[Grem] Keller Helén

[Rita Kunsay-Sipos]

Film Helen Keller életéről: https://www.youtube.com/watch?v=QndpTtrJt5A



KEA <kea at turul.banki.hu> ezt írta (időpont: 2021. aug. 15., V, 8:50):

> Gyerekként vesztette el látását és hallását, így lett világhírű író
>
> Dívány, 2019.08.18. -- Fenyvesi Zsófi
> https://divany.hu/offline/2019/08/18/helen-keller/?utm_source=cikklink
>
>
> Az élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi – mondta Helen Keller, és ő
> aztán pontosan tudta, miről beszél. Ahelyett hogy siketen és vakon
> elmerült volna az önsajnálatban, nemhogy visszavonult, de egyre nagyobb
> kihívásokat keresett. Fantasztikus karriert futott be, életét pedig a
> lehető legsikeresebbé alakította. Hogy csinálta? Egy hasonlóan kitartó
> segítővel.
>
> Helen Adams Keller 1880-ban született Alabamában, tökéletesen
> egészségesen. Úgy fejlődött, ahogy a kortársai, sőt kicsit gyorsabban
> is, minden iránt érdeklődött, élénk volt, sokat mozgott, beszélt a kis
> babanyelvén. Másfél éves korában azonban súlyos betegség támadta meg.
> Akkoriban még nem voltak képesek diagnosztizálni a kórt, amit ma
> skarlátnak vagy agyhártyagyulladásnak feltételeznek, sőt gyógyítani sem
> lehetett. Az „agylázban” szenvedő kislány teljes mértékben elvesztette a
> hallását és a látását is, és ettől kezdve megváltozott az élete, hiszen
> a világ befogadásában egyedül a szaglására és a tapintásra hagyatkozhatott.
>
> Innen tényleg nehéz nyerni. Egyáltalán élni. És főleg lediplomázni, vagy
> Alexander Graham Bell, esetleg Mark Twain barátjává válni, elnökökkel
> levelezni – Helennek mégis sikerült.
>
> Az anya nem adta fel
>
> Helen a második születésnapja előtt elveszítette a két legfőbb érzékét
> még azelőtt, hogy megtanult volna beszélni. Nem csoda, hogy eleinte nem
> tudott mit kezdeni a helyzettel. Többé nem hallotta, amit mondtak neki,
> hiába vigasztalták, és nem látott semmit sem, akármennyiszer hajolt fölé
> aggódva az édesanyja. Ha beszélt is, nem hallhatta, jól mondja-e a
> szavakat, sem azt, mit válaszolnak neki. Egyetlen emberrel volt képes
> kommunikálni, a család szakácsnőjének hatéves lányával.
>
> A két kislány hatvan jelből álló saját jelnyelvet dolgozott ki, így
> tudtak érintkezni egymással. Emellett a látássérültekre jellemző hatodik
> érzék is elképesztően kifejlődött Helenben. Megtanulta abból
> megállapítani, ki közeledik felé, hogy hogyan lép és milyen illata van.
> Idővel képes volt férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat is
> megkülönböztetni így. Ennyi azonban nem volt elég a boldogsághoz. Saját
> testébe zárva nem érezte jól magát, gyakoriak voltak nála a dührohamok,
> amikor üvöltött, harcolt, rugdosott, akit ért. Mindenki azt javasolta,
> adják intézetbe a nehezen kezelhető gyereket, hiszen sehogy sem lehet
> megközelíteni, gyakorlatilag nem lehet vele kommunikálni – de
> szerencsére az anya kitartott a lánya mellett.
> Helen Keller 8 évesen Anne Sullivan és a baba társaságában
> Helen Keller 8 évesen Anne Sullivan és a baba társaságában
> New England Historic Genealogical Society / Wikimedia Commons
> Anne Sullivan mindent megváltoztatott
>
> Az anyuka addig nem adta fel, amíg meg nem találta a megoldást a lánya
> problémájára. Olvasott, kutatott, szakembereket keresett, amíg rá nem
> bukkant a reménysugárra: Charles Dickens Amerikai jegyzetek című
> leírásában egy olyan lány történetét meséli el, aki Helenhez hasonlóan
> látása és hallása elvesztése után lett sikeres iskolás. Helen édesanyja
> ilyen reményekkel kereste fel dr. J. Julian Chisolm baltimore-i
> specialistát, aki a siket gyerekekkel foglalkozó Alexander Graham
> Bell-lel kapcsolta össze. Bell volt az, aki Kelleréket a Vakok Perkins
> Intézetébe ajánlotta. Helennek nem kellett ott laknia, az iskola 20 éves
> öregdiákja, az erősen látássérült (de nem teljesen vak)  Anne Sullivan
> ment házhoz hozzájuk tanítónak. Akkor még senki nem gondolta, hogy ezzel
> egy 49 éven át tartó barátság veszi kezdetét.
