[Grem] !!! Interjú Czakó Gábor íróval , a Nemzet Művészével, 6 gyermek édesapjával - fia, Czakó Bence - kedves Listatagunk (ha jól tudom)

[Emoke Greschik]

   -

Ahány magyar, annyi király – Czakó Gábor a Mandinernek
<https://mandiner.hu/cikk/20191130_czako_gabor_a_mandinernek>
https://mandiner.hu/cikk/20191130_czako_gabor_a_mandinernek
*Írta: Győrffy Ákos <https://mandiner.hu/szerzo/gyorffy_akos> *
„Ahány magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici
koronácska, amit saját maga csempészett a kalapja alá.” Magyarságról,
hitről, művészetről, kultúráról, ország és világ állapotáról beszélgettünk
Czakó Gáborral, aki öt évtizednyi szerteágazó munkássága elismeréseként a
minap vehette át a Nemzet Művésze díjat. Korunkról elmélkedve leszögezi:
„Aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – márpedig a Föld zárt rendszer –
bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos”. Nagyinterjúnk!

*Czakó Gábor *1942-ben született a Tolna megyei Decsen. Pécsi egyetemi
tanulmányai után jogászként dolgozott, miközben különböző művészeti ágakban
alkotott. A hatvanas-hetvenes évektől képzőművészeti alkotások, valamin
szépirodalmi művek, esszék, drámák írója, a katolikus-konzervatív
értelmiségi körök jelentős véleményformálója. Dolgozott Antall József
miniszterelnök tanácsadó testületében. A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi
Tagozatának tagja, a Kossuth-díj birtokosa, a Nemzet Művésze, a magyar
katolikus újságíróképzés megszervezője. Feleségével, Simon Évával hat
gyermeküket nevelték fel. Van tizennégy unokája.

***

*Mindig is sok írását kezdte gyermekkori visszaemlékezéseivel: mi a
legkorábbi emléke?*

A legkorábbi időkről egyetlen erősebb emlékcsoportom van. Az pedig az,
amikor vérhasba estem. Egy Rothfuchs nevű menekült orvos mentette meg az
életemet. Nagyon gyűlöltem őt, mert minden nap többször hasba szúrt az
injekciós tűjével. Két-három éves gyerekként nem tudtam szeretni ezt a
dolgot. Később aztán nagyon nagy tisztelője lettem ennek a doktornak.
Rendes gyerekkorom volt, attól eltekintve, hogy
édesapám a második világháborúban fogságba esett, ahonnan nem tért vissza.

Nem is láttam őt soha. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. Volt egy
nálam négy évvel idősebb bátyám, akivel – remélem, ezt ő a mennyországban
megerősíti – nagyon jó testvérek voltunk. Nagyon szerettük egymást és
édesanyánkat is.

*Hol zajlott ez a gyerekkor?*

Decsen, a dunántúli Sárközben. Decs határában van Szekszárd. A szekszárdi
szőlőhegyek nagy része hajdan decsi szőlőhegy volt. Szekszárdon
érettségiztem, tizennyolc éves koromig otthon éltem. Aztán szobrásznak
készültem és eljöttem Pestre. Beiratkoztam egy szabadiskolába. Hogy ne
vigyenek el katonának – ez két évet jelentett volna akkoriban –,
jelentkeztem jogra is, mert a művészeti főiskolákra nagyon kevés
jelentkezőt vettek fel. Háromszáz jelentkezőre nyolc hely jutott.

*A szobrászat honnan jött?*

Kiskoromtól kezdve rajzoltam, mintáztam ezt-azt, díjakat is nyertem. Nem
tudom, honnan jött az egész. Édesapám egy zseni volt,
mindenfélét csinált, atléta volt, feltaláló,

nem is lehet felsorolni, hogy mi mindennel foglalkozott igen magas szinten.
Lehet, hogy az ő tehetségeiből valami kevés átszivárgott belém. A lényeg
az, hogy Pesten jártam a Dési Huber Szabadiskolába, tanultam mintázni, a
kiváló Labancz Ferenc volt a mesterem, talán tetszett is neki a fejlődésem.
De – mint mondtam – a katonaság elkerülése miatt be kellett adnom a
jelentkezésemet jogra, s mivel a képzőművészeti főiskolára nem vettek fel,
jogász lettem. Az egyetem elvégzése után Pécsett lettem jogász. Sok kiváló
ember élt akkoriban Pécsett, például Lázár Ervin, aki földim is volt. Vagy
Csorba Győző, a jeles költő.

