[Grem] Amoris Laetitia

[Baják Gábor]

Kedves Laci, Kedves lista!

A témáról egy alapos (hosszú) írás, két részben.

Gábor

Nincsenek egyszerű receptek…Ferenc pápa hagyományos és új tanítása a
családról és a házasságról

Patsch Ferenc SJ <https://jezsuitakiado.hu/szerzo/patsch-ferenc-sj/>


A Szív <https://jezsuitakiado.hu/cikkek/?tipus=a-sziv>


 Otthon <https://jezsuitakiado.hu/rovatok/otthon/>


 2017. május <https://jezsuitakiado.hu/folyoirat/2017-majus/>

Az utóbbi időben – különösen tradicionalista körökben – nagy port vert fel
Ferenc pápa legújabb tanítóhivatali megnyilvánulása. Az *Amoris
laetitia* kezdetű,
a családban megélt szeretet öröméről szóló, szinódus utáni apostoli
buzdítást sokan illették kemény bírálattal, és egyesek a krisztusi
tanítástól való eltéréssel („eretnekséggel”) is megvádolták. Érdemes
röviden szemügyre vennünk, miről is van szó.
A család és a házasság társadalmi és kulturális kontextusáról

Ha valaki a házasságról és a családról beszél, azonnal magára vonja a
figyelmet. E téma mindenkit „zsigerileg” érint, van róla véleményünk.
Papoknak gyakran még markánsabb is, mint a házasoknak… Abba persze
ritkábban gondolunk bele, milyen sokféle nézőpontból lehet tekinteni e
témára. Hiszen garantáltan másként látják a különböző életállapotban élők,
másként a nők és a férfiak, a különböző életkorúak… No és persze a
pszichés-lelki érettség sem közömbös – feltűnő, hogy integrista körökből
mostanában annyi kritika, támadás éri a pápát. Ám ha még ezeknél is nagyobb
értelmezési különbségekre vágyunk, érdemes a miénktől idegen kultúrában élő
embert is megkérdezni. Akkor érhetnek csak meglepetések!

Még ma is jól emlékszem, ahogy egy dél-afrikai jezsuita barátom, aki
egyébként kultúrantropológus, egyszer elmesélte, a zulu törzsi hagyományok
szerint hogyan zajlik a házasság előkészítése. A folyamat hosszú évekig
tart. A két család ritualizált formában köt egyezséget: íratlan, ám
kifinomult hagyományok határozzák meg még azt is, hogy az előzetes
tárgyalások során mikor kinek és milyen sorrendben szabad bizonyos témákat
szóba hoznia. A végén megegyeznek az „árról” is (amit nálunk régen
hozománynak mondtak) – mókás volt hallanom, hogy néha több tucat kecskét és
más jószágot is adnak az új asszonyért. A lényeg azonban az, hogy arrafelé
az elköteleződés fokozatosan történik: számos lépésben, az egész kiterjedt
család bevonásával. Nem csoda, hogy abban a kultúrában a házasság
felbomlása, a család szétesése gyakorlatilag elképzelhetetlen. „És még ti,
európaiak vagytok meglepődve – jegyezte meg a barátom, szinte mellesleg –,
hogy ilyen törékenyek a nyugati házasságok? Nincs ezen mit csodálkozni,
hiszen még az egyházjogi szabályozás is teljesen a két fiatal pillanatnyi
és egyénileg meghozott döntésén alapul! Tanulhatnátok valamit a törzsi
kultúráinktól…”

Emlékszem, akkoriban nagyon elgondolkoztatott ez a beszélgetés. Csakugyan:
mi, nyugatiak aligha dicsekedhetünk a házasodási gyakorlatunkkal – s ez
talán az egész kultúránk állapotát is tükrözi. Merthogy a válság jeleit nem
lehet nem észrevenni. Talán ez szükségszerű is nagy átalakulások idején: a
globalizáció, a posztindusztriális társadalom kialakulása, a digitális
technológiák térnyerése stb. nem hagyják érintetlenül intézményeinket.
Talán további évszázadokra lesz szükség, mire újra egyensúlyt találunk.
Addig azonban tartozunk becsülettel szembenézni a tényekkel: Nyugaton –
tehát Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában – a házasságok
körülbelül fele válással végződik.
A házasság továbbra is felbonthatatlan

Az egyháznak sem egyszerű ma a házasságról szóló bibliai elveket
meghirdetni. Márpedig a keresztény alapelvek elég világosak. A katolikus
egyház tanítása szerint a házasság szentség, amely felbonthatatlan. Mindez
Jézus Krisztus tanítására megy vissza, amelyet az evangéliumok és Pál
apostol levelei hagyományoztak ránk (vö. 1Kor 7,10–11; Róm 7,2–3 stb.).
Jézus határozottan állást foglalt azzal a zsidó törvénnyel szemben, mely
szerint bizonyos esetekben szabad válólevelet adni az asszonynak, azaz el
lehet bocsátani (vö. Mk 10,1–12). Igaz ugyan, hogy Máté evangéliumában
találunk egy rövid záradékot, amely „*porneia*” (paráznaság, házasságtörés
stb.) esetén mintha megengedné az elbocsátást (vö. Mt 5,32; 19,9), de a
betoldás értelme vitatott (sokan föltételezik például, hogy csak zsidók és
nem zsidók kapcsolatára vonatkozott).

