[Grem] Az Ágoston rend elöljárója Lutherről, az egykori Ágoston-rendi szerzetesről

[Emoke Greschik]

Reformáció 500 – Az Ágoston-rend elöljárója Lutherről, az Ágoston-rendi
szerzetesről
2017. október 31. kedd 17:15
https://www.magyarkurir.hu/hirek/reformacio-500-az-agoston-rend-eloljaroja-lutherrol-az-agoston-rendi-szerzetesrol
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Alejandro Moral Antónnak, az
Ágoston-rend elöljárójának írását, mely a L’Osservatore Romano október 26-i
számában jelent meg.

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=82236&img=o_1.jpg>

Jóllehet nem túl szerencsés, mégis *1517. október 31-*ét tartjuk a
reformáció kezdetének, azt a napot, amelyen *Luther Márton a búcsúkról
írott 95 pontját Wittenbergben nyilvánosságra hozta.* Akárhogy is, nem
kétséges, hogy ezzel *olyan vallási krízist teremtett, amely a nyugati
kereszténység töréséhez vezetett, és ezzel nem a szekularizmusnak, hanem a
szekularizáció folyamatának és egy új Európa születésének alapjait tette le*.
Ezek a tézisek magukban foglalják önértelmezésünk átalakulását is. Luther
saját vezetéknevét is megváltoztatta az eredeti Lunderről: eleinte
Eleutheriosként (szabad), majd végül Lutherként írt alá.

*Erőteljes egyénisége, amely ellentétekben gazdag és igencsak szuggesztív,*
az általa kifejlesztett új teológia, a forradalmak sorozata, melyeket
elindított, az egész világ és a kereszténység történelmének egyik
meghatározó alakjává avatják. Kijelenthetjük, hogy* létezik Luther előtti
és utáni időszak.*

Nem felejthetjük el azonban, hogy Luther Márton (1483–1546) * Ágoston-rendi
szerzetes volt. 1505-ben lépett be a rendbe, a szászországi provincia tagja
volt**. *Előbb az erfurti közösséghez, később a wittenbergihez
tartozott. *Különböző
vezető tisztségeket töltött be*: alperjel, tanulmányi felelős (1512–1515),
majd Türingia és Meissen tartományfőnöke (1515–1518). *Ezeket a feladatait**
felelősségteljesen és bölcsen oldotta meg, akkor hozott döntéseket, amikor
az szükséges volt, anélkül, hogy az adódó nehézségeket szándékosan
figyelmen kívül hagyta volna, és mindig a közösség javát kereste.* Neves
professzor (számára legkedvesebb a teológiai doktori címe volt) és *elismert
prédikátor volt; szolgálatkésznek mutatkozott, amikor elöljárói a
szolgálatait kérték, *mint ahogy ez történt akkor is, amikor egy renden
belüli kérdés miatt (a remeték és a kanonokok közötti konfliktus) Rómába
vezetett az útja. Minden forrás megerősíti, hogy* jámbor, szívélyes és
buzgó testvér volt.* 1521-ig aláírásként mindig a „Luther Márton ágostonos
szerzetes” nevet használta, 1524-ig viselte a rendi ruhát, és *haláláig sok
mindent megőrzött szerzetesi mivoltából, kiváltképpen ami a vallásosságot
és a stílust illeti.*

Egyben az is igaz, hogy Luther *nemcsak, hogy elhagyta a rendet, hanem
teljes erejével utálta is a szerzetesi életet, visszautasította annak
minden aszketikus és vallásgyakorlatát, a zsolozsma imádkozását és más
kötelezettségeket; gyökeresen átalakította a szentségtant, elítélte a
fogadalmakat és a megszentelt életűek tömeges kilépését idézte elő. *A
rendet és a szerzetesi életformát illető *veszteség Németországban hatalmas
méreteket öltött. *Luther életének egy bizonyos szakaszában a rendtársunk
volt, osztozott a karizmánkban, és saját döntése, kezdeményezése és
választása eredményeképpen lépett ki végül a rendből.

*Szent Ágoston rendjének, amelyhez Luther tartozott, nincs oka ünnepeln*i a
reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóját, *sokkal inkább van okunk
megemlékezni róla*. És *ezt **szeretnénk komolyan tenni, rávilágítva azokra
a pozitív szempontokra, melyek a reformációval kerültek napvilágra: az
egyén újraértékelése, Istenbe vetett nagyobb bizalom, a Szentírás központi
szerepe, a liturgia közelebb vitele a néphez, a közösségi öntudat
erősödése, az egészséges laikátus, egy olyan reform szükségessége, amely a
lényeghez való visszatérést jelenti. *Mit tanulhatna a Katolikus Egyház a
lutheránus hagyománytól? Ferenc pápa így válaszol: „Két szó jut eszembe: a
reform és a Szentírás.” Egy olyan Egyház, amely *semper reformanda*,
megújulása akkor következhet be, ha a Szót valóban az emberek kezébe adjuk.