*Az írás ekkor már jelen volt az életében?*

Az az igazság, hogy nincsenek külön írók vagy festők vagy színészek,
hanem...

*Inkább szépre, igazra való érzékenység...*

Pontosan! Az érzékenység ebben és abban is ki tud törni. Nagyon kevés olyan
embert ismerek, aki mondjuk festőművész volt, de ne lenne érdemes elolvasni
az írásait is. Én is írtam akkor már mindenfélét, például egy drámát,
aminek *Disznójáték* volt a címe.
Arról szólt, hogy a disznók a disznóvágás hajnalán forradalmat akarnak
kirobbantani, hogy ne vágják le őket.

Volt egy másik drámám is, a *Simon *című, ami egy szerelmespárról szólt. A
fiút megölik, a lány menekül, de mindig visszatér a színpadra, mert a világ
ilyen, hogy nem lehet kiszaladni belőle. Ezt azóta mindenki
megtapasztalhatta. Ezek a darabokat tizenkilenc-húszéves koromban írtam,
diáktársaim között kézen-közön forogtak. Megpróbálták előadni őket az
egyetemi színjátszócsoportban. A Simon című darabomat aztán hétszer
tiltották be. Különböző helyeken, különböző társulatokkal. Az akkori
hatalomnak elég jó gyakorlata volt a gyilkosságban, és nem tartotta
realistának, hogy valakit nem lehet megölni. Mert a darabban szereplő lány
eljut odáig, hogy hiába szúrják le, nem hal meg. Ilyen nincs – gondolhatták.

*Tehát úgy indult a pályája, hogy mindenhol betiltották.*

Igen. Volt a másik darabom, az említett Disznójáték. A disznóvágás hajnalán
három disznó beszélget az életről. Van egy öreg koca, aki mondja, hogy
azért van ilyen csönd és azért nem kapnak reggelit, mert ma lesz a
disznóvágás. Ezt is többször betiltották, aztán később elég nagy karriert
futott be, játszották több helyen. Ezzel kezdődött az a nagy vidámság, amit
irodalomnak nevezhetünk.

*Milyen volt az akkori irodalmi élet? Miben különbözött a maitól?*

Nem lehet a kettőt összehasonlítani.
A rendszerváltás előtti irodalmi élet rendkívül heveny volt,

mozgékony, tele tettvággyal meg céllal, akarással. A rendszerváltás előtt
az írók részt vettek a lakitelki találkozón, aminek a szervezője is egy író
volt, Lezsák Sándor. Nagyon sokoldalú férfi, aki mellesleg olyan ember, aki
pesti srác létére úgy látta, hogy el kell mennie egy tanyára tanítónak. És
elment tanyai tanítónak. Aztán megszervezte a lakitelki találkozót, ahol
sok komoly ember jelent meg, tudósok, későbbi politikusok. A magyar
kultúra, a magyar sors kulcskérdései körül forgott ott minden. De
visszatérve a korábbi időkre, a mai fiatalabb generáció valószínűleg el sem
tudja képzelni, hogy milyen volt az a világ, amiben napirenden volt, hogy
lehallgatták az embert, a szerkesztőségeket szétzavarták, lapokat tiltottak
be.

*Például a régi Mozgó Világot, amelynek ön is az egyik szerkesztője volt.
Az a lap akkoriban szinte a szabadság szigetének számított, legalábbis egy
darabig.*

A politika akkor is sokkal árnyaltabb volt, mint azt visszatekintve
gondolhatnánk. Különböző figurák alkották. A kultúrvilág egészét Aczél
György személyesen irányította, de ezt fizikailag nem lehetett megcsinálni,
hogy ő egy személyben mindent felügyeljen. Volt egy-két finomabb ember is a
csapatában – ami nem volt rájuk jellemző –, ilyen volt például Tóth Dezső,
az ex-kispap, aki Aczél irodalmi helyettese volt. Aczélnak az egész kultúra
volt a birodalma, de minden műfajnak külön szakértői voltak Aczél
környezetében. Nekünk a véletlen folytán elég nagy lakásunk volt, ott gyűlt
össze általában a baráti társaság. Kialakult egy olyan csapat, amelynek a
tagjai megbíztak egymásban. A Kulin Ferenc-féle Mozgó Világ létrejötte, azt
kell mondanom, szabadon történt. Elengedte a hatalom ezt a társaságot egy
időre. A szerkesztőség önmagát joggal nevezhette „mi”-nek. Jómagam 1979-től
vettem részt benne. Csak példaként mondom erre, hogy egyszer
írtunk egy tiltakozó levelet Aczél Györgyhöz, és Jolika, a takarítónő
odament a titkárnőnkhöz, hogy ő is aláírná.