Kétségtelen, hogy a házasság felbonthatatlansága két évezred óta töretlenül
hirdetett keresztény tanítás. Csakhogy az egyházi hagyomány – és a
mindenkori egyházfegyelmi törvénykezés – mindig tudott arról is, hogy a
tényleges élet gyakorta eltér a magas eszményektől. Ma is így van ez.
Akárhányszor előfordul, hogy valaki mondjuk megszeg egyet a tíz parancsolat
közül. Csakhogy az, aki például gyilkosságot követett el, házasságot tört,
vagy nem tisztelte atyját és anyját, ettől még nem szakad el szükségképpen
és végérvényesen az Istentől és egyházától. Van számára visszaút: ha
ugyanis megbánja bűnét, és azzal arányos mértékű bűnbánatot tart, végül
érvényes feloldozást kaphat, és újra járulhat a többi szentséghez is.

A szentségi házasságból való „kilépés” és újraházasodás esetén azonban nem
így állt a helyzet – egészen a legutóbbi időkig. A katolikus
erkölcsteológia – legalábbis nagyjából az elmúlt ötven évben, *VI. Pál*
 pápa *Humanae vitae* (1968) kezdetű enciklikája óta – mintegy hosszú „téli
álmát” aludta. Csupán néhány bátor biblikus és történész merészelte szóba
hozni olykor, hogy az első évezred során léteztek, illetve a keleti ortodox
egyházban mindmáig vannak példák a hagyományban a bűnbánattartásra és az
újraházasodás elfogadására. Ráadásul a „bukottak” *(lapsi)* egyházi
visszafogadására a legsúlyosabb bűnök (például hittagadás) esetén is volt
lehetőség. Az ortodox egyház házassági gyakorlatát pedig soha nem ítélte el
a katolikus egyház.

Mi számítana a mainál jobb szabályozásnak a válságba jutott házasságok
esetében? A fentiek fényében elmondhatjuk, hogy a kérdés – amely lényegében
egyházfegyelmi és nem dogmatikai jellegű – ma is nyitott. Igaz ugyan, hogy
hagyományosan a rigorista nézet számított általánosan elfogadottnak,
éspedig olykor egészen a szélsőségekig. *Szent Ágoston* például ugyan
megengedte az újraházasodást a házastárs halála esetén (bár Pál apostol
nyomán ő is az özvegyen maradást tartotta a legjobb megoldásnak: vö. 1Kor
7,9), a II. század első felének nagy teológusa, *Tertullianus* még ebben az
esetben is határozottan ellenezte a második házasságot, mivel véleménye
szerint a házasság felbonthatatlansága a halál után is érvényes.
Új tanítás? Eretnekség?

Az *Amoris laetitiá*val kapcsolatos szórványos gyanúsítgatás és a látványos
felháborodás oka – túl a helyesen felfogott egyházias érzület hiányán –
elsősorban a történelmi-teológiai tájékozatlanságban keresendő. Tény, hogy
Ferenc pápa apostoli buzdításában a korábbinál nyitottabb és
realisztikusabb egyházi törvénykezés (és ebből fakadó gyakorlat) irányába
enged utat. Az a valós lelkipásztori aggodalom indította erre a lépésre,
amelyet azon keresztények iránt érez, akik a modern és globalizált világban
élnek. Véleménye szerint nem szabad a keresztények tömegeit kizárni az
egyházból, a mai világban inkább a sokféle emberi „törékenység” – s így a
sérült családok – lehetőség szerint az irgalmasság olajával végzett
gyógyítása az egyház dolga (vö. AL 308).

Az új dokumentummal a pápának természetesen esze ágában sem volt
megváltoztatni a jézusi tanítást a házasság felbonthatatlanságáról – hiszen
ilyesmit nem is tehetne!

A katolikus álláspont szerint a család továbbra is olyan társadalmi
intézmény, amely egy férfi és egy nő egész életre szóló szövetségén,
házasságán alapul, amelyben a szexualitás egyik lényeges (bár nem
kizárólagos) szerepe az élet továbbadása. Minden katolikus továbbra is
vallhatja – sőt, ha helyesen érti, vallania is kell –, hogy ez Isten
„objektív” akarata, amelyről az úgynevezett természetes erkölcsi törvény is
tanúskodik. Csakhogy 2009 májusában – még *XVI. Benedek* pápa pontifikátusa
során – a Nemzetközi Teológiai Bizottság közzétett egy dokumentumot, amely
úgy határozta meg a természetes erkölcsi törvény szerepét, hogy az
elsősorban az inspiráció objektív forrása a teológia számára, nem pedig
„már megalkotott szabályok összessége, amelyeket *a priori* ráerőltetünk az
erkölcsi alanyra” (vö. *Alla ricerca di un’etica universale: nuovo sguardo
sulla legge naturale*, nr. 59; AL 305). Ebből az derül ki, hogy nagyon is
helye van a „megkülönböztetésnek” *(discernimento),* éspedig nem csupán
azokban a helyzetekben, amelyekre valamely törvény vagy norma *nem* vonatkozik
kifejezetten, hanem *minden* esetben, amikor a norma aktuális, konkrét
helyzetre való gyakorlati alkalmazására van szükség. A keresztény erkölcs
tehát ebben az értelemben soha nem tekinthet el a megkülönböztetéstől. Már
Szent Pál apostol is hangoztatta: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem
alakuljatok át gondolkodásotok megújulásával, hogy felismerjétek, mi az
Isten akarata, mi a helyes, mi kedves neki, és mi a tökéletes” (Róm 12,2).
Ebben a hagyományban áll tehát Ferenc pápa új apostoli buzdítása.
A „rendezetlen helyzetben” élőkről

