[Grem] Nemeshegyi Péter SJ felemelő vallomása a papi hivatásról

[Emoke Greschik]

 Egy élet összegzése: Nemeshegyi Péter SJ felemelő vallomása a papi
hivatásról
Megszentelt élet <https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet> – 2020.
július 7., kedd | 20:29
https://www.magyarkurir.hu/hirek/egy-elet-osszegzese-nemeshegyi-peter-sj-felemelo-vallomasa-papi-hivatasrol

3
A magyar jezsuiták weboldala Nemeshegyi Péter SJ temetésének napján, július
2-án egy néhány évvel ezelőtt írt vallomásával vett búcsút a 97 évesen
elhunyt jezsuitától.

Hosszú életemre visszatekintve – már 94 éves vagyok –, melyből 65 esztendőt
papként töltöttem, önkénytelenül felmerül bennem a kérdés: jó volt-e ezt az
egy életemet így letölteni? Nem kellett volna-e inkább családot alapítani,
és gyermekeknek, unokáknak továbbadni az élet nagy kincsét? Ezen a kérdésen
elgondolkodva arra a válaszra jutottam, hogy jó volt ez így, ahogy volt. Ha
pedig újra kezdhetném az életemet, újra csak ezt az életutat választanám.
Mert érdemes volt Krisztus hívására igennel válaszolni.

Családunkban apám volt katolikus, anyám pedig unitárius. Sem a közeli, sem
a távoli rokonságban nem létezett úgynevezett „egyházi személy”. Apám
talpig becsületes köztisztviselőként a pénzügyminisztérium vámosztályának
volt a főnöke. Nagyon okos ember volt, *sub auspiciis regis* gyűrűt kapott
kiváló tanulmányaiért Ferenc József királytól. Tőle tanultam meg, hogy
minden ember természetes kötelessége becsületesnek lenni, és vállalt
kötelességeit teljesíteni. Misére azonban apám soha nem járt, és papokkal,
apácákkal családom és rokonságom nem érintkezett. Engem persze
megkereszteltek, és az iskolában hittant is tanultam. Hatéves koromtól
kezdve vasárnaponként misére jártam, de csak azért, mert muszáj volt. Első
szentáldozásomat, a többi iskolás gyerekkel együtt kilencéves koromban
végeztem, és a következő években is csak a kötelező közös iskolai
szentáldozásokban vettem részt, évente négyszer. A latinul tartott
szentmiséket pedig unalmasnak találtam.

Körülbelül tízéves lehettem, amikor családommal együtt az ausztriai
Semmeringben fekvő Maria Schutzra mentünk nyaralni. Ez egy Mária-kegyhely
volt, szép barokk stílusú kegytemplommal.

Még most is szemem előtt látom a sárgára festett templomépületet, melynek
belsejét az aranyszínű ruhákban pompázó, hevesen gesztikuláló barokk
szobrok, valamint egy régi Mária-kegyszobor tették széppé. Ebben a
templomban történt az az esemény, amelyet papi hivatásom kiindulópontjának
tartok,

bár akkori élményem még nem fűződött közvetlenül a papi hivatáshoz. Egy
délelőtt a hegyi fenyőerdőben játszottam a többi gyerekkel, és dél felé
futottam vissza a hotelbe, hogy szüleimmel együtt ebédeljek. Utam a
kegytemplom előtt vezetett el, és a templomtorony óráján látva, hogy még
korán van az ebédhez, betértem a templomba. Őszintén megvallva, nem azért
mentem be, hogy imádkozzak, hanem azért, mert bent hűvös volt, kint pedig
tűzött a nap.

