[Grem] !!!! Beszélg. a nagycsaládos Dabóczi Kálmánnal (volt BKK vezető, 72 Tanítvány Mozg.)

[Emoke Greschik]

 Beszélgetés a nagycsaládos Dabóczi Kálmánnal
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2021. április 14., szerda
| 20:08

https://www.magyarkurir.hu/hirek/mi-lehet-nagyobb-ajandek-egy-apanak-beszelgetes-nagycsalados-daboczi-kalmannal
11
Hogyan talál időt, miből merít erőt, energiát egy felsővezető, az Egyházban
is elkötelezett vezetői szolgálatot vállaló férfi, hogy jó apja legyen hét
gyermekének és szerető férje a feleségének? Kilencvennapos, napi
szentmisével, szentségimádással és aszkézissel járó Exodus 90
lelkigyakorlata idején beszélgettünk Dabóczi Kálmánnal, a Hetvenkét
Tanítvány Mozgalom elnökével.

*– A közösségi médiában közzétett életvidám családi képeiket látva magától
adódik a kérdés: valóban ilyen boldog a nagycsaládos lét?*

– Számunkra nagy öröm, hogy ennyi gyermeknek lehetünk a szülei. Minden
alkalommal csodaként éltem át a gyermekeink születését. A gyerekvállaláshoz
ép ésszel, nyitottsággal álltunk hozzá, és bíztunk Istenben. Úgy gondoltuk,
vele bármire képesek vagyunk. A hit és a remény életet teremt, legyen
akármekkora az összevisszaság a világban, a szeretet pedig segít elhordozni
az ezzel járó terheket a mindennapokban.

Számomra óriási varázsa van a nagycsaládos létnek. Aki nem mond igent az
életre, nem is tudja, miről marad le. A családban hatványozódik a szeretet.

A mi családunkat nemzedékekre visszamenőleg nagy számok jellemzik. Anyai
ágon a nagypapámék tizenketten voltak testvérek, édesanyámék nyolcan, mi
hatan. A nagycsalád hagyománya nem kötelező érvénnyel, de továbbélt a
testvéreim között is. Jelenleg a szüleimnek huszonnyolc unokájuk és hét
dédunokájuk van. Édesanyámban nagyon erősen él az a meggyőződés, hogy a
családot össze kell tartani. Erre minden alkalmat meg is ragad, és elmegy a
fizikai teljesítőképessége határáig, amellett, hogy hetvennyolc évesen is
dolgozik még orvosként.

A találkozás, a családi közös étkezések szövik köztünk a finom kötelékeket,
így veszünk részt egymás életében. A testvéreimmel ebbe nőttünk bele,
próbáljuk fenntartani a hagyományokat.

Szépen megküzdünk a nagycsaládi összejövetelekért. Emellett a családom apai
ága is meghatározó példát adott. Édesapámék hárman voltak testvérek, a két
lány ciszterci nővér lett Kismaroson.

*– Mennyiben érezte a jó családi háttér megerősítő hatását?*

– Első körben mindenki azt mondja: könnyű neked ilyen háttérrel, ilyen
mintával. Lénárd Ödön és Kállay Emil atya lelkivezetése mellett növekedtem,
így valóban minden megadatott ahhoz, hogy ma itt tartsak.

De semmi sem pótolja azt az egyéni munkát, azt a szenvedélyes küszködést,
hogy mindez a sajátommá váljon, hogy választ adjon a kérdésekre: Miért
élek? Miért akarom követni Krisztust?