Az *Amoris laetitia* tehát vitathatatlanul a hagyományos teológiai tanítás
vonulatához tartozik. Azon túl azonban, hogy megerősíti az ősi dogmatikai
nézeteket, bizonyos egyházfegyelmi kérdésekben kétségkívül újdonságot is
tartalmaz. Miután a negyedik és az ötödik fejezetben realisztikus, költői
szépségű és a gyakorló házasok számára is sokatmondó szakaszokat
olvashatunk a családban megélt termékeny szeretetről, a pápa egy kényes és
lelkipásztori szempontból felettébb érzékeny kérdést vesz górcső alá: a
„rendezetlennek mondott helyzetekben” *(situazioni dette irregolari)* élők
egyházi helyzetének kérdését tárgyalja. A nyolcadik fejezet címe önmagában
is programadó: „A törékenység kísérése, megkülönböztetése és integrálása”
(AL 291–312). Itt a pápa – XVI. Benedeknek a Családok VII.
Világtalálkozóján mondott 2012-es beszédét idézve – azt javasolja a
lelkipásztoroknak, hogy a házassággal kapcsolatban ne higgyenek az
„egyszerű receptek[nek]”, és „alaposan különböztess[ék] meg a helyzeteket”
(vö. AL 298). Ebben a fejezetben – mely a buzdítás újdonságát tartalmazza –
Ferenc pápa jó pedagógus módjára jár el. Egyebek között azt emeli ki, hogy
a hit terén – mint az ember szellemi életének más területein is – személyes
érlelődésre van szükség. „A hivatásunk az – írja a pápa –, hogy neveljük a
lelkiismereteket, és nem az, hogy helyettesítsük” (AL 37).

Itt érdemes megjegyezni, hogy *Familiaris consortio* kezdetű apostoli
buzdításában (1981) már *II. János Pál*pápa is megengedte, hogy a második
házasságban élők szentáldozáshoz járulhassanak, azzal a feltétellel, hogy
teljes szexuális megtartóztatásban, tehát úgymond testvérként élnek egymás
mellett. Ezen a ponton talán érdemes eltekintenünk a javaslat kevéssé
realisztikus voltától, és figyelmünket inkább arra fordítani, hogy bizonyos
körülmények között már ez a korábbi szabályozás is megengedett kivételt a
nem érvényes házasságban együtt élők szentáldozáshoz járulásának
tilalmában. Hiszen ezek az együtt élő felek továbbra sem élnek érvényes
házasságban! Csakhogy a korábbi szemlélet szerint a szex jelentette a
kulcsproblémát. Ferenc pápa tanítása ennél árnyaltabb, holisztikusabb és
perszonalistább megközelítét alkalmaz a házassággal kapcsolatosan.
Nincsenek egyszerű receptek… (második rész)Ferenc pápa hagyományos és új
tanítása a családról és a házasságról

Patsch Ferenc SJ <https://jezsuitakiado.hu/szerzo/patsch-ferenc-sj/>


A Szív <https://jezsuitakiado.hu/cikkek/?tipus=a-sziv>


 Otthon <https://jezsuitakiado.hu/rovatok/otthon/>


 2017. június <https://jezsuitakiado.hu/folyoirat/2017-junius/>

Folytatjuk A Szív előző számában
<https://jezsuitakiado.hu/folyoirat/2017-majus/> megkezdett
vizsgálódásunkat Ferenc pápa *Amoris laetitia*
<https://jezsuitakiado.hu/cikkek/nincsenek-egyszeru-receptek/> kezdetű
apostoli buzdításával kapcsolatban, amelynek egyik fő tulajdonsága, hogy
egyszerre igyekszik hűséges maradni az evangéliumhoz, illetve a
humanisztikus és párbeszédre kész szellemiséghez. Papok és világiak
egyaránt sokat meríthetünk belőle.

Írásunk első részében szó volt arról, hogy a felbonthatatlan házasságról
szóló katolikus tanításból szükségszerűen következik az a norma, mely
szerint a katolikus egyházban nem lehet második alkalommal is szentségi
házasságot kötni. Utaltunk arra is, hogy nagyjából az elmúlt fél
évszázadban e Bibliára alapozódó normának az alkalmazása során olyan
értelmezés vált egyeduralkodóvá, mely szerint csak az részesülhet az
eucharisztia szentségében, aki a „kegyelem állapotában van”; ennek
hiányában a kiengesztelődés szentségéhez kell járulnia, hogy ott (jogilag
érvényes) feloldozást kapjon. Röviden: az illetőnek meg kell térnie,
továbbá az általa okozott kárt is jóvá kell tennie. E logika szerint
(amelyet – bár nem az egyetlen az egyház hagyományában – továbbra is
érvényesnek tekinthetünk) egy elvált és újraházasodott személy a második
házasságában élve nem kaphat feloldozást, hacsak nem vállalt teljes
szexuális önmegtartóztatást (vö. Familiaris consortio, 84).
Az újraházasodott elváltak helyzetének új szabályozása

Világosan kell látni, hogy itt nem valamiféle dogmatikai igazságról, hanem
egyszerűen a szentségkiszolgáltatással kapcsolatos fegyelmi normáról van
szó, amelyet a pápa megváltoztathat. Arról sincs szó, hogy az Amoris
laetitia mindenféle megkülönböztetés nélkül lehetőséget nyitna a szentségi
áldozásra az újraházasodott elváltak számára. Épp ellenkezőleg! Nagyon is
óvatos megkülönböztetésre, bölcsességet kívánó lelkipásztori mérlegelésre
hív. Arra biztatja mind a lelkipásztorokat, mind a közvetlenül érintett
személyeket, hogy közösen mérlegeljék a lehetőségeket az adott helyzetben.
Az Amoris laetitia tehát bizonyos értelemben a Familiaris consortio által
megkezdett utat folytatja, amennyiben megoldást keres egy (azóta sokkal
égetőbbé vált) lelkipásztori problémára; „újdonsága” pedig az, hogy (az
egyházban mindig is jelen lévő hagyománnyal összhangban) hangsúlyozza a
régi igazságot, miszerint a normától való eltérés nem jelenti automatikusan
a kegyelemből való kizárást is. Az apostoli buzdítás szerzője inkább
személyes megfontolásra és megkülönböztetésre sarkall, amelyet ki-ki a
norma figyelembevételével végezhet el, a hivatalos egyházi tekintély
(lelkipásztor) kísérése mellett és az ő jóváhagyásával. Nyilvánvaló tehát,
hogy nem az egyén abszolút autonómiájának kritikátlan felmagasztalásáról,
piedesztálra emeléséről van szó. A pápa sokkal inkább egyfajta „egészséges
autonómiára” biztat, amelyre indirekt módon már a II. vatikáni zsinat
Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója is utal (vö. GS 41).
(Nota bene: a legnagyobb középkori teológus tekintély, Aquinói Szent Tamás
számára is a lelkiismeret az erkölcsiség legközelebbi normája.)

