[Grem] Nemeshegyi Péter atyát megköszönve!

2020. Jún. 13., Szo, 14:34:38 CEST

>
> Aki mindig meg akarta nevettetni az embereket – Nemeshegyi Péter atyára
> emlékezünk
>
> https://www.magyarkurir.hu/hirek/aki-mindig-meg-akarta-nevettetni-az-embereket-nemeshegyi-peter-atyara-emlekezunk
> 5
> A rendtársa, Szabó Ferenc által 2003-ban, 80. születésnapja alkalmából az *Új
> Ember Magazin* számára készített interjúval emlékezünk a ma, 2020. június
> 13-án hajnalban elhunyt Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetesre.
>
> *– Kedves Péter! Veled együtt hálát adunk Istennek nyolcvan évedért. Bár
> nem szereted, ha ünnepelnek, most mégis az ünneplő jezsuitát kérdezzük:
> hivatásodról, munkásságodról. Legelőször vessünk egy pillantást a
> gyökerekre! Szüleid, családi környezeted, iskoláid mennyiben segítették
> papi-szerzetesi hivatásod kibontakozását?*
>
> – Édesapám katolikus, édesanyám pedig unitárius volt. Katolikusnak
> kereszteltek és neveltek. Őszintén szólva, gyermekkoromban a latin misét
> nagyon untam. Akkoriban nem volt szokás gyakran áldozni. Viszont miután
> elsőáldozó lettem, a szentáldozások mindig nagy élményt jelentettek
> számomra. Emlékszem, hogy egyszer, amikor egy szentáldozás után hazamentem,
> és – úgy látszik – meghatott volt az ábrázatom, nagymamám megkérdezte
> tőlem: „Péterke, nem akarsz te talán pap lenni?” Ezen nagyon
> elcsodálkoztam, mert eszem ágában se volt ez akkoriban. Családomban senki
> nem volt pap, szerzetes vagy apáca. Ugyanazon a napon nagyapámnál
> ebédeltünk, és én nevetve mondtam neki:
>
> „Nagypapa, milyen bolondot mondott ma a nagyika, hogy én pap lennék?”
>
> Akkor érdekes módon a nagyapám, aki katolikus létére misére soha nem járt,
> azt mondta nekem: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Nem tudom,
> nagypapám mire gondolt. Mindenesetre, mondása szöget ütött a fejembe, és
> attól kezdve megragadt bennem a gondolat: nem is egészen lehetetlen dolog,
> hogy valakiből pap legyen.
>
> Később, tizenöt éves koromban meghalt az én drága jó édesanyám, és én
> beléptem a Regnum Marianum cserkészcsapatba, ahol lelkiatyám, Luzsénszky
> Alfonz volt a csapatparancsnokunk. Az atya nagyon ügyelt, hogy mindig
> valami katolikus, lelki-szellemi tartalom is legyen
> cserkésztevékenységeinkben. Amikor leérettségiztem, még nem volt semmiféle
> konkrét elgondolásom eljövendő életemről. Édesapám pénzügyminisztériumi
> osztályfőnök volt, és állást szerzett nekem a Magyar Általános
> Hitelbankban. Ott dolgoztam négy évig, és közben elvégeztem az egyetemet:
> államtudományi doktorátust szereztem. A regnumi cserkészmunkát is tovább
> folytattam Luzsénszky atya segédtisztjeként.
>
> Luzsénszky nagyon húzott a jezsuitákhoz. Akkor még nem sejtettem, hogy
> később maga is jezsuita lesz. Többször hívott jezsuitákat előadásra.
>
> Mentem a Manrézába lelkigyakorlatra, és egyre inkább úgy éreztem, hogy
> Jézus Krisztus az ő kizárólagos szolgálatára hív.
>
> Amikor ezt megmondtam apámnak, nagyon kétségbeesett, mert neki velem,
> egyetlen gyermekével, más tervei voltak. Apámat nem hagyhattam egyedül,
> mert nehéz helyzetben volt, hiszen nem volt persona grata az akkori németes
> nyilas világban. Problémám úgy oldódott meg, hogy apám hirtelen
> megbetegedett és meghalt. Halála után közvetlenül, 1944 őszén, rohantam a
> Manrézába, és kértem felvételemet a Jézus Társaságába. Felvettek, és így
> kezdődött el jezsuita életpályám.
>
> *– Melyek voltak jezsuita kiképzésed főbb állomásai? Ugye két év
> noviciátus itt a Manrézában. De közben jött a front...*
>
> – Ezek viharos évek voltak. De nagyon összeforrott a mi kis csoportunk.
> Tízen léptünk be abban az esztendőben. A két újoncév után leküldtek
> Szegedre, hogy elvégezzem a filozófiát. Aztán jött a Rákosi-korszak.
