aczél stb.) "lázadása" indította el. Lomax fordítva ítéli meg a helyzetet: 
elsődleges volt a nép mozgalma és az írók, az értelmiség csak másodlagosan 
csatlakozott hozzá. Lomaxnak ez a megállapítása teljesen helytelen és világosan 
mutatja, hogy ő „marxista történész”, vagyis nem történész, hanem „ideológus”, 
aki nem arra törekszik, hogy történelmi eseményeket objektíve kiértékeljen és 
ismertessen, hanem arra, hogy a történelmi tények félremagyarázásával hogyan 
lehet Marxnak valamelyik téves tételét igazolni. Minden alapot nélkülöznek az 
olyan kijelentések, hogy „Nincs senki, nemcsak nyugaton, de Magyarországon sem, 
aki többet tett volna a forradalom igaz történetének ... megismeréséért.” Ennek 
a mondatnak majd minden szava valótlan, mert Lomax nem tárta fel igaz történetét 
egy nem létező forradalomnak.

1956 októberében ugyanis – valójában – nem volt népfelkelés, sem forradalom vagy 
ellenforradalom, hanem egy, az oroszok és a párt által már 1955-ben kitervelt, 
később megszervezett és 1956 október 23-án céltudatosan „kirobbantott” puccs, 
egy államcsíny, melynek azt kellett szolgálni, hogy az országot 15 éve 
megszállva tartó, gyarmati módra kizsákmányoló orosz csapatoknak ne kelljen 
kivonulnia és azt követő „öt perc múlva” (Marosán György kijelentése a KB egyik 
ülésén) ne kelljen a szovjet szuronyokra, tankokra támaszkodó pártnak, politikai 
rendszernek összeomlani. De mindezekről később.

2.  Nem tetszik nekem a „bizonyítványt magyarázók” között Gosztonyi Péter sem. 
Én ővele 1956-ról személyesen egyszer beszélgettem, akkor is röviden, és 
benyomásaim nem éppen a legjobbak voltak. Nyugati katonai szakértők nem sokra 
értékelik és úgy tudják, hogy 1956 okt. 23-án a Kilián-laktanyában mint GH-s 
tiszt teljesített szolgálatot, laktanya-ügyeletes volt és lövetett a Corvin-közi 
„ellenforradalmi alvilági csőcselékre”. De hát az vesse rá az első követ, aki 
nem tévedett életében, nem változtatta véleményét.

3.  Fejtő Ferencet ugyan nem tartom „marxista történésznek”, de legutolsó 
könyve: „Rekviem...” egynéhány téves adata alapján kételyeim támadtak 
adatközléseinek megbízhatóságát illetően.

Lehet, hogy amit leírok, kicsinyeskedésnek tűnik, de én mindig ahhoz a bölcs 
megállapításhoz tartottam magamat: „Kicsiny dolgokban mutatkozik az Úristen 
nagysága”, amit természettudományos szemlélettel úgy formulázok át, hogy a 
természet nagyobb csodája az, hogy egy hangya gombostűfej nagyságú fejében 
mennyi intelligencia van, mint az, hogy az 5473g. súlyú agyvelővel rendelkező 
elefántból „betanított erdei munkást” lehet képezni.

Ezért számomra a kutató történészt az apró részletek pontos ismerete jelenti. 
Ezért nem tudom megérteni, de megbocsátani sem azt a tévedést, amit Fejtő 
könyvének 243. oldalán ír: „...férjhez megy egy híres vegyészhez, Zuckerkandl 
Emilhez” ... Z. E soha nem volt vegyész, hanem orvos, az anatómia professzora a 
bécsi egyetemen és ráadásul még magyar, mert Győr-ben született 1849-ben. 
Ugyancsak Győrben született 1861-ben fivére, Ottó, aki az urológia tanára volt, 
ugyancsak a bécsi egyetemen. A magyar Fejtő Ferencnek igazán illene tudnia ezt a 
„kis magyar történetet”. Zuckerkandl Emil felesége révén — Szepes Berta — 
ismeretségben volt Rudolf trónörökössel, aki az íróasztalán álló emberi koponyát 
Z. E.-től kapta.

És mindjárt Z. E. után, ugyancsak a 243. oldalon III. Frigyes császárral 
kapcsolatosan azt írja „de alig hat hónappal trónra kerülése után meghal”. A 
valóságnak megfelelően három hónapot, helyesebben 99 napot kellett volna írnia 
és ezért van az, hogy III. Frigyes a német szakirodalomban, de még a köztudatban 
is, mint a 99 napos császár ismert.



II.



Most valamit magamról, mert szükségesek a továbbiak jobb megértéséhez: 1940-től 
1958-ig dolgoztam a IX. ker. Üllői út 93. szám alatti egyetemi törvényszéki 
orvostani intézetben, végigmenve a szokásos egyetemi „szamárlétrán”: gyakornok, 
tanársegéd, adjunktus, megbízott intézetvezető. 1944 október 17-én lettem a 
budapesti Rendőr-főkapitányság „kültelki” (vagyis a 22 előváros) rendőrboncnoka. 
1945 tavaszán Buda-pest, később „Nagy-Budapest” rendőrboncnoka és a Pestvidéki 
Törvényszék (Fő u. 40.), tehát Pest vm., orvosszakértője. 1958 augusztus—1961 
július között a pécsi egyetem törv. orvostani intézetének tanszékvezető docense. 
1961 dec. 1-jétől élek Németországban, itt is nyugdíjba vonulásomig (1993 dec. 
1.) tudományos főmunkatárs egyetemi intézetekben, törvényszéki orvosszakértő. 
Ezen hosszú idő alatt is foglalkozásom természete miatt sok olyan dolgot, 
eseményt éltem, tudtam meg, melyek vagy teljességükben nem ismeretesek, vagy a 
valóságnak nem megfelelően vannak dokumentálva.

Tanítómesterem Orsós Ferenc professzor volt, akiről a Tudományos Akadémia 
kiadásában megjelenő Életrajzi Lexikonban még ma is az olvasható, hogy a katyni 
ügyben a németek felkérésére hamis orvosszakértői véleményt adott, ezért a 
nürnbergi perben nemzetközi háborús bűnösnek minősítették, és mint ilyet 
1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia kizárta soraiból. Így „bizonyít” az írásos 
dokumentum, holott 1991 tavaszán, nagy vonakodás után — korábban még tagadta — 
Gorbacsov beismerte, hogy a katyni bűn-cselekmény Sztálin számlájára írandó. Ez 
azonban azt is jelenti, hogyha nincs gorbacsovi beismerés, akkor Katyn mindvégig 
a németeket terheli.

Én azonban már 1956 májusában Moszkvában aútentikus orosz személy szájából 
hallottam, hogy a katyni „piszkos munkát” a KGB végezte. Ezt nekem AVDEJEV orosz 
orvostábornok, a Vörös Hadsereg törv. orv. szolgálatának vezetője mondotta 
hivatali szobájában: Úgy gondolom, mert a törvényszéki orvostan mellett szabad 
időmben mindig történelmi tanulmányokkal foglalkoztam, hogy ilyen és hasonló 
ismereteimet meg kel örökítenem az utókor számára.

„Bevezetésül” az 1956-os eseményekhez egy másik példát is említhetek.

