[Grem] Kt szv egy vesvel Mtffy Zita s Balzs boldog hzassgban + 8 gyermek

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2016. Okt. 30., V, 11:11:03 CET 

Két szív egy vesével
http://csaladhalo.hu/interju/ket-sziv-egy-vesevel
Family/Stifner-Kőháti Dorottya
2016. 10. 30. 08:15


<http://csaladhalo.hu/system/files/imagecache/nagy-kep/hir/2016/09/uid-13/szerelmes2free.jpg>

Mátéffy Zita és Balázs boldog, hitben élő házaspár. Sok gyermeket nevelnek
– szám szerint nyolcat! –, akik szépek, egészségesek. Harmóniában, derűsen
érkeznek a megbeszélt találkozóra egy budavári kávézóba. Tizenegy évvel
ezelőtt azonban Zita komoly döntést hozott: az egyik veséjét felajánlotta
súlyos veseelégtelenségben szenvedő férjének. Balázs azóta élődonoros
transzplantáltként él. Történetük róluk ésrólunk is szól – arról, hogy mi
az érték, a szeretet, az önzetlenség, a bizalom, a hit, és hogy mi tart
össze és mi választhat szét párokat…
------------------------------

*Mindenekelőtt: hogy érzi magát most, Balázs?*

B.:Köszönöm, jól, hála Istennek problémamentes eset vagyok. Az élődonoros
transzplantáltak egyébként a szervátültetettek között az „arisztokráciához”
tartoznak, sokkal jobb esélyekkel rendelkeznek, mint a többiek. Gyógyszert
szedek, és persze vigyázok magamra, más dolgom nincs.

*Mit szóltak ahhoz, hogy a történetükre többen is felkapták a fejüket, hogy
komoly sajtófigyelem követte életüknek ezt a valójában nagyon is intim
történését? *

B.:Úgy éreztük, beszélnünk kell erről. Nagyon kevés az élődonoros
transzplantáció hazánkban, nem sokan tudnak erről a lehetőségről. Ezért
amikor *Téglássy Ferenc* megkeresett minket a Magyar Televízió vallási
műsorától, hogy barátként végigkísérheti-e a műtétet, jó szívvel mondtunk
rá igent, mert propagálni, népszerűsíteni szerettük volna az „ügyet”.
Akkoriban évente tíz alatt volt azoknak a száma, akiknek így mentették meg
az életét! Ezzel a tudással fontos szembesülni: mit csinálnék akkor, ha
valamelyik rokonom ilyen helyzetbe kerülne? Ma már jóval több az ismeret e
téren.

Z.:A másik, ami ehhez kapcsolódik, s ami előtt döbbenettel álltunk, hogy a
vesebetegek alegszűkebb környezetük előtt is titkolják – amíg lehet – a
betegségüket. Nagyon szégyellik, rejtegetik… Ezen is változtatni akartunk.

*Könnyebb adni, mint kapni*

*Sok mindent megoszthat egymással egy házaspár – no de egy szervét…? Milyen
stációkon mentek át a döntés meghozataláig? Vállalta-e valaki annak a
felelősségét, hogy bármelyik irányba terelje Önöket?*

B.:Talán furcsán hangzik, de Zitával tényleg megtapasztaltuk, hogy könnyebb
adni, mint kapni. Ha nem ajánlják fel nekem, én nem állhatok oda valaki
elé, hogy elkérjem a fél veséjét. De ha valaki vállalja, hogy odaadja, na,
azt elfogadni még nehezebb – pláne, ha az ember szép, fiatal feleségéről
van szó.

*Kapni nehéz – mert lelkiismereti kérdés?*

B.:Több hónapig tartott bennem az elfogadás folyamata. Ezt nem lehetett
megspórolni, ez munka volt, amelyet el kellett végeznem magamban. Aki kap,
az egyrészt rászorul valamire, az valamiben gyengébb, kisebb. Ezt be kell
ismerni. Másrészt valaki áldozatot hoz értem, és ezt is meg kell tudni
magunknak indokolni. Zita végül egy mondatával betalált – azt mondta:
„Nekem most van szükségem egy használható apára, amíg a gyerekeink kicsik,
nem pedig tíz év múlva, amikor esetleg egy halott vesét kidob a gép.” Az
ellenkezés akkor múlt el végleg bennem, amikor az orvosok megerősítették,
hogy a műtét után is lehet még gyermekünk.

Z.:Balázs elmondta a betegsége súlyosbodásakor, hogy milyen esélyei vannak.
Nekem „véletlenül” épp akkor került a kezembe egy cikk az élődonoros
transzplantációról, így egyértelmű volt számomra, mit kell tennünk. Már a
megismerkedésünkkor tudtam, hogy Balázs beteg, de ez nem számított, s ennél
a döntésemnél sem tartott vissza senki. Ellenérveket sem hoztak fel, hogy
„Zita, ezt gondold még át”. Sőt az anyukám olyannyira támogatott, hogy a
saját veséjét is odaadta volna Balázsnak, de az övé nem felelt meg. Az
enyém viszont igen… Végig mellettünk állt a család. A Gondviselésnek
tulajdonítom azt is, hogy olyan orvosokhoz kerültünk, akik a lehető
legjobban foglalkoztak velünk.

*Teljes ráhagyatkozás*

*Balázs teológus, Zita hitoktató, gyakorló katolikusok. Egy ilyen „éles
helyzetben” valóban az istenhit lett a legnagyobb erőforrásuk?*

Z.: Hívő családból származom, a születésemtől fogva meghatározó számomra a
hit. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen lenne nélküle élni. Az
egész személyiségemet áthatja a hitem, nem vagyok e nélkül értelmezhető.