Alá is írta. Ilyen légkör volt a Mozgó Világnál. Nem gondolnám, hogy ez ma
sok kulturális műhelyben létezne.

*Honnan indult a lap története?*

Minden írószövetségi gyűlésen fölállt közülünk valaki azzal, hogy miért
nincs egy olyan lap, ahol fiatal szerzők jelenhetnek meg, akiknek különböző
újító ötleteik vannak. Több éven át rendszeresen elhangzott ez. Végül aztán
engedélyezték. De nem folyóiratként, hanem úgynevezett periodikaként. Egy
évben kétszer-háromszor, végül hatszor jelent meg. Olyan volt a Mozgó, hogy
sorban álltak az emberek az újságosnál reggel, hogy megvehessék a friss
számot. Ma már ez is elképzelhetetlen. De mondok erről még egy
„önfényezőnek” tűnő történetet, amely valójában persze nem az. Egyszer
bejött a szerkesztőségbe egy magas, vékony, nagyhajú fiatalember. Kocsis
Zoltán, a méltán híres zongoraművész, hogy szeretne belépni a Mozgó
csapatába. Zenei rovatot szeretett volna csinálni. Be is vettük. Ő nemcsak
bámulatos zongoraművész volt, hanem nagyon nagy zenei gondolkodó. A zenéről
igen mély látomásokkal, gondolatokkal bírt. És ezeket nagyon jól meg is
tudta írni. A képességeire jellemző, hogy egyszer összejött egy román
művésznővel, megbeszélték, hogy majd megy hozzá két hónap múlva Bukarestbe
és találkoznak. Addigra Zoli megtanult románul.

*Aztán csúnya vége lett a Mozgó Világnak mégis.*

Öt évig csinálhattuk rendesen. Erre a szerkesztőségi „mi”-érzésre utalva
azt még elmondom, hogy szokásunk volt rendszeresen szerkesztőségi
vacsorákat tartani, ahol megbeszéltük a dolgainkat. Egy kedélyes dolog
volt. Jolika, az említett takarítónőnk mondta, hogy ő is szeretné meghívni
a szerkesztőséget egy ilyen vacsorára. Egy kis lakásban lakott a férjével,
ahol remek töltöttkáposztát főztek. Szóval a Mozgót így kell elképzelni,
ilyen szellemben működött. Egy másik példa még erre: volt egy klubvezető
barátnőnk a Volán klub élén: Csöpike. Ott tartottuk az estjeinket. Csöpikét
egyszer beidéztek a kerületi pártbizottságra. Nem ment be. Megint
beidézték. Megint nem ment be, Harmadszorra már kimentek érte. Kérdezték
tőle: Csöpike elvtársnő, hogy lehet az, hogy mi behívjuk magát, maga meg
nem jön be. Hát hogy mennék be, mondta Csöpike, amikor én nem vagyok az
önök szervezetének a tagja. Kis, törékeny nő volt, havonta egyszer, amikor
megjelent az új lapszám, megjelent a szerkesztőségben egy doboz
süteménnyel, ajándékként. Vagy ott volt Olajos Csaba fröccsöntő kisiparos.
Neki az volt a mániája, hogy nem helyes, hogy a magyar értelmiség ilyen
szétszórt. Van a népi és urbánus ellentét és sok egyéb más törésvonal.
Ezért időnként vacsorákat rendezett és meghívta a korabeli ellenzék
egymással is nagy ellentétben lévő tagjait. Mondjuk a Tamás Gazsit (*Tamás
Gáspár Miklós filozófus - Gy. Á.*), vagy a Mozgó szerkesztőségéből
néhányunkat és másokat. Olajos Csaba egyébként a határon kívül élő üldözött
írókat is támogatta. Bevételeit jobbára ilyesmire áldozta. Aki a magyar
ügyben valamit is tett, azokat támogatta. Sajnos meghalt már, nem lehet
érte eleget imádkozni, kiváló ember volt.
A Mozgó esetében folyamatosan telt a pohár.

Ott volt például Mészöly Miklós, aki egy igazi, komoly, becsületes
ellenzéki személyiség volt és kiváló író. A hatvanadik születésnapját
megünnepeltük. A hatalom mindezt egy idő után megelégelte. A pártközpontból
kiküldtek egy csapatot és átadták nekik a Mozgó Világot. Mi pedig
valamennyien, a főszerkesztőtől Jolikáig, a takarítónőig kiléptünk az ajtón.

*Mitől lett aztán az írótársadalom a rendszerváltás után ennyire széthúzó?*

A magyar társadalomban mindig is voltak feszültségek, ellentétek. Mondok
egy példát. Soha nem jelentem meg a pécsi *Jelenkorban*, pedig olykor
küldtem valamit nekik, de soha nem közölték. Valamiért nem passzoltam oda.
Persze nem haragszom rájuk. Sokan vannak viszont, akik érzékenyebbek és
mérgesek ezért vagy azért, megsértődnek szerkesztőségekre. A magyarok
egyébként állandóan viszálykodnak egymással. Sok-sok olyan lap volt a
magyar irodalomban, amelyek jó minőségűek voltak, bátor dolgokat írtak. A
Mozgó Világ volt az egyetlen lap, ahol a magyar társadalom sokféle arca
tudott megjelenni egy zivataros korszakban.
Minden magyar egyúttal individuum is. Mindenki úgy érzi, hogy a kezében van
a bölcsek köve.

Elég megsimogatni kicsit ezt a követ és máris működésbe lép. Ez rossz is
meg jó is. Ez okozhatja a mélyben azt, hogy nem nagyon tudunk egymással
együttműködni és sokszor látunk egymásban ellenséget, amikor esetleg csak
művészi konkurenst vagy effélét kellene látnunk. Eltúlozzuk a kicsi
dolgokat. Minden magyar egy külön vár. Egy külön végvár.

*A rendszerváltás eufóriája elragadta? Reménykedett?*

Reménykedtem, persze, de ezek a remények csak mérsékelten váltódtak be.
Boldogult Antall József tanácsadó testületében szolgáltam 1990-től.
Bevonult a parlamentbe Antall József a maga húsz-huszonöt emberével. Ott
volt a parlament mint apparátus is több száz különféle tisztviselővel, a
portástól a könyvelésig. Elmondok egy történetet: kellett belépő a
parlamentbe, egy igazolvány. Leadtam a fényképet, nem történt semmi. Szólok
a titkárnőnek, hogy kérdezzen rá. De nem történt semmi. Így ment ez
hetekig. Aztán lementem abba az irodába, ahol a belépők készültek. Ott ült
egy hölgy, almát evett bicskával. Mondja ő is, hogy készül az igazolvány.
Erre mondtam, hogy jó, akkor megvárom. Van nálam könyv, olvasok addig. Azt
mondja a hölgy, ezt nem lehet. Már miért ne lehetne? Ha egyszer úgyis
készül, megvárom. Addig elolvasom a könyvet. Ültünk csöndben, az alma
elfogyott, egyre feszültebb lett a légkör. Egyszer csak a hölgy felkapja a
telefont és megkérdezi valakitől, hogy nála van-e Czakó úr belépője. Nem
volt nála. Megint felhívott valakit, aztán még valakit. Semmi. Ültünk még
így egy darabig csendben, aztán egyszer csak fölállt, odament a
páncélszekrényhez és kivette a belépőmet. Vagyis
az Antall-kormánynak nem engedelmeskedett az adminisztratív apparátus sem.

Nem tudott igazi végrehajtó hatalom lenni. Például a rendőrség sem volt
hajlandó végrehajtani bizonyos utasításokat. Az Antall-kormánynak ez volt a
rettenetes baja, hogy nem volt megfelelő káderállománya. Egyik akkori
nagykövetünk mesélte, hogy dolgozott nála egy fiú még a régi apparátusból.
Nevezzük Pistinek. Pistit mindenki szerette, udvarias volt, segítőkész.
Egyszer rajtakapták, hogy jelent a KGB-nek. A nagykövet felelősségre vonta.
Erre annyit mondott Pisti, hogy nagykövet úr, én is szeretnék előbbre
jutni. Itt volt szerintem a gyökere az egésznek, az iszonyatos káderhiány,
amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Az államgépezet hiányzott. Hiába
találtak ki a nagyszerű koponyák bármit, ha azt nem hajtották végre, vagy
nem is értették meg. Aztán a szélhámosok! Jöttek Afrikából, hogy ott nekik
vannak gyémántbányáik vagy koncessziójuk egy területre, ami még nincs
föltárva, és szívesen bevennék a magyar államot társnak ebbe a
vállalkozásba, vagy mást, akit a miniszterelnök úr akar. Ilyen ipse
rengeteg volt.

*Ez olyan, mintha Hamvas Béla Karneváljában olvasná az ember. Az ön
életében Hamvas egyébként is komoly szerepet játszik.*

Személyesen sajnos nem ismertük egymást, de a feleségével, Kemény
Katalinnal jó viszonyban voltam. Gyakran voltunk nála, ő is jött hozzánk
többször. Egy rendkívül művelt ember volt és nagy társalgó, akitől csak
tanulni lehetett. Ő Hamvasnak abszolút szellemi társa volt. Hamvas életműve
még szamizdat volt, amikor találkoztam az írásaival. A délvidéki
folyóiratok, a *Híd*, az *Új Symposion *közöltek Hamvast. Apai ágon
Délvidékről származom, vannak még ott rokonaim. Általuk jutottam hozzá
először Hamvas írásaihoz. Nálunk akkoriban Hamvas betiltott szerző volt.
Ami érthető is, hiszen Hamvas beleszagolt a kommunizmusba, majd undorral
elfordult tőle. Antikommunista volt, amit nem is tartott titokban. Rögtön
beleszerettem. Azóta is folyamatosan olvasom.
Készítettem is egy Hamvas-szótárt, amiben kigyűjtöttem a fontos
alapgondolatait, hogy megspóroljam a lustáknak,

hogy el kelljen olvasniuk a műveit.

*Hamvasnak korábban volt egy reneszánsza, ami mintha mostanra lecsengett
volna. Mintha bekerült volna az ezoterikus szerző skatulyába.*

Sose kezelték a helyén. Mindenkiről megírta a véleményét. Bizonyára rólam
is, noha soha nem találkoztunk. Hamvasnak mindenkihez van egy rossz szava.
Mert valahogy leleplezi valamennyiünk sutaságait és hazugságait. A hazugság
a legveszélyesebb, hisz' egy író soha nem hazudhat. Ez a legsúlyosabb
szakmai követelmény, amit igen kevesen tudnak teljesíteni. Van egy rövid
írása, amelyben arról ír, hogy ha egy ember idegen ország határállomásához
érkezik, átesik a vámvizsgálaton és belép az országba, a leghelyesebb, ha
az első arra járótól megkérdezi:
hölgyem/uram, önöknél most éppen mit hazudnak?

Azok az írók, akik ma élnek a világon – és Magyarországon is –, egész
biztos, hogy hazudtak már. Nem a tanító bácsinak, hanem magának Istennek.
Alapvető léthazugságokban él az emberiség döntő többsége. Állítólag így
kell élni. A Gazdaságkor egy olyan rendszer, amely előadja a humanizmust és
hasonlókat, de igazából a „megéri/nem éri meg” dilemma körül forog minden
gondolata.

*Egy korábbi interjújában is beszél arról, hogy „számíthatunk egy
összeomlásra, de nem a világ végére”. Miféle összeomlásra gondol?*

Van egy nagyon egyszerű levezetése ennek. A Gazdaságkor, ami nekünk jutott,
abban a hazugságban él, hogy a gazdaság képes korlátlanul növekedni. Azt
hazudja az embereknek, hogy lesz mindenük. Neked is lesz majd Trabantod,
aztán később Mercedesed. Tehát minden növekszik és mindenki egyre gazdagabb
lesz. Nos, aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – márpedig a Föld zárt
rendszer – bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos.
Egy olyan alaphazugságon nyugszik az egész rendszer, ami teljesíthetetlen
ígéretekkel szélhámoskodik.

A múltat egyébként is sorozatos összeomlások tarkítják. Összeomlott Róma, a
török birodalom, a Szovjetunió. Ez vár Amerikára is és a többire is.