A magyar Nemzet 1991 október 28-i számában az áll, hogy leleplezték a kivégzett 
Dudás József emléktábláját a Frankel Leo utcában. Sem a hír, sem az emléktábla 
felírása nem felel meg a valóságnak, mert őt 1957 január 21-én nem végezhették 
ki, mert már jan. 19-én, egy szombat délelőttjén Szalma József AVH-s őrnagy 
agyonverte a Gyorskocsi utcában. Ekkor hívta a Gyorskocsi utca a BM bűnügyi 
laboratóriumában dolgozó dr. Földes Vilmos rendőrőrnagyot a „kihallgatás” közben 
hirtelen meghalt Dudás halottkémlelésére. Dr. Földes azonban nem volt található, 
mert én aznap délelőtt kiküldtem boncolni egy Gödöllő melletti faluba. Így a 
halottkémlést dr. Fáber Viktor honv. orvosalezredes, a Honvéd Központi Kórház 
(Róbert Károly krt. 44. sz.) kórbonctani osztályának vezetője végezte és 
állított ki halott-vizsgálati leletet „hirtelen szívhalál" diagnózissal. Ezért 
mondom, hogy Dudást nem végezték ki, mert halottat nem lehet kivégezni, 
legfeljebb holttestét „szemtanúk” félrevezetése céljából felakasztani.

Dudás aktája megvan vagy a Hadtörténeti Intézetben, vagy az Újabbkori Magyar 
Levéltárban. Úgy tudom, hogy az aktában nem található a minden kivégzésről 
készítendő ügyészi jegyzőkönyv.

Ez a kiragadott két példa már mutatja, hogy mennyi „gyónnivalóm” van a 
történészek számára, melyeket nem vihetek magammal a sírba. Meg kell tehát írnom 
- és még időben - visszaemlékezéseimet, amelyben az 1956-os eseményeknek is 
sorra kell kerülni. A munka megírása azonban valószínűleg sok időt fog igényelni.

Ezért most az 1955-tel, 1956-tal kapcsolatban egy „előzetes” rövid közlés:

Ott kell kezdenem, hogy 1955 januárjában megismertem BALJAKIN orosz 
orvosalezredest, aki az ausztriai szovjet megszálló csapatok főhadiszállásán, a 
Baden bei Wienben, az ott működő katonai bíróságnál teljesített törv: orvosi 
szolgálatot. Törzsbeosztása az AVDEJEV tábornok vezette katonai törv. orvostani 
intézetben volt. (Moszkva, Honvédelmi Minisztérium). Egy Kecskeméten 
öngyilkosságot elkövetett orosz főhadnagyot exhumáltam és adtam „felülvéleményt” 
az ügyben, melyet az ÁVH, hatásköri illetékességét durván megsértve, „megkavart” 
és kereste az „aljas gyilkost” Kecskemét lakosai között. BALJAKIN mint 
megfigyelő vett részt a boncoláson és így alakult ki közöttünk jó kollegialitás, 
ill. barátság. A véralkohol-vizsgálatokról írt egy monográfiát és ezért a 
hétvégeken többször jött Bécsből Pestre, hogy intézetünk könyvtárában a 
témájához tartozó nyugati, főleg német irodalmat tanulmányozza, fotózza.

1955 őszén Bécsből felhívott telefonon, hogy a semlegességi szerződés megkötése 
következtében a főhadiszállás elhagyja Baden bei Wient és a közeli napokban 
Budapesten halad keresztül a tiszti szerelvény. Déltájban lesznek a Keleti 
pályaudvaron, kétórás ebédszünetet tartanak, okvetlen menjek ki hozzá, mert 
nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Kimentem. Két órát beszélgettünk, 
sétáltunk a peronon és én — őszintén szólva — el is feledtem megkérdezni, miért 
is hívott, gondoltam, el akar búcsúzkodni tőlem, mert valószínűleg soha többet 
nem fogunk találkozni. Amikor azonban jelzést adtak kürtszóval, hogy a pihenő 
lejárt, a tisztek és családtagjaik (Baljakin felesége, Jelena is ott volt) 
beszálltak a vagonba, a szerelvény már lassan mozgásba kezdett, Baljakin a vagon 
lépcsőjén állva a fülemhez hajolt és majdnem szó szerint a következőket mondotta:

„Kolléga úr jól tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát és annak az 
lesz a következménye, hogy Magyarországon lesznek bizonyos változások. Ne 
higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, nehogy elgaloppírozza magát, mert 
annak később igen hátrányos következményei lehetnek.”

Akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mire is céloz, mit akar mondani.

1956 májusában szervezett a szakszervezeti központ egy „kirándulást" Kijevbe, 
Leningrádba, Moszkvába. Véletlenül tudtam meg és az Orvosszakszervezet révén 
sikerült bejutnom a csoportba. Mivel ismertem Baljakin moszkvai címét, azonnal 
levélben értesítettem érkezésemről. Csodálatomra a levelet meg is kapta és 
megérkezésünket követő reggel már várt a szálloda előcsarnokában. A moszkvai pár 
napi tartózkodásunkat majd mindig Baljakin társaságában töltöttem, teljesen 
elszakadva a csoporttól és nem vettem részt a hivatalos programban: képtár, 
múzeum, kolhozlátogatás. Mindezekkel ellentétben én — így jelentette a pesti 
illetékeseknek Rózsa elvtárs IBUSZ „kísérő” (valójában ÁVH-s főhadnagy) — 
reggeli után „eltűntem” egy magasrangú szovjet tiszt társaságában és csak 
vacsorára kerültem elő. Feltételezhető, hogy mint tanú vagy szakértő szerepeltem 
Farkas Mihálynak a moszkvai katonai bíróság előtt folyó perében. Farkas Mihály 
1953 júliusától kezdve nem volt ugyan honvédelmi miniszter, de megmaradt 
vezérezredesnek és miniszteri posztjáról úgy váltották le „elegánsan”, hogy 
Moszkvába küldték „továbbképzésre” a hadi akadémiára. Nem tudom, hogy 1956 
májusában tartott-e még „fejtágító” kiképzése, az azonban biztos, hogy 1956 
tavaszán, de még a nyár elején is volt Moszkvában, és igyekezett Mikoján 
segítségét megnyerni a személyét fenyegető veszély elhárításához. Rózsa velem 
kapcsolatos „gyanúját” megerősítette az a tény, hogy Moszkvából történő 
elutazásomkor Baljakin egy „búcsúztató küldöttséget” szervezett, ami azt 
jelenti, hogy a kijevi pályaudvaron a szerelvény előtt egy 5–6 tagból álló orosz 
tiszticsoport állt (kollégák a katonai törv. orv. intézetből) vörös 
rózsacsokrokkal, kis ajándékcsomagokkal, rázták a kezemet és csókolták arcomat, 
jobbról-balról, az orosz szokásoknak megfelelően. A jelenethez – melyet 
utazótársaim a vasúti kocsik ablakából bámultak – hozzátartozik az is, hogy 
ugyanakkor kullogott teljesen összetörve, civil ruhában (kék szövet, diszkrét 
fehér csíkozással) FARKAS Mihály. Egyesek később Pesten tudni vélték, hogy 
turista utam tulajdonképpen egy „álcázott kiküldetés” volt azzal a KÁDÁRtóI 
kapott megbízatásomnak megfelelően, hogy a moszkvai elvtársaknál MÜNNICH Ferenc 
(akkori moszkvai követ, családunk régi jó barátja, apám egyetemi kollégája) 
bevonásával és segítségével „jól eláztassam a »Farkasokat«” (Mihály és 
Vladimír), éspedig nem annyira politikai okból, mint inkább személyes bosszúból, 
mivel kapcsolatban nem annyira Vladimír vallatási módszereire kell gondolni, 
mint inkább arra, hogy Kádár felesége miatt féltékenykedett F. V.-re, mert 
felesége, MÁRIA korábban mint ÁVH-százados Vladimír beosztottja volt és a 
„nacsalnyik” meg nem engedett módon közeledett az (akkor még) csinos és 
elegánsan öltözködő fiatalasszonyhoz. Vladimír még ma is azt állítja, és ezért 
Kádár, különösen azonban közvetlen környezete a legvalótlanabb rágalmakkal: 
fogkiverés, köröm-kiszakítás; herezúzás, szájba hugyozás vádolják őt és 
terjesztik város–országszerte. És engemet is – a később megírandók alapján – 
Kádár „közvetlen környezetéhez”, feleségének bosszúért lihegő rokonságához 
soroltak. Az igazság azonban az, hogy Kádár – szavai szerint – Vladimírra 
féltékeny nem volt ugyan, de való, hogy nem szerette. Ki nem állhatta, de azért, 
mert bosszantotta, hogy apja miként tolja feljebb és feljebb az ÁVH 
ranglétráján. Itt utalnom kell arra, hogy Vladimír felesége Berei Vera volt, 
Berei Andor és Andics Erzsébet leánya. Andics Erzsébet húgát, Andics Gabriellát 
pedig 1944 nyarán délután magánórákon én tanítottam, hogy le tudja tenni az 
orvosi diploma elnyeréséhez szükséges ún. zárószigorlatot: 1945 után a 
Bajcsy-Zsilinszky Kórház igazgató főorvosa lett. Gabit dr. Janikovszky Béla 
évfolyamtársam küldte hozzám „bizalommal”, mert ismerte politikai felfogásomat. 
1945 után ÁVH-s ezredes lett - de nem orvosi, hanem nyomozói funkciókat 
teljesített. Péter Gábor ún. belső köréhez (dr. Tímár István, dr. Janikovszky 
Béla, dr. Décsi Gyula, dr. Bálint István, Padányi Mihály) tartozott. Janikovszky 
volt dr. Szőnyi vallatója, „leleplezője” és így a Rajk per egyik (?) elindítója. 
Szőnyi azonban nem mondott mást, mint amit én (megint) már 1945 nyarán tudtam 
dr. Kuti (Kacander) Gyula kollégámtól, aki Svájcban tanult, ott szerzett orvosi 
diplomát. A Liliom utcában lakott és így 1945 nyarának estéin sokat sétálgattunk 
az „Üllői úti fák alatt” (Kosztolányi Dezső). Elmondotta, hogy Svájcban 
kapcsolatban volt Szőnyivel és az akkori helyzetnek megfelelően minden emigráns 
igyekezett értesüléseit a szövetségesek hírszerzőinek továbbítani, abban a 
reményben, hogy tesznek valamit a fasiszták feletti győzelemért. Amikor az 
oroszok Jugoszláviát és Magyarország déli részeit elfoglalták, akkor igyekeztek 
mielőbb hazajönni, és kalandos utazással, Olaszországon keresztül a jugoszlávok 
vitték őket repülőn Szegedre. Ez az egész alapja Szőnyi és „csoportjának” az 
amerikaiak, ill. Tito számára végzett „kémtevékenységének”. A Rajk-per irataiban 
az olvasható szó szerint, amit Kuti Gyula nekem már 1945-ben elmondott. Kuti 
dr.-t is elítélték és jó pár évet ült.

