[Grem] !!! Károlyi irtózatos bűne + a baloldal akkor is (most is) álságos 'demokráciázása' a nemzet ügyével szemben
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2018. Nov. 3., Szo, 16:50:44 CET
Károlyiék ősbűnéről
<http://mandiner.hu/cikk/20181031_trombitas_kristof_karolyiek_osbunerol>
2018. október 31. 20:11
Trombitás Kristóf
Mandiner
<http://mandiner.hu/cikk/20181031_trombitas_kristof_karolyiek_osbunerol?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201811>
http://mandiner.hu/cikk/20181031_trombitas_kristof_karolyiek_osbunerol
Nem, Magyarország nem volt összeomolva 1918 őszére. Károlyiék bomlasztották
szét az ezer éves régi Magyarország rendszerét.
Ahhoz, hogy felidézzük, mitől is volt iszonyatos bűn, amit Károlyiék
elkövettek az ország ellen, mely tragédiának a nemzeti emlékezetben Mohács
mellett kéne szerepelnie, fel kell idéznünk, hogy mi is volt a helyzet 1918
őszén. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis semmiféle jele nem mutatkozott
annak, hogy összeomlana a magyar front, idegen katona sok száz kilométerre
volt legközelebb a magyar határtól. Egy pillanatig sem tagadható, hogy az
ellátási nehézségek egyre nagyobbak lettek, de nem volt ez másként az
antant oldalán sem. A magyarok Doberdo környékén ugyanúgy harcoltak, mint
azt megelőzően, és a németek sem szorultak vissza.
Mindössze három héttel a szégyenteljes, úgynevezett őszirózsás forradalom
előtt, Wekerle Sándor miniszterelnök jelentést kér és kap a Monarchia
hadseregeinek állapotáról, amely azt tartalmazza, hogy
az összes egység harcképes állapotban van és mindenütt az ellenség
területén küzdenek.
Ma sokan úgy képzelik el a helyzetet, hogy az hasonlatos volt 1944 végéhez,
de erről szó sincs. Egy olyan szituációban bizonyos logika alapján még
érthető is lett volna, hogy a Károlyi-féle betegség miért tudta leküzdeni
az országot, de erről szó sem volt 1918-ban. Mellesleg az a vezérkari tiszt
– és zágrábi katonai attasé –, aki Wekerle részére összeállította a
jegyzéket, azt is javasolta, hogy a tartalékosok behívásával, valamint a
hazai ellenzék főhőbörgőinek, értsd, az árulók letartóztatásával nemcsak a
morál növelhető a hátországban, de a háború is megnyerhető.
Ez a vezérkari tiszt később egész komoly politikai karriert is befutott.
Gömbös Gyulának hívták.
Egészen hökkenetes, ahogy az akkori hazai sajtó, mintha csak egy sajátos
jelszóra cselekedett volna, egyszeriben elkezdte támadni szövetségeseinket,
a németeket; és mindenáron amellett kardoskodott, hogy ebből a háborúból ki
kell szállni, lehetőleg a németek elárulásával. Ez ugyanaz a sajtó volt,
amely a mai napig hasonló jelszavakkal bombázza az embereket, de a lényeg
soha nem változik: küzdeni minden ellen, ami a nemzeti érdek.
Egyebekben – és erre példaként – érdemes felidézni egy mondatot, amit az
Est ír le a Károlyi-párt egyik októberi gyűléséről:„Demokraták nem
tárgyalnak oligarchákkal”. Ha ezt a mondatot ma beillesztenénk bármelyik
ellenzéki sajtótermék egy baloldali párt összejöveteléről írt
beszámolójába, fel sem tűnne. Sőt, gyakorlatilag jelmondataik egyike.
Október közepén járunk, amikor
Károlyi, ez a politikai analfabéta, akit bármelyik komcsi annyira dobott át
a palánkon, ahogy nem szégyellt,
és jóval később Rákosiéknak is vidáman gazsulált, úgy szólal fel az
Országgyűlésben, hogy teljes pacifizmust kell hirdetni és egyedül a wilsoni
politikában bízni. Minden harctéri katonánk messze-messze az
országhatároktól küzd, de dobjuk be a törülközőt! A csehek már nyíltan
közlik, hogy minden szlovák többségű vármegyére igényt tartanak, de mi csak
mosolyogjunk és helyeseljünk ehhez.
Két héttel a hazaárulás intézményesítése előtt a Károlyi-párt nem tagadja
valódi céljait, és a Parlamentben is elhangzik, hogy antant-barátok.
