[Grem] A 'Hit pajzsa' díj kitüntettje Imre Ágota nővér élete és üzenete

[Emoke Greschik]

 Imre Margit Ágota, a Parma Fidei idei kitüntetettje: Hálát adok a
Jóistennek, hogy megtartott
Megszentelt élet <https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet> – 2020.
február 29., szombat | 20:02
https://www.magyarkurir.hu/hirek/imre-margit-agota-parma-fidei-idei-kituntetettje-halat-adok-joistennek-hogy-megtartott


Idén Imre Margit Ágota OSBM görögkatolikus szerzetesnő kapta a Parma Fidei
– Hit Pajzsa díjat. Az életének 88. esztendejében is friss, energikus
bazilita nővérrel a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek máriapócsi kolostorában
beszélgettünk.

*– Milyen családba született, és hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? *

– Hajdúdorogon születtem egyszerű görögkatolikus, vallásos családban,
negyedik gyermekként. Édesanyámat hétéves koromban elveszítettem. A hatodik
gyermeke megszülése után egy hónapra meghalt. Édesapám földműves volt, de
ebben az időben katonáskodott. 1940-et írtunk. Egy évvel később leszerelt,
és újra megházasodott; egy nála sokkal fiatalabb özvegyasszonyt vett el.
Kislányként őt és a nővérét a szüleik beadták a kisvárdai orsolyita
nővérekhez, de az édesanyja két hét elteltével hazavitte azzal, hogy egy
családban elég egy apáca. Már fiatalon férjhez ment, de csak rövid ideig
éltek együtt, mert a férje meghalt, majd a kislányuk is. Így találkozott az
ugyancsak özvegy édesapámmal. A házasságukból két húgom született. Nyolcan
lettünk volna testvérek, de előttem meghalt két nővérem diftériában, egy
hét leforgása alatt. A hatodik gyermek pedig, akit édesanyám szült,
mindössze nyolc hónapot élt. Én igen korán elkerültem otthonról. A
máriapócsi nővérek Hajdúdorogon vezettek egy kis internátust a líceumba
járó lányoknak, és dolgoztak a bazilita atyák konyháján is. Édesapám
második felesége elvitt ezekhez a nővérekhez. Éppen ott volt a máriapócsi
főnöknő. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de végül
Máriapócsra kerültem, tizennégy évesen. Ebben a korban még nem lehettem
jelölt. Máriapócson egy kis árvaházat vezettek a nővérek, olyan kislányok
számára, akiknek az édesapjuk odaveszett a háborúban. Én is köztük éltem
három évig. Tizenhét évesen már jelölt lehettem.

*– Ezek szerint már nagyon korán felébredt Önben a vágy a szerzetesi
hivatás iránt?*

– Igen. Édesapám második felesége sokat beszélt a kisvárdai orsolyita
nővérekről, és nekem nagyon tetszett mindaz, amit hallottam tőle. Élete
végéig bántotta, hogy nem lehetett apáca. A nővére viszont az lett,
személyesen is ismertem, találkoztam vele. Máriapócson a nővérek nagyon
szerettek engem, én is őket, ez kölcsönös volt. A tizennégy évemmel a
nagyok közé tartoztam az árváknál, segítettem a prefektánknak, otthon
éreztem magam. Tizenhét éves koromban nagyjelölt lettem, vártam egy másik
jelöltet, akivel megkezdtük a posztulátust, a következő évben, 1950-ben. De
annak az évnek a júniusában a nővéreknek el kellett hagyniuk a máriapócsi
kolostorukat, ami gyűjtőhely lett, idehoztak máshonnan nővéreket. Minket,
fiatalokat az elöljárónőnk hazaküldött, azt mondta, csak az
örökfogadalmasoknak kell vállalniuk azt, ami következik. Menteni akartak
bennünket.