A belső körhöz tartozó Padányi (Pilcz) Mihállyal 8 évig együtt jártunk a 
miskolci gimnáziumba. 1936-ban érettségiztünk, ő műegyetemi, én orvoskari 
hallgató lettem. 1944 őszén ő robbantotta fel Fehér Lajossal a Gömbös 
Gyula-szobrot. Baloldali beállítottságú volt, a fegyveres ellenálláshoz 
csatlakozott, és így nem csodálkoztam, amikor 1945-ben az ÁVH-nál találtam. 
Nyomozási, vallatói munkára ab ovo alkalmas volt, mert apja a Monarchia egyik 
legjobb, legtanultabb kémelhárító századosa volt, és 1919-ben a magyar Vörös 
Hadsereg - ha jól tudom - kémelhárító főnöke lett, miért később „kirúgták” a 
Horthy hadseregből. Szakmájával azonban irodalmilag továbbra is foglalkozott és 
egy kétkötetes szakkönyvet írt a kémkedés módszereiről..

Padányi Mihály az ÁVH-tól a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, lett annak 
főmérnöke és mellesleg az ÁVH füle és szeme.

Nem pletykálni akarok, de mert van tapasztalatom különböző szakmák, szervek 
„ténymegállapító” rendszereivel, jól tudom, hogy nemcsak az fontos, mit tud a 
beszámoló, hanem az is - és ez talán még fontosabb -, honnan tudja azt, amit mond.

Janikovszky Béla már 1945 előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, ismerte 
kapcsolatomat Kádár későbbi feleségének családjához. Farkas Vladimír nősülése 
után jó ideig a Berei családnál lakott, jó viszonyban volt Andics Gabival. Nem 
csoda, ha úgy gondolták a „Farkasok”, hogy én is



Kádár "közvetlen környezetéhez" tartozom és a történések véletlen; időbeli 
egybeesése: azonos időben Moszkvában a Honvédelmi Minisztériumban, katonatiszti 
búcsúztatás a moszkvai pályaudvaron — alapján arra a téves következtetésre 
jutott, hogy én is azok közéstartozom, akik Mihályt „eláztatták" Moszkvában. 
Igaz ugyan, hogy kerestem a találkozást Münnich Ferenccel, de nem Kádár 
megbízásából, hanem azért, mert 1956 májusában nem akartam Moszkvából hazatérni, 
az ottani törv. orv. intézetben prof. CSERBAKOV-nál, ill. az Össz-szövetségi Eü. 
Minisztérium Közp. Kutatóintézetében, prof. PROZOROVSKY-nál, a SZU törv. 
orvostani főszakértőjénél akartam vagy egy fél évig dolgozni, hogy így 
„erősítsem” pozíciómat Pesten, és sikeresebben tudjak harcolni ALAPY Gyula, dr. 
KELEMEN Endre és VIDA Ferenc ellen (akkor az Ig. M.-ban a bírói és ügyészi 
felügyeleti osztály vezetője). Ezen pár hónapos moszkvai tartózkodáshoz kellett 
volna Münnich Ferenc segítsége, nem is annyira „hivatalos”, mint inkább 
„magánjellegű”. Úgy gondoltam, hogy így viszonozhatja azokat a vakációs napjait, 
melyeket joghallgató korában nagyapám házában, szőlőjében töltött. A találkozó 
azonban nem jött létre, most már nem tudom, hogy bent volt-e a követségen, de 
feleségével, BERENYI Etelkával sem beszéltem. Moszkvai tartózkodásunk alatt volt 
egy zártkörű díszelőadás a Bolsoj Teáterben (Rómeó és Júlia) a külföldi 
diplomaták, a május 1-jei ünnepségre érkezett külföldi küldöttségek és 
nómenklatúra tagjai számára. Én a francia követség páholyában ültem, igaz, nem 
az első sorban, hanem a hátsó székek egyikén. A szünetben, a nagy előcsarnokban 
kerestem Münnich Ferencet, de itt sem sikerült vele beszélnem.

Talán nem kell külön kiemelnem, hogy az IBUSZ előírásainak megfelelően a 
csoportvezetőnek tudnia kellett, hogy „Báránykái” hol vannak, és így Rózsa 
„elvtárs” is tudta, hogy a Honvédelmi Minisztériumban vagyok, ill. megyek a 
követségre Münnich Ferenchez.

Most vissza kell térnem oda, ahol a történések fonalát megszakítottam: látogatás 
a moszkvai Honvédelmi Minisztériumban, AVDEJEV orvos-tábornoknál.

Először megmutatta intézetét, bemutatott beosztottjainak. Nagy teremben ültek - 
hasonlóan, mint az amerikai filmekből ismert nagy szerkesztőségi hodályok —, 
voltak vagy 30—40-en, mind törzstiszt, őrnagytól felfelé.

A törvényszéki orvostan minden fejezetének megvolt a specialistája, a célnak 
megfelelően be-rendezett munkaasztallal.