Ez a régi-új koncepció tehát elismeri az érintett személy egyéni
felelősségét, amellyel az egyházi közösség (és végső soron Isten) előtt
tetteiért, önmagáért (és tulajdonképpen örök üdvösségéért) felel, ám ezt az
illető szabadságának tiszteletben tartásával, érett, személyes
lelkiismeretének nevelése révén képzeli el megvalósíthatónak. Mindez nem
kevesebb, hanem több feladatot ró az érintettre. A buzdítás szavai szerint:
„Az újraházasodott elváltaknak meg kellene kérdezniük maguktól, hogyan
viselkedtek gyermekeikkel, amikor hitvesi kapcsolatuk válságba jutott;
tettek-e kísérleteket a kibékülésre; milyen az elhagyott fél helyzete,
milyen következményekkel jár az új kapcsolat a család többi tagjára és a
hívek közösségére nézve; milyen példát ad új kapcsolatuk a fiataloknak,
akiknek készülniük kell a házasságra” (AL 300).
A szentségekhez járulás kényes kérdése

Ezen a ponton a dokumentum új lehetőségekkel is szolgál az olyan személyek
számára, akik ugyan – mint az utóbbi időben szokás volt fogalmazni – az
„objektív bűn” állapotában vannak, szubjektíve azonban helyzetük
ártatlannak tekinthető (vö. AL 302). A buzdítás maga nem véletlenül
tartózkodik ebben a szövegösszefüggésben a „bűn” szó használatától. Ez nem
a bűn „elkenését” jelenti, inkább annak pontosabb megértését. Hiszen már a
hagyományos skolasztikus tanítás is a bűn három lényeges összetevőjét
különböztette meg: 1. a cselekedet „anyagát”, 2. a tettet illető
tudatosságot 3. és a tettel való egyetértést. Tehát a „súlyos anyag”
valamely cselekedet esetében önmagában nem elégséges ahhoz, hogy Istent
súlyosan megsértsük, és elveszítsük a vele és egyházával való közösséget.

„Az apostoli buzdítás szerzője inkább személyes megfontolásra és
megkülönböztetésre sarkall, amelyet ki-ki a norma figyelembevételével
végezhet el, a hivatalos egyházi tekintély (lelkipásztor) kísérése mellett
és az ő jóváhagyásával.”

A tett „matériája” fontos, de nem minden: jelen kell lennie az azzal való
teljes, szabad és tudatos egyetértésnek is, hogy valóban súlyos bűnről
lehessen beszélni. Ferenc pápa erkölcsteológiája éppen ezt a komplex
valóságot veszi figyelembe a lelkiismeret megítélésekor. Ez ma különösen is
fontos, hiszen az erkölcsteológiát segítő humán tudományok – a lélektan, a
pszichiátria, valamint például a társadalom egyénre gyakorolt hatásával
foglalkozó különböző diszciplínák – fejlődése révén olyan új adatok állnak
rendelkezésünkre, amelyek nagyban hozzájárulnak az erkölcsi ismeret (ami
voltaképpen szabadságunk gyakorlása) árnyaltabb megértéséhez. A szigorú,
rigorista szemlélettel ellentétben tehát az Amoris laetitia tud arról, hogy
„a felelősség mértéke nem egyenlő minden esetben” (AL 79, 300), s hogy az
egyház joggal veszi figyelembe az „enyhítő feltételek[et] és
körülmények[et]” (AL 301) is. Ennek jogosságáról egyébként már A katolikus
egyház katekizmusa (1992) is tanúskodik, amikor így fogalmaz: „A cselekedet
beszámíthatósága és az érte való felelősség csökkenhet vagy megszűnhet a
tudatlanság, a figyelmetlenség, az erőszak, a félelem, a megszokás, a
mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők
következtében” (KEK 1735, AL 302).

Röviden tehát ilyen és hasonló felismerések indították arra a pápát, hogy
feltegye a kérdést: bizonyos esetekben – ha az érintett személy megbánta a
házasság szétszakításakor elkövetett bűnét, és olyan körülmények között él,
amelyekben (a bűnfogalom fenti értelmében) új bűnt nem követ el – vajon nem
lehetséges-e megnyitni a szentségekhez járulás útját egyes újraházasodott
elváltak előtt is? Hiszen nemegyszer előfordul, hogy ilyen élethelyzetben a
lelki élet elmélyül, és sokan valódi bűnbánattal a szívükben a szentségi
élet útján is szeretnék átélni a megbocsátást, a megtérést és a Krisztus
testével, az egyházi közösséggel való egységet. Ezért itt – a dokumentum
legtöbbet vitatott 305. pontjához tartozó 351. lábjegyzetben – a szentatya
megfogalmazza a szentségi kommunió helyreállításának lehetőségét, utalva
arra (Szent Ambrus, Alexandriai Szent Cirill és más patrisztikus szerzők
tanításával összhangban), hogy az eucharisztia „nem jutalom a tökéletesek
számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek” (EG 47), valamint
hogy a kiengesztelődés szentsége, a gyóntatószék „nem lehet kínzókamra,
[hanem] csakis az Úr irgalmasságának a helye” (EG 44).
Még egyszer az „újdonság” kérdéséről