*– A kommunista hatalom ebben az esztendőben oszlatta fel a
szerzetesrendeket…*

– A helyes kifejezés az, hogy megvonták a rendek működési engedélyét.
Feloszlatni nem volt joguk, ezt csak Róma teheti meg. Az itteni kolostorunk
csecsemőotthon lett. Miután 1950 augusztusában a püspöki kar megegyezett az
állammal, a szerzetesek elhagyhatták a gyűjtőhelyeket, mehetett, ki hová
tudott. Én visszalopakodtam ide, Máriapócsra, és kértem a beöltözésemet,
ami nem sokkal a rendek működésének megvonása előtt történt volna meg. A
rendfőnöknő azt mondta, rendkívüli időket élünk, jön Dudás Miklós
hajdúdorogi püspök úr, kérjed tőle. Kértem, és beöltözhettem. Ez a
szerzetesi élet egyik legfontosabb pillanata, amikor a jelölt közelebb
kerül a közösséghez. Egy hétig hordtam a kölcsönruhát, utána más irányba
fordultak az események. Az egyik nővért a debreceni Svetits Gimnáziumba
hívták tanítani, és én is vele mentem, tanulni. 1953-ban érettségiztem,
jelentkeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika
szakára. Felvettek, 1957-ben végeztem. Azután tanítottam.

*– Végig tanárnőként tevékenykedett a szocializmus évtizedei alatt?*

–Igen, harminc éven át. Középiskolában nem tudtam elhelyezkedni, így
általánosban tanítottam. Albertirsán, Pomázon, Budakalászon, a legtöbbet
Újpesten, huszonnégy évig. Onnan mentem nyugdíjba, 1988-ban.

*– A környezete tudta Önről, hogy hívő?  *

– Igen, ha nem is mindenki, de feltételezték, hogy templomba járok. Az
iskola párttitkára mindenesetre hamar kinyomozta ezt, de nem mondhatom,
hogy kellemetlenségeim lettek volna emiatt, leszámítva azt, hogy kimaradtam
a jutalmakból, az előléptetésekből. Csak az utolsó években változott meg ez
a helyzet. Közben 1968-ban titokban öten fogadalmat tettünk, négyen
örökfogadalmat. Egy római újság megírta, és ez felkeltette az itthoni
belügy figyelmét. Ennek következményei lettek. Többször is behívtak a
rendőrségre. Budán laktam, a II. kerületben, egy kis öröklakásban. Egy
magas rangú rendőrtiszt, egy alezredes berendelt a kerületi kapitányságra,
többször is. Egyszer a lakásomra is eljött. Faggatott, hogy mit tudok a
nővérekről, hogy volt ez, hogy volt az. Amennyire csak lehetett,
szűkszavúan válaszolgattam. Azt is mondta, járhatok templomba, de ne
tartsam a kapcsolatot a nővérekkel. Nem szóltam erre semmit. Az egyik
alkalommal közölte: Tudja mit? Menjen nyugodtan Nyíregyházára, ott vannak a
legtöbben a bazilita közösség tagjai közül. Beszélgessen velük, utána pedig
mondja el nekünk, miről beszéltek. Azt válaszoltam: ezt én nem vállalom.
Nagyon mérges lett, azt kérdezte, miért nem. – Ezek a nővérek neveltek
engem, és én lennék a legjellemtelenebb ember, ha valaha is mondanék róluk
valamit – feleltem. Sosem találkoztunk ezután, nem kaptam feladatot, de
továbbra is figyeltek. Előfordult, hogy este kijöttek a lakásomra,
ellenőrizték, hogy otthon vagyok-e. Ha telefonáltam az utcáról, odajöttek a
fülkéhez. A templomba is utánam kószáltak, megnézték, milyen könyvet
olvasok, de csak az imakönyv volt nálam. A sorozatos zaklatások miatt
biztos voltam abban, hogy nem sokáig taníthatok már, de végül hagytak
dolgozni. Volt viszont olyan nővértársam, akit elbocsátottak a pedagógus
állásából, ő évekig gyárban dolgozott, míg végül sikerült visszakerülnie a
tanári pályára. Én megúsztam azzal, hogy állandóan figyeltek. A párttitkár
bejött az órámra, ellenőrzött. Tudtam, hogy felső utasításra teszi ezt.

*– A diákokkal milyen volt a kapcsolata?*

– Szerettem a gyerekeket, és tanítani is őket. Nagyon sok elhanyagolt,
szegény diák volt a tanítványaim között. A szülők válása egyre gyakoribbá
vált, ha pedig együtt volt a család, az italozás tette tönkre a
kapcsolatokat. Rendszeresen látogattam a családokat, láttam, hogy sokan
szükséglakásban, szegénységben élnek. Amennyire lehetséges volt,
megpróbáltam lelki segítséget adni a diákjaimnak. Előfordult, hogy
anyagiakkal is segítettük a rászorulókat. Kértünk segélyt ruhára, de nem
adtuk oda a pénzt a szülőknek, mert másra költötték volna, hanem megfogtuk
a gyerek kezét, és vettünk neki ruhát az áruházban. Így könnyebben
elszámoltunk a pénzzel is, mert a kezünkben volt a számla.