Az intézet megtekintése után AVDEJEV fő-mérnöki szobájába mentünk és szakmai 
kérdésekről beszélgettünk. Itt nem BALJAKIN volt a kísérőm, hanem az Inturist 
hivatalos tolmácsnője. Olyan magasrangú szovjet polgár külföldivel csak oroszul 
beszélhet, amit a hivatalos tolmácsnak kell átfordítani és természetesen a 
külföldi beszédét is. A tolmácsok, meg az lnturist valamennyi alkalmazottja a 
KGB-hez tartozott. Ezért AVDEJEV nem beszélhetett velem „tanú” nélkül és 
németül, bár tudott (múlt időben mondom, mert már meghalt). Elmesélt konkrét 
esetet, kérte hozzászólásomat, kritikámat. Én egy ablak melletti fotelban ültem, 
a csatlakozó fal előtt állt egy könyvszekrény (talán összerakható Lingel), alul 
több kis fiókkal. Abban voltak akták és fényképfelvételek. Egyszer csak AVDEJEV 
- hogy kényelmesebb legyen - leült a padlóra a könyvszekrény előtt, húzogatta a 
fiókokat és nyújtotta nekem a fényképfelvételeket. Igazán komikus volt a 
helyzet: egy fiatal külföldi terpeszkedik a fotelben és a „lábai előtt" ül egy 
szovjet generális. A tolmácsnő nem győzte szemét mereszteni. Ebben a „családias” 
hangulatú helyzetben kérdezi tőlem AVDEJEV: „Hol van a volt főnöke, Orsós 
professzor?” - Mire én: „Hol? Hát az NSZK-ban, a katyni ügy miatt nem 
maradhatott Budapesten.” Mire AVDEJEV dühösen kitörve: „Ne is említse ezt a 
szart. (Így mondta ex verbis.) Nálunk minden gyerek tudja, hogy azt mi 
csináltuk. Orsós-nak van igaza és Nürnbergben (ahol Katynt a németek számlájára 
írták) hazudott PROZOROVSKY. Ő volt ugyanis a nagy perben az orosz 
orvosszakértő, mert ő végezte a második exhumálást a Szovjet Tudományos Akadémia 
égisze alatt és a Szovjet Tudományos Akadémia BURDENKO akadémikus vezette 
„különleges bizottság” véleménye alapján állapította meg, hogy Orsós hamis 
szakértői véleményt adott. Érthető ezért, hogy a moszkvai Tudományos Akadémia 
pesti „kirendeltsége”, az ún, Magyar, ún. Tudományos Akadémiának is 1949-ben 
Orsóst ki kellett zárni tagjai közül.

AVDEJEV így folytatta: „Nem értem a magyar illetékeseket. Orsós a legjobb 
szakemberünk és hagyják külföldön tengődni. Hívják azonnal haza.”

Ezért írtam előbb, hogy én már 1956-ban tudtam hitelt érdemlő orosz 
személyiségtől azt megerősítve - amit mindig is tudtam -, hogy a katyni 
tömegmészárlást a „dicsőséges Vörös Hadsereg” és nem a Wehrmacht követte el.

Nem hallgathatom el, hogy Katyn nem törvényszéki orvosi probléma, hanem 
világtörténeti mérföldkő, mert annak alapján tartotta meg Sztálin és utódai 
Hitler „ajándékait”: a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát, Moldvát.

Az orosz-német háború kitörésekor - mint általánosan ismert --- a Londonban 
működő legális lengyel kormány kérte Sztálint, hogy most mint „szövetséges”, 
küldje Angliába az 1939-ben orosz hadifogságba került lengyel tiszteket. Kb. 15 
000. Sztálin a legkülönbözőbb – írásban megőrzött – hazugságokkal igyekezett 
megindokolni a tisztek szabadon bocsátásának, utazásainak elmaradását. 1943-ban 
azonban kiderült a valódi ok: nem utazhatnak a tisztek, mert már 1940 óta 
halottak. Akkor pedig még nem volt német katona orosz földön. Sztálin ezt a 
megállapítást a Vörös Hadsereg „becsületét” (??) sértőnek mondotta, nem ismerte 
el a londoni legális lengyel kormányt, megszakította a diplomáciai kapcsolatot, 
és egy új kormányt képezett Moszkvában élő lengyel kommunistákból. Ezek később 
mint „Lublini Kormány”, lemondtak Kelet-Lengyelországról és Sztálin a 
területveszteségért a lengyeleket Kelet-Poroszországgal és a nyugati határnak az 
Odera–Neise vonaláig való kitolásával pótolta.

Ízléstelennek tartom, hogy a lengyelek mindig csak a nyugati határ 
garantálásáról, vagyis a Sztálintól kapott háborús zsákmányról beszélnek, de 
mélyen hallgatnak Kelet-Lengyelországról. Az oroszok felé mukkanni sem mernek. 
Nap mint nap állnak elő újabb meg újabb anyagi követelésekkel a németek okozta 
háborús pusztítások fejében. Valójában az oroszoktól kell nekik kárpótlást 
kérni, mert Sztálin engedélye nélkül (Molotov–Ribbentrop paktum) nincs második 
világháború. Sztálin azonban azt már 1930 óta tervezte: egy általános európai 
háború keretén visszaszerezni mindazon területeket, melyekről Lenin 1917-ben 
lemondott azért, hogy a német vezérkar segítségével és pénzével hatalomra 
juthasson. Ezért tartották – és tartják ma is – az orosz patrióták Lenint 
hazaárulónak, megfizetett német ügynöknek.

Katyn és Kelet-Lengyelország azért tartozik témánkhoz, mert mutatja, milyen 
trükkökkel dolgoznak az oroszok. Analóg a módszerük 1956-tal: „ellenforradalmat” 
organizálnak Magyarországon azért, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés egyik 
paragrafusára hivatkozva továbbra is az országban maradjanak.

AVDEJEV-nél tett látogatás után BALJAKIN-nal együtt hagytam el a Honvédelmi 
Minisztérium épületét. Előtte állva kérdezte BALJAKIN: „Mit csinál ma délután?” 
Mondtam: ,;Megyek az egyetemi törv. orvostani intézetbe CSERBAKOV professzorhoz, 
ott fogok egy kis előadást tartani a magyar törv. orvostan történetéről." Mire 
BALJAKIN, tehát egy orosz alezredes, egyenruhában, Moszkvában, a Honvédelmi 
Minisztérium előtt: „Mit keresel te ezeknél a tetves oroszoknál?” Valószínűleg 
nagy szemeket meresztve bámultam rá, mert mindjárt folytatta: „Én nem vagyok 
orosz, tatár vagyok, Kazanyban születtem a Fekete Szűzmária városában” – s 
közben öklével verte a mellét.

Valószínűleg tatár származása miatt volt szimpátiája a magyarok iránt és a 
pályaudvari búcsúztatáskor mondta: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a 
Keleti pályaudvaron mondottam."

Hogy mire célzott, mire figyelmeztetett már 1955 őszén, azt csak 1956 okt. 23-a 
után értettem meg.

Ugyanígy voltam a „forradalmi úton megváltozik"-kal is, amit KÁDÁR JÁNOS mondott 
nekem 1956 júl. 18-án, egy szerda délutáni napon a Pest megyei Pártbizottság 
Arany János utcai pártházában.

Előzmények a következők: 1956 nyarának elején fülembe jutott, hogy Gegesi-Kiss 
Pál, az orvosegyetem rektora olyan kijelentést tett volna, hogy én már 10 éve 
vagyok a törv. orvostani intézet adjunktusa és ezért nem ártana, ha átvenném egy 
nagyobb vidéki prosectura vezetését. Mindjárt tudtam, hogy Kelemen Endre 
ügyködik ellenem Alapy Gyula segítségével Gegesi-Kiss Pál-nál. A harc már 1945 
óta folyt köztem és Kelemen Endre között, mert nem voltam hajlandó tűrni hibás 
vagy tudatosan hamis orvosszakértői véleményeit, aminek az lett a következménye, 
hogy Alapy Gyula szerint: „Tamáska akadályozza a szocialista 
igazságszolgáltatást”, el kell tüntetni a színről, vagy fegyelmi eljárással, 
vagy pedig bele kell „keverni” valamelyik kémperbe, először mint tanút, aztán 
mint vádlottat.