A fentiek alapján tehát bízvást állíthatjuk, hogy a pápát az evangélium
örök tanítása iránti hűség, valamint az időszerű lelkipásztori szempontok
figyelembevétele egyformán vezette az új szabályozásban. Tehát az a
meggyőződés, hogy a megváltozott világban, az átalakult körülmények között
nem szabad elviselhetetlen terheket rakni az emberek vállára (vö. Mt 23,4).
Ezért a lelkipásztoroknak segíteniük kell a keresztényeket, egészen odáig
menően, hogy – az egyházi tekintély figyelembevételével, érett hívő
lelkiismerettel, alapos megkülönböztetés, megfontolás és mérlegelés után –
egyes újraházasodottak számára is megengedhető a szentséghez járulás, az
illető és más érintettek lelki java érdekében. Egy ilyen jellegű
egyházfegyelmi szabályozásra a legfőbb tekintélynek kétségkívül joga van –
adott esetben pedig ez talán kötelessége is.

Cikkünkben már utaltunk rá, hogy Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű
apostoli buzdítása a legkevésbé sincs ellentétben II. János Pál Familiaris
consortiójával (1981), hanem annak folytatása és kiegészítése. Ez abból is
látszik, hogy már a korábbi szabályozás is a „konkrét helyzetek […] helyes
megkülönböztetésére” hívta a lelkipásztorokat (vö. FC 84). A szentatya
nézete szerint azonban az azóta eltelt több mint egy emberöltő (harminchat
év, mely rengeteg globális társadalmi változást hozott) a kérdés
újragondolására kényszerít. A pápát ebben megerősítette az időközben
tartott két családszinódus is (2014, 2015), melyeken az új kihívásokra új
válaszok születtek. Ferenc pápa morálteológiai álláspontja két tekintetben
hozott újdonságot: 1. figyelembe veszi a humán tudományok eredményeit, 2.
és a korábbinál nagyobb figyelmet fordít arra az objektív szituációra,
amelyben a hívő lelkiismerete formálódik. Az Amoris laetitia közzétételével
a katolikus erkölcsteológia újra a kor színvonalán képes hozzászólni a mai
hívő ember kérdéseihez: miközben továbbra is fenntartja a külsődleges
szkémák és fogalmak útmutató szerepét, kevésbé ítélkező, és több teret
biztosít Isten irgalmassága képviseletének.
Relacionalitás – a kapcsolatban lét jelentősége

„A pápát az evangélium örök tanítása iránti hűség, valamint az időszerű
lelkipásztori szempontok figyelembevétele egyformán vezette.”

Az ember „relacionalitása” (kapcsolatokban való létezése) az elmúlt
évtizedek során csak ritkán vált az egyházi-teológiai közbeszéd témájává.
(Nem így például a pszichológiában, amelynek külön ágai foglalkoznak ezzel
az aspektussal: relacionalista pszichológia, családterápia stb.). Márpedig
az emberi kapcsolatok természetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy
kapcsolatokban fejlődik ki – ennek fel- és elismerése történt meg az Amoris
laetitiával. A gondolat térnyerése azonban nem volt minden előzmény nélkül.
A 2014 októberében lezajlott rendkívüli családszinóduson egy példás
kivételt találunk a kapcsolati lét értékelésére: Erdő Péter bíboros
megnyitó beszédében (relazione introduttiva) egyebek között azt
hangsúlyozta, hogy a házasfelek kapcsolatuk révén „egy olyan titokról
szereznek tapasztalatot, amely meghaladja őket”. Az a szeretet pedig –
hangsúlyozta a magyar prímás –, „amely egyesíti a két házasfelet, és amely
új élet alapjává válik, Isten szeretete”. A lelkipásztor részéről pedig
„[a] legnagyobb irgalmasság az, ha az igazságot szeretettel mondja”. Ezért
az együtt élőkkel kapcsolatban „egy egészséges pedagógia” javasolt, amely
képes a szívüket „Isten terveinek teljességéhez elvezetni”.

Az Amoris laetitia éppen ezt a megközelítést szentesítette. Annak kísértése
azonban változatlanul jelen van az egyházon belül, hogy a tanítás kifejtése
során megfeledkezünk az affektív aspektusról, és mindent hideg-rideg
logikával (racionalista teológiával) próbálunk megoldani. Az is az egyház
feladatai közé tartozik, hogy nagy pedagógiai érzékkel próbálja segíteni a
párokat valódi emberi érettségre, amelynek az érzelmi
(affektív-emocionális) dimenzió érése is a része; valamint hogy a dialógus
kultúrájának művelésén keresztül mozdítsa elő az irgalmas Isten szeretetébe
vetett bizalom kialakulását.
Egy bontakozó új irány: a többdimenziós szemlélet

A korábbi morálteológiai szemlélet – mely nemegyszer merev és ideologikus
állásponttá merevedett – olyannyira az „örök igazságok” bűvöletében élt,
hogy bizony csekély hajlandóságot mutatott a személyek közötti kapcsolat
dinamikájának figyelembevételére. Nagy a veszélye annak, hogy a valóságos
személyközi (és lelkipásztori) kapcsolatokról csak sztereotípiák
hangozzanak el, és ezek mentén csupán metafizikai-morális elvek szerint
értelmezzék a házasságot. Ennek egyik korábbi példája a Humanae vitae
(1968) kezdetű enciklika, melynek 8. paragrafusában ezt olvassuk:

„A házasság[ot…] a teremtő Isten bölcsen és előrelátóan azért alapította,
hogy az emberek között megvalósítsa szeretetének tervét”