B.:Számunkra természetes volt ez a lépés. Találkoztunk viszont olyanokkal,
akiknek ez teljesen idegen volt, elképzelni sem tudták volna, hogy így
tegyenek. Inkább ez gondolkodtatott el minket: mi lehet a különbség, miért
vagyunk mi ennyire mások?

*Balázs, arra a kérdésre akkor – és azóta – kereste-e a választ, hogy mit
akart Isten tanítani Önnek vagy Ön által ezen a betegségen keresztül?*

B.: Nem volt bennem kérdés azzal kapcsolatban, hogy ez a betegség is a nagy
isteni terv része, mint ahogy minden, ami engem ér. Benne van a csomagban.
De mégsem így fogalmaznék, ez túl magabiztosan hangzik. Inkább úgy
mondanám, hogy az egész életemet tekintve jellemzett egyfajta
ráhagyatkozás. Egy olyan tapasztalat, amely abból a reflexióból
táplálkozott, hogy visszanézve mindig tudtam: vezetve vagyok. Akkor tehát
nyilván ebben a betegségben is velem van Isten, amikor éppen nem látom még,
hogy honnan hová tartok.

Z.:Talán azért sem merült fel így bennünk, mert nem tragédiaként éltük meg
ezt a helyzetet. Nem voltak végletes, végzetes miértek bennünk.

B.:A betegségem ugyan árnyékként vetült a közös életünkre, mégis mertünk
így is házasságot kötni, gyermekeket vállalni – volt, aki már ezt is
őrültségnek tartotta, mondván, hogy csak akkor szabad belevágni, ha minden
teljesen biztonságos, kiszámítható. Mi nem így gondoltuk akkor sem. Teljes
biztonság nem létezik, hacsak az nem, hogy Isten a tenyerén hordoz
bennünket.

*A gyerekek tudják, hogy apa és anya „különleges”?*

Z.:Igen, a maguk szintjén mind, még a háromévesünk is korrektül el tudja
mondani a saját nyelvén, hogy mi történt. *(nevet)*

B.:Ez része a családi legendáriumunknak. Nem ünnepeljük meg külön, de
megemlékezünk július 5-ről.

*Gazdagon megajándékozva*

*Ez az adás-elfogadás örökre összeköti Önöket, de vajon megóv-e a kis,
bántó, hétköznapi, a házasságot próbára tevő nehézségektől,
veszekedésektől, a napi gondoktól?*

Z.:Kívülről mindig romantikusabbnak tűnik a történetünk. Pedig volt benne
fájdalom is – kizárólag fizikai –, bár tény, hogy az a néhány nap, amelyet
együtt töltöttünk a kórházban, különleges élmény volt. A kisebb
problémákkal azonban sokkal nehezebb megküzdeni! Az, hogy ne legyek morcos,
türelmetlen, sokkal embert próbálóbb, mint odaadni a vesémet! Amiatt nem
válnak el emberek, hogy a társamnak vese kéne, de nem adom oda az enyémet.
Amiatt viszont igen, hogy miként szól hozzám, hogy néz rám a másik… A
klasszikus katasztrófák egy házasságban sokkal, de sokkal gyötrelmesebbek!
Mi megküzdöttük, megküzdjük ezeket – ebből a szempontból cseppet sem
rózsaszín az életünk. Nem vagyunk különbek senkinél, nem óv meg Isten
ezektől, nem jutalmaz amiatt, mondván, hogy „ügyesek voltatok a
vesedologban, cserébe nem lesz problémátok”. Nem, ugyanúgy van morcoskodás,
megküzdjük a harcainkat, mint mindenki más.

B.: Többen azt gondolták, hogy Zitának ez a gesztusa permanens rózsaszín
idillt hozott létre köztünk – ez így nem igaz. Egy idő után ugyanis sajnos
minden természetessé válik. Fontos az is, hogy kívülről is lássuk magunkat!
Annak, aki nagyon nagy ajándékokat kap Istentől, ezt néha meg kell látnia,
különben azt hiszi, „jár” neki, hogy Isten minden jóval elhalmozza – és
elfelejt hálát adni, mert nincs tudatában annak, hogy mije is van.

Z.: Persze stabil családi mintát kaptunk otthonról, ez sokat ad ahhoz,
hogyan működünk együtt. A közösségünk – a Mátyás-templom plébániája –
szintén nagyon komoly lelki hátteret ad: a műtét alatt és utána is
folyamatosan egy imahálóba vontak bennünket. Segítünk egymásnak, amiben
tudunk.

*Igaz az a vélekedés, hogy egy ilyen műtét kicsit meg is változtatja az
embert? Más tulajdonságok jelennek meg, és válnak dominánssá például? *

B.:Tízéves lassú romlás után egyszer csak kirobbanó formában, egészségesen
szálltam le a műtőasztalról. Meg kellett tanulnom, hogy ki az, aki én
vagyok, és mi az, ami a testi diszpozíciómból adódik. Az alaptulajdonságaim
persze megmaradtak. Visszahúzódó ember vagyok, ez nem változott, de érdekes
(hit)tapasztalat volt, hogy mennyire befolyásolja a test, amelyben élünk, a
tisztán lelki dolgokat. Úgy tudnám megfogalmazni: az életemben a
megajándékozottság tudata vált állandóvá. Gazdag emberek vