<div dir="ltr">
<div class="gmail-container"><div class="gmail-row"><div class="gmail-topbar"><div class="gmail-collapse gmail-navbar-collapse" id="gmail-menu"><ul class="gmail-navbar-nav gmail-mr-auto gmail-list-inline"><li class="gmail-nav-item gmail-list-inline-item"><br></li></ul>
    </div>
                </div>
                <div class="gmail-rsidebar">
                    <div id="gmail-toplogin">
                            <div style="float:right">
    <div>
                <span style="margin:34px 0px"></span>
        <span style="margin:34px 0px"></span>
                <span></span>
        <span></span>
        <span></span>
                    <span></span>
            </div>

    </div>


                    </div>
                    
                    <div id="gmail-dialogs">
                        


                        

                    </div>
                    
                </div>
                                                                
        </div>
    </div>



        <div id="gmail-headerBanner">
                        

                

            </div>
                <div class="gmail-container">
            <div class="gmail-row">
                <div id="gmail-article" class="gmail-content">
                        
                                    <div class="gmail-top">

                                            <div class="gmail-img">
                                                        <span>
                                                                                                <img src="https://mandiner.hu/attachment/0343/342045_czako_gabor.jpg" title="" style="margin-right: 0px;" width="471" height="265">
                            </span>
                                                                            </div>
                                        <div class="gmail-articletext">

                        <h1><a href="https://mandiner.hu/cikk/20191130_czako_gabor_a_mandinernek">Ahány magyar, annyi király – Czakó Gábor a Mandinernek</a></h1>
                                                    <div class="gmail-info" style="margin:10px 0px"><a href="https://mandiner.hu/cikk/20191130_czako_gabor_a_mandinernek">https://mandiner.hu/cikk/20191130_czako_gabor_a_mandinernek</a></div>
                                                                            <div style="margin:5px 5px 15px 0px;overflow:auto"><b>Írta:                                     <a href="https://mandiner.hu/szerzo/gyorffy_akos">Győrffy Ákos</a>                                </b></div>
                            
                        

                        <div class="gmail-info">
                            <div>
                                                            </div>
                            
                        </div>


                        
                        <div id="gmail-articlecontent"><div class="gmail-lead">
    „Ahány magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici 
koronácska, amit saját maga csempészett a kalapja alá.” Magyarságról, 
hitről, művészetről, kultúráról, ország és világ állapotáról 
beszélgettünk Czakó Gáborral, aki öt évtizednyi szerteágazó munkássága 
elismeréseként a minap vehette át a Nemzet Művésze díjat. Korunkról 
elmélkedve leszögezi: „Aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – 
márpedig a Föld zárt rendszer – bármi korlátlanul növekedhet, az vagy 
őrült, vagy szélhámos”. Nagyinterjúnk!</div>

                

        

<div class="gmail-text">
                                        <p><strong>Czakó Gábor </strong>1942-ben
 született a Tolna megyei Decsen. Pécsi egyetemi tanulmányai után 
jogászként dolgozott, miközben különböző művészeti ágakban alkotott. A 
hatvanas-hetvenes évektől képzőművészeti alkotások, valamin szépirodalmi
 művek, esszék, drámák írója, a katolikus-konzervatív értelmiségi körök 
jelentős véleményformálója. Dolgozott Antall József miniszterelnök 
tanácsadó testületében. A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának
 tagja, a Kossuth-díj birtokosa, a Nemzet Művésze, a magyar katolikus 
újságíróképzés megszervezője. Feleségével, Simon Évával hat gyermeküket 
nevelték fel. Van tizennégy unokája.</p>

<p style="text-align:center">***</p>

<p style="text-align:center"><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/11/PatrickDeneen/czako3.jpg" style="width: 1000px; height: 563px;"></p>

<p><strong>Mindig is sok írását kezdte gyermekkori visszaemlékezéseivel: mi a legkorábbi emléke?</strong></p>

<p>A legkorábbi időkről egyetlen erősebb emlékcsoportom van. Az pedig 
az, amikor vérhasba estem. Egy Rothfuchs nevű menekült orvos mentette 
meg az életemet. Nagyon gyűlöltem őt, mert minden nap többször hasba 
szúrt az injekciós tűjével. Két-három éves gyerekként nem tudtam 
szeretni ezt a dolgot. Később aztán nagyon nagy tisztelője lettem ennek a
 doktornak. Rendes gyerekkorom volt, attól eltekintve, hogy</p>

<div class="gmail-keretes">édesapám a második világháborúban fogságba esett, ahonnan nem tért vissza.</div>

<p>Nem is láttam őt soha. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. Volt 
egy nálam négy évvel idősebb bátyám, akivel – remélem, ezt ő a 
mennyországban megerősíti – nagyon jó testvérek voltunk. Nagyon 
szerettük egymást és édesanyánkat is.</p>

<p><strong>Hol zajlott ez a gyerekkor?</strong></p>

<p>Decsen, a dunántúli Sárközben. Decs határában van Szekszárd. A 
szekszárdi szőlőhegyek nagy része hajdan decsi szőlőhegy volt. 
Szekszárdon érettségiztem, tizennyolc éves koromig otthon éltem. Aztán 
szobrásznak készültem és eljöttem Pestre. Beiratkoztam egy 
szabadiskolába. Hogy ne vigyenek el katonának – ez két évet jelentett 
volna akkoriban –, jelentkeztem jogra is, mert a művészeti főiskolákra 
nagyon kevés jelentkezőt vettek fel. Háromszáz jelentkezőre nyolc hely 
jutott.</p>

<p><strong>A szobrászat honnan jött?</strong></p>

<p>Kiskoromtól kezdve rajzoltam, mintáztam ezt-azt, díjakat is nyertem. Nem tudom, honnan jött az egész. Édesapám egy zseni volt,</p>

<div class="gmail-keretes">mindenfélét csinált, atléta volt, feltaláló,</div>

<p>nem is lehet felsorolni, hogy mi mindennel foglalkozott igen magas 
szinten. Lehet, hogy az ő tehetségeiből valami kevés átszivárgott belém.
 A lényeg az, hogy Pesten jártam a Dési Huber Szabadiskolába, tanultam 
mintázni, a kiváló Labancz Ferenc volt a mesterem, talán tetszett is 
neki a fejlődésem. De – mint mondtam – a katonaság elkerülése miatt be 
kellett adnom a jelentkezésemet jogra, s mivel a képzőművészeti 
főiskolára nem vettek fel, jogász lettem. Az egyetem elvégzése után 
Pécsett lettem jogász. Sok kiváló ember élt akkoriban Pécsett, például 
Lázár Ervin, aki földim is volt. Vagy Csorba Győző, a jeles költő.</p>

<p><strong>Az írás ekkor már jelen volt az életében?</strong></p>

<p>Az az igazság, hogy nincsenek külön írók vagy festők vagy színészek, hanem...</p>

<p><strong>Inkább szépre, igazra való érzékenység...</strong></p>

<p>Pontosan! Az érzékenység ebben és abban is ki tud törni. Nagyon kevés
 olyan embert ismerek, aki mondjuk festőművész volt, de ne lenne érdemes
 elolvasni az írásait is. Én is írtam akkor már mindenfélét, például egy
 drámát, aminek <em>Disznójáték</em> volt a címe.</p>

<div class="gmail-keretes">Arról szólt, hogy a disznók a disznóvágás hajnalán forradalmat akarnak kirobbantani, hogy ne vágják le őket.</div>

<p>Volt egy másik drámám is, a <em>Simon </em>című, ami egy 
szerelmespárról szólt. A fiút megölik, a lány menekül, de mindig 
visszatér a színpadra, mert a világ ilyen, hogy nem lehet kiszaladni 
belőle. Ezt azóta mindenki megtapasztalhatta. Ezek a darabokat 
tizenkilenc-húszéves koromban írtam, diáktársaim között kézen-közön 
forogtak. Megpróbálták előadni őket az egyetemi színjátszócsoportban. A 
Simon című darabomat aztán hétszer tiltották be. Különböző helyeken, 
különböző társulatokkal. Az akkori hatalomnak elég jó gyakorlata volt a 
gyilkosságban, és nem tartotta realistának, hogy valakit nem lehet 
megölni. Mert a darabban szereplő lány eljut odáig, hogy hiába szúrják 
le, nem hal meg. Ilyen nincs – gondolhatták.</p>

<p><strong>Tehát úgy indult a pályája, hogy mindenhol betiltották.</strong></p>

<p>Igen. Volt a másik darabom, az említett Disznójáték. A disznóvágás 
hajnalán három disznó beszélget az életről. Van egy öreg koca, aki 
mondja, hogy azért van ilyen csönd és azért nem kapnak reggelit, mert ma
 lesz a disznóvágás. Ezt is többször betiltották, aztán később elég nagy
 karriert futott be, játszották több helyen. Ezzel kezdődött az a nagy 
vidámság, amit irodalomnak nevezhetünk.</p>

<p><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/11/PatrickDeneen/czako5.jpg" style="width: 951px; height: 535px;"></p>

<p><strong>Milyen volt az akkori irodalmi élet? Miben különbözött a maitól?</strong></p>

<p>Nem lehet a kettőt összehasonlítani.</p>

<div class="gmail-keretes">A rendszerváltás előtti irodalmi élet rendkívül heveny volt,</div>

<p>mozgékony, tele tettvággyal meg céllal, akarással. A rendszerváltás 
előtt az írók részt vettek a lakitelki találkozón, aminek a szervezője 
is egy író volt, Lezsák Sándor. Nagyon sokoldalú férfi, aki mellesleg 
olyan ember, aki pesti srác létére úgy látta, hogy el kell mennie egy 
tanyára tanítónak. És elment tanyai tanítónak. Aztán megszervezte a 
lakitelki találkozót, ahol sok komoly ember jelent meg, tudósok, későbbi
 politikusok. A magyar kultúra, a magyar sors kulcskérdései körül 
forgott ott minden. De visszatérve a korábbi időkre, a mai fiatalabb 
generáció valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy milyen volt az a 
világ, amiben napirenden volt, hogy lehallgatták az embert, a 
szerkesztőségeket szétzavarták, lapokat tiltottak be.</p>

<p><strong>Például a régi Mozgó Világot, amelynek ön is az egyik 
szerkesztője volt. Az a lap akkoriban szinte a szabadság szigetének 
számított, legalábbis egy darabig.</strong></p>

<p>A politika akkor is sokkal árnyaltabb volt, mint azt visszatekintve 
gondolhatnánk. Különböző figurák alkották. A kultúrvilág egészét Aczél 
György személyesen irányította, de ezt fizikailag nem lehetett 
megcsinálni, hogy ő egy személyben mindent felügyeljen. Volt egy-két 
finomabb ember is a csapatában – ami nem volt rájuk jellemző –, ilyen 
volt például Tóth Dezső, az ex-kispap, aki Aczél irodalmi helyettese 
volt. Aczélnak az egész kultúra volt a birodalma, de minden műfajnak 
külön szakértői voltak Aczél környezetében. Nekünk a véletlen folytán 
elég nagy lakásunk volt, ott gyűlt össze általában a baráti társaság. 
Kialakult egy olyan csapat, amelynek a tagjai megbíztak egymásban. A 
Kulin Ferenc-féle Mozgó Világ létrejötte, azt kell mondanom, szabadon 
történt. Elengedte a hatalom ezt a társaságot egy időre. A szerkesztőség
 önmagát joggal nevezhette „mi”-nek. Jómagam 1979-től vettem részt 
benne. Csak példaként mondom erre, hogy egyszer</p>

<div class="gmail-keretes">írtunk egy tiltakozó levelet Aczél Györgyhöz, és Jolika, a takarítónő odament a titkárnőnkhöz, hogy ő is aláírná.</div>

<p>Alá is írta. Ilyen légkör volt a Mozgó Világnál. Nem gondolnám, hogy ez ma sok kulturális műhelyben létezne.</p>

<p><strong>Honnan indult a lap története?</strong></p>

<p>Minden írószövetségi gyűlésen fölállt közülünk valaki azzal, hogy 
miért nincs egy olyan lap, ahol fiatal szerzők jelenhetnek meg, akiknek 
különböző újító ötleteik vannak. Több éven át rendszeresen elhangzott 
ez. Végül aztán engedélyezték. De nem folyóiratként, hanem úgynevezett 
periodikaként. Egy évben kétszer-háromszor, végül hatszor jelent meg. 
Olyan volt a Mozgó, hogy sorban álltak az emberek az újságosnál reggel, 
hogy megvehessék a friss számot. Ma már ez is elképzelhetetlen. De 
mondok erről még egy „önfényezőnek” tűnő történetet, amely valójában 
persze nem az. Egyszer bejött a szerkesztőségbe egy magas, vékony, 
nagyhajú fiatalember. Kocsis Zoltán, a méltán híres zongoraművész, hogy 
szeretne belépni a Mozgó csapatába. Zenei rovatot szeretett volna 
csinálni. Be is vettük. Ő nemcsak bámulatos zongoraművész volt, hanem 
nagyon nagy zenei gondolkodó. A zenéről igen mély látomásokkal, 
gondolatokkal bírt. És ezeket nagyon jól meg is tudta írni. A 
képességeire jellemző, hogy egyszer összejött egy román művésznővel, 
megbeszélték, hogy majd megy hozzá két hónap múlva Bukarestbe és 
találkoznak. Addigra Zoli megtanult románul.</p>

<p><strong>Aztán csúnya vége lett a Mozgó Világnak mégis.</strong></p>

<p>Öt évig csinálhattuk rendesen. Erre a szerkesztőségi „mi”-érzésre 
utalva azt még elmondom, hogy szokásunk volt rendszeresen szerkesztőségi
 vacsorákat tartani, ahol megbeszéltük a dolgainkat. Egy kedélyes dolog 
volt. Jolika, az említett takarítónőnk mondta, hogy ő is szeretné 
meghívni a szerkesztőséget egy ilyen vacsorára. Egy kis lakásban lakott a
 férjével, ahol remek töltöttkáposztát főztek. Szóval a Mozgót így kell 
elképzelni, ilyen szellemben működött. Egy másik példa még erre: volt 
egy klubvezető barátnőnk a Volán klub élén: Csöpike. Ott tartottuk az 
estjeinket. Csöpikét egyszer beidéztek a kerületi pártbizottságra. Nem 
ment be. Megint beidézték. Megint nem ment be, Harmadszorra már kimentek
 érte. Kérdezték tőle: Csöpike elvtársnő, hogy lehet az, hogy mi 
behívjuk magát, maga meg nem jön be. Hát hogy mennék be, mondta Csöpike,
 amikor én nem vagyok az önök szervezetének a tagja. Kis, törékeny nő 
volt, havonta egyszer, amikor megjelent az új lapszám, megjelent a 
szerkesztőségben egy doboz süteménnyel, ajándékként. Vagy ott volt 
Olajos Csaba fröccsöntő kisiparos. Neki az volt a mániája, hogy nem 
helyes, hogy a magyar értelmiség ilyen szétszórt. Van a népi és urbánus 
ellentét és sok egyéb más törésvonal. Ezért időnként vacsorákat 
rendezett és meghívta a korabeli ellenzék egymással is nagy ellentétben 
lévő tagjait. Mondjuk a Tamás Gazsit (<em>Tamás Gáspár Miklós filozófus - Gy. Á.</em>), vagy
 a Mozgó szerkesztőségéből néhányunkat és másokat. Olajos Csaba 
egyébként a határon kívül élő üldözött írókat is támogatta. Bevételeit 
jobbára ilyesmire áldozta. Aki a magyar ügyben valamit is tett, azokat 
támogatta. Sajnos meghalt már, nem lehet érte eleget imádkozni, kiváló 
ember volt.</p>

