<div dir="ltr">
<div class="gmail-sav gmail-savterkoznagy">
<div class="gmail-wrapper">
<div class="gmail-row"><div class="gmail-h23k gmail-terkozjobb" style="float:left"><div class="gmail-behuzas"><h1 class="gmail-cim">Imre Margit Ágota, a Parma Fidei idei kitüntetettje: Hálát adok a Jóistennek, hogy megtartott</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet">Megszentelt élet</a> – 2020. február 29., szombat | 20:02</div><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/imre-margit-agota-parma-fidei-idei-kituntetettje-halat-adok-joistennek-hogy-megtartott">https://www.magyarkurir.hu/hirek/imre-margit-agota-parma-fidei-idei-kituntetettje-halat-adok-joistennek-hogy-megtartott</a><div class="gmail-ikonok"> <br> </div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g103845']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=103845&v=1&img=c_IMG_8081.jpg" style="margin-right: 0px;" width="471" height="314"><span class="gmail-galcount" title="8 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">Idén
Imre Margit Ágota OSBM görögkatolikus szerzetesnő kapta a Parma Fidei –
Hit Pajzsa díjat. Az életének 88. esztendejében is friss, energikus
bazilita nővérrel a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek máriapócsi
kolostorában beszélgettünk.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>– Milyen családba született, és hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? </strong></p>
<p>– Hajdúdorogon születtem egyszerű görögkatolikus, vallásos családban,
negyedik gyermekként. Édesanyámat hétéves koromban elveszítettem. A
hatodik gyermeke megszülése után egy hónapra meghalt. Édesapám földműves
volt, de ebben az időben katonáskodott. 1940-et írtunk. Egy évvel
később leszerelt, és újra megházasodott; egy nála sokkal fiatalabb
özvegyasszonyt vett el. Kislányként őt és a nővérét a szüleik beadták a
kisvárdai orsolyita nővérekhez, de az édesanyja két hét elteltével
hazavitte azzal, hogy egy családban elég egy apáca. Már fiatalon férjhez
ment, de csak rövid ideig éltek együtt, mert a férje meghalt, majd a
kislányuk is. Így találkozott az ugyancsak özvegy édesapámmal. A
házasságukból két húgom született. Nyolcan lettünk volna testvérek, de
előttem meghalt két nővérem diftériában, egy hét leforgása alatt. A
hatodik gyermek pedig, akit édesanyám szült, mindössze nyolc hónapot
élt. Én igen korán elkerültem otthonról. A máriapócsi nővérek
Hajdúdorogon vezettek egy kis internátust a líceumba járó lányoknak, és
dolgoztak a bazilita atyák konyháján is. Édesapám második felesége
elvitt ezekhez a nővérekhez. Éppen ott volt a máriapócsi főnöknő. Arra
már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de végül Máriapócsra
kerültem, tizennégy évesen. Ebben a korban még nem lehettem jelölt.
Máriapócson egy kis árvaházat vezettek a nővérek, olyan kislányok
számára, akiknek az édesapjuk odaveszett a háborúban. Én is köztük éltem
három évig. Tizenhét évesen már jelölt lehettem.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g103845']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=103845&v=1&p=1&img=c_IMG_7979.jpg" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– Ezek szerint már nagyon korán felébredt Önben a vágy a szerzetesi hivatás iránt?</strong></p>
<p>– Igen. Édesapám második felesége sokat beszélt a kisvárdai orsolyita
nővérekről, és nekem nagyon tetszett mindaz, amit hallottam tőle. Élete
végéig bántotta, hogy nem lehetett apáca. A nővére viszont az lett,
személyesen is ismertem, találkoztam vele. Máriapócson a nővérek nagyon
szerettek engem, én is őket, ez kölcsönös volt. A tizennégy évemmel a
nagyok közé tartoztam az árváknál, segítettem a prefektánknak, otthon
éreztem magam. Tizenhét éves koromban nagyjelölt lettem, vártam egy
másik jelöltet, akivel megkezdtük a posztulátust, a következő évben,
1950-ben. De annak az évnek a júniusában a nővéreknek el kellett
hagyniuk a máriapócsi kolostorukat, ami gyűjtőhely lett, idehoztak
máshonnan nővéreket. Minket, fiatalokat az elöljárónőnk hazaküldött, azt
mondta, csak az örökfogadalmasoknak kell vállalniuk azt, ami
következik. Menteni akartak bennünket.</p>
<p><strong>– A kommunista hatalom ebben az esztendőben oszlatta fel a szerzetesrendeket…</strong></p>
<p>– A helyes kifejezés az, hogy megvonták a rendek működési engedélyét.
Feloszlatni nem volt joguk, ezt csak Róma teheti meg. Az itteni
kolostorunk csecsemőotthon lett. Miután 1950 augusztusában a püspöki kar
megegyezett az állammal, a szerzetesek elhagyhatták a gyűjtőhelyeket,
mehetett, ki hová tudott. Én visszalopakodtam ide, Máriapócsra, és
kértem a beöltözésemet, ami nem sokkal a rendek működésének megvonása
előtt történt volna meg. A rendfőnöknő azt mondta, rendkívüli időket
élünk, jön Dudás Miklós hajdúdorogi püspök úr, kérjed tőle. Kértem, és
beöltözhettem. Ez a szerzetesi élet egyik legfontosabb pillanata, amikor
a jelölt közelebb kerül a közösséghez. Egy hétig hordtam a
kölcsönruhát, utána más irányba fordultak az események. Az egyik nővért a
debreceni Svetits Gimnáziumba hívták tanítani, és én is vele mentem,
tanulni. 1953-ban érettségiztem, jelentkeztem a debreceni Kossuth Lajos
Tudományegyetem matematika–fizika szakára. Felvettek, 1957-ben végeztem.
Azután tanítottam.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g103845']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=103845&v=1&p=1&img=c_IMG_8131.jpg" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– Végig tanárnőként tevékenykedett a szocializmus évtizedei alatt?</strong></p>
<p>–Igen, harminc éven át. Középiskolában nem tudtam elhelyezkedni, így
általánosban tanítottam. Albertirsán, Pomázon, Budakalászon, a legtöbbet
Újpesten, huszonnégy évig. Onnan mentem nyugdíjba, 1988-ban.</p>
<p><strong>– A környezete tudta Önről, hogy hívő? </strong></p>
<p>– Igen, ha nem is mindenki, de feltételezték, hogy templomba járok.
Az iskola párttitkára mindenesetre hamar kinyomozta ezt, de nem
mondhatom, hogy kellemetlenségeim lettek volna emiatt, leszámítva azt,
hogy kimaradtam a jutalmakból, az előléptetésekből. Csak az utolsó
években változott meg ez a helyzet. Közben 1968-ban titokban öten
fogadalmat tettünk, négyen örökfogadalmat. Egy római újság megírta, és
ez felkeltette az itthoni belügy figyelmét. Ennek következményei lettek.
Többször is behívtak a rendőrségre. Budán laktam, a II. kerületben, egy
kis öröklakásban. Egy magas rangú rendőrtiszt, egy alezredes berendelt a
kerületi kapitányságra, többször is. Egyszer a lakásomra is eljött.
Faggatott, hogy mit tudok a nővérekről, hogy volt ez, hogy volt az.
Amennyire csak lehetett, szűkszavúan válaszolgattam. Azt is mondta,
járhatok templomba, de ne tartsam a kapcsolatot a nővérekkel. Nem
szóltam erre semmit. Az egyik alkalommal közölte: Tudja mit? Menjen
nyugodtan Nyíregyházára, ott vannak a legtöbben a bazilita közösség
tagjai közül. Beszélgessen velük, utána pedig mondja el nekünk, miről
beszéltek. Azt válaszoltam: ezt én nem vállalom. Nagyon mérges lett, azt
kérdezte, miért nem. – Ezek a nővérek neveltek engem, és én lennék a
legjellemtelenebb ember, ha valaha is mondanék róluk valamit – feleltem.
Sosem találkoztunk ezután, nem kaptam feladatot, de továbbra is
figyeltek. Előfordult, hogy este kijöttek a lakásomra, ellenőrizték,
hogy otthon vagyok-e. Ha telefonáltam az utcáról, odajöttek a fülkéhez. A
templomba is utánam kószáltak, megnézték, milyen könyvet olvasok, de
csak az imakönyv volt nálam. A sorozatos zaklatások miatt biztos voltam
abban, hogy nem sokáig taníthatok már, de végül hagytak dolgozni. Volt
viszont olyan nővértársam, akit elbocsátottak a pedagógus állásából, ő
évekig gyárban dolgozott, míg végül sikerült visszakerülnie a tanári
pályára. Én megúsztam azzal, hogy állandóan figyeltek. A párttitkár
bejött az órámra, ellenőrzött. Tudtam, hogy felső utasításra teszi ezt.</p>
<p><strong>– A diákokkal milyen volt a kapcsolata?</strong></p>
<p>– Szerettem a gyerekeket, és tanítani is őket. Nagyon sok
elhanyagolt, szegény diák volt a tanítványaim között. A szülők válása
egyre gyakoribbá vált, ha pedig együtt volt a család, az italozás tette
tönkre a kapcsolatokat. Rendszeresen látogattam a családokat, láttam,
hogy sokan szükséglakásban, szegénységben élnek. Amennyire lehetséges
volt, megpróbáltam lelki segítséget adni a diákjaimnak. Előfordult, hogy
anyagiakkal is segítettük a rászorulókat. Kértünk segélyt ruhára, de
nem adtuk oda a pénzt a szülőknek, mert másra költötték volna, hanem
megfogtuk a gyerek kezét, és vettünk neki ruhát az áruházban. Így