El tudják ezt képzelni? Amikor minden lelkierőre szükség van a
hátországban, amikor katonáinknak a lehető legtöbb buzdítást kéne megadni,
amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a háború elvesztése katasztrofális
következményekkel fog járni, akkor egy politikai párt vezetősége nyíltan
megvallja, hogy ők az ellenséggel kollaborálnak. Egy normális országban,
hadiállapot közepette ennek egyetlen kimenetele lehetett volna.
A teljes zavart tetézi, hogy
Tisza István meggyilkolásáról a legnagyobb természetességgel lehetett
beszélni és írni,
ahogy ezt egy héttel a merénylet előtt Kéri Pál is megtette, a legdurvább,
legnyilvánvalóbb szavakkal. Kérit ezért később – mint felbujtót – halálra
is ítélték, és életét csak az mentette meg, hogy a fogolycsere-akció révén
– hova máshova – Moszkvába került.
Október 26-án, megszegve a cenzúrát, a pesti lapok többsége közli a
semmilyen felhatalmazással sem bíró Nemzeti Tanács proklamációját, amely
felhívja a nyugati kormányok figyelmét, hogy a békét illetően velük és csak
velük tárgyaljanak. És itt megint csak a döbbenet játszhat szerepet az
események felsorolása közepette. Hogy volt ez megengedhető? Hát nem az első
ilyen áruló cselekedet után kellett volna a bilincsnek kattannia? Az ember
nem hiszi el, hogy ilyen körülmények között ezt elnézték és
cselekvőképtelenségükkel még bátorították is a felforgatókat.
Persze, közben Budapest forrong, de átlátszó az egész. Hasonlatos a
manapság szervezett ellenzéki tüntetésekhez. Igen, fel tudnak mutatni pár
ezer embert, akiket instruálni és megszervezni azért nem a világ csodája,
de a sajtón, illetve aztán a történelmen múlik, hogy később ez hogyan
rögzül az emlékezetben. Mert ma úgy hisszük, hogy óriási felfordulások
kísérték 1918 októberét, csakhogy
az határozza meg az emlékezetet, akinél az írott szó hatalma van.
Október 31-án a megvezetett, Budapesten tartózkodó katonák közül már sokan
viselték ezt az utálatos jelképet, az őszirózsát. És amíg a bolsevizmus is
kezdi felütni lassanként a fejét, az mindenki figyelmét elkerüli, hogy
megalakult a szlovák és a jugoszláv nemzeti tanács is, súlyos területi
követelésekkel. De kit érdekel ez Budapesten? Hiszen forradalmat kell
csinálni!
Károlyi már polgártársakhoz beszél, és népkormányt emleget. A cél
világos: mindent elsöpörni, ami Magyarországot jelentette ezer éven át,
különös tekintettel a királyságra. Ez azonban még működő hadsereggel nem
valósítható meg. Hiába Tisza István meggyilkolása, a hatalom megszerzése és
Budapest meghódítása, a hadsereg még áll a vártán.
És ha valamit, ezt nem lehetett tűrni.
November elsején a hadügyminiszter, Linder Béla bejelenti, hogy a
harctereken zajló csatákat azonnal be kell szüntetni. Azon harctereken,
amelyek mindegyike távol helyezkedik el Magyarországtól. Ugyanő mondja
november harmadikán, hogy ebben a háborúban nem az antant győzött –
miközben még senki sem győzött, sehol –, hanem az emberiség közös ügye.
Mintha egy balliberális tótumfaktumot hallanánk napjaink híradásából.
És hozzáteszi a legszégyenteljesebb mondatokat is, miszerint a
béketárgyalásokon is ez az eszmeiség fog bennünket vezetni, ugyanis nem
kell többé hadsereg és soha többé katonát nem akar látni.
.
Mintha csak tetézni akarná a hazaárulást, a pontot az i-re az teszi fel,
hogy hirtelen felhangzik egy ellenséges ország himnusza, a Marseillase.
Miközben itthon tort ült a veszettség, az ország határait átlépték a
románok, a szerbek és a csehek, és akadálytalanul haladtak előre. Linder és
elvtársai bizonnyal koruk trudeau-i mentalitásával gondolkoztak, ami az
ellenséget illeti, mely szerint ha megölöd ellenfeleidet, valójában ők
győznek.
A Monarchia ezen események közben november 2-án megköti Diaz olasz
főparancsnokkal a fegyverszüneti megállapodást, amelyben szó sincs
Magyarország megszállásáról. A feltételek kemények, de összevethetetlenek
mindazzal, ami végül hazánkra várt. A Károlyi-kormánynak viszont nem kell a
Diaz-féle megoldás. Ők saját maguk szeretnének tárgyalni, hiszen mindenhez
is értenek. Hadd ne hozzam elő az újabb és nyilvánvaló párhuzamot. És mivel
Diazzal nem tud összeköttetést találni a vicckormány, ezért Franchet
D’Espérey-től, a francia főparancsnoktól kérnek kihallgatást.