<div class="gmail-keretes">A Mozgó esetében folyamatosan telt a pohár.</div>

<p>Ott volt például Mészöly Miklós, aki egy igazi, komoly, becsületes 
ellenzéki személyiség volt és kiváló író. A hatvanadik születésnapját 
megünnepeltük. A hatalom mindezt egy idő után megelégelte. A 
pártközpontból kiküldtek egy csapatot és átadták nekik a Mozgó Világot. 
Mi pedig valamennyien, a főszerkesztőtől Jolikáig, a takarítónőig 
kiléptünk az ajtón.</p>

<p><strong>Mitől lett aztán az írótársadalom a rendszerváltás után ennyire széthúzó?</strong></p>

<p>A magyar társadalomban mindig is voltak feszültségek, ellentétek. Mondok egy példát. Soha nem jelentem meg a pécsi <em>Jelenkorban</em>,
 pedig olykor küldtem valamit nekik, de soha nem közölték. Valamiért nem
 passzoltam oda. Persze nem haragszom rájuk. Sokan vannak viszont, akik 
érzékenyebbek és mérgesek ezért vagy azért, megsértődnek 
szerkesztőségekre. A magyarok egyébként állandóan viszálykodnak 
egymással. Sok-sok olyan lap volt a magyar irodalomban, amelyek jó 
minőségűek voltak, bátor dolgokat írtak. A Mozgó Világ volt az egyetlen 
lap, ahol a magyar társadalom sokféle arca tudott megjelenni egy 
zivataros korszakban.</p>

<div class="gmail-keretes">Minden magyar egyúttal individuum is. Mindenki úgy érzi, hogy a kezében van a bölcsek köve.</div>

<p>Elég megsimogatni kicsit ezt a követ és máris működésbe lép. Ez rossz
 is meg jó is. Ez okozhatja a mélyben azt, hogy nem nagyon tudunk 
egymással együttműködni és sokszor látunk egymásban ellenséget, amikor 
esetleg csak művészi konkurenst vagy effélét kellene látnunk. Eltúlozzuk
 a kicsi dolgokat. Minden magyar egy külön vár. Egy külön végvár.</p>

<p><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/11/PatrickDeneen/czako2.jpg" style="width: 1000px; height: 563px;"></p>

<p><strong>A rendszerváltás eufóriája elragadta? Reménykedett?</strong></p>

<p>Reménykedtem, persze, de ezek a remények csak mérsékelten váltódtak 
be. Boldogult Antall József tanácsadó testületében szolgáltam 1990-től. 
Bevonult a parlamentbe Antall József a maga húsz-huszonöt emberével. Ott
 volt a parlament mint apparátus is több száz különféle tisztviselővel, a
 portástól a könyvelésig. Elmondok egy történetet: kellett belépő a 
parlamentbe, egy igazolvány. Leadtam a fényképet, nem történt semmi. 
Szólok a titkárnőnek, hogy kérdezzen rá. De nem történt semmi. Így ment 
ez hetekig. Aztán lementem abba az irodába, ahol a belépők készültek. 
Ott ült egy hölgy, almát evett bicskával. Mondja ő is, hogy készül az 
igazolvány. Erre mondtam, hogy jó, akkor megvárom. Van nálam könyv, 
olvasok addig. Azt mondja a hölgy, ezt nem lehet. Már miért ne lehetne? 
Ha egyszer úgyis készül, megvárom. Addig elolvasom a könyvet. Ültünk 
csöndben, az alma elfogyott, egyre feszültebb lett a légkör. Egyszer 
csak a hölgy felkapja a telefont és megkérdezi valakitől, hogy nála 
van-e Czakó úr belépője. Nem volt nála. Megint felhívott valakit, aztán 
még valakit. Semmi. Ültünk még így egy darabig csendben, aztán egyszer 
csak fölállt, odament a páncélszekrényhez és kivette a belépőmet. Vagyis</p>