*Meg kellene tanulnunk annak elkerülését*, hogy az, aminek az Egyház
reformját és revitalizációját eredményező folyamatnak kellene lennie, végül
a törés és szeparáció állapotává fajuljon, illetve* hogy a Szentíráshoz
való közeledés a szubjektivizmusban végződjön.* Éppen ezért egyet kell
értenünk *a evangélikus teológussal, Wolfhart Pannenberggel, aki így ír:
„Az Egyház 16. században bekövetkezett megosztottságát nem értelmezhetjük a
reformáció sikereként, csakis annak ideiglenes csődjeként;* a reform
tudniillik az egész Egyház megreformálását célozta meg, annak biblikus
gyökereire való hivatkozással.” *Továbbá kijelenthetjük, hogy az
egyházszakadás minden keresztény számára a kudarc egy kifejeződése.*

Ma, amikor *Luther Márton alakjá*ra emlékezünk, emlékezünk a mélységes
hitbéli megérzések emberére, a*z isteni szó prédikátorára és hírnökére,
találékonyságára és kreativitására, rendkívüli munkabírására, arra, ahogy a
nyomtatott sajtót és korának újdonságait a kommunikáció szolgálatába
állította, emlékezünk mély vallásosságára. *„Mindannyian koldusok vagyunk, *hoc
est verum*” – írta 1546. február 16-án, két nappal halála előtt.* Őszinte
keresztény volt, az imádság embere, jó férj és családapa, vendégszerető és
egyszerű barát, szorgalmas útmutatója mindazoknak, akik a tanácsait kérték.
Temperamentumát tekintve kedélyes, nyíltszívű,* aggodalmaskodása és
betegségei ellenére *a családi erények példaképe volt.* Emlékezetünkbe kell
idéznünk továbbá szorongásai és kísértései elleni belső harcait,
*kifejezésmódjának
közvetlenségét, lelkének nyitottságát és azt a bizalmat, amely által
intimitását meg tudta osztani a hozzá közel állókkal; felidézhetjük lelki
érzékenységét.*

Mindezek ellenére nem kerülhetjük el *egy kevésbé hízelgő nézőpont
említését: azt, amely intoleranciáját illeti. Makacs és rugalmatlan,
szenvedélyes és vehemens. Luther gyakran használt csípős kifejezéseket
azokat illetően, akikkel szembehelyezkedett, míg egészen sértővé és durvává
nem vált.* *Gyakran bizonyult bántónak, míg rágalmakba nem torkollott.
Isten választottja, „az idők prófétája”, önmagát nemegyszer az igazság
ismerőjének tartotta, és agresszív kifejezésekkel válaszolt bármilyen egyet
nem értésre. Számára lehetetlen volt a visszavonulás, mert nem fogadta el a
hibázás, a tévedés lehetőségét.*

Sokatmondó a pápával kapcsolatos kényszerképzete, mely a tiszteletteljes
engedelmességből ellenszenvvé és iszonyattá alakult át, mígnem utolsó
éveiben utálkozásba torkollott. Valóban *keserűek és túlzóak a római Egyház
felé irányított támadásai („pápista”, az ő sajátos szóhasználata szerint)*.
E szövegek olvasása fájdalommal tölt el minket*. Ma, hála Istennek,
változnak az idők: nemcsak szívélyesebbé vált a viszony katolikusok és
evangélikusok között, de az ökumenizmus útján is elérkeztünk a
találkozásnak egy olyan pontjára, mint a Közös nyilatkozat a megigazulásról
szóló közös tanításról 1999-ben, amelyhez nemrég csatlakozott a Református
Egyházak Világszövetsége is.*