könnyebben elszámoltunk a pénzzel is, mert a kezünkben volt a számla. </p>
<p><a title="" rel="lightbox['g103845']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=103845&v=1&p=1&img=c_IMG_8010.jpg" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– A nővértársaival hogyan tartotta a kapcsolatot?</strong></p>
<p>– A legtöbb nővér Nyíregyházán volt, a püspökségen dolgoztak, de
akadtak, akik állami vállalatoknál helyezkedtek el. Tartottuk egymással a
kapcsolatot, nagy egyházi ünnepeken, a nyári szabadságok alatt
személyesen is találkoztunk.</p>
<p><strong>– Mi a bazilita rend karizmája, legfőbb küldetése?</strong></p>
<p>– Ez nincs úgy meghatározva, mint a később alakult rendeknél. A mi
rendünk már ezerhétszáz éves, az Egyház legelső szerzetesközössége
vagyunk. Alapítónk a keleti szerzetesség atyja, Nagy Szent Bazil
(330–379) volt. A bencés rend százötven évvel később jött létre. Szent
Benedek hivatkozik Nagy Szent Bazil írásaira. Mi monasztikusak vagyunk,
kiemelt feladataink egyike az imádság. Szent Bazil atyánk így fogalmazta
meg a szerzetesek dolgát: tökéletesedni a szeretetben, és a szeretet
tüzét másokban is lángra lobbantani. Ő gazdag családból származott, a
vagyonát jótékonyságra fordította, árvaházakat hozott létre,
menedékházakat az utazóknak, konyhát az éhezőknek. Az akkori kor ínségén
igyekezett segíteni. A mi rendünk feladata, hogy ahol élünk, ott
támaszt nyújtsunk a szükséget szenvedőknek. Mindenképpen szolgálnunk
kell, nem élhetünk csak úgy, magunkban. Máriapócson a nővéreinknek
kegytárgyüzlete volt, amit a közelmúltban bezártunk. Mint említettem,
árvaház is működött ott, egy másik meg Sátoraljaújhelyen. Hajdúdorogon a
líceumba járó lányokat karolták fel, egy kis internátust tartottak fenn
nekik, tizennyolc fővel. Itt, Máriapócson Bazilia főnöknővel együtt
működtetjük a Szent Makrináról – Nagy Szent Bazil nővéréről – elnevezett
szociális otthont; negyven idős nőt gondozunk. Tizenkilenc civil
dolgozónk van. Működik egy ilyen intézményünk Sátoraljaújhelyen is,
nagyobb a miénknél, ott házaspárokat is ellátnak.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g103845']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=103845&v=1&p=1&img=c_IMG_8106.jpg" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– Jelenleg csak Önök ketten bazilita nővérek Magyarországon?</strong></p>
<p>– Igen. Két jelölt örökfogadalom előtt lépett vissza. Novíciák is mentek el. Világszerte hatszázan vannak a bazilita nővérek.</p>
<p><strong>– A szocializmus évtizedei alatt soha nem érzett késztetést arra, hogy férjhez menjen?</strong></p>
<p>– Nem. Lett volna alkalmam erre, a testvéreim is szerették volna, ha
férjhez megyek, de aztán megértették: én erre az életre tettem ígéretet a
Jóistennek, megmaradok tehát hűségben, így érzem jól magam. Komoly
kísértésem sosem volt. Ha érdeklődött valaki, finoman leállítottam. A
hivatásomat tekintve nem voltak kétségeim, nem rendült meg a hitem,
mindvégig kapaszkodtam a Jóistenbe, a legnehezebb megpróbáltatások
idején is. Ez csak a hit erejével lehetséges.</p>
<p><strong>– Ha visszaemlékszik az életére, milyen érzései, gondolatai vannak?</strong></p>
<p>– A gyermekkorom nehéz volt, de sikerült kigyógyulnom az engem ért
szomorúságokból. A tanári munkámat szerettem. Nem volt könnyű, de ha még
egyszer döntenem kellene, akkor is a pedagógus hivatást választanám.
Szerettem a gyerekeket. Az élethivatásomért pedig csak hálát tudok adni a
Jóistennek, hogy meghívott, és megtartott. Itt vagyok.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g103845']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=103845&v=1&p=1&img=c_IMG_9429.JPG" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– Szívből gratulálunk a Parma Fidei – Hit Pajzsa díjhoz. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés? </strong></p>
<p>– Meglepődtem. Úgy érzem, nem jár nekem. Vannak többen is, akik
jobban rászolgáltak erre. Fülöp érsek úr, úgy látszik, másképpen látja
ezt, mert ő javasolt. Köszönöm neki.<br><br><strong>Fotó: Lambert Attila</strong></p>
<p><strong>Bodnár Dániel/Magyar Kurír</strong></p></div></div></div></div></div></div>
</div>