Mi a baj ezzel a megfogalmazással? – kérdezhetné valaki. Hiszen a hívő
ember számára nyilvánvaló, hogy igazságot fejez ki! Ami ennek ellenére
talán mégis felróható neki, hogy a felismert igazságot olyan elvont
formában fogalmazza meg, amely könnyen arra csábít (főleg érzelmi téren
éretlen és kapcsolataikban bizonytalan embereket), hogy úgy gondolják,
ilyen igazságok hangoztatása helyettesítheti az evangélium hirdetését.
Csakhogy a teológiai igazságok és a dogmák pedagógiai érzék, valamint
kellően árnyalt megkülönböztetés nélkül történő alkalmazása könnyen a
visszájára sül el. Aligha lehet az egyre többször az egyháztól távol élő és
a hittel szemben közömbös házasságra készülőket sikeres életre (és jogilag
érvényes házasságra) segíteni anélkül, hogy ne vennénk figyelembe
alkalmasint érzelmi éretlenségüket, már kialakult szokásaikat, szorongásuk
fokát, valamint számos más pszichés és társadalmi tényezőt (vö. AL 302, KEK
2352, illetve Hittani Kongregáció: Dichiarazione Iura et bona
sull’eutanasia, 5.5.1980, II: AAS 72, 1980, 546; Reconciliatio et
paenitentia, 2.12.1984, 17: AAS 77, 223). Márpedig ezek olyan faktorok,
amelyek kétségkívül korlátozzák a döntéshozatal képességét (vö. AL 301;
Relatio finalis, 2015, 51). Az utóbbi idők elsősorban formális és jogi
teológiai szemléletét változtatta meg az Amoris laetitia, amely egyszerre
igyekszik hűséges maradni az evangéliumhoz, illetve a humanisztikus és
dialogikus szellemiséghez, amennyiben nagy hangsúlyt fektet a családon
belüli kapcsolatok többdimenziós jellegére. Emiatt – papok éppúgy, mint
világi hívek – lelki olvasmányként is sokat meríthetnek belőle.
https://jezsuitakiado.hu/cikkek/nincsenek-egyszeru-receptek/
https://jezsuitakiado.hu/cikkek/nincsenek-egyszeru-receptek-masodik-resz/

2018. január 10. 1:26 Laszlo Goczan írta, <goczan at gmail.com>:

