[Grem] Agyrém ez vagy az irgalmas szamaritánus tevékenykeedik?

[Emoke Greschik]

 Egyház ez, vagy egy naiv NGO?



*„A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek
megháborodtak. Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket
egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt.” **(G. K. Chesterton)*

https://vasarnap.hu/2020/08/04/egyhaz-ez-vagy-egy-naiv-ngo/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202008

Olvasom, hogy a napokban munkába áll a Földközi-tengeren a legújabb
migránsbeszállító hajó, a Sea Watch 4. Ami nem lenne különösebben érdekes
(business as usual), csakhogy ezt nem ám a Gyurka bá’ vagy valamely
obskurus NGO finanszírozta, hanem teljes valójában maga a Német Evangélikus
Egyház – katolikus honfitársaik nagyvonalú támogatásával.

A hajót 1,5 millió euróért vásárolták meg, majd további félmillióért
alakíttatták át és adták egy NGO kezelésébe, hogy most aztán jöhessenek
vele befelé Európába az udvarias, mindig készséges ruandai
katedrálisfelgyújtó templomszolgák.

Van, akinek erről az akcióról az irgalmas szamaritánus története jut
eszébe, nekem viszont sajnos sokkal inkább az „agyrém” szó.

Először is: minden ellenkező tévképzet ellenére egy keresztény egyház
alapvető feladata nem a humanitárius segítségnyújtás és az evilági vágyak
kielégítésében való segédkezés, hanem az emberek üdvösségének szolgálata.
Lelkipásztor, ugye, így hívják ezt a hivatást igen kifejezően – a
vízimentők, a coachok, meg a jogvédők, meg a Coelho-olvasókör, az másik
céh. Míg Szent Domonkost még az a kérdés gyötörte folyton álmatlan
éjszakáin, hogy „Uram, mi lesz a bűnösökkel?!”, napjaink Marx bíborosa azon
aggódik, eljut-e álmai földrészére Abdul Líbiából. Miért, ha eljut, üdvözül?

A német egyházi vezetők érve persze lehengerlőnek tűnik: „Az ember nem hagy
másokat vízbe fulladni.” Naná, hogy nem. És a sivatagban szomjan halni?
Vagy ez itt egy ilyen mélykeresztényi akadályverseny volna, ahol a
nemzetközi vizekig eljutókat kimentik, a többi pedig hulljon? Sajátos, ha
képzett, tudós férfiak, a teológia doktorai ennek visszásságára nem
figyelnek fel, mint ahogy arra sem, hogy miközben az NGO-k és az egyházak
immár együtt sürgölődnek a Földközi-tengeren (tévéstábok ünneplő
kíséretében), a világban hatpercenként meghal egy keresztény –
észrevétlenül, a hite miatt, a saját lakóhelyén, anélkül, hogy a jólét
reményében egy lélekvesztőben kockára tette volna életét.

Aztán itt van a nantes-i katedrális rektora. Rábízza Isten házának kulcsait
hét illegális bevándorlóra, akik közül a ruandai Emmanuelt a francia állam
bő fél éve kiutasította az országból. Az atyák viszont végtelen
humanizmusukban azt mondják neki, Emmanuel, maradj csak, mi megbízunk
benned, oly csöndes srác vagy.

Majd amikor egy reggel üszkös romokkal lesz teli a székesegyház, és a
nyomozók Emmanuelre gyanakodnak, a katedrális titkára tiltakozik: „Egy
pillanatra sem gondolom úgy, hogy ő tehet a tűzről”.

Amely naivitás megkapóan gyermeki, de mégiscsak tény, hogy ma is hirdetné
Isten dicsőségét a XVII. századi orgona, és ma is ki lehetne szolgáltatni
az Oltáriszentséget a katedrálisban, ha a lelkipásztorok nem önjelölt
idegenrendészeti szakértőként forgolódnának a világ dolgaiban, hanem gondot
viselnének saját nyájukra.

Az általam ismert Szentírás ugyanis azt tanítja,

a jó pásztor életét adja juhaiért. A saját életét, a saját juhaiért.

Például nem intézi el egyetlen kézlegyintéssel, hogy a nagy migránsmentés
közepette tömegek hagyják el a rábízott egyházat és keresik boldogságukat a
reikiben és a tajcsiban (eredménytelenül). Hanem szívósan és csöndesen
küzdve felépít egy olyan egyházközösséget, ahol nem afrikai
importsekrestyéssel kell megoldani a templom nyitását és zárását. Vagy
legalább atyai odafigyeléssel elbeszélget az „oly csöndes” afrikai
ministránssal – hátha a 13 éves korában átélt, európai ésszel
felfoghatatlan ruandai törzsi mészárlás hagyott benne nyomokat, időzített
bombaként. Vagy ha a lelkipásztor arra érez hivatást, akár misszióba is
elmehet, és a nélkülözést, a fizikai munkát és az üldöztetést is vállalva
helyben segítheti az afrikaiakat a boldogulásban.

De persze ki tudja – lehet, hogy a német püspökök tényleg arra kaptak
meghívást, hogy migránsokat hozassanak be és itt fáradozzanak az ő lelki
üdvükért. Ebben az esetben viszont szuboptimális a kivitelezés. A Sea Watch
eddigi négy hajója együttvéve mintegy 35 000 ember mentésében segédkezett;
ezzel szemben a „Sea Watch 4” kétmillió eurós beszerzési árából kapásból 20
ezer Tunisz–Berlin repülőjegyet lehetne venni az Air France kényelmes
járatára. Minden támogató befogadhatna egy jövevényt a saját házába, együtt
imádkozhat vele, taníthatja, segítheti. Na, valahol itt kezdődne az
áldozatos, elkötelezett felebaráti segítségnyújtás, ha már. Addig viszont
ez az egész sajnos nem tűnik többnek egy pszeudokeresztény NGO-akciónál.

*Francesca Rivafinoli*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200804/c4b540d2/attachment.html>