*– A nővértársaival hogyan tartotta a kapcsolatot?*

– A legtöbb nővér Nyíregyházán volt, a püspökségen dolgoztak, de akadtak,
akik állami vállalatoknál helyezkedtek el. Tartottuk egymással a
kapcsolatot, nagy egyházi ünnepeken, a nyári szabadságok alatt személyesen
is találkoztunk.

*– Mi a bazilita rend karizmája, legfőbb küldetése?*

– Ez nincs úgy meghatározva, mint a később alakult rendeknél. A mi rendünk
már ezerhétszáz éves, az Egyház legelső szerzetesközössége vagyunk.
Alapítónk a keleti szerzetesség atyja, Nagy Szent Bazil (330–379) volt. A
bencés rend százötven évvel később jött létre. Szent Benedek hivatkozik
Nagy Szent Bazil írásaira. Mi monasztikusak vagyunk, kiemelt feladataink
egyike az imádság. Szent Bazil atyánk így fogalmazta meg a szerzetesek
dolgát: tökéletesedni a szeretetben, és a szeretet tüzét másokban is lángra
lobbantani. Ő gazdag családból származott, a vagyonát jótékonyságra
fordította, árvaházakat hozott létre, menedékházakat az utazóknak, konyhát
az éhezőknek. Az akkori kor ínségén igyekezett segíteni. A mi rendünk
feladata, hogy ahol élünk, ott támaszt nyújtsunk a szükséget szenvedőknek.
Mindenképpen szolgálnunk kell, nem élhetünk csak úgy, magunkban.
Máriapócson a nővéreinknek kegytárgyüzlete volt, amit a közelmúltban
bezártunk. Mint említettem, árvaház is működött ott, egy másik meg
Sátoraljaújhelyen. Hajdúdorogon a líceumba járó lányokat karolták fel, egy
kis internátust tartottak fenn nekik, tizennyolc fővel. Itt, Máriapócson
Bazilia főnöknővel együtt működtetjük a Szent Makrináról – Nagy Szent Bazil
nővéréről – elnevezett szociális otthont; negyven idős nőt gondozunk.
Tizenkilenc civil dolgozónk van. Működik egy ilyen intézményünk
Sátoraljaújhelyen is, nagyobb a miénknél, ott házaspárokat is ellátnak.

*– Jelenleg csak Önök ketten bazilita nővérek Magyarországon?*

– Igen. Két jelölt örökfogadalom előtt lépett vissza. Novíciák is mentek
el. Világszerte hatszázan vannak a bazilita nővérek.

*– A szocializmus évtizedei alatt soha nem érzett késztetést arra, hogy
férjhez menjen?*

– Nem. Lett volna alkalmam erre, a testvéreim is szerették volna, ha
férjhez megyek, de aztán megértették: én erre az életre tettem ígéretet a
Jóistennek, megmaradok tehát hűségben, így érzem jól magam. Komoly
kísértésem sosem volt. Ha érdeklődött valaki, finoman leállítottam. A
hivatásomat tekintve nem voltak kétségeim, nem rendült meg a hitem,
mindvégig kapaszkodtam a Jóistenbe, a legnehezebb megpróbáltatások idején
is. Ez csak a hit erejével lehetséges.

*– Ha visszaemlékszik az életére, milyen érzései, gondolatai vannak?*

– A gyermekkorom nehéz volt, de sikerült kigyógyulnom az engem ért
szomorúságokból. A tanári munkámat szerettem. Nem volt könnyű, de ha még
egyszer döntenem kellene, akkor is a pedagógus hivatást választanám.
Szerettem a gyerekeket. Az élethivatásomért pedig csak hálát tudok adni a
Jóistennek, hogy meghívott, és megtartott. Itt vagyok.

*– Szívből gratulálunk a Parma Fidei – Hit Pajzsa díjhoz. Mit jelent Önnek
ez a kitüntetés? *

– Meglepődtem. Úgy érzem, nem jár nekem. Vannak többen is, akik jobban
rászolgáltak erre. Fülöp érsek úr, úgy látszik, másképpen látja ezt, mert ő
javasolt. Köszönöm neki.

*Fotó: Lambert Attila*

*Bodnár Dániel/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200301/7ab13a45/attachment.html>