[Grem] Keller Helén

[KEA]

Gyerekként vesztette el látását és hallását, így lett világhírű író

Dívány, 2019.08.18. -- Fenyvesi Zsófi
https://divany.hu/offline/2019/08/18/helen-keller/?utm_source=cikklink


Az élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi – mondta Helen Keller, és ő 
aztán pontosan tudta, miről beszél. Ahelyett hogy siketen és vakon 
elmerült volna az önsajnálatban, nemhogy visszavonult, de egyre nagyobb 
kihívásokat keresett. Fantasztikus karriert futott be, életét pedig a 
lehető legsikeresebbé alakította. Hogy csinálta? Egy hasonlóan kitartó 
segítővel.

Helen Adams Keller 1880-ban született Alabamában, tökéletesen 
egészségesen. Úgy fejlődött, ahogy a kortársai, sőt kicsit gyorsabban 
is, minden iránt érdeklődött, élénk volt, sokat mozgott, beszélt a kis 
babanyelvén. Másfél éves korában azonban súlyos betegség támadta meg. 
Akkoriban még nem voltak képesek diagnosztizálni a kórt, amit ma 
skarlátnak vagy agyhártyagyulladásnak feltételeznek, sőt gyógyítani sem 
lehetett. Az „agylázban” szenvedő kislány teljes mértékben elvesztette a 
hallását és a látását is, és ettől kezdve megváltozott az élete, hiszen 
a világ befogadásában egyedül a szaglására és a tapintásra hagyatkozhatott.

Innen tényleg nehéz nyerni. Egyáltalán élni. És főleg lediplomázni, vagy 
Alexander Graham Bell, esetleg Mark Twain barátjává válni, elnökökkel 
levelezni – Helennek mégis sikerült.

Az anya nem adta fel

Helen a második születésnapja előtt elveszítette a két legfőbb érzékét 
még azelőtt, hogy megtanult volna beszélni. Nem csoda, hogy eleinte nem 
tudott mit kezdeni a helyzettel. Többé nem hallotta, amit mondtak neki, 
hiába vigasztalták, és nem látott semmit sem, akármennyiszer hajolt fölé 
aggódva az édesanyja. Ha beszélt is, nem hallhatta, jól mondja-e a 
szavakat, sem azt, mit válaszolnak neki. Egyetlen emberrel volt képes 
kommunikálni, a család szakácsnőjének hatéves lányával.

A két kislány hatvan jelből álló saját jelnyelvet dolgozott ki, így 
tudtak érintkezni egymással. Emellett a látássérültekre jellemző hatodik 
érzék is elképesztően kifejlődött Helenben. Megtanulta abból 
megállapítani, ki közeledik felé, hogy hogyan lép és milyen illata van. 
Idővel képes volt férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat is 
megkülönböztetni így. Ennyi azonban nem volt elég a boldogsághoz. Saját 
testébe zárva nem érezte jól magát, gyakoriak voltak nála a dührohamok, 
amikor üvöltött, harcolt, rugdosott, akit ért. Mindenki azt javasolta, 
adják intézetbe a nehezen kezelhető gyereket, hiszen sehogy sem lehet 
megközelíteni, gyakorlatilag nem lehet vele kommunikálni – de 
szerencsére az anya kitartott a lánya mellett.
Helen Keller 8 évesen Anne Sullivan és a baba társaságában
Helen Keller 8 évesen Anne Sullivan és a baba társaságában
New England Historic Genealogical Society / Wikimedia Commons
Anne Sullivan mindent megváltoztatott

Az anyuka addig nem adta fel, amíg meg nem találta a megoldást a lánya 
problémájára. Olvasott, kutatott, szakembereket keresett, amíg rá nem 
bukkant a reménysugárra: Charles Dickens Amerikai jegyzetek című 
leírásában egy olyan lány történetét meséli el, aki Helenhez hasonlóan 
látása és hallása elvesztése után lett sikeres iskolás. Helen édesanyja 
ilyen reményekkel kereste fel dr. J. Julian Chisolm baltimore-i 
specialistát, aki a siket gyerekekkel foglalkozó Alexander Graham 
Bell-lel kapcsolta össze. Bell volt az, aki Kelleréket a Vakok Perkins 
Intézetébe ajánlotta. Helennek nem kellett ott laknia, az iskola 20 éves 
öregdiákja, az erősen látássérült (de nem teljesen vak)  Anne Sullivan 
ment házhoz hozzájuk tanítónak. Akkor még senki nem gondolta, hogy ezzel 
egy 49 éven át tartó barátság veszi kezdetét.

