<div dir="ltr">
<div class="entry-heading gmail-cat-meta-line"><h2 class="entry-title">Egyház ez, vagy egy naiv NGO?</h2>
                                            </div>
                                      
                <div class="gmail-cikk-lead">
                    
                </div>       

                
                <div class="gmail-content">
                                <p style="text-align:right"><em>„A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak.<br>
Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt.”<br>
</em><em>(G. K. Chesterton)</em></p>
<p><a href="https://vasarnap.hu/2020/08/04/egyhaz-ez-vagy-egy-naiv-ngo/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202008">https://vasarnap.hu/2020/08/04/egyhaz-ez-vagy-egy-naiv-ngo/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202008</a></p><p>Olvasom, hogy a napokban munkába áll a Földközi-tengeren a legújabb 
migránsbeszállító hajó, a Sea Watch 4. Ami nem lenne különösebben 
érdekes (business as usual), csakhogy ezt nem ám a Gyurka bá’ vagy 
valamely obskurus NGO finanszírozta, hanem teljes valójában maga a Német
 Evangélikus Egyház – katolikus honfitársaik nagyvonalú támogatásával.</p>
<p>A hajót 1,5 millió euróért vásárolták meg, majd további félmillióért 
alakíttatták át és adták egy NGO kezelésébe, hogy most aztán jöhessenek 
vele befelé Európába az udvarias, mindig készséges ruandai 
katedrálisfelgyújtó templomszolgák.</p>
<blockquote>
<p>Van, akinek erről az akcióról az irgalmas szamaritánus története jut eszébe, nekem viszont sajnos sokkal inkább az „agyrém” szó.</p>
</blockquote>
<p>Először is: minden ellenkező tévképzet ellenére egy keresztény egyház
 alapvető feladata nem a humanitárius segítségnyújtás és az evilági 
vágyak kielégítésében való segédkezés, hanem az emberek üdvösségének 
szolgálata. Lelkipásztor, ugye, így hívják ezt a hivatást igen 
kifejezően – a vízimentők, a coachok, meg a jogvédők, meg a 
Coelho-olvasókör, az másik céh. Míg Szent Domonkost még az a kérdés 
gyötörte folyton álmatlan éjszakáin, hogy „Uram, mi lesz a 
bűnösökkel?!”, napjaink Marx bíborosa azon aggódik, eljut-e álmai 
földrészére Abdul Líbiából. Miért, ha eljut, üdvözül?</p>
<p>A német egyházi vezetők érve persze lehengerlőnek tűnik: „Az ember 
nem hagy másokat vízbe fulladni.” Naná, hogy nem. És a sivatagban 
szomjan halni? Vagy ez itt egy ilyen mélykeresztényi akadályverseny 
volna, ahol a nemzetközi vizekig eljutókat kimentik, a többi pedig 
hulljon? Sajátos, ha képzett, tudós férfiak, a teológia doktorai ennek 
visszásságára nem figyelnek fel, mint ahogy arra sem, hogy miközben az 
NGO-k és az egyházak immár együtt sürgölődnek a Földközi-tengeren 
(tévéstábok ünneplő kíséretében), a világban hatpercenként meghal egy 
keresztény – észrevétlenül, a hite miatt, a saját lakóhelyén, anélkül, 
hogy a jólét reményében egy lélekvesztőben kockára tette volna életét.</p>
<p>Aztán itt van a nantes-i katedrális rektora. Rábízza Isten házának 
kulcsait hét illegális bevándorlóra, akik közül a ruandai Emmanuelt a 
francia állam bő fél éve kiutasította az országból. Az atyák viszont 
végtelen humanizmusukban azt mondják neki, Emmanuel, maradj csak, mi 
megbízunk benned, oly csöndes srác vagy.</p>
<blockquote>
<p>Majd amikor egy reggel üszkös romokkal lesz teli a székesegyház, és a
 nyomozók Emmanuelre gyanakodnak, a katedrális titkára tiltakozik: „Egy 
pillanatra sem gondolom úgy, hogy ő tehet a tűzről”.</p>
</blockquote>
<p>Amely naivitás megkapóan gyermeki, de mégiscsak tény, hogy ma is 
hirdetné Isten dicsőségét a XVII. századi orgona, és ma is ki lehetne 
szolgáltatni az Oltáriszentséget a katedrálisban, ha a lelkipásztorok 
nem önjelölt idegenrendészeti szakértőként forgolódnának a világ 
dolgaiban, hanem gondot viselnének saját nyájukra.</p>
<p>Az általam ismert Szentírás ugyanis azt tanítja,</p>
<blockquote>
<p>a jó pásztor életét adja juhaiért. A saját életét, a saját juhaiért.</p>
</blockquote>
<p>Például nem intézi el egyetlen kézlegyintéssel, hogy a nagy 
migránsmentés közepette tömegek hagyják el a rábízott egyházat és 
keresik boldogságukat a reikiben és a tajcsiban (eredménytelenül). Hanem
 szívósan és csöndesen küzdve felépít egy olyan egyházközösséget, ahol 
nem afrikai importsekrestyéssel kell megoldani a templom nyitását és 
zárását. Vagy legalább atyai odafigyeléssel elbeszélget az „oly csöndes”
 afrikai ministránssal – hátha a 13 éves korában átélt, európai ésszel 
felfoghatatlan ruandai törzsi mészárlás hagyott benne nyomokat, 
időzített bombaként. Vagy ha a lelkipásztor arra érez hivatást, akár 
misszióba is elmehet, és a nélkülözést, a fizikai munkát és az 
üldöztetést is vállalva helyben segítheti az afrikaiakat a 
boldogulásban.</p>
<p>De persze ki tudja – lehet, hogy a német püspökök tényleg arra kaptak
 meghívást, hogy migránsokat hozassanak be és itt fáradozzanak az ő 
lelki üdvükért. Ebben az esetben viszont szuboptimális a kivitelezés. A 
Sea Watch eddigi négy hajója együttvéve mintegy 35 000 ember mentésében 
segédkezett; ezzel szemben a „Sea Watch 4” kétmillió eurós beszerzési 
árából kapásból 20 ezer Tunisz–Berlin repülőjegyet lehetne venni az Air 
France kényelmes járatára. Minden támogató befogadhatna egy jövevényt a 
saját házába, együtt imádkozhat vele, taníthatja, segítheti. Na, valahol
 itt kezdődne az áldozatos, elkötelezett felebaráti segítségnyújtás, ha 
már. Addig viszont ez az egész sajnos nem tűnik többnek egy 
pszeudokeresztény NGO-akciónál.</p>
<p><strong>Francesca Rivafinoli</strong></p></div>

</div>