Ami Luther eszmevilágát illeti, lehetetlen itt egészében bemutatni, még
csak összefoglalni sem szándékozuk. Csupán néhány utalás: * kifejezésre
juttatta az értelembe vetett bizalmatlanságát,* a filozófia elutasítását a
skolasztika, az arisztotelizmus, a túlságosan strukturált teológiai
rendszerek, az értelem játékai, az osztályozás, a szofisztika és az egyes
iskolák kifinomultsága iránti zsigeri irtózása miatt. L*uther úgy vélte,
hogy mindez eltávolít minket a Krisztussal való találkozástól, és az igaz
hit útjában áll,* amely a Szentíráson, a Szón alapszik. Isten nem egy
filozófiai hipotézis, Ő Krisztusban hozzánk szól és nyilatkoztatja ki magát
nekünk. Ezért egy nagyobb egyszerűségre, a mesterkedés mellőzésére van
szükség, hogy a forráshoz érkezzünk, és képessé váljunk a
találkozásra. *Követeli
egyben Isten Szavának közelebb vitelét a néphez, így könnyítve meg az azzal
való kapcsolatba kerülés és a hozzá való hasonulás lehetőségét.* Ezek
ismeretében érthetjük meg, hogy Luther miért* s**zentelt oly sok időt és
figyelmet a Szentírás fordítására és exegézisére, valamint a prédikációra.
Anyanyelvének kiemelkedő ismeretéről tett tanúságot. Bibliafordítása
alapvető jelentőséggel bír mind pasztorális téren, mind a filológia
területén. Luther döntő szerepet játszott a szókincs és a stílus
kiválasztásában, melyben az élő nyelv elevensége és spontaneitása
tükröződik. Nyelvújító, nagy precizitás és realizmus birtokosa, sokak
szerint meghatározó szerepe van az egységes német nyelv és a modern német
nyelv rögzítésében. Elismert prédikátor, beszédei mindig óriási hatást
váltottak ki. Stílusa egyszerű, konkrét, didaktikus; igazán praktikus.
Mindig mélységes meggyőződéssel szónokolt, arra összpontosítva, amiről
beszélt,* anélkül, hogy elveszett volna a gesztusok túlzott használatában
vagy a színpadiasságban, mindeközben népszerű kifejezésmódokat és
szófordulatokat használt. *Ő volt a „wittenbergi prédikátor”, Isten
Szavának par excellence szónoka és közvetítője.*

*Gondolatvilágának egy másik lényegi pontja, az ágostoni vonal mentén
haladva, a kegyelem valóságának főleg a megigazulás körül sűrűsödő
értelmezése volt*. Ebben a világban, ahol gyakran győzedelmeskedik a
közöny, ahol gyakran úgy él az ember, mintha Isten nem is lenne, vagy ahol
Isten csak egy fogalommá vagy szabállyá zsugorodik,* Luther ahhoz az
Istenhez vezet vissza minket, aki Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, aki
a Szeretet, és aki a Szeretetben konkretizálódik. Életének és
gondolkodásának középpontjában kétség kívül Isten kérdése állt. Az üdvösség
kérdése miatt ifjúkora óta gyötrődött, és végül is nyugalomra lelt a hit
általi megigazulás tanában* (vö. Róm 1,17). Mindazonáltal Isten
igazságossága nem aktív és bosszúálló értelemben értendő (Isten, aki
megbünteti a bűnösöket), hanem passzív és megigazító értelemben (Isten, aki
igazzá tesz és a megszentelődést adományozza). Nem a cselekedetek, melyek
adott esetben lehetnek akár jók is, amik az üdvösségre vezetnek, hanem* a
Krisztusba, az egyetlen Megváltóba vetett bizalom, aki a hit által közli
magát velünk. Solus Christus, soli Deo gloria. *A szörnyűséges Isten így
átváltozik irgalmas Atyává, és az ítélő Krisztus a kereszten függő egyetlen
Megváltóvá.* Luther érzékeli a kegyelem nélküli emberi erőfeszítés
tehetetlenségét, ugyanakkor azt a végsőkig radikalizálja.* Lehetetlennek
tűnik számára, hogy az ember aktívan együttműködjön saját üdvösségéért,
mert a bűn továbbra is fennmarad; csupán Krisztus érdemei miatt nem róják
fel őket többé vádként.

