[Grem] Pál Feri atya / nyílt kommunikáció vs. veszekedés, előítéletesség

[Emoke Greschik]

https://blog.palferi.hu/meghittsegben-egymast-kolcsonosen-
szabadsaggal-ajandekozzuk-meg/?utm_source=P%C3%A1lferi%
20eredeti%20feliratkoz%C3%B3k&utm_campaign=20170625&utm_
medium=email&utm_content=

*A meghitt kapcsolatban ismerjük magunkat és a másikat*, és a másik is
ismer engem, és magát. Ahol ez megvalósul, ott egyszer csak megnyílik a
szabadság tere. *Egymást kölcsönösen szabadsággal ajándékozzuk meg.* Amikor
minden energiámat arra kell fordítani, hogy te meg ne tudd rólam, hogy én
ki is vagyok valójában, a szabad cselekvésnek nem sok tere nyílik, nem
tudjuk a szabadság élményét egymásnak ajándékozni.

*Egy kapcsolatban, ahogy egyre mélyebbre megyünk, az a szép, hogy átlépem a
saját határaimat, a félelemét, szorongásét, szégyenét, annak a rettegését,
hogy mit fogsz majd mondani, ha én elmondok magamról valamit*. Mikor ezeket
sikerül átlépni, lehetőség nyílik az intimitásra. Nem kell mindig a
legmélyére menni, hanem *ahogy a folyamatban mélyül a kapcsolat, mindig
egy-egy lépés meg tud bennünket ezzel ajándékozni. *Nem kell rögtön
tökéletesnek lenni, ebben ez a jó.

*Vannak olyanok, akik ismerkedés-, szerelem-, romantikafüggők.* Ott
viszonylag rövid időn belül nagyon sok ilyen lépést lehet megtenni, és ez
elbűvöli őket. Hogy iszonyú jó, hogy ma este még nem ismerlek, és az
éjszaka alatt 25 kis lépést teszünk. De mikor már a huszonötödiknél vagyok,
ott már egy kicsit nehezebb lesz tovább menni. *Ezért gyorsan feküdjünk le.
Ezzel tudjátok, mi a baj? A másnap reggel. Ott sok mindenre fény derül.*
Rosszabb esetben: “Na, akkor ez most ki is, itt mellettem? Végül is hogy
kerültem ide?”

*Ebben a folyamatban az is benne van, hogy végig tudatában vagyok annak,
hogy nem ismerem magam. És annak is, hogy nem ismerlek téged.* Ez
folyamatosan része a kapcsolatunknak.

Annak az alázata, hogy beismerem, nem ismerlek teljesen téged, ez sohasem
fog megtörténni. Ezért mindig nyitott vagyok arra, hogy valamit megmutass
magadból. Nem az előítéleteimmel és az elvárásaimmal fedlek be.

Ez érvényes önmagamra vonatkozóan is.

Néhány napja egy csoportban azt a kérdést tettem fel, hogy az elmúlt
hónapban mi volt a csoport tagjainak a legfontosabb. Egy asszony a
következőt mondta: „Eddigi életem során két dolgot gondoltam magamról: hogy
nagyvonalú vagyok és jófej. Az elmúlt hónapban kiderült, hogy egyik se.”
Ilyen emberrel érdemes dolgozni. Rajta látszik, hogy kész a munkára. Mert
ha helyette valamilyen sikeredet elmondod, felmerül a kérdés, hogy akkor mi
van utána?

Ez a* hölgy elmondott egy történetet. Egyszer egy olyan szorult helyzetbe
került, amiről sose gondolta volna, és rögtön úgy reagált rá, hogy maga is
csodálkozott rajta.* Nem éppen a meghitt kapcsolatokban szoktunk lebukni
magunk előtt? *Olyan orcánkat tudjuk mutatni, amiről nem is gondoltuk, hogy
bennünk lakik.* Például sose gondoltad volna, hogy *tudsz féltékeny lenni.
Elég egy rosszul elsült veszekedés, és olyan bosszúvágy támad benned…*

Emellett* a meghitt kapcsolatban képes vagyok a nyílt kommunikációra.*
Virginia Satirnak, aki a családterápia egyik amerikai úttörője, van egy
zseniális elmélete az *öt kommunikációs formá*ról. Van egy jó, ezt
nevezzük *nyílt
kommunikációs stílus*nak.



* És van a négy tévedés: Amikor érzelmileg nehéz helyzetbe kerülök: 1.
Támadó kommunikációs stílust veszek föl. Gyakori. 2. Védekező kommunikációs
stílust veszek föl, 3. Okoskodó kommunikációs stílust veszek föl, 4.
Elterelem a szót. Kilépek.*

Virginia Satir, aki egész életében az emberek kommunikációját, a család
rendszerét vizsgálta, azt mondta : “Tapasztalatom szerint *az emberek 95%-a
nem képes nyíltan kommunikálni akkor, ha nehéz helyzetbe kerül*.” Erre a
kollégái azt mondták, hogy ez a Virginia Satir egy átkozott optimista.
Milyen 5%? Egy! Ha pusztán csak abból indulunk ki, hogy egy bennünket
érzelmileg fölzaklató helyzetben 100 emberből maximum 2-3 tud továbbra is
nyíltan, hitelesen kommunikálni, úgy, hogy nem támad, nem védekezik, nem
lép ki, és nem okoskodik…stb.