>
>      Jobb a séta egy baráttal a sötétben, mint egyedül a fényben
>
> – mondta Helen, és milyen igaza volt. Bár az, hogy Anne-nel barátok
> lesznek, nem volt nyilvánvaló az első perctől fogva. Mire Anne a házhoz
> került, Helen durcás, nehezen kezelhető volt, akit a szülei alaposan
> elkényeztettek – hogy is ne tették volna. Anne első dolga volt kijelölni
> a kis kerti házat iskolának, ahová rendszeresen bejárt tanítványával,
> hogy az nyugodtan ismerkedhessen a jelekkel.
>
> Ez elég nehezen ment. Anne vitt egy babát a kislánynak, majd a tenyerébe
> írta a baba szó betűit egymás után. Helen azonban nem értette az
> egészet, hiszen azt sem tudta, hogy szavakkal jelöljük a tárgyakat,
> ráadásul azok leírva betűkből állnak össze. Egy hónapjába telt, mire
> megértette, hogy az által megérintett tárgy nevét írják a tenyerébe. Az
> áttörés akkor érkezett meg, amikor Anne vizet csorgatott Helen kezére,
> majd a másikba beleírta, hogy víz. Innentől kezdve nem volt megállás,
> mindennek tudni akarta a nevét, és végre megvolt az eszköze arra, hogy
> elementáris tudásszomját csillapíthatta.
>
> „Amint a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót:
> ’víz’, először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s
> teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan,
> mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat
> visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem,
> kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt.
> Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet,
> megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette” –
> írta Helen Csöndes, sötét világom című önéletrajzi könyvében.
>
> Helen Keller és Anne Sullivan 1897-ben
> Helen Keller és Anne Sullivan 1897-ben
> Library of Congress / Wikimedia Commons
> Braille-írás és beszéd: bármi lehetséges!
>
> Ettől kezdve Helen gőzerővel tanulni kezdett, és nagyon jól haladt.
> Tízéves korában elmesélték neki a norvég Ragnhild Kåta történetét. Ő
> volt az első norvég gyerek, aki siketvakként (ráadásul szaglását és
> ízérzékelését is elvesztve) képes volt beszélni, és megfelelő iskolai
> oktatást kapott. Megtanulta megérteni, mit mondanak neki mások azáltal,
> hogy kezét gyengéden azok szájára és arcára helyezte, miközben beszéltek
> (ezt hívják Tadoma-módszernek).
>
> Az írás, illetve a Braille-írás elolvasása a betűk ismerete után már nem
> volt olyan bonyolult. Helen elképesztő inspirációt merítve sorstársának
> történetéből, szintén a Tadoma-módszerrel tanulta meg érteni, amit mások
> mondtak neki, és a beszédet, a hangok formálását is addig gyakorolta (a
> beszélők, illetve a saját torkára tett kézzel), míg érthetővé nem vált
> minden szava. A Braille-írás segítségével tankönyvenként haladhatott
> előre, és egy idő után képes volt idegen nyelveket is megtanulni: Helen
> Keller végül felnőttkorára francia, német, görög és latin műveket is
> olvasott. Kevesen lennénk képesek rá még úgy is, hogy az összes
> érzékszervünk működik.
> Az ember soha nem elégedhet meg azzal, hogy a földön kússzék, ha
> igazából szárnyalni vágyik
>
> Helen sosem állt meg, folyamatosan fejlődött tovább. Megtanult gépelni,
> hogy képes legyen rögzíteni a gondolatait, kézből kézbe jelelni, azaz a
> siketnémák jelbeszédét tapintás útján értelmezni. Így arra is képes
> volt, hogy elvégezze a Radcliffe Egyetemet, és ezzel ő lett a világon az
> első siketvak, aki bölcsészdiplomát szerzett.
>
> Tanulmányai végéhez érve a segítő munkát választotta hivatásául.