10 év alatt sok mindent megéltem, de nem reagáltam rájuk. Amikor azonban 
Gegesi-Kiss kijelentéseiről értesültem, úgy éreztem, tennem kell valamit. 
Korábban soha protekciót nem vettem igénybe. 1956 júliusában így láttam, hogy 
elérkezett az alkalmas időpont a Kelemennel való leszámolásra. Akkor lett 
ugyanis Kádár János a politikai bizottság tagja, a párt főtitkár-helyettese, Őt 
ártatlanul börtönbe csukták, ő ismeri az Igazságügyi Minisztérium által 
meggyalázott jogszolgáltatási normákat, előírásokat, és ugyanazon véleményen 
van, mint azt Tordy Lajos „Szaggatott Krónika” c. visszaemlékezéseiben írja, 
nevezetesen, hogy az igazságszolgáltatás zsiványok kezébe került, bűnözök ülnek 
az ügyészi és a bírói székben, míg ugyanakkor ártatlanok a vádlottak padján.

1956 július első felében felhívtam tehát telefonon Kádár Jánost a Pest Megyei 
Pártbizottságon és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány dologról részletesen 
elbeszélgetni.  Mire Ő, szószerint: „Jöjjön szerdán du. 4 óra után, ugyanis az 
az én ún. szabad szombatom, akkor senkinek nem szabad zavarnia, tehát tudunk 
nyugodtan beszélni.”

1956 júl. 18-án, szerdán délután 4 óra után beléptem az Arány János utcai 
pártházba és mentem Kádár dolgozó szobájába.  Nagy, majdnem teremszerű helyiség 
volt, de kevéssé bebútorozva:  íróasztal, könyvszekrény és egy bőrgarnitúra 
dohányzóasztallal.  Az üdvözlés után leütünk a kényelmes, nagy fotelokba és – a 
szokásnak megfelelően – általános, de közömbös szöveggel indult a beszélgetés. 
Azután rátértem az egyetemi állapotokra, a hallgatók hangulatára.

Itt mindjárt meg kell mondanám, hogy a legalább négyórás „beszélgetés” 
lényegileg monológ volt, mert jóformán mindig csak én beszéltem, KÁDÁR alig, 
legfeljebb hümmögött. De – úgy tudom – ez a politikusok metódusa, ők elsősorban 
adatokat, tényeket szeretnek hallani a beszélő-partnertől, maguk azonban 
szófukarok, nehogy valami kötelező vagy félremagyarázható kijelentést tegyenek.

Aztán rátértem a magyar, ún. igazságszolgáltatásra és megtörtént esetekkel 
igazoltam KELEMEN Endre ig. orvosszakértő káros működését, aki nemcsak 
„futószalagon” gyártotta á hamis véleményeket politikai vagy politikai jellegű 
perekben, de az 50-es években Magyarországon még a gyógyító orvosi munkát is 
hátráltatta azáltal, hogy az ügyészség segítségével műhiba gyanúja címén minél 
több kórházi halottat igyekezett boncoltatni, azzal a meggondolással, hogy a 
foglalkozástól eltiltott ügyvéd felhajtója, üzletszerzője, pénzt tud kizsarolni 
a beijedt orvostól egy „kedvező” záróvéleményért. Minden „beavatott” tudta ezt, 
de ALAPY csak nevetett, amikor HOCHVALTER r. őrnagy, a Főkapitányság életvédelmi 
osztályának vezetője mindezeket írásos jelentésekkel bizonyította. A rendőrség 
„bizalmi csoportja” (belső elhárítás) ugyanis Hochvalter utasítására figyelés 
alá vette Kelemen működését.

De jól tudta ezt DOLESCHÁLL Frigyes egészségügyi miniszter is, „de tenni nem 
mert” (Szabolcska Mihály) mind a sváb legények a salzburgi csapszékben.  Engem 
bíztatott, hogy folytassam harcomat Kelemen ellen, ő azonban csak a kulisszák 
mögött állhat segítségemre, és pedig azért, mert „cukorbeteg a fiam, diétásan 
kell étkeznie, napi 500g prágai sonkára van szüksége, amit én csak a miniszteri 
fizetésből tudok fedezni.  Kelemen ’jó kapcsolatait’ tudva, nem kockáztathatom 
miniszteri állásomat, mert a fiam halálát is jelentheti.”  Az 500g prágai sonka 
mutatja országunknak azt a lesújtó állapotát mely az 56-os események második 
fázisának kialakulásához vezetett.

Szerintem ugyanis 1956 klasszikus, három felvonásos görög tragédia volt: I. 
Kifejlés. II. Tetőzés, III. Bukás.

Adatokkal megalapozott elméletemről később írok egy történész szakvéleményt; 
pillanatnyilag csak a Kádár-beszélgetés, meg az 500g prágai sonka miatt „szúrtam 
be”.

Tehát folyt a monológom Kádárral, hasonló konkrét példákkal és az ő válasza – 
rövid és sztereotip – rendszerint az volt: „Igen, vannak még hibák, de azért nem 
a párt felelős, az ideológia és a rendszer helyes, hanem egyes személyek, akik 
hibákat követnek el.”

Próbáltam „felhergelni", provokatíve mondottam neki: „Nem értem, hogy tud maga 
Rákosi Mátyással egy asztalhoz leülni, tanácskozni azzal a bitanggal, aki magát 
börtönbe csukatta, ahol kiverték a fogát, letépték a körmét, összezúzták a 
heréjét (a kikosarazott Vladimír bosszúja), szájába hugyoztak. Nem reagált. Nem 
mondott sem igent, sem nemet. Úgy tudják, hallgat, nem beszél a történtekről, 
mert nem akarja, hogy megaláztatása nyilvános téma legyen. Akkor pl. úgy 
beszélték — lehet, hogy csak legenda --, egy pb-ülésen felhozta az ÁVH kegyetlen 
módszereit, mire Rákosi „ellenséges propagandának” mondotta a hamis 
vádaskodásokat. Kádár erre kivette szájából a felső protézisét és a tanácskozó 
asztal sima lapján a szemközt ülő Rákosihoz csúsztatta, mint a vadnyugati filmek 
bárjában a whiskys poharat szokás.

Felemlítettem börtönbeli megveretését azért, mert úgy tudtam, hogy amikor az 
családja tudomására jutott, panasszal fordultak a párt vezetőségéhez. Kelemen 
Endre vizsgálta volna meg a börtönben és „sértetlennek” véleményezte.

Minden erőlködésem hiábavaló volt. Közismert jéghideg nyugalmából nem tudtam 
kilódítani. Már sötétedett kint, amikor szó szerint a következőket mondta:

„Maga jól tudja, hogy Jézus Krisztus az Isten fia volt ás mégsem tudta 
megváltani 33 év alatt a világot. Mi, kommunisták nem vagyunk istenfiak és még 
csak 10 éve vagyunk uralmon, nem várhatja el, hogy már minden rendben legyen az 
országban.” {Kádár „nagy bibliás volt. Már börtön előtt is. Pártgyűlési 
beszédjeiben gyakran idézett a Biblíából. Ezért a nagy „nyelvcspásokkal” magát 
minden személyi változáskor a felszínen tartó Apró Antal pártközponti 
tanácskozáson, hogy Rákosi Mátyást megnevettesse: „Milyen kár, hogy nincs jelen 
Kádár elvtárs, biztosan megtalálná a kérdéshez álló megfelelő bibliai idézetet.”)

A fent írt „kenetteljes” szavaira én olyan dűhős lettem, hogy az asztalra 
csaptam és szó szerint a következőket mondottam neki: „Ha te ilyen hűlyeségeket 
beszélsz, akkor nincs értelme velem tárgyalni.”

Felugrottam a fotelből és gyors léptekkel mentem az ajtó felé.

     Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felső 
karomat megfogva visszahúzott és szó szerint a következő történelmi fontosságú 
kinyilatkoztatást tette:

     „Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon 
nyugodtan – és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is --, elárulom magának, 
hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni.”

      Nos, most már világos információm forrása.  Úgy gondolom, elég hiteles 
Erre én BALJAKIN 1955 –beli „figyelmeztetésére” alapozom véleményemet, miszerint 
1956 októberében Budapesten

      sem forradalom,

sem ellenforradalom

nem volt, hanem egy államcsíny.

A tétel levezetéséhez, bebizonyításához a következő adatokat, tényeket használom 
fel:

1.  A történelmi eseményeknek hosszú, sok évre visszanyúló gyökerei vannak. Az 
1956 október 23-i magyar események magvait Párizsban vetették el 1947 február 
10-én. Ekkor kötötték meg a magyar—szovjet békeszerződést, melynek következtében 
megszűnt a hadiállapot Magyarország és a SZU között, a „megszálló” csapatok 
elhagyták az ország területét, de visszamaradhattak ún. útvonalbiztosító 
egységek, mert Ausztria egy része továbbra is orosz megszállás alatt maradt és 
ezen csapatok ellátása a Csap—Budapest—Bécs vonalon történt. A békeszerződésben 
azonban azt is aláírták, hogy. az osztrák békeszerződést követően egy éven belül 
az ,,útvonalmódosítók" is kitakarodnak.

2.  Ismerve az oroszok mentalitását — 70 év alatt soha szavukat, szerződéseket 
be nem tartották —, eleve nem gondoltak a kivonulásra. Ellenkezőleg, a Tito-ügy 
idejében lényegesen megszaporodtak az „útvonalbiztosítók”, noha Jugoszlávia 
lerohanásával a magyar honvédséget akarták megtisztelni. (De ez egy más fejezet 
hazánk szomorú háború -utáni történetében)

A „megbonthatatlan” szovjet-magyar „barátság” más szóval az örökös megszállás 
érdekében beleépítettek, belecsempészek a békeszerződésbe egy paragrafust, mely 
lényegileg az egész szerződést annullálta, egy értéktelen papírdarabbá 
degradálta.  Kikötötték, hogy amennyiben fennáll a „fasizmus” visszaállításának 
veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni.  A „veszély” megítélése az ő 
szájuk ízétől függött

és a „visszatéréshez” nem igényelték a magyar kormány „behívását’, az az ő 
szuverén joguk volt a „nemzetközi jog” szerint is elismert békeszerződés alapján.

3. 1955 május 15-én – 10 év vajúdás után—megszületett az osztrák semlegességi 
szerződés. A szerződés megkötéséig eltelt 10 év, és maga a „szerződés” mutatja 
az imperialista orosz politika valódi arcát. Ilyen „szerződésre” a nemzetközi 
jog szerint semmi alap nem volt, mert Ausztria nem üzent háborút a 
Szovjetuniónak, vele harcban nem állt, és ha németek üldözése következtében 
orosz csapatok kerültek Ausztria területére„ azt az „üldözés” befejeztével 
azonnal el kellett volna hagyniuk. 1945-ben minden jogérzékkel rendelkező ember 
így gondolta, hiszen Ausztria volt Hitler első áldozata.  Az Anschluss-szal 
megszűnt az önálló osztrák állam, Németország tartománya lett és így a 
„felszabadított”, ismét szuverénné lett Ausztriát nem lehet Hitler cselekeText 
Box:   Text Box:   deteiért felelőssé tenni. Nem így az oroszok:Csak 
akkor-voltak hajlandók Ausztriából kivonulni, ha Ausztria semleges lesz és 
azonfelül még háborús kárpótlást is fizet a Szovjetuniónak. Az orosz 
szemtelenségnek a magasiskolája a semlegességi szerződés.

4. Még ma sem tudott okokból 10 évi huzavo­na után – váratlanul, mert senki sem 
remélte – lét­rejött az osztrák semlegességi szerződés 1955 május 15-én, aminek 
az kellett, hogy legyen automa­tikusan a következménye – a párizsi szerződésben 
vállalt kötelezettségnek megfelelően, hogy 1956 őszén Magyarországnak 
oroszmentesnek kellett volna lennie.

Ez azonban stratégiailag lehetetlen volt.  Az orosz csapatoknak Ausztriából, 
Magyarországból való távozása azzal egyenlő, hogy á Varsói Szerződés államainak 
délnyugati szárnya nyitott kapuvá válik, mert Csehszlovákiában, Ausztriában, 
Magyarországon, Jugoszláviában nincsenek orosz csapatok. Az ausztriai kivonulás 
tehát úgy kellett megrendezni, hogy egy időben a ,nyitott kaput" becsukni 
Magyarország változatlan megszállásával.

És erre „jogos" lehetőséget adott a fasizmus visszatérésének veszélye. Nem 
kellett ahhoz semmi más, csak ügyesen, agent-provokatőrök segítségével 
kiváltani.  A KGB-nek nagy gyakorlata van az 1956-os „ellenforradalomhoz” 
hasonló népi megmozdulások szervezésében, kivételezésében.  Magyarországon 
különösen könnyű .volt a helyzet, mert segítségre állt az egész apparátus: párt, 
rendőrség, AVH, honvédség, hiszen az államcsínnyel elsősorban saját bőrüket és 
összelopott vagyonukat tudták menteni. Nagyon is jól tudták, hogy az oroszok 
kivonulása egyet jelent bitorlott hatalmuk összeomlásával, mert nem a nép 
bizalmára, hanem az orosz szuronyokra volt alapozva.

       A pártközpontban az volt a nagy kérdés: mi a teendő, hogyan lehet 
„átmenteni” egészben vagy részben a párt uralmat, szerepét.  A vélemény, az 
elképzelés általában az volt: szelepeket kell nyitni, az évek alatt 
felhalmozódott feszültséget lassú folyamatossággal kiengedni.  Ha az oroszok 
kivonulása után az „átmenet” rohamosan történik, akkor az robbanásszerű lesz.

       Honnan tudom mindezt?  Családi kapcsolataim adják meg a feleletek.

       Sógorom volt Lukács (Rosenberg) Iván, aki a Tüske u. 8. sz. alatt lakott. 
  100% -os zsidó volt, banktisztviselő és, a zsidó törvények idejében állásából 
elbocsátották. Iván rokoni kapcsolatban állt Szilágyi Pál textilkereskedővel, a 
rádióriporter  Szilágyi János apjával.  Szilágyi Pál is zsidó volt és így neki 
is be kellett csukni a boltot.  A katasztrofális következmény úgy lett 
elhárítva, hogy feleségem, Lukács Krisztina – Rosenberg Iván felesége: Lukács 
Ilona nővére – feladta Text Box: -ett Text Box:   gyógyszerészi foglalkozását és 
mint 100%-os ,,árja” átvette a textilbehozatali irodát és tudott a jö­vedelemből 
két-három zsidócsaládot ellátni, tá­mogatni.