<div class="gmail-keretes">az Antall-kormánynak nem engedelmeskedett az adminisztratív apparátus sem.</div>

<p>Nem tudott igazi végrehajtó hatalom lenni. Például a rendőrség sem 
volt hajlandó végrehajtani bizonyos utasításokat. Az Antall-kormánynak 
ez volt a rettenetes baja, hogy nem volt megfelelő káderállománya. Egyik
 akkori nagykövetünk mesélte, hogy dolgozott nála egy fiú még a régi 
apparátusból. Nevezzük Pistinek. Pistit mindenki szerette, udvarias 
volt, segítőkész. Egyszer rajtakapták, hogy jelent a KGB-nek. A 
nagykövet felelősségre vonta. Erre annyit mondott Pisti, hogy nagykövet 
úr, én is szeretnék előbbre jutni. Itt volt szerintem a gyökere az 
egésznek, az iszonyatos káderhiány, amivel egyszerűen nem tudtak mit 
kezdeni. Az államgépezet hiányzott. Hiába találtak ki a nagyszerű 
koponyák bármit, ha azt nem hajtották végre, vagy nem is értették meg. 
Aztán a szélhámosok! Jöttek Afrikából, hogy ott nekik vannak 
gyémántbányáik vagy koncessziójuk egy területre, ami még nincs föltárva,
 és szívesen bevennék a magyar államot társnak ebbe a vállalkozásba, 
vagy mást, akit a miniszterelnök úr akar. Ilyen ipse rengeteg volt.</p>

<p><strong>Ez olyan, mintha Hamvas Béla <em>Karneváljában </em>olvasná az ember. Az ön életében Hamvas egyébként is komoly szerepet játszik.</strong></p>

<p>Személyesen sajnos nem ismertük egymást, de a feleségével, Kemény 
Katalinnal jó viszonyban voltam. Gyakran voltunk nála, ő is jött hozzánk
 többször. Egy rendkívül művelt ember volt és nagy társalgó, akitől csak
 tanulni lehetett. Ő Hamvasnak abszolút szellemi társa volt. Hamvas 
életműve még szamizdat volt, amikor találkoztam az írásaival. A 
délvidéki folyóiratok, a <em>Híd</em>, az <em>Új Symposion </em>közöltek
 Hamvast. Apai ágon Délvidékről származom, vannak még ott rokonaim. 
Általuk jutottam hozzá először Hamvas írásaihoz. Nálunk akkoriban Hamvas
 betiltott szerző volt. Ami érthető is, hiszen Hamvas beleszagolt a 
kommunizmusba, majd undorral elfordult tőle. Antikommunista volt, amit 
nem is tartott titokban. Rögtön beleszerettem. Azóta is folyamatosan 
olvasom.</p>

<div class="gmail-keretes">Készítettem is egy Hamvas-szótárt, amiben kigyűjtöttem a fontos alapgondolatait, hogy megspóroljam a lustáknak,</div>

<p>hogy el kelljen olvasniuk a műveit.</p>

<p><strong>Hamvasnak korábban volt egy reneszánsza, ami mintha mostanra 
lecsengett volna. Mintha bekerült volna az ezoterikus szerző skatulyába.</strong></p>