> Pontosan tudta, milyen nehézségekkel néznek szembe a sérült gyerekek és
> felnőttek, így a világot járva (a japánok például különösen imádták, egy
> akita kutyát is neki ajándékoztak) öntött beléjük lelket motivációs
> beszédeivel, saját példájával, újságcikkeivel, könyveivel. „Ha én
> siketen és vakon is gazdagnak és izgalmasnak találom az életet, akkor te
> milyen rengeteg dolgot tudsz befogadni mind az öt érzékedet használva?”
> – kérdezte teljes joggal a hallgatóságától. Harcolt a békéért, a nők
> egyenjogúságáért, érdekelték a világ történései, és értette is azokat.
> Nem véletlen, hogy Charlie Chaplint és Mark Twaint is a barátjának
> mondhatta, és több amerikai elnökkel is levelezett. 1920-ban részt vett
> az American Civil Liberties Union (ACLU) megalapításában, előtte pedig
> nonprofit szervezetet alapított, ami a vakság megelőzése érdekében
> küzdött. Egész életében a legkülönbözőbb eszközökkel harcolt a
> kiszolgáltatottak jogaiért, a vakok, siketek megsegítéséért.
>
> Helen Keller és Anne Sullivan
> Helen Keller és Anne Sullivan
> Library of Congress / Wikimedia Commons
> Anne Sullivan áldozata
>
> Mindezt Helen talán nem érhette volna el, ha nincs mellette Anne
> Sullivan. Miután elvégezte az iskoláit, Anne nem adta fel segítői
> állását: egész életére diákja mellett maradt. „Tanítóm annyira össze van
> forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Sohasem tudnám
> megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő
> befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s
> hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem,
> neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő
> szeretete ébresztette föl” – írta róla Helen.
>
> A két nő között létrejött szoros barátságot semmi és senki sem kezdhette
> ki, még Anne férje sem. 1905-ben ment feleségül a Harvard Egyetem
> oktatójaként és irodalmi kritikusaként dolgozó John Macyhez, de a
> kapcsolatuk idővel megromlott, hiszen Anne-nek mindig Helen maradt az
> első. Amikor Anne 1914-től betegeskedni kezdett, majd 1936-ban elért
> életének végéhez, Helen volt mellette, ő fogta a kezét.
>
> Ekkor már Helen is az 56. évében járt, de segítség nélkül továbbra sem
> boldogult el a világban. Korábbi házvezetőnője, a skót Polly Thompson
> került melléje, és kísérte utazásai során, illetve segítette otthonában.
> Helennek őt is el kellett veszítenie: 1960-ban Polly agyvérzésének
> következményeibe halt bele. Az asszony új segítő után nézett, így lépett
> az életébe a Pollyt addig ápoló Winnie Corbally, és maradt vele élete
> végéig.
>
> Az utolsó évek
>
> Helent kivételesen hosszú élettel áldotta meg a sors, több stroke-ot is
> túlélt az 1960-as évek elején. Ezek a lakásához szögezték ugyan, de
> szellemét megtörni nem tudták. „Az önsajnálat a legnagyobb ellenségünk.
> Ha behódolunk neki, egész életünkben semmi bölcset sem tudunk tenni” –
> mondta egyszer. Tovább küzdött, aminek elismeréséül 1964-ben Lyndon B.
> Johnson elnöktől megkapta a Szabadságért Elnöki Érdemérmet. Rá egy évre
> az 1965-ös New York-i világkiállításon a Leghíresebb Nők közé
> választották. Helen Keller három évvel később, 1968 júniusában
> szenderült örök álomra, békésen, nem sokkal a 88. születésnapja előtt.
> Kívánságának eleget téve hamvait Anne Sullivan maradványai mellé temették.
>
> Helen emlékezete
>
> Helen Keller olyan ember volt, akit nem szabad elfelednünk. Szerencsére
> 12 könyvet és számos újságcikket hagyott ránk, amiket olvasva közelebb
> kerülhetünk egy ragyogó elme, egy újító típusú asszony és egy siketvak
> ember életéhez, örömeihez, nehézségeihez, sikereihez, küzdelmeihez.
> Magyarul a Csöndes, sötét világom, a Szakadékból a fényre, és az Életem
> története/Anne Mansfield Sullivan levelei című könyveit érhetjük el.
>
>
> Nem Helen az egyedüli látássérült, aki kitartásával, hitével hegyeket
> mozgatott meg: magyar vakvezető kutyák sem lennének, ha Rithnovszky
> János nem harcol értük.
>
> --
>
> Üdvrivalgással:
> KEA.
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210815/674f0d06/attachment.html>