Amint beléptem, láttam, hogy a templom csaknem üres, de a főoltárnál éppen
misézik egy fiatal pap. „Tyűh, ez pech – gondoltam magamban. – Mise közben
nem illik kimenni, hát kivárom a végét.” Ekkor történt. Nem volt csoda vagy
látomás vagy ilyesvalami, de kegyelem volt, annyi biztos: gyerekfejjel
hirtelen megértettem, hogy a szentmise a legnagyobb dolog a világon. Ott
van jelen, kenyér színében, maga Jézus Krisztus, a pap kezében, önmagát
felajánlva a világ életéért! Megdöbbentő érzés volt, úgyhogy a mise
befejeztével különleges lelkiállapotban ballagtam a hotel felé és léptem be
az étterembe, ahol már vártak rám szüleim. Még mindig az előző élmény
hatása alatt állva fordultam anyámhoz, és ezt mondtam: „Mamika, a szentmise
az valami csuda nagy dolog!” Szüleim csodálkozva néztek rám, mert addig nem
adtam jelét annak, hogy a szentmise különösen fontos lenne számomra.

Negyven évvel később volt alkalmam Japánból Európába utazni, és újra
meglátogatni Maria Schutzot. Ekkor már papként én mondtam szentmisét a
főoltárnál, és a templom bejáratánál elhelyezett vendégkönyvbe ezt írtam:
„Negyven évvel ezelőtt e helyen kaptam azt a kegyelmet Istentől, bizonyára
Szűz Mária közbenjárására, amely végül elvezetett a krisztusi papsághoz.
Istennek legyen hála! Nemeshegyi Péter SJ, japán misszionárius.”

Hát így kezdődött az én papi hivatásom. Középiskolás koromtól kezdve a
budapesti Regnum Marianum cserkészcsapat és Mária-kongregáció lelkes
tagjaként működtem. Érettségi után, apám kívánságára, banktisztviselő
lettem, de, amennyire lehetett, folytattam munkámat cserkész-segédtisztként
a Regnumban. Így módomban volt összehasonlítani lelkiállapotomat, amelyet
akkor éreztem, amikor a cserkészeknek beszéltem Jézusról és az értelmes
életről, azzal a lelkiállapottal, amelyet a bankban a pengők számolásánál
éreztem. Az előbbi szép volt és élvezetes, az utóbbi pedig unalmas és
szürke. Így már csak arra vártam, hogy szüleim iránti kötelességeim
valahogyan elrendeződjenek, mert egyetlen gyerekük voltam.

Maga az Úristen oldotta meg ezt a problémát azzal, hogy először
édesanyámat, aztán pedig apámat is magához hívta e világból. A szovjet
hadsereg ekkor már Budapest határánál állt, én pedig fizetés és határidő
nélküli szabadságolást kértem a banktól, és rohantam a budapest-zugligeti
Manréza jezsuita újoncházba, hogy már jezsuita novícius legyek, amikor
átszánt Magyarországon a háború vasekéje. A háború után mi, jezsuiták nagy
reményeket ápoltunk: reméltük, hogy a sok szenvedés után „jönni fog egy
jobb kor”, egy krisztusibb és igazságosabb Magyarország.

Nemsokára azonban megkezdődött a kommunista egyházüldözés, mely elsősorban
a szerzetesrendeket, köztük is leginkább a jezsuita rendet vette célba.
Amikor világos volt, hogy megvonják tőlünk a működési engedélyt, a rend
fiatalsága, a római általános rendfőnök kívánságára, külföldre disszidált,
abban a reményben, hogy ha a politikai helyzet megváltozik, majd még
visszatérhetünk hazánkba. Nekem sikerült átszöknöm a „vaskerítésen”, és
Ausztriából levélben kértem az általános rendfőnököt, hogy küldjön
misszionáriusnak Japánba.