*Ha csak a kommunikáció felől beszélünk az intimitásról, akkor azt
állíthatjuk, hogy az embereknek körülbelül 1%-a alkalmas arra, hogy egy
olyan kapcsolatban legyen, ahol ez megvalósul.* Ehhez képest csoda, hogy a
házasságoknak Magyarországon csak a 60%-a végződik válással. Ez azt
jelenti, hogy *még egy csomó más erő összetartja azt a két embert **anélkül,
hogy ott hosszú távú intimitás lenne*. *Csupán pillanatonként, egy-egy szép
helyzet van*.

*Ez* szerintem egy *megrázó tény*, *viszont van egy jó oldala:* talán *kevésbé
fogjátok szidni magatokat, ha nem sikerül. Mondhatjátok azt, hogy ez a
realitás.*

Lehet fejlődni! Tehát nem veled van a baj, *nem te vagy a rossz, miközben
másoknak mennyire jól megy.* Csak azért gondolod így, mert nem élsz velük.

Ide érdemes kapcsolni* a veszekedés*t. *Veszekedésekkor, főleg, ha
ismétlődően, játszmaszerűen ugyanarról a témáról szól, biztosak lehetünk
abban, hogy a veszekedés alatt rejlik az igazi téma*. *A veszekedés remek
mód arra, hogy az igazi témáról ne beszéljünk. *Ezért* ha valaki képes a
nyílt kommunikációra, akkor az az ember mer konfrontálódni, de viszonylag
keveset fog veszekedni. *Nagyon sok házaspár jut eszembe erről a mondatról.
Persze úgy szokott működni, hogy leülünk egy házaspárral, és engedjük, hadd
veszekedjenek, történjen az, ami szokott, és utána segítjük őket, hogy ki
tudják mondani, mi van a veszekedés mögött. S ők maguk is meglepődnek. *A
veszekedés mögött ugyanis mindig rengeteg félelem van, amit nem merünk
átlépni.*

Fizethettek rengeteg pénzt, hogy elmenjetek egy kommunikációs gyakorlatra,
javíthat is a helyzeten. Azonban nehogy azzal áltassuk magunkat, hogy a
kommunikációs technikák elsajátításával a lényeg valóban meg fog születni.
Ugyanis ez nem technika kérdése. Ezek nagyon jól jöhetnek arra, hogy
egyáltalán tudatosuljon bennünk, hogy mitől jó a kommunikáció. A
technikáknak körülbelül ennyi haszna van.

Mert a kommunikációban ott vagyok én. Tudhatok akármennyi technikát, a
saját korlátaim mindig meg fognak akadályozni abban, hogy valóban
eredményesen használjam őket.

*Bizonyos dolgokat el lehet sajátítani. Bizonyos készségeket tudunk formába
önteni.* Mondok egy példát. Gyerekmise. Egyik alkalommal próbáltam
érzékeltetni a gyerekekkel, hogy milyen hihetetlenül sok előítélet van
bennünk. Minden beszédnek van oktatói célja. Az én beszédemnek az volt a
célja, hogy a gyerekekben elmélyítsem annak a tapasztalatát, hogy az
előítéletek nem segítenek minket az emberi kapcsolatokban. Beszélgettem
velük, és egy csomó ember elkésett a miséről.

Azt gondoltam, hogy ez egy remek példa arra, hogy megnézzük, mennyi
előítélet van bennünk arra vonatkozóan, hogy a másik ember miért késik. Azt
mondtam nekik: “Látjátok, itt nagyon sokan késtek, mit gondoltok, miért?”
Mondtak legalább 17 okot, hogy miért késnek, egyik csúnyább volt, mint a
másik. És a végén slusszpoénként azt mondtam, ugye érzelmi nevelési
célzattal: “Tegye föl a kezét az, aki tudja bárkiről is, hogy ő miért
késett!” Persze nem tették föl a kezüket. És én iszonyú megelégedett voltam.

A fél tíz órai mise után jövök dagadó mellkassal. Tudjátok, vasárnap a
gyerekmise után van az ovis hittan. Fogad engem a hitoktató, és azt mondja:
„Te, Feri, mondanék én neked valamit, hogy milyen hatással volt a beszéded!
A Rozi nem akart hittanórára jönni, mert azt mondta, hogy ő bizony késett,
és az egész beszéd arról szólt, hogy milyen csúnya dolog késni.” Látjátok,
a meggondolatlan papi tevékenységemmel majdnem elijesztettem Istennek egy
báránykáját a gyülekezetből.

*Fogalmunk sincs, a másikban mit kelt az, amit mondunk. Csak
tippelgetünk.* *Úgyhogy
a nyílt kommunikáció nagyon fontos.*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20170703/586bacda/attachment.html>