> Kedves lista!
>
> Szeretném a nálam tájékozottabb tagok véleményét kérni az alábbi cikk
> által taglaltak vonatkozásában. Szerintem sokunkat foglalkoztat a téma.
>
> Üdvözlettel: Góczán Laci
>
> Válaszúthoz vezetett Ferenc pápa „fékevesztett zűrzavara”
> fotó: Reuters
> *Ferenc pápát konzervatív oldalról leginkább a migrációval kapcsolatos
> megnyilvánulásai miatt szokták bírálni, pedig ennél durvábbakat is mond és
> cselekszik. Ezek azonban nincsenek annyira szem előtt, hiszen a
> hírfogyasztók többsége nem különösebben foglalkozik a vallással és az
> Egyház évezredes építményét működtető dogmatikával. Jelenleg azonban már a
> vallásos élet alapjait képező hét szentség közül kettő körül folyik a vita,
> és megy a taktikázás. Ferenc pápa rövid uralkodása alatt az Egyház hasonló,
> vagy talán még aggasztóbb, szakadás közeli állapotba sodródott, mint
> amilyet XVI. Benedek egyszer már bölcsen meg tudott akadályozni. Egyre
> élesebb a helyzet, és a viták ívét látva, közeledik az idő, amikor
> mindenkinek választania kell a hagyományos, kipróbált értékek és a Ferenc
> pápa által elindított „új reformáció” között.*
>
> Ferenc pápa már 2016. szeptember 5-én magánlevélben fejezte ki elismerését
> az argentin püspöki konferencia Buenos Aires-i régiós püspökeinek, amiért *úgy
> értelmezték az Amoris Laetitia
> <http://katolikusvalasz.blogspot.hu/2016/04/exkluziv-magyar-forditasa-az-amoris.html> kezdetű
> apostoli buzdítást, hogy valóban áldozhatnak az új partnerrel nemi életet
> élő elváltak*. Az ügy az *Amoris Laetitia* 2016 áprilisi nyilvánosságra
> hozatala óta borzolta a kedélyeket, mivel félreérthetően fogalmazott, és a
> konzervatív püspökök azóta kifogásolják, hogy *a házasság, valamint ezt
> érintve a gyónás és a szentáldozás szentségének ellentmondóan is
> értelmezhető*. Az Egyház törvényei szerint ugyanis az örökre tett eskü
> valóban örökre szól, a szentségi házasság felbonthatatlan, így akkor is
> házasságtörésnek, azaz súlyos bűnnek számít az új partnerrel folytatott
> nemi élet, ha a házastársak elhagyták egymást. *Az Egyházi Törvénykönyv*
> <https://www.kovacsbank-ofm.com/images/e/Tk.pdf> 915. kánonja is
> világosan fogalmaz ezzel kapcsolatban:
>
> *A szentáldozáshoz ne engedjék a kiközösítetteket és az egyházi tilalommal
> sújtottakat a büntetés kiszabása vagy kinyilvánítása után, de ne engedjék
> oda azokat az egyéb személyeket sem, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben
> makacsul kitartanak.*
>
> Megnyilvánult ez ügyben II. János Pál pápa is az 1981-es *Familiaris
> Consortio <http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=202#FC84>* című apostoli
> buzdításában:
>
> *A szentségi házasság iránti tisztelet, valamint a házastársak és
> családtagjaik, illetve az egész hívő közösség megbecsülése tiltja, hogy a
> lelkipásztor bármilyen oknál fogva, vagy bármilyen lelkipásztori
> megfontolásból valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második
> házasságához. Egy ilyen szertartás ugyanis azt fejezné ki, hogy az új
> házasság érvényes szentségi házasság, és ezzel tévedést okozna a korábbi,
> érvényes házasság felbonthatatlanságára vonatkozóan.*
>
> Miközben a világsajtó nagy része a tenyerén hordozza Ferenc pápát, az
> Amoris Laetitia vitája kapcsán már a „félelem légköréről” beszélnek az
> Egyházban. (fotó: businessinsider.com)
> „ALKOTMÁNYSÉRTÉS” AZ EGYHÁZBAN
>
> *Az egyházi törvénnyel és a korábbi tanítással is szembemegy tehát Ferenc*,
> aki valóban úgy értette az *Amoris Laetitiá*t, ahogy a konzervatív
> egyházi vezetők attól tartottak. Azóta Máltán, Németországban és Belgiumban
> is a pápai buzdítás liberális értelmezése nyert teret, a brazil püspöki kar
> ennél visszafogottabb volt, míg a lengyel püspöki kar, valamint az afrikai
> és egyes amerikai püspökök kategorikusan elutasították a házasságtörők
> áldoztatását. Magyarországon a püspöki kar nem foglalt állást, azonban Erdő
> Péter esztergomi érsek határozottan kiállt a következetes, konzervatív
> vélemény mellett:
>
> *Ami az elváltakat és polgárilag újraházasodottakat illeti, helyes a
> lelkipásztori kísérésük – ez a kísérés azonban nem hagy kétséget a házasság
> felbonthatatlanságának igazsága felől, amelyet maga Jézus tanított. Isten
> irgalmassága bocsánatot kínál fel a bűnösnek, de megtérést kíván.*
>
> *Így állhatott elő*
> <http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/10/20/megerkezett_a_lengyel_puspoki_kar_hivatalos_utmutatasa_az_amoris_laetitiahoz>*,
> hogy bizonyos országokban, sőt egyházmegyékben áldozhatnak az
> újraházasodottak, máshol viszont nem*. Négy bíboros – Walter Brandmüller,
> Raymond L. Burke, Carlo Caffarra, és Joachim Meisner – előbb levélben, majd
> egy hagyományos beadványformában, *az ún. dubiában feltett öt kérdés
> által akarta tisztázni a lehetséges félreértéseket* 2016 őszén (erről
> *ITT* <http://pestisracok.hu/az-egyhaz-donald-trumpja-akcioban/> írtunk
> bővebben). A dubia nem példátlan a katolikus egyház történetében, az
> viszont igen, hogy a pápa figyelmen kívül hagyja, és nem válaszol rá –
> ahogy történt. A bíborosok erre reagálva – szintén példátlan módon –
> nyilvánosságra hozták a dubia tartalmát a hívek eligazítására.
>
> A „dubia bíborosok”: Raymond Leo Burke (balra fent), Walter Brandmüller
> (balra lent), Carlo Caffarra (jobbra fent), Joachim Meisner (jobbra lent);
> fotó: lifesitenews.com
>
> Nem sokkal később Meisner és Caffarra bíborosok elhunytak tavaly
> júliusban, illetve szeptemberben, de december elején *a hiteles
> tanítóhivatali megnyilatkozásokat közlő pápai közlönyben is megjelent a
> pápa jóváhagyása az argentin püspöki kar liberális értelmezésére*. *Ezzel
> a kérdés eldőlt, a vita azonban most lángolhat fel igazán*, hiszen a
> katolicizmus egyik szentsége, ősrégi hagyománya forog kockán. További
> aggasztó újítás, hogy „hiteles tanítóhivatali” megnyilatkozásokká korábban
> csak hit- és erkölcsbéli rendelkezéseket tettek, egyházfegyelmieket nem.
> Egyesek szerint *Ferenc pápa csak úgy tudja keresztülnyomni a
> változtatást – és ezt meg is teszi –, hogy hivatalos tanítássá emeli,