<p>Sose kezelték a helyén. Mindenkiről megírta a véleményét. Bizonyára 
rólam is, noha soha nem találkoztunk. Hamvasnak mindenkihez van egy 
rossz szava. Mert valahogy leleplezi valamennyiünk sutaságait és 
hazugságait. A hazugság a legveszélyesebb, hisz' egy író soha nem 
hazudhat. Ez a legsúlyosabb szakmai követelmény, amit igen kevesen 
tudnak teljesíteni. Van egy rövid írása, amelyben arról ír, hogy ha egy 
ember idegen ország határállomásához érkezik, átesik a vámvizsgálaton és
 belép az országba, a leghelyesebb, ha az első arra járótól megkérdezi:</p>

<div class="gmail-keretes">hölgyem/uram, önöknél most éppen mit hazudnak?</div>

<p>Azok az írók, akik ma élnek a világon – és Magyarországon is –, egész
 biztos, hogy hazudtak már. Nem a tanító bácsinak, hanem magának 
Istennek. Alapvető léthazugságokban él az emberiség döntő többsége. 
Állítólag így kell élni. A Gazdaságkor egy olyan rendszer, amely előadja
 a humanizmust és hasonlókat, de igazából a „megéri/nem éri meg” dilemma
 körül forog minden gondolata.</p>

<p><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/11/PatrickDeneen/czako4.jpg" style="width: 1000px; height: 562px;"></p>

<p><strong>Egy korábbi interjújában is beszél arról, hogy „számíthatunk 
egy összeomlásra, de nem a világ végére”. Miféle összeomlásra gondol?</strong></p>

<p>Van egy nagyon egyszerű levezetése ennek. A Gazdaságkor, ami nekünk 
jutott, abban a hazugságban él, hogy a gazdaság képes korlátlanul 
növekedni. Azt hazudja az embereknek, hogy lesz mindenük. Neked is lesz 
majd Trabantod, aztán később Mercedesed. Tehát minden növekszik és 
mindenki egyre gazdagabb lesz. Nos, aki azt hiszi, hogy egy zárt 
rendszerben – márpedig a Föld zárt rendszer – bármi korlátlanul 
növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos.</p>

<div class="gmail-keretes">Egy olyan alaphazugságon nyugszik az egész rendszer, ami teljesíthetetlen ígéretekkel szélhámoskodik.</div>

<p>A múltat egyébként is sorozatos összeomlások tarkítják. Összeomlott 
Róma, a török birodalom, a Szovjetunió. Ez vár Amerikára is és a többire
 is.</p>

<p><strong>A magyar társadalom hogy áll ebben a világhelyzetben?</strong></p>

<p>A magyar társadalomnak lehet reménye. Nem is egy, hanem kettő. Az 
egyik a Szűzanya, aki eddig kihúzott bennünket minden bajból, a másik 
pedig a magyar természet. Az, hogy magyarok vagyunk. A magyar 
leleményesség. Nagyon sok volt hadifogollyal beszéltem, amikor édesapám 
nyomait kutattam. Ha szobafestő kellett például egy tisztnek, akkor a 
németek közül jelentkeztek a szobafestők. Ha nem volt köztük, nem 
jelentkezett senki. A magyarok kilencvenöt százaléka föltartotta a 
kezét. Tudták, hogy körülbelül egy napi munka után jobban meg fogja 
tudni csinálni a festést, mint az, akinek szovjet szobafestői képesítése
 van. Öreg barátom, Medve András tíz évet húzott le a Gulágon. Ő 
mesélte, hogy egy érettségizett, átlag magyarból pár hónap alatt 
bármikor kinevelt egy orvost a táborban. Ugyanis nem volt gyógyszer. 
Ennek következtében tizenöt-húszfajta gyógyszer létezett a lágerek 
polcán, valójában egyfajta elsősegélynyújtást tanultak a szovjet 
orvosok. Egy érettségizett magyar fiú ezt már fejből tudta a 
tanulmányaiból, a cserkésztáborokból. Őket Bandi bácsi már könnyen 
kikupálta.</p>