*A magyar társadalom hogy áll ebben a világhelyzetben?*

A magyar társadalomnak lehet reménye. Nem is egy, hanem kettő. Az egyik a
Szűzanya, aki eddig kihúzott bennünket minden bajból, a másik pedig a
magyar természet. Az, hogy magyarok vagyunk. A magyar leleményesség. Nagyon
sok volt hadifogollyal beszéltem, amikor édesapám nyomait kutattam. Ha
szobafestő kellett például egy tisztnek, akkor a németek közül jelentkeztek
a szobafestők. Ha nem volt köztük, nem jelentkezett senki. A magyarok
kilencvenöt százaléka föltartotta a kezét. Tudták, hogy körülbelül egy napi
munka után jobban meg fogja tudni csinálni a festést, mint az, akinek
szovjet szobafestői képesítése van. Öreg barátom, Medve András tíz évet
húzott le a Gulágon. Ő mesélte, hogy egy érettségizett, átlag magyarból pár
hónap alatt bármikor kinevelt egy orvost a táborban. Ugyanis nem volt
gyógyszer. Ennek következtében tizenöt-húszfajta gyógyszer létezett a
lágerek polcán, valójában egyfajta elsősegélynyújtást tanultak a szovjet
orvosok. Egy érettségizett magyar fiú ezt már fejből tudta a
tanulmányaiból, a cserkésztáborokból. Őket Bandi bácsi már könnyen
kikupálta.

*Ez a mentalitás az, ami megvédheti a magyar társadalmat?*

Valószínűleg igen. Összeomlás ettől persze még lehet, de ebből ki tudunk
majd mászni. A magyar leleményesség egészen bámulatos. Ennek – ahogy
említettem – nyelvi okai is vannak. A magyar nyelv szókincse
kimeríthetetlen. Nem csak abban az értelemben, hogy nagyon sok szavunk van,
hanem
bármikor csinálhatunk egy új szót, amit az összes magyar megért. Még akkor
is, ha az tréfa.

Ezért is van akkora költészetünk. Van kétszáznegyvenezer magyar népdal. Ha
az ember elmegy egy német lakodalomba, azt hallja, hogy az emberek
ugyanarra a 2-3 nótára járják órákig. Decsen élt Fülöp Feri bácsi,
paraszttáncos, a népművészet mestere. Jártak le hozzá néptánccal foglalkozó
szakemberek és filmezték, interjúvolták. Egyszer föltűnt az egyik
kutatónak, hogy Feri bácsi ugyanarra a nótára tegnap egész mást táncolt,
mint aznap. Mire Feri bácsi azt válaszolta, hogy hát persze, hiszen tegnap
fehér bort ittam, ma pedig pirosat. Ez az a dolog, ami a magyart magyarrá
teszi. Innen van a magyar engedetlenség is. Itt ahány magyar van, annyi
király. Mindenkinek a fején van egy pici koronácska, amit saját maga
csempészett a kalapja alá.

*Alapvető jelentősége van az ön munkásságában a hitnek: ön szerint milyen
állapotban van ma Magyarországon a kereszténység?*

Elég jó állapotban van. A németországihoz, az átlag európaihoz képest
sokkal jobb a helyzet – ami a szellemi állapottól függ. A német templomok
jó része már át van alakítva kultúrházzá, raktárrá, mecsetté, akármivé. A
magyar templomok kihasználtsága jó. Nálunk itt az utcában van egy templom,
minden misén tele van. Sokfelé jár az ember az országban, sokfélét lát.
Vannak olyan helyek, ahol jó pap működik, és vannak olyanok, ahol rossz pap
működik. Ez ilyen. Jó barátságban vagyok Bíró Lászlóval, aki rektor volt a
teológián. Elmentem egyszer a hittanjára. Az ő hittanja azt jelenti, hogy
egy háromszáz fős terem teli van zsúfolva tizenhat és harminchat év közötti
fiatalokkal. Aztán egy folyosói sarokban újabb kis tömeg, ők a jegyesek.
Amott a kezdő szerelmesek – és így tovább. Fantasztikus erők tudnak
összejönni. Ott van Pál Feri atya, akinek az előadásai mindig teltházzal
mennek. Az összejött emberek csoportokat alkotnak, viszik tovább mindazt,
amit ezeken a helyeken kapnak. Persze vannak vidékek, ahol gyönge a
gyülekezet és a pap – ha van egyáltalán. Majd lesz. Jézus idejében voltak
összesen tizenketten. Mert Júdást le kell vonni közülük.
Aztán tizenegyen maradtak. És mégis.

*Nemrégiben a Nemzet Művésze lett. Mit jelent ez önnek?*

Jót. Nagy megtiszteltetésnek tartom. Meg kell hálálni jó munkával.



*Fotók: Ficsor Márton*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20191130/0efff27f/attachment.html>