       Szilágyi Pál felesége Grampoch Lenke, akinek a huga, Ila, Virág Károly 
felesége volt.  Virág Károly szintén a Tüske u. 8. sz. alatt lakott, szerény, 
kertes családi ház emeleti kétszobás lakásában.  Lukács Ivánnak a földszinten 
volt háromszobás lakása.  Virág Károly tanult mestersége szerint szobafestő 
volt, és mint ilyen, APRÓ Antal jóbarátja, mellesleg azonban KÁDÁR Jánossal 
együtt a illegális kommunista párt egyik vezető személyisége.  Sógora, Szilágyi 
Pál a párt pénztárosa, illetve később (1945 után) a Gazdasági Osztály vezetője, 
majd követ Dél-Amerikában, kereskedelmi attasé Stockholmban.  Virág Károlyt 1944 
nyarán elfogta a Gestapo és valószínűleg Komáromban, 1944 őszén agyonlőttek. 
Így özvegye, Grampoch Ila „nemzeti nyugdíjas” lett és mert gyermek nem volt, 
APRÓ Antal hátartását vezette, nevelte az Apró-gyerekeket, mert Apróné Klári is 
dolgozott.  Ő 1937-38-ban Moszkvában a KOMINTERN-iskolában kapott kiképzést 
agitációra és pártszervezésre.  Az iskolának csak külföldi tagja, tanulói voltak 
és fő feladatuk volt a külföldi kommunista pártokban „felügyelni” és a moszkvai 
pártközpontnak jelentéseket tenni.  Természetesen egyben KGB ügynökök is voltak. 
  Apróné kezdetben a BM-ben dolgozott, később kerületi párt titkár lett.  Apró 
Antal – emlékezetem szerint – akkor a Bimbó úton lakott, Virágnénak csak le 
kellett sétálnia a Tüske utcából az Apró villához.

       1950-tól 1960-ig hétvégeken, szombat vagy vasárnap délutánokon – 
tavasztól őszig – gyakran voltam a Tüske utca 8-ban, pingpongoztunk, 
uzsonnáztunk.  Virágné is köztünk, és olykor jött Szilágyi Pál is feleségével, a 
szőke vagy hidrogénezett Lenkével, míg Ila sötét, majd fekete hajú volt.  A 
hölgyek csevegtek, a férfiak – Lukács Iván, Szilágyi Pál és én – természetesen 
főleg politikáról beszéltek.  Nemcsak Szilágyi Pálinak, mint diplomatának voltak 
jó értesülései, de Lukács Ivánnak is, mert az ARTEX külföldi piackutatója, 
piacszerzője lett és hónapokat töltött hol Londonban, hol Stockholmban.

       Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után az volt a beszédtéma: mi 
lesz, ha az oroszok Magyarországot is kiürítik?  Érdekelve voltak mind a ketten, 
Lukács Iván és Szilágyi Pál, nemcsak azért, mert zsidók voltak.  A pesti zsidók 
között az osztrák semlegességi szerződést követően valóságos pánik tört ki, 
magyarországi pogromtól féltek.

       Gondolom, az olvasó nem tart antizemitának, hiszen már eddig is 
elárultam, hogy zsidó sógorom volt és ehhez a tényhez – objektivitásom 
alátámasztására – kiegészítésül még hozzáfűzöm, hogy 1944 március 19-ét követően 
életem kockáztatásával több zsidót mentettem a deportálástól.  Ezek ellenére is 
azt kell mondanom – és sok zsidó is azt véli --, nem volt helyes az a 
telhetetlenség, mellyel 1945 után a zsidpk minden vezető állást, fontos funkciót 
a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben, különösen az ÁVH-ban, de 
az egyetemeken, az Akadémiában, a Kultuszminisztériumban stb. stb., maguknak 
kaparintottak és így a 45 éves orosz megszállás nem egy proletár, hanem egy 
zsidó-diktatúrával lett azonos.  Sokan beszéltek zsidó-rasszizmusról és népszerű 
volt a következő vicc: „ Mi a különbség a jeruzsálemi és a pesti kormány között? 
  Az, hogy a jeruzsálemi kormánynak van egy arab tagja is.”  A pesti kormány 
akkor kivétel nélkül zsidókból állott, tehát nem volt „még egy” magyar tagja 
sem.  Így érthető az az aggodalom, hogy az oroszok kivonulását követő 
rendszerváltozásban a 10 év szenvedéseiért, megaláztatásáért felelősséggel 
tartozó  és megbüntetendő személyek jórészt és elsősorban zsidók lesznek. 
Megválaszolandó kérdés és egyben feladat volt: hogyan lehet az elvárhatókat 
elhárítani, vagy legalább mérsékelni.  A megoldást a párt vezetősége a lassú, de 
permanens „átmenetben” (átmenésben) látta.

       Ennek a taktikának egyik első része volt a Petőfi-kör létrehívása.  Sokat 
beszélnek ma a Petőfi-kör „forradalmi” szerepéről, de hallgatnak arról, hogy a 
pártközpont „leányvállalata” volt, az „áthangolás” szerepével.  A pártközpontban 
Kiss Károly volt irányítója és felelőse a Petőfi-körnek.  Ő tehát Kiss Károly 
írta elő a „vitaindító” témát, az előadót, de még a közbeszólók személyét is.  A 
meggyőződéses TÁNCZOS Gábor csak azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást 
kapott.  A Petőfi-kör működtetésével kapcsolatban az volt a PÁRT elgondolása, 
hogy zárt legyen, s a különböző, főleg értelmiségi érdekcsoportosulások 
képviselői, büntetéstől való félelem nélkül kimondják, kikiabálják sokéves 
sérelmeiket, csalódásaikat.  A becsapott, elnyomott és kizsákmányolt 
munkásosztály számára ugyanezért voltak már évek óta az „államilag támogatott” 
hétvégi labdarúgómeccsek, a régi „panem et circenses” római politika 
„szocialista” változata.  Az volt a hétvégi gőzkieresztő szelep, ott 
kiordíthatta magát az egész héten át dühöngő, rosszul fizetett, társbérletben 
őrlődő, élelmezési, bevásárlási nehézségekkel küzdő dolgozó, akinek azonban azt 
kellett énekelni:  „ Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, 
hogy szabad!”

             Az „írók lázadása” sem volt őszinte, vagy spontán.  Ma már nehéz 
megállapítani, bizonyítani, hogy az Írók Szövetsége, illetve annak valamelyik 
tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.  De még elképzelni is nehéz a 
„megtérését” annak a MÉRAY Tibornak, aki szerint az elvetemült amerikaiak 
halálos betegséget létrehozó baktériumokkal fertőzött cserebogarakat szórtak le 
Korea hómezeire.  Minden bizonnyal nem volt meggyőződéses kommunista – 
Sztálin-díjas ACZÉL Tamás kollégájával együtt --, hanem csak bértollnok, aki a 
mindenkori fizető gazdáinak szája íze szerint írt és ír.  Rájuk is illik, amit a 
Szabad Nép 1956 októberében írt: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk 
este”.  Ha a lélek mérgezői nem is kaptak direkt utasítást a párttól, voltak 
annyira intelligensek, hogy mint jó orrú patkányok, kellő időben megszimatolták 
az oroszok kivonulását követő veszélyt és igyekeztek menekülni a Dávid-csillagos 
vörös gályáról, melynek alsó traktusában az Internacionálé ütemére húzták a 
nehéz evezőlapátokat egy, az önállóságától megfosztott ország lakói.  Érezték, 
hogy hamarosan, a sors iróniájaként, történelmi fintorként, rájuk üt vissza 
Petőfinek általuk korábban sokszor idézett sorai:

                         Habár felül a gálya,

                         S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!

       Igyekeztek tehát még a „tenger feltámadása” előtt, a várható népfelkelés 
előtt maguknak jobb pozíciót biztosítani a soron következő rendszerben.

             Az írók pálfordulása – nem pedig lázadása – azonban jól jött a 
pártnak, mert akarva, nem akarva elősegítette a mesterséges „ellenforradalom” 
megszervezését, alkalmas volt a kulisszák mögött álló párt szerepének 
elkendőzésére és egyben az „ellenforradalom” leverését követő – „forgatókönyvi” 
előírások szerinti kötelező – leszámolásokhoz bűnbakokat szoláltatott.