Ez nem jön magától. A külső feltételek segítenek, megtartó erőt jelentenek,
de az egyéni belső út akkor is szenvedésekkel, hullámhegyekkel és
hullámvölgyekkel jár. Néha megadatik, hogy katartikus mélységben
átélhetjük, miként veszi a kezébe és alakítja át a szívünket Isten. Én ezt
egy MÉCS-lelkigyakorlaton tapasztaltam meg. Olyan változás ment végbe
mennem, ami nem az én intellektuális erőfeszítésem műve volt, hanem
ajándék. Hatására gyökeresen megváltozott a látásmódom, a világhoz való
viszonyom. Rugalmasabbá vált az addig elég kemény szívem, nagyobb lett
bennem a szeretet, érzékenyebbé váltam, jobban észrevettem a szépet,
motiváltabban tudtam áldozatot hozni másokért. Ez számomra azt mutatta,
hogy valami többről van szó, mint emberi erőfeszítésről.

*– A házasságuk első pillanatától kezdve nagycsaládra vágytak?*

– Kállay Emil atya egyetemi hittanján, rettentő fiatalon találkoztunk a
feleségemmel, ő még nem töltötte be akkor a húszat. Az egymásra ismerés
pillanata megismételhetetlen. Átéltük ezt az erős „aha” élményt, és eldőlt
a sorsunk: fél év múlva eljegyeztük egymást, és a megismerkedésünk után
másfél évvel házasságot kötöttünk. A szülők felé volt egy ígéretünk, hogy
Vera megszerzi a diplomáját, klasszikus gitár szakon tanult a főiskolán.
Így 2000 tavaszán született meg az első gyermekünk. Ez a négy év várakozás
fontos szakasz volt az életünkben. Közben egy évet Németországban
töltöttünk ösztöndíjjal, ahol kutattam és a doktori disszertációmat írtam.
Az összezártságban, a barátok és a családi kapcsolatok fokozott hiányában
sok válságjelenséget felgyorsítva éltünk át.  Megvoltak a szükséges
csatáink már az elején. De megmaradtunk, és komoly fejlődésen ment
keresztül a kapcsoltunk. Amikor hazajöttünk, sok segítséget, megerősítést
jelentett számunkra a MÉCS, a családközösségben látott példák.

*– Kezdettől a MÉCS mellett köteleződtek el?*

– Házasságunk és a MÉCS egyidős, mi is most ünnepeljük a 25 éves
jubileumunkat. A Szent Imre-templomban közösségvezetőm volt Ménesi Balázs
és Krisztina, akik a MÉCS magyarországi elindítói. Meghívásukra
tulajdonképpen fejest ugrottunk a szolgálatba. Szerepet vállaltunk a
közösségek indításában, majd ránk bízták a fiatal pároknak szóló MÉCS Napok
házigazdai, szervezői feladatait. Azzal próbáltuk szembesíteni a
fiatalokat, milyen mélysége van a szentségi házasságnak, és mik a szükséges
alapok ahhoz, hogy felelősen tudják kimondani az igent. Az egyik oldalon
fájdalmas volt megélni, hogy a péntek este megérkező mosolygós fiatalok
közül szombat délután néhányan sírva mentek haza, eljegyzések és együtt
járások bomlottak fel a szemünk előtt, a másik oldalon viszont nem egy
lánykérés tanúi lehettünk.

A MÉCS Napok mélyre megy, tükröt tart a fiataloknak, segít meglátniuk, hogy
megvan-e a kapcsolatukban az az alap, amire építeni lehet, amire
támaszkodva ki lehet mondani az életre szóló igent.

*– A sorban születő gyerekek és a vezetői pozícióval járó munka mellett
hogyan volt tartható ez a szolgálat?*

– Sokszor kudarcot vallottunk benne, és tanultuk, hogyan nem szabad
csinálni. Hosszú évekig könnyedén rábíztuk a gyerekeket valakire, hogy MÉCS
Napokat tarthassunk, volt olyan félév, amikor hat alkalommal is. Hála
Istennek, a gyerekek nem lettek mozgalmi árvák, akiknek a szülei annyira
szentek, hogy csak a gyerekeikre nem marad idejük és energiájuk. Időben
felismertük, hogy nem jó úton járunk. Át kellett adnunk bizonyos
szolgálatokat, és megtalálnunk a helyes arányt a család, a munka és a
szolgálatok között. Rá kellett jönnünk arra, hogyan tudjuk napi szinten
összehangolni az életenergiáinkat, mikor minek van prioritása. A
mindennapokban ez sokszoros újratervezést igényelt. Ma már tudatosan
odafigyelünk a MÉCS-en belül arra, hogy többen, de egyénenként kevesebbet
dolgozzunk. Megosztjuk a feladatokat, így a szolgálat élhetőbb,
fenntarthatóbb, összhangba hozható a család mindenkori állapotával. A
családi életünkön is alakítanunk kellett. Az időbeosztás a fenntarthatóság
kulcsa.