*Sola Scriptura, sola gratia, sola fide.* *A lutheri felfogás
következményei* *a szabad akarat **tagadásához,* a *szentségtan dogmatikus
megújulásához*, *a szentmise áldozati olvasatának* *elutasításához*, *a
szolgálati papság **elvetéséhez,* *a tanítóhivatal és az egyházi hierarchia
** lerombolásához* és *a pápaság démonizálásához vezettek.* *Luther a
protestáns főurakkal szemben mégis szolgalelkűnek mutatkozott, és a legitim
társadalmi és politikai rend szenvedélyes védelmezőjének bizonyult, még ha
ezért magas árat is kellett fizetnie. Erre jó példával szolgál a
polgárháborúban (1524–1525) betöltött szerepe, amely a reformátor
jellemzésének egyik legvitatottabb pontja. Hasonlóképpen másik két aspektus
kerül itt elő, melyek a legutóbbi századok történelmére sötét árnyékot
vetettek: a nacionalizmus és az antiszemitizmus.*

*Luther alakja* nem könnyen értelmezhető, de kétség kívül magával
ragadó. *Ellentétekkel
teli*, melyek megnehezítik az objektív és egykedvű szemlélő dolgát, de
egyben rengeteg innovatív vonással rendelkezik, melyek kétség kívül nagyon
is aktuálisak. Öt évszázad elteltével sem szűnik végletes reakciókat
kelteni: a csatlakozást vagy a zsigeri elutasítást. Ágoston-rendi körökben,
sajnos, továbbra is sokszor ismeretlen marad.* Szükségünk van a renden
belül Luther-specialistákra, úgy a történelem, mint a teológia területén.
Reménykedem abban, hogy a lutheri reformáció ezen emlékbeszéde felhívás és
ösztönzés lehet ezen az úton*. Hálás vagyok a mutatkozó érdeklődésért és a
rend különböző területein születő kezdeményezésekért. Mindenekelőtt örülök
az akadémiai közegben történteknek, a kiváló kongresszusok, tanulmányi
napok megszervezésének és a publikációknak. Az általános tanács e
folyamatba egy konferencia megszervezésére való bátorítással szeretne
bekapcsolódni, *Luther és a reformáció: Szent Ágoston és az Ágoston-rend*
címmel, amelyet november 9. és 11. között tartunk Rómában. Bízom benne,
hogy egy jó kiindulópont lehet.

Írásomat *XVI. Benedek pápa éleslátó gondolataival szeretném befejezni,
melyeket az erfurti Ágoston-rendi kolostorban intézett hozzánk németországi
útja során: „Luther számára a teológia nem akadémiai probléma volt, hanem
egy benső harc saját magával, ami később Istennel és Istenért vívott harccá
vált. »Hogyan találok irgalmas Istent?*« Újra és újra szíven üt, hogy
Luther számára ez a kérdés adta a mozgató erőt egész útja során. Csakugyan,
ki törődik ezzel ma egyáltalán a keresztények között? Milyen jelentőséggel
bír Isten kérdése a mi életünkben, az igehirdetésünkben? *Az emberek,
ugyanígy a keresztények többsége ma biztosra veszi, hogy Isten
végeredményben nem törődik a bűneinkkel, sem az erényeinkkel. Tudja, hogy
mindannyian csak emberek vagyunk. Ha még hiszünk a másvilágban, és a végső
ítéletben, majdnem mindnyájan feltételezzük, hogy Isten majd nagylelkű
lesz, és végül irgalmasságában figyelmen kívül hagyja kicsiny
hiányosságainkat. A kérdés többé már nem aggaszt minket.** De valóban olyan
kicsinyek a hiányosságaink? Nem tesszük tönkre a világot a nagyok, de
ugyanúgy a kicsik korrupciója által, akik mindannyian csak a saját
nyereségükre gondolnak? Nem pusztítjuk a világot a drogok hatalma révén,
ami egyrészt az élet habzsolásában, valamint a pénz utáni vágyakozás,
másrészt a magukat ezen élvezeteknek szentelő személyek sóvárgásában él?
Nem fenyegeti a világot az erőszakra való egyre növekvő fogékonyság, amely
nem ritkán a vallásosság álarca mögé rejtőzik? Fenyegetné-e ily mértékben
az éhínség és a szegénység a világ oly nagy részeit, **ha Isten szeretete,
és ebből kiindulva a legközelebbi, a teremtmények, az emberek szeretete
bennünk elevenebb lenne? *És folytathatnánk tovább. Nem, a rossz nem
jelentéktelen csekélység. Nem lehetne olyan hatalmas, *ha Istent valóban az
életünk középpontjába helyeznénk. *A kérdés tehát: milyen szerepben van
Isten velem szemben, és én milyennek találom magam előtte? – Luther ezen
sürgető kérdésének újra, minden bizonnyal új formában, a mi kérdésünkké is
kell válnia, nem akadémiai, hanem konkrét kérdéssé. *Azt hiszem, ez lehetne
az első felhívás, amit a Luther Mártonnal való találkozásban meg kellene
hallanunk.”*

Fordította: Koszoru Péter

<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avast.com
<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20171031/3f317e1d/attachment-0001.html>