     Jobb a séta egy baráttal a sötétben, mint egyedül a fényben

– mondta Helen, és milyen igaza volt. Bár az, hogy Anne-nel barátok 
lesznek, nem volt nyilvánvaló az első perctől fogva. Mire Anne a házhoz 
került, Helen durcás, nehezen kezelhető volt, akit a szülei alaposan 
elkényeztettek – hogy is ne tették volna. Anne első dolga volt kijelölni 
a kis kerti házat iskolának, ahová rendszeresen bejárt tanítványával, 
hogy az nyugodtan ismerkedhessen a jelekkel.

Ez elég nehezen ment. Anne vitt egy babát a kislánynak, majd a tenyerébe 
írta a baba szó betűit egymás után. Helen azonban nem értette az 
egészet, hiszen azt sem tudta, hogy szavakkal jelöljük a tárgyakat, 
ráadásul azok leírva betűkből állnak össze. Egy hónapjába telt, mire 
megértette, hogy az által megérintett tárgy nevét írják a tenyerébe. Az 
áttörés akkor érkezett meg, amikor Anne vizet csorgatott Helen kezére, 
majd a másikba beleírta, hogy víz. Innentől kezdve nem volt megállás, 
mindennek tudni akarta a nevét, és végre megvolt az eszköze arra, hogy 
elementáris tudásszomját csillapíthatta.

„Amint a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: 
’víz’, először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s 
teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, 
mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat 
visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem, 
kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt. 
Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet, 
megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette” – 
írta Helen Csöndes, sötét világom című önéletrajzi könyvében.

Helen Keller és Anne Sullivan 1897-ben
Helen Keller és Anne Sullivan 1897-ben
Library of Congress / Wikimedia Commons
Braille-írás és beszéd: bármi lehetséges!

Ettől kezdve Helen gőzerővel tanulni kezdett, és nagyon jól haladt. 
Tízéves korában elmesélték neki a norvég Ragnhild Kåta történetét. Ő 
volt az első norvég gyerek, aki siketvakként (ráadásul szaglását és 
ízérzékelését is elvesztve) képes volt beszélni, és megfelelő iskolai 
oktatást kapott. Megtanulta megérteni, mit mondanak neki mások azáltal, 
hogy kezét gyengéden azok szájára és arcára helyezte, miközben beszéltek 
(ezt hívják Tadoma-módszernek).

Az írás, illetve a Braille-írás elolvasása a betűk ismerete után már nem 
volt olyan bonyolult. Helen elképesztő inspirációt merítve sorstársának 
történetéből, szintén a Tadoma-módszerrel tanulta meg érteni, amit mások 
mondtak neki, és a beszédet, a hangok formálását is addig gyakorolta (a 
beszélők, illetve a saját torkára tett kézzel), míg érthetővé nem vált 
minden szava. A Braille-írás segítségével tankönyvenként haladhatott 
előre, és egy idő után képes volt idegen nyelveket is megtanulni: Helen 
Keller végül felnőttkorára francia, német, görög és latin műveket is 
olvasott. Kevesen lennénk képesek rá még úgy is, hogy az összes 
érzékszervünk működik.
Az ember soha nem elégedhet meg azzal, hogy a földön kússzék, ha 
igazából szárnyalni vágyik

Helen sosem állt meg, folyamatosan fejlődött tovább. Megtanult gépelni, 
hogy képes legyen rögzíteni a gondolatait, kézből kézbe jelelni, azaz a 
siketnémák jelbeszédét tapintás útján értelmezni. Így arra is képes 
volt, hogy elvégezze a Radcliffe Egyetemet, és ezzel ő lett a világon az 
első siketvak, aki bölcsészdiplomát szerzett.