*– Napi szentmise, 90 napos lelkigyakorlat, családi házukban kápolna…
Kezdem érteni, honnan van mindehhez az erő.*

– Amikor egy hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy minden reggel elmegyek
misére, azt gondoltam, ez nem fog beleférni az életembe. De olyan erővel
hív a Jóisten, hogy nem tudok nemet mondani. Egyedül kezdtem, de ma a
gyerekek közül többen is velem tartanak, önként. Mi lehet ennél nagyobb
ajándék egy apának?

Ha az ember krisztusibb életet igyekszik élni, az sugárzik róla és hat a
gyerekekre. Hiszem, hogy amit energiából, figyelemből beleteszünk a családi
életbe, az nem múlik el nyomtalanul.

Milyen fájdalom lehetett a tékozló fiú apjának, amikor az egyik fia elment,
és a habitusa alapján sejteni lehetett, hogy el fogja tékozolni az
örökséget! Mégis tiszteletben akarta tartani a fia szabadságát, és
elfogadta, hogy elmegy. Nem hozhatunk meg minden döntést a gyerekeink
helyett, a pici, napi szintű kudarcokból nem szabad kimentenünk őket. Egy
példa az életünkből: ha valamelyik gyerek nem kel fel időben, és arra kér,
hogy vigyem ki a buszhoz, úgy pont beérne az iskolába, akkor általában nem
teszem meg, mert meg kell élnie, hogy a döntéseinek következménye van. Ha
nem kel föl, elkésik, és igazolatlan órát kap. Ha soha nem szembesül a
rossz döntése következményeivel, azzal teszek rosszat neki.

*– Emlékszem a nyári találkozásunkra, amikor együtt, kilencen megérkeztek
kerékpárjaikon az őrségi Borostyán-tóhoz. *

– Megkerestük az Őrségben az ország legeldugottabb kempingjét. Átéltük a
nyár legviharosabb éjszakáját, kimosott minket a sátorból az eső, mindenünk
úszott. De túléltük, és a végén mindenki fantasztikus kalandként gondol
vissza erre.

Apai tekintéllyel megmutatni a határozottságot, a kiállást, a
döntésképességet, a kreativitást, amivel egy családot meg tudok óvni, és
közben mindenkit bevonni a közös tevékenységekbe a maga szintjén – erre van
szükség a családban.

Az 50. születésnapomra kaptam egy albumot, mindenki írt bele, hogy mit
köszön, mire emlékszik vissza szeretettel. Minőségi idő, kaland, amelyben
érzik a személyes törődést – ilyeneket fogalmaztak meg a gyerekek,
visszaigazolva, hogy jó úton járunk.

*– Tekintélyről, határozottságról beszél az apai szerep leírásakor.
Meghatározónak tartja ezt a nevelésben?*

– Tipikus helyzet: anya-apa, jó zsaru-rossz zsaru. Sokszor szeretném, ha
nem mindig én lennék a rossz zsaru, és a feleségem állna bele keményebben a
gyerekekkel való konfliktusokba. Bakos Rafael atya szembesített azzal, hogy
a tekintély kötelez, a tekintéllyel szolgálni kell, az apa nem bújhat el a
felelősség elől. De kell a megkülönböztetés kegyelme, hogy tisztán lásson.
Ebbe bele kell nőnie, nem adják ingyen. Csendes elmélkedésben, az Úr felé
fordulásban érik meg az emberben, fokozatosan.