Japán a jezsuiták számára különösen megszentelt föld, mert a történelem
folyamán több mint száz jezsuita szenvedett ott vértanúhalált a hitéért. A
második világháború után viszont az új japán alkotmány teljes
vallásszabadságot biztosított. Így újrakezdhettük szabadon a hithirdetést e
nagy és hősies nép számára. Így aztán egész életemben a számomra
legkedvesebb papi feladatokkal foglalkozhattam. Az eucharisztia, a
szentmise megmaradt igen fontosnak: írtam három teológiai könyvet az
eucharisztiáról, kettőt japánul, egyet magyarul. Megírtam a *Mi a
kereszténység?* című könyvecskémet, mely megjelent magyar, japán, angol és
koreai nyelven, összesen talán több mint százezer példányban. Tanítottam a
jezsuiták által száz éve alapított tokiói Sophia Egyetemen főképpen japán
kispapoknak a dogmatikus teológia különböző traktátusait, valamint nagyon
népszerűvé lett kurzust adtam Mozart zenéjéről és annak vallási hátteréről
tíz éven át, szintén az egyetemen. Adtam lelkigyakorlatokat, tartottam
előadás-sorozatokat és beszédeket különböző teológiai és lelkiségi
témákról. Tanítottam Dél-Koreában az ottani papnövendékeknek, tanítottam
Dél-Vietnámban a dalati egyetemi papnevelő intézetben.

Magyar ember könnyen tanul meg japánul beszélni, mert feltűnően hasonlít
egymáshoz e két nyelv nyelvtana. Kínai és japán írásjegyekkel írni is
megtanultam, és több mint húsz kisebb-nagyobb könyvem jelent meg japán
nyelven. Kedvenc szolgálatom Tokióban a nem keresztények számára tartott
evangelizáló beszédsorozatom volt, melyet több mint tíz évig folytattam, és
melynek révén több mint háromszáz felnőtt japán, férfiak és nők, öregek és
fiatalok, egyetemi tanárok, üzletemberek és munkások kapták meg Istentől a
keresztény hit kegyelmét, és vették fel tőlem a keresztség szentségét.

Mindig azt mondtam nekik: legyetek száz százalékosan Jézus tanítványai,
száz százalékosan a japán nemzet és kultúra fiai és száz százalékosan a mai
világban élő emberek.

Harminchét éves japán tartózkodásom után következett be váratlanul
Európában a rendszerváltozás, és tért vissza a szabadság. Ettől kezdve
folyamatosan érkeztek a levelek a Magyarországon működő jezsuitáktól, akik
azt írták: „Tudjuk, hogy szereted japánkáidat, de itt, Magyarországon még
nagyobb szükség van rád, mert mi, itteni papok és jezsuiták nagyon
megfogyatkoztunk. Gyere haza, mert nagy az aratás és kevés a munkás.”

Ilyen fontos dologban nem akartam magam dönteni, ezért írtam mostani
általános rendfőnökünknek, hogy ő döntse el, hol működjek. Meg is jött a
válasza: „Misszióba küldelek Magyarországra.” Így már csak az maradt hátra,
hogy japáni munkáimat másoknak átadva szalutáljak, és fájó szívvel
elbúcsúzzak „japánkáimtól”.

Már éppen hetvenéves lettem, és azt gondoltam, hogy egynéhány évig még
teszek-veszek valamit Magyarországon, de közben elmúlt már több mint húsz
esztendő, és még mindig itt vagyok. Remélem, hogy nemsokára hazahívja az Úr
az ő öreg szolgáját.

Milyen jó tanácsot adhatnék hosszú papi életem végét járva paptestvéreimnek
és a papságra készülőknek? Egy német versike jut eszembe, amit
papszentelési jó tanácsként szoktak adni az újmisés papoknak. Ez az én jó
tanácsom is:

Willst du ein Leben, das drückt wie ein Alp,
Werde ein Priester, und werde es halb.
Willst du ein Leben voll Glück und Sonnenglanz,
Werde ein Priester, und werde es ganz.

Magyarul:

Akarsz egy életet, mely rémálomként nyomaszt?
Legyél pap, de csak fél szívvel.
Akarsz egy életet, telis-tele boldogsággal és napfénnyel?
Legyél pap, teljes szívedből-lelkedből.


*Forrás és fotó: Jezsuita.hu
<https://jezsuita.hu/egy-elet-osszegzese-nemeshegyi-peter-felemelo-vallomasa-a-papi-hivatasrol/?fbclid=IwAR0jJ3RjK7S0G1mqNKB-gWAT_OYM055AjQiVf-dJdFoChJCWdlVKvaHJjLI>*

*Magyar Kurír*

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200709/52e9968c/attachment.html>