             A Petőfi-kör vitatkozói, mármint a be nem avatottak, abból a naivan 
téves elgondolásból indultak ki, hogy az osztrák semlegességi szerződéshez 
hasonlóan az oroszok a párizsi békeszerződést betartva, Magyarországot is ki 
fogják üríteni, és azt követően visszaáll az 1949 előtti koalíciós állapot, 
kormányzat, melyben a „baloldali blokk” (Kommunista, Szocdem., Parasztpárt) elég 
erős lesz ahhoz, hogy megőrizzék a „szocializmus vívmányait”.  Az oroszoknak 
azonban eszük ágában sem volt Magyarországot kiüríteni.  Nem tehették, 
stratégiai okból.  A párt sem mondhatott le jelenlétükről.  Baden bei Wienben 
már 1955 nyarán megtervezték maradásukat, amit „legalizálni” tudtak a párizsi 
békeszerződéssel, annak a „fasizmus visszatérésének veszélyével” kapcsolatos 
paragrafusával.  Ezt bizonyítja BALJAKIN 1955 őszén tett kijelentése. 
Nyilvánvaló, hogy az osztrák szerződés megkötetésekor az orosz főhadiszállás 
tisztjei megvitatták Ausztria kiürítésének magyarországi vonatkozásait.

             Én úgy tudom, hogy az ausztriai orosz csapatok lényegileg nem 
„hazamentek”, hanem áttelepedtek Magyarországra, főleg a Dunántúlra. 1955-ben. 
de meg 1956 eleien épületeket foglaltak le itt oroszok számára; kaszárnyák, 
internátusok, szociális gondozottak, öregek menhelyeit; sőt még börtönt is.

Úgy gondolom, hogy ma nincs akadálya azt megállapítani, hogy 1955-ben hány orosz 
katonai szerelvény érkezett és hány hagyta el Csapnál az országot. A Honvédelmi 
Minisztérium illetékesei talán lesznek olyan „őszinték”, hogy elárulják az 
1955-öt követően Magyarországba érkező orosz egységek számát és elhelyezését. Az 
„elhelyezés részét képezte az ausztriai orosz csapatok hadianyagának tárolása. 
Ilyen célra 1955-ben lefoglalták az oroszok a gödöllői kastély gazdasági 
épületeit; istállók, magtárak. A hadianyag 1989-ben még ott volt.

Ezek olyan tények, tárgyi bizonyítékok, melyek igazolják, hogy az 1956 október 
23-i „ellen-forradalmat” az oroszok már 1955-ben megtervezték, kirobbantották, 
leverték – és maradtak.

Ezért van az, hogy a mai orosz államvezetőség nem hajlandó nyilatkozni 1956 
október 23-ról, annak ellenére, hogy a Parlament hivatalos úton kérte ezt.  A 
kérés teljesítését 1991 júniusában azzal az indokolással utasították el, hogy a 
történtek felelevenítése, tisztázása ártana a magyar-szovjet jó viszonynak.

Ma egy kicsit már továbbmennek.  Októberben beismerte a SZU külügyminisztériumi 
szóvivője, hogy 1956-ban hibás volt az orosz beavatkozás és az a nemzetközi jog 
megsértésével történt.  Részletes megbeszélésre azonban most sem volt hajlandó, 
diplomatikusan elködösítően beszélt és a csel az volt, hogy a „változatlan orosz 
álláspont ismert” és éppen ezért nem szükséges a megtörténtekről beszélni.!

Forradalom, ellenforradalom, államcsíny nem lehetséges némi lövöldözés nélkül. 
Különösen nem lehetett 1956 őszén Pesten, ahol a világ közvéleményének meg 
kellett mutatni, hogy fasizmus, fehérterror, antiszemitizmus van, ölik a 
zsidókat, a kommunistákat és ezért az oroszok beavatkozása, maradása jogos. 
Fegyver azonban nem volt a polgári lakosság kezében.  1945 óta a legszigorúbban 
– kezdetben akasztással – büntették a fegyverrejtegetést.  Az 
„ellenforradalmárok” kezébe elhihető módon jusson fegyver.  Ezért Kopácsi Sándor 
olyan utasítást adott a rendőrüknek, hogy „megtámadásuk” alkalmával minden 
ellenállás nélkül, azonnal adják át fegyvereiket az „ellenforradalmároknak”. 
1956 október 23-án este 8 és 9 óra között a saját szememmel láttam a Madách 
körúton, amint a „kék” rendőrök osztogatták a puskákat az „ellenforradalmároknak”.

Ilyen vonatkozásban MALÉTER Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai 
szolgálatra behívott „megbízhatatlan” személyekből (paraszt-, kulákgyerekek), 
kiknek kezébe fegyver nem adható, alakított munkászászlóaljak parancsnoka volt. 
Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt. A laktanyában igen kevés fegyver 
volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át 
megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába, és majdnem 
hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Kilián 
laktanyában levő munkászászlóaljnak is fel kellett lázadnia — a tervnek 
megfelelően -- és az „ellenforradalmárok” oldalára állni. Meg is történt, 
Maléter jóváhagyásával. Tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Józan ésszel 
nem érthető, hogy egy, az országa védekezését vezető, irányító hadügyminiszter 
az ellenség táborába megy személyes tárgyalásra és hozzá minden előzetes 
biztosítás, védelem nélkül! Időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz 
támadáskor ne kelljen intézkednie??

Az „ellenforradalmi” fegyveres zendülés nem érhette meglepetésszerűen a pártot 
és a kormányt, mert SZŰCS Miklós vezérkari ezredes már október 20-án parancsot 
kapott a honvédelmi minisztertől, hogy szerkesszen meg egy riadótervet, és 
gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy 
várható „ellenforradalomra”.



Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban 
tanácsadóként működő orosz altábornagy, TYIHONOV már tudta, hogy Budapesten 
„ellenforradalom” van, melynek leverésére a magyar honvédség képtelen, és ezért 
szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges, és anélkül, hogy előzetesen 
bárki magyarral beszélt volna, felhívta ANTONOV hadseregtábornokot, a Varsói 
Szerződés vezérkari fönöket és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített 
hadtest Budapestre való rendelésére és az „ellenforradalmi” erők elleni 
bevetésére.  Antonov az engedélyt megadta!

Tehát nem Hegedűs András, nem Marosán György vetette tűzbe az orosz csapatokat, 
hanem Tyihonov, éspedig minden előzetes megbeszélés, kérés, engedély nélkül.



Egy ilyen nagy horderejű, világpolitikailag is kiható intézkedést azonban saját 
szakállára még egy orosz altábornagy sem tesz, ha előzőleg nem lett megtervezve, 
és Tyihonov feladata csupán az akció időpontjának meghatározása volt.





     Megindultak tehát a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai, hogy kellő 
időben, kellő helyen legyenek a „forgatókönyv” szerinti bevetésre. Ismeretes, 
hogy Erdélyben már október 20-án szovjet egységek indultak a magyar határ felé.

Megbízható, a dolgokba, a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg KISZ-tagok, 
egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök is munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat 
firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak, tolták az 
eseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló „ellenforradalom” felé. A kormány 
majd naponkénti átalakítása is azt volt hivatva bizonyítani, hogy „jobboldali” 
erők a hatalom megszerzésére törekszenek. Nagy Imre és Kádár szerepe nem 
tisztázott. Minden valószínűség szerint összejátszottak kezdettől a 
pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke 
volt, hogy a párt, a rendszer uralmát biztosító orosz megszállás ne szűnjön meg. 
Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a „rendezőktől”. Egyrészt 
alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, vagyis arra, hogy 
a párt „reformkommunistái” is a Rákosi-klikk, az oroszok ellen fordul, másrészt 
az „el-lenforradalom” leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így 
leszámolni a régi ellenfelekkel, hiszen „ellenforradalmi magatartásuk” 
bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, elítélésük nem volt megalapozatlan. 
Nagy Imre sorsa beteljesült. Kádárt megmentette Münnich, aki mint KGB-generális, 
az államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. Kádár ugyanis Nagy Imréhez 
hasonlóan a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich — akarata ellenére 
— a szovjet követségre vitte, mert őt találták alkalmasnak a történések 
továbbvitelére.



-- 

Üdvrivalgással:
KEA.