<p><strong>Ez a mentalitás az, ami megvédheti a magyar társadalmat?</strong></p>

<p>Valószínűleg igen. Összeomlás ettől persze még lehet, de ebből ki 
tudunk majd mászni. A magyar leleményesség egészen bámulatos. Ennek – 
ahogy említettem – nyelvi okai is vannak. A magyar nyelv szókincse 
kimeríthetetlen. Nem csak abban az értelemben, hogy nagyon sok szavunk 
van, hanem</p>

<div class="gmail-keretes">bármikor csinálhatunk egy új szót, amit az összes magyar megért. Még akkor is, ha az tréfa.</div>

<p>Ezért is van akkora költészetünk. Van kétszáznegyvenezer magyar 
népdal. Ha az ember elmegy egy német lakodalomba, azt hallja, hogy az 
emberek ugyanarra a 2-3 nótára járják órákig. Decsen élt Fülöp Feri 
bácsi, paraszttáncos, a népművészet mestere. Jártak le hozzá néptánccal 
foglalkozó szakemberek és filmezték, interjúvolták. Egyszer föltűnt az 
egyik kutatónak, hogy Feri bácsi ugyanarra a nótára tegnap egész mást 
táncolt, mint aznap. Mire Feri bácsi azt válaszolta, hogy hát persze, 
hiszen tegnap fehér bort ittam, ma pedig pirosat. Ez az a dolog, ami a 
magyart magyarrá teszi. Innen van a magyar engedetlenség is. Itt ahány 
magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici koronácska, 
amit saját maga csempészett a kalapja alá.</p>

<p><strong>Alapvető jelentősége van az ön munkásságában a hitnek: ön szerint milyen állapotban van ma Magyarországon a kereszténység?</strong></p>

<p>Elég jó állapotban van. A németországihoz, az átlag európaihoz képest
 sokkal jobb a helyzet – ami a szellemi állapottól függ. A német 
templomok jó része már át van alakítva kultúrházzá, raktárrá, mecsetté, 
akármivé. A magyar templomok kihasználtsága jó. Nálunk itt az utcában 
van egy templom, minden misén tele van. Sokfelé jár az ember az 
országban, sokfélét lát. Vannak olyan helyek, ahol jó pap működik, és 
vannak olyanok, ahol rossz pap működik. Ez ilyen. Jó barátságban vagyok 
Bíró Lászlóval, aki rektor volt a teológián. Elmentem egyszer a 
hittanjára. Az ő hittanja azt jelenti, hogy egy háromszáz fős terem teli
 van zsúfolva tizenhat és harminchat év közötti fiatalokkal. Aztán egy 
folyosói sarokban újabb kis tömeg, ők a jegyesek. Amott a kezdő 
szerelmesek – és így tovább. Fantasztikus erők tudnak összejönni. Ott 
van Pál Feri atya, akinek az előadásai mindig teltházzal mennek. Az 
összejött emberek csoportokat alkotnak, viszik tovább mindazt, amit 
ezeken a helyeken kapnak. Persze vannak vidékek, ahol gyönge a 
gyülekezet és a pap – ha van egyáltalán. Majd lesz. Jézus idejében 
voltak összesen tizenketten. Mert Júdást le kell vonni közülük.</p>

<div class="gmail-keretes">Aztán tizenegyen maradtak. És mégis.</div>

<p><strong>Nemrégiben a Nemzet Művésze lett. Mit jelent ez önnek?</strong></p>

<p>Jót. Nagy megtiszteltetésnek tartom. Meg kell hálálni jó munkával.</p>

<p> </p>

<p style="text-align:right"><em>Fotók: Ficsor Márton</em></p>

                        </div></div></div></div></div></div></div>

</div>