A tekintélyt az apának első körben a felesége tudja megadni, azzal, hogy
megadja a családfői méltóságot. A másik oldalon viszont az édesanya
méltóságát a férj adja meg, kötelessége felemelni őt azért az
életáldozatért, amit édesanyaként éveken át végez. Ez a kölcsönösség,
figyelmesség, egymás hordozása mélységet ad a kapcsolatnak.

*– Ferenc pápa a tekintély mellett hangsúlyozza az apai gyengédség, az
elfogadás fontosságát is.*

– A mai világban összekeveredik a macsóság a férfiassággal, az érzelmi
intelligencia az érzelgősséggel és a nyálassággal. Valentin-napi bájolgás
lesz a szeretet kifejezése, és nagy a kísértés, hogy a családról való
gondoskodás mindennapi, hűséges cselekedetei a sok bóvli között háttérbe
szoruljanak. A férfi – hiába mutatjuk, hogy mennyire magabiztosak vagyunk –
éhezi és szomjazza a pozitív visszacsatolást, jólesik a lelkünknek a
köszönet azért, hogy gondoskodunk a családról. De ugyanez vonatkozik az
édesanyákra is. Házaspárként éhezzük egymás szeretetét. Egy-egy elismerő
szó azonnal feltölti az ember szeretettankját.

Egy férj tenyerébe két szót írnék fel: igazságosság és irgalmasság. A
feleség kezébe többet, a nők lelke bonyolultabb. A feleség egyik tenyerében
az egység, a családi légkör megteremtése állna, a másikban a dicséret, a
vigasztalás, a motiválás.

*– Mennyire terheli meg a férfit, hogy elvárják tőle a család anyagi
biztonságának megteremtését?*

– Félrevezető, hogy mi adja a biztonságot. Amikor a BKK vezérigazgatójaként
egy többezres cég élén álltam, és szinte nem volt Magyarországon magasabb
vezetői pozíció azon a szakterületen, semmivel nem éreztem nagyobb
biztonságban magam, mint amikor 2002-ben a választások után munkanélküli
lettem. Államközeli cégnél dolgoztam, és feketelistás lettem. Hat-nyolc
hónapon át a tartalékokból kellett élni, és megszenvedni a tapasztalatot,
hogy nem kellek, nem kapok lehetőséget. Ilyen helyzetben keresi az ember,
mi adja az értékét. És itt van a csapda.

Amikor az ember egzisztenciát, anyagi biztonságot teremt, azt hiszi, az az
ő műve. Itt kell megállni. Mert minden kegyelem, egyetlen
lélegzetvételünket sem tudjuk magunk megoldani. Minden Isten kezében van.

A Jóisten gondoskodik a családomról. Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni,
amikor a Miatyánkot imádkozzuk, és azt kérjük, add meg nekünk a mindennapi
kenyerünket. Nem három évnyi tartalékot, nyaralót, kocsit. A gondviselésre
való ráhagyatkozás tanulási folyamat. Számomra napi szintű kísértés, hogy
majd én gondoskodom a családomról. Nem, meg kell állni, és csendben maradni.

Nehéz megtennem, vért izzadok, hogy ne magam körül forogjanak a
gondolataim, és hagyjam, hogy Isten alakítson. Az ő világa annyival
gazdagabb!

És ha elkezdjük megtapasztalni ezt, akkor hihetetlenül vágyunk rá. Ha
tudunk csendben maradni, az egész környezetünk átalakul, hiszen mi magunk
alakulunk. Így odafigyelőbb, alázatosabb leszek, feladom a kontrollt, és az
imában azt fejezem ki, de jó, hogy itt lehetek nálad, Istenem!

*Szerző: Trauttwein Éva*

*Fotó: Lambert Attila; családi archívum*

*Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210414/d54e4fb2/attachment.html>