> Tudtuk, hogy már készítik a szerzetesrendek szétszórásáról szóló
> rendeletet. Akkor, római általános rendfőnökünk utasítására mi, fiatal
> tanuló rendtagok kiszökdöstünk külföldre a már drótkerítéssel elzárt
> nyugati határon át.
>
> Innsbruckban összeverődtünk vagy ötvenen. Mindenki a jövőjéről
> gondolkodott. Nekünk, jezsuitáknak az elöljáró mondja meg, hogy mi lesz a
> feladatunk, de a magunk részéről is lehet kérelmeket előterjeszteni. Ekkor
>
> egy levélben arra kértem a római általános rendfőnököt, hogy küldjön engem
> Japánba.
>
> *– Mi indított arra, hogy a japán misszióba jelentkezz?*
>
> – A missziós lelkesedés nagy volt a noviciátusban, és engem különösen
> megfogott az a gondolat, amelyet később a II. vatikáni zsinat fejtett ki,
> hogy más kultúrákkal és vallásokkal nem veszekednünk kell, hanem
> párbeszédet kell velük folytatni, minden ott található szépet, jót és
> igazat befogadni, és a kereszténységet „inkulturáltan” hirdetni, ahogy az
> ókori egyházatyák tették.
>
> *– Tehát ti már a zsinat előtt ezt a fölfogást képviseltétek?*
>
> – Igen, mert a vezető teológusok már ezt pedzették. Ázsiába
> kéredzkedésemhez az a gondolat is hozzájárult, hogy Széchenyi szerint mi,
> magyarok „Kelet népe” vagyunk. Ezért gondoltam, hogy magyarságom segíteni
> fog az ottani nyelv és gondolkodásmód elsajátításában. Úgy is lett.
>
> A japán nyelvtan nagyon hasonlít a magyarhoz. Ezért nekünk, magyar
> jezsuita misszionáriusoknak az volt a hírünk, hogy gyorsabban megtanuljuk a
> japánt, mint a többi európai,
>
> és úgy beszéljük nyelvüket, hogy fölcsillan a szemük, értik, amit mondunk.
>
> *– Tehát rögtön mentél is Japánba?*
>
> – Nem, mert rendfőnököm úgy döntött, hogy menjek le előbb Rómába, ott
> végezzem el a teológiát, és szerezzek teológiai doktorátust. Ezt meg is
> tettem. Doktori dolgozatomat Órigenészről írtam, akit nagyon megszerettem.
> Órigenész volt az, aki a zsidó hagyományban született kereszténységet
> inkulturálta a görög gondolatvilágba. Lényegében sikerült ez a vállalkozás,
> úgyhogy a többi egyházatya az ő nyomdokain járt, és így alakult ki az a
> szintézis, egyrészt a görög gondolkozás és filozófia, másrészt a keresztény
> kinyilatkoztatás között, amelyre az egész európai kultúra épült. A doktori
> dolgozat megvédése után, 1956 augusztusában hajóra szálltam, és elindultam
> a Távol-Kelet felé.
>
> Japánba való megérkezésem után 3-4 héttel jöttek a hírek a magyar
> forradalomról. Akkor a japánok hívtak ide-oda Magyarország képviselőjeként.
> Óriási volt az együttérzés és a lelkesedés, később pedig az elkeseredés,
> amikor a szovjet csapatok leverték a szabadságharcot.
>
> *– Voltak-e teológiakönyvek japánul, mikor te elkezdtél tanítani?*
>
> – Mikor elkezdtem, akkor még nemigen volt.
>
> *– Te sok könyvet írtál, kiadtál japánul, és akkor már annyira
> megtanultál, hogy tudtál rögtön írni?*
>
> – Igen. Persze mindig kijavíttattam japánokkal. Az ember nem tud olyan
> tökéletesen, hogy ezt elmulaszthatná. Első könyvem lelkigyakorlatos
> előadásaim összefoglalása volt. Azután nekiláttam teológiai tankönyvek
> megírásának. Írtam tankönyvet az isteni kegyelemről, a Szentháromságról, az
> eucharisztiáról. Azután egymás után jelentek meg a japán katolikus
> folyóiratokban cikkeim. Amikor több cikk összegyűlt, azokból megint könyvek
> lettek, úgyhogy összesen körülbelül húsz könyvem jelent meg japán nyelven.
>
> *– Annak idején még Rómában szerkesztettük a Teológiai Kiskönyvtárt, és te
> is négy füzetet írtál, amely aztán újra megjelent itthon magyarul.
> Meglepett, hogy Japánban nem felejtettél el magyarul. Az előbb már
> említetted ezt a rokonságot, hogy a „Kelet népe” vagyunk, mely a
> szimbolikus gondolkodásban realizálódik. Ez talán segített abban, hogy
> továbbra is magyar módon gondolkodj.*
>
> – Ez nagyon lehet.