Tanulmányai végéhez érve a segítő munkát választotta hivatásául. 
Pontosan tudta, milyen nehézségekkel néznek szembe a sérült gyerekek és 
felnőttek, így a világot járva (a japánok például különösen imádták, egy 
akita kutyát is neki ajándékoztak) öntött beléjük lelket motivációs 
beszédeivel, saját példájával, újságcikkeivel, könyveivel. „Ha én 
siketen és vakon is gazdagnak és izgalmasnak találom az életet, akkor te 
milyen rengeteg dolgot tudsz befogadni mind az öt érzékedet használva?” 
– kérdezte teljes joggal a hallgatóságától. Harcolt a békéért, a nők 
egyenjogúságáért, érdekelték a világ történései, és értette is azokat. 
Nem véletlen, hogy Charlie Chaplint és Mark Twaint is a barátjának 
mondhatta, és több amerikai elnökkel is levelezett. 1920-ban részt vett 
az American Civil Liberties Union (ACLU) megalapításában, előtte pedig 
nonprofit szervezetet alapított, ami a vakság megelőzése érdekében 
küzdött. Egész életében a legkülönbözőbb eszközökkel harcolt a 
kiszolgáltatottak jogaiért, a vakok, siketek megsegítéséért.

Helen Keller és Anne Sullivan
Helen Keller és Anne Sullivan
Library of Congress / Wikimedia Commons
Anne Sullivan áldozata

Mindezt Helen talán nem érhette volna el, ha nincs mellette Anne 
Sullivan. Miután elvégezte az iskoláit, Anne nem adta fel segítői 
állását: egész életére diákja mellett maradt. „Tanítóm annyira össze van 
forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Sohasem tudnám 
megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő 
befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s 
hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem, 
neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő 
szeretete ébresztette föl” – írta róla Helen.

A két nő között létrejött szoros barátságot semmi és senki sem kezdhette 
ki, még Anne férje sem. 1905-ben ment feleségül a Harvard Egyetem 
oktatójaként és irodalmi kritikusaként dolgozó John Macyhez, de a 
kapcsolatuk idővel megromlott, hiszen Anne-nek mindig Helen maradt az 
első. Amikor Anne 1914-től betegeskedni kezdett, majd 1936-ban elért 
életének végéhez, Helen volt mellette, ő fogta a kezét.

Ekkor már Helen is az 56. évében járt, de segítség nélkül továbbra sem 
boldogult el a világban. Korábbi házvezetőnője, a skót Polly Thompson 
került melléje, és kísérte utazásai során, illetve segítette otthonában. 
Helennek őt is el kellett veszítenie: 1960-ban Polly agyvérzésének 
következményeibe halt bele. Az asszony új segítő után nézett, így lépett 
az életébe a Pollyt addig ápoló Winnie Corbally, és maradt vele élete 
végéig.

Az utolsó évek

Helent kivételesen hosszú élettel áldotta meg a sors, több stroke-ot is 
túlélt az 1960-as évek elején. Ezek a lakásához szögezték ugyan, de 
szellemét megtörni nem tudták. „Az önsajnálat a legnagyobb ellenségünk. 
Ha behódolunk neki, egész életünkben semmi bölcset sem tudunk tenni” – 
mondta egyszer. Tovább küzdött, aminek elismeréséül 1964-ben Lyndon B. 
Johnson elnöktől megkapta a Szabadságért Elnöki Érdemérmet. Rá egy évre 
az 1965-ös New York-i világkiállításon a Leghíresebb Nők közé 
választották. Helen Keller három évvel később, 1968 júniusában 
szenderült örök álomra, békésen, nem sokkal a 88. születésnapja előtt. 
Kívánságának eleget téve hamvait Anne Sullivan maradványai mellé temették.

Helen emlékezete

Helen Keller olyan ember volt, akit nem szabad elfelednünk. Szerencsére 
12 könyvet és számos újságcikket hagyott ránk, amiket olvasva közelebb 
kerülhetünk egy ragyogó elme, egy újító típusú asszony és egy siketvak 
ember életéhez, örömeihez, nehézségeihez, sikereihez, küzdelmeihez. 
Magyarul a Csöndes, sötét világom, a Szakadékból a fényre, és az Életem 
története/Anne Mansfield Sullivan levelei című könyveit érhetjük el.


Nem Helen az egyedüli látássérült, aki kitartásával, hitével hegyeket 
mozgatott meg: magyar vakvezető kutyák sem lennének, ha Rithnovszky 
János nem harcol értük.

--

Üdvrivalgással:
KEA.