> holott azt még a támogatói is csupán a lelkipásztori gyakorlat
> módosításának tekintik*. Demokratikus hasonlattal élve: az elváltak
> áldoztatásának hívei csak csendben megszegnék az alkotmányt, Ferenc pápa
> viszont hozott egy alkotmányellenes törvényt, hogy biztos lehessen az
> akarata érvényesülésében.
> ELŐBB PAPOK ÉS HITTUDÓSOK, MAJD PÜSPÖKÖK VITATTÁK A PÁPAI TANÍTÁST
>
> Alig egy hónap múltán, december 31-én *megérkezett a **hivatalos reakció*
> <https://www.lifesitenews.com/news/breaking-three-bishops-call-popes-reading-of-amoris-laetitia-alien-to-catho>
>  (magyarul *ITT*
> <http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/01/03/az_amoris_laetitia_elso_puspoki_korrekciojanak_exkluziv_magyar_nyelvu_forditasa>
> olvasható): közleményben *korrigálta az Egyház három aktív, kazahsztáni
> püspöke a pápai tanítást*, és tiltakoztak „a jelenlegi fékevesztett
> zűrzavar” ellen, amelyet szerintük az *Amoris Laetitia* liberális
> értelmezése indított el. Tomasz Peta, Jan Paweł Lenga és Athanasius
> Schneider püspökök szerint az országonkénti eltérő értelmezés összezavarja
> a híveket, a mostanra hivatalossá vált *liberális értelmezés pedig idegen
> a katolikus hittől, és elősegíti a válások további terjedését az Egyházban*
> .
>
> *Nem megengedett igazolni, jóváhagyni, vagy legitimálni akár közvetlenül
> vagy közvetve válást és házasságon kívüli tartós szexuális kapcsolatot az
> »elváltak és újraházasodottak« szentáldozáshoz engedésének szentségi
> gyakorlatán keresztül, amely olyan gyakorlat, ami idegen a katolikus és
> apostoli hit teljes Hagyományától*
>
> – írják közleményükben a püspökök, akikhez kedden csatlakozott két olasz
> püspök, Carlo Maria Viganò és Luigi Negri.
>
> Tomasz Peta (balról), Jan Paweł Lenga és Athanasius Schneider püspökök (PS
> montázs)
>
> Tomasz Peta asztanai érsek az *Amoris Laetitia* kibocsátását megelőző,
> hasonló témákat feszegető, 2015-ös családszinóduson is keményen fogalmazott:
>
> *Valami repedésen át a Sátán füstje behatolt az Isten házába.*
>
> Az első korrekciót azonban nem a három püspök adta ki, hanem hatvankét
> katolikus pap és tudós. Ebben azt írták, hogy *az Amoris
> Laetitia apostoli buzdítás, valamint Ferenc pápa más kijelentései, tettei,
> és mulasztásai eretnekségek terjedését indították el*. Hozzátették:
>
> *[…] azért adjuk ki ezt korrekciót, hogy megvédjük a katolikus
> testvéreinket – és azokat az Egyházon kívül, akiktől a tudás kulcsa nem
> vehető el – annak reményében, hogy megakadályozhatjuk olyan tanok további
> terjedését, amelyek valamennyi szentség profanizálódása és Isten
> Törvényének felforgatása irányába hatnak.*
>
> Ez a korrekció önmagában is hatalmas szenzáció volt, noha a sajtó ezt nem
> akkora felhajtás kíséretében közölte, mint Ferenc pápa migrációpárti
> megnyilvánulásait. Tény viszont, hogy utoljára több, mint 700 éve került
> hasonló helyzetbe pápa, azonban XXII. János pápa a halálos ágyán
> visszavonta a korrekció által tévedésnek minősített tanításait.
>
> *forrás: katolikusvalasz.blog.hu <http://katolikusvalasz.blog.hu>*
> A Ferenc pápánál több esetben is felmerülő, zavart keltő kétértelműség
> természetesen Magyarországra is begyűrűzött, és a jelen cikkben tárgyalt
> teológiai kérdéseknél sokkal jobban mediatizált migrációs válság ügyében is
> megnyilvánul. Idehaza Beer Miklós váci megyéspüspököt hordozza tenyerén a
> haladó sajtó a véleményéért, a decemberi *HVG-interjújáról*
> <http://hvg.hu/itthon/20171218_Beer_Miklos_interju?ver=2&utm_expid=1324304-23.8USXuGWPRhWtdjJmATShwQ.1&utm_referrer=http%3A%2F%2Fhvg.hu%2F>
>  írt *cikkem*
> <http://pestisracok.hu/sajat-vallasanak-tanitasait-letagadja-beer-miklos-puspok-migranssimogatasert/>pedig,
> ennek megfelelően, alaposan kiverte a biztosítékot ugyanott. Előbb a
> püspökkel közeli kapcsolatot ápoló *Szemlélek*
> <http://szemlelek.blog.hu/2017/12/22/ujabb_frontalis_tamadas_beer_miklos_ellen> blog
> reagált rá, majd a *Válasz.hu*
> <http://valasz.hu/publi/es-akkor-most-vedjuk-meg-a-keresztenyseget-magyarorszagon-is-126845> is
> szükségét érezte külön cikkben egy az egyben megismételni a Szemlélek
> cikkét, végül a Hír TV *Csörte*
> <https://hirtv.hu/csorte/kitol-kell-megvedeni-magyarorszagot-2437066> című
> műsorában is kifogásolták, ahol a „nem konzervatív” és a „politikai
> keresztény” még a legenyhébb jelzők voltak. Horn Gábor szerint lehetne
> ilyen kérdésekről izgalmas vitákat is folytatni, ez a cikk viszont
> „ocsmányság” volt, míg a HVG-s Hont András „hányingert keltő, lumpen
> procsadéknak” minősítette annak ellenére, hogy úgy véli, bárkit, tehát
> püspököt, pápát is lehet kritizálni.Egy dolog van, ami az összes
> reakcióból kimaradt: a cáfolat. Cikkemben a püspöktől idézett mondatokkal
> illusztrálva, világosan olvasható a problémás kijelentések kritikája: Beer
> Miklós a tömeges migráció elutasításába emberi értékrangsor alapú
> elutasítást lát bele, lehajléktalanozza Jézust, holott nem volt az,
> Krisztus kereszthalálában pedig az elpusztítását, azaz holokausztot lát a
> megváltás műve helyett. A kritikák cáfolatára egyetlen szó sem jutott az
> amúgy bőszen minősítgető, terjedelmes ellenreakciókban. Csupán egyetlen
> kérdésben állt bele az általam és Horn Gábor által is óhajtott vitába a
> Szemlélek. Beer Miklós helytelenítette, hogy Magyarország kimondottan a
> keresztényeknek segít a válságövezetekben, mondván Krisztus minden emberért
> halt meg, tehát a keresztényekért, muszlimokért, sintoistákért,
> buddhistákért, nemhívőkért is. A Szemlélek ehhez hozzátette, hogy
> mindenkiért, nem csak a választottakért, és nem csak a hívőkért. Csakhogy –
> amint a kifogásolt cikkben is jeleztem – igaz, hogy mindenkiért halt meg,
> de éppen azért, hogy mindenki keresztényként üdvözülhessen, és ne muszlim,
> sintoista, buddhista vagy nemhívő legyen. Ha katolikusként nem abban
> hiszünk, hogy a katolikus tanítás az igazság, akkor – ahogy Beer Miklós
> fogalmazott – „baj van velünk”.
>
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20180110/0ee2d5a2/attachment.html>