>
> A japánok gondolkodásmódja hasonlít a mienkhez. Inkább intuitíven
> gondolkodnak. Érzelmi világuk rendkívül gazdag, remekül „gondolkodnak” a
> szívükkel, és ezt nagyszerűen fejezi ki a nyelvük.
>
> Ezért, amikor előadásaimban természeti képeket használtam – virágokról meg
> pacsirtákról, hársfákról meg pitypangokról beszéltem –, láttam, hogy
> fölcsillan a szemük, megértik, örülnek.
>
> *– Japánban te közvetlen hithirdető munkát is végeztél. Büszke vagy arra,
> hogy sokakat előkészítettél a keresztségre, és velük most is kapcsolatban
> vagy?*
>
> – A dolog úgy kezdődött, hogy a japán püspökök megbíztak a felnőtt nem
> keresztényeknek szóló katekizmus megírásával egy bizottságot, amelynek én
> is aktív tagja voltam. A katekizmus megjelenése után írtam róla részletes
> magyarázó könyveket is. Tehát foglalkoztam kateketikával, de úgy gondoltam,
> hogy főfoglalkozású teológiatanárként szabadidőmet továbbtanulásra kell
> fordítanom. Ám egy idős német jezsuita sürgetésére végül megkértem a tokiói
> jezsuita plébánia plébánosát, hogy meghirdethessek a plébánián egy kurzust
> nem keresztények számára. Japán világi segítőimmel elkészítettünk egy éves
> programot. A kurzus körülbelül húsz hallgatóval indult, nemsokára harmincan
> lettek, aztán ötvenen, aztán százan. Átköltöztünk egy nagyobb terembe. Így
> folytatódott ez a kurzus tíz éven át. A keresztségre jelentkezőkkel külön
> beszéltem. Amikor láttam, hogy van hitük, a lényeget tudják, akkor
> megkereszteltem őket. Körülbelül négyszáz felnőttet kereszteltem így meg.
> Aki felnőtten kapja meg a hit kegyelmét, annak óriási élmény, hogy rátalál
> Krisztusra, a jóságos Mennyei Atyára, megtudja, hogy mi az emberi élet
> célja, mi a különbség a jó és a rossz között, mik az igazi értékek. Ezt az
> örömüket és hitvallásukat látni és hallani, engem is mindig megerősített
> hitemben.
>
> *– 1993-ban visszatértél Magyarországra. Tehát egy évtizede itthon
> dolgozol. Isten segítségével tanítasz, főiskolákon, járod az országot
> fáradhatatlanul, lelkigyakorlatot adsz, konferenciákat tartasz. Adja Isten,
> hogy ezt tovább tudd folytatni. Igazában mit csinálsz legszívesebben
> itthon?*
>
> – Ó, hát valahogy úgy vagyok vele, ha valamire megkérnek, ösztönös
> válaszom az igen. Szívesen megteszek mindent.
>
> *– De nyolcvanévesen már nem lehet mindent vállalni.*
>
> – Még egyelőre megy valahogyan. Szeretek tanítani és beszélni, írni arról,
> ami a szívemen fekszik. Ha kérdezik tőlem, hogy keresztény szempontból mi a
> benyomásom a mai magyar helyzetről, akkor a következő hasonlattal szoktam
> felelni: olyan az, mint a március. Még fújnak a hideg szelek, még itt a hó
> és a jég, de már nyílnak az első hóvirágok, ibolyák, gyöngyvirágok, és érzi
> az ember, hogy közeledik a tavasz. A jég és a hó elolvad, a virágoké meg az
> életé a jövő.
>
> Amikor sokfelé előadásokat tartok, arra törekszem, hogy a magyar borúlátás
> és pesszimizmus ellen tegyek valamit, ezért az előadásokon – ha csak egy
> mód is adódik rá – megnevettetem a hallgatóságot.
>
> Olyan jót tesz az embereknek, ha tudnak egy kicsit mosolyogni, nevetni,
> reménykedni. A keresztény ember a remény embere.
>
> Kis dolgokban nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. De nagy és igazán fontos
> dolgokban ott él bennünk a gyönyörű szép beteljesedés reménye. Ezt kaptuk
> meg Istentől, és ha valakinek ilyen reménye van, akkor nem lehet borúlátó
> és nyavalygó.
>
> *Szöveg: Szabó Ferenc SJ*
>
> *Forrás: Új Ember Magazin
> <https://web.archive.org/web/20071111014726/http://magazin.ujember.katolikus.hu:80/Archivum/2003.02/21.html>*
>
> *Fotó: Merényi Zita*
>
> *Magyar Kurír*
>
> <http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail> Mentes
> a vírusoktól. www.avg.com
> <http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
> <#m_2890309230161285079_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200613/7e7eb890/attachment.html>