Ha léteznek igazán szégyenletes pontjai az október 31-től datálható
eseményeknek, akkor ez a belgrádi találkozó mindenképpen azok közé tartozik.
Franchet D’Espérey, aki ellenség ugyan, de talpig katona, Szalonikiből
érkezett, díszegyenruháját felöltve. Így találkozik azzal a szedett-vedett
társasággal, akik elmondásuk szerint Magyarországot képviselik. D'Espérey
az ezeréves birodalom méltó követeivel igyekezett tárgyalni, erre megkapta
Károlyiékat. Csalódottsága és megvetése nem is lehetne nagyobb. Ahogy
későbbi emlékiratokból kiderül, a beszélgetés egy pontján keserűen
megjegyezte, hogy azért azt nem hitte, hogy a magyarok idáig süllyedtek.
Ebből jól már nem lehetett kijönni, ráadásul az a 18 pontból álló
memorandum, amit felolvastak D"Espérey-nek, pontosan az a behódoló
mentalitás volt, ami az elmúlt száz évben is jellemezte a magyar baloldalt.
Mindenért mi vagyunk a hibásak, mindenért nekünk kell felelni; ennyi a
zanzája.
Katasztrofális módon végződik a tárgyalás, a francia főparancsnok, látva
tárgyalópartnerei inkompetenciáját, a végén már az elemi udvariasság
szabályait sem tartja be.
Ahelyett, hogy zokszó nélkül elfogadta volna a kormány a Diaz-féle
megállapodást, most sokkal súlyosabb következményekkel kell szembenéznie.
Magyarországnak ki kell ürítenie minden területet a Szamostól a Maros-Tisza
vonaláig, és a Duna folyásától a horvát határig.
Ez mind semmi ahhoz képest, hogy északról továbbra is özönlenek a csehek,
keletről a románok, Újvidék pedig már szerb kézen van.
Rosszul értelmezett hazafisággal IV. Károly november 13-án lemond a magyar
trónról, és ezzel lényegében minden ellenhatást megszűnik, ami a
felfordulást akár csak névleg akadályozhatná. Amikor három napra rá
összehívják az országgyűlést, hogy feloszlassák, akkor helyükre olyanok
nyomulnak be, akiket senki sem választott, csak éppen a történések emeltek
a felszínre, mint a víz a szemetet. A köztársaság kikiáltására pont
megfelelnek.
És közben csak jönnek és jönnek a kisantant katonái. Károlyi, a
meggyőződéses pacifista a Nemzeti Tanács ülésén felhívja a figyelmet, hogy
természetesen felemelik óvó szavukat és
a világ művelt közvéleményének segítségét kérik, de fegyvert nem emelnek.
Mackensen
De a szégyen tovább üli hosszas torát. Mackensen tábornagy, aki csapatai
élén pár évvel korábban felszabadította Erdélyt a román betörés után és
védte az ezeréves határokat, legyűri hányingerét, és az akkor már
köztársasági elnök Károlyival tárgyalásba kezd a német csapatok
áthaladásáról. Mackensen várna valami szövetségesi megnyilvánulását, még
ebben a helyzetben is, mire Károlyi közli vele, hogy internálják Fóton. Egy
anekdota szerint erre Mackensen az egész magyarság ítéletét mondta ki,
amikor az asztaltól felállva, Károlyi kéznyújtására a zsebébe tette
kezeit: *„Sok
emberrel volt már dolgom az életben, de olyan férfival, akiből ennyire
hiányzott volna a becsület, még nem találkoztam”.*
A többi csak epilógus. Igaz ugyan, hogy Kun Béláék alatt tombolt a
vörösterror, de – bár teljesen más elméleti hátteret adva az egésznek – a
Vörös Hadsereg elkezdett harcolni a területi épségért és el is ért
részsikereket. Kunék felelősségét cseppet sem csökkenti az, ha
megjegyezzük, hogy az ősbűn Károlyit és bandáját terheli, akiknél többet
senki sem dolgozott azon, hogy
egy bármelyik irányba eldönthető, de legalábbis ésszerű vereségből
borzalmas országégés legyen,
az ezer éves állam széttördelésével.
Károlyi bűne olyan irtózatos, amivel szinte egyedül áll a magyar történelem
gonosztevőinek nem kis lélekszámú szégyentáblájának elején.
Közös szégyenünk, hogy annyi ideig állhatott szobra az Országház mellett.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20181103/8faa18d7/attachment.html>
További információk a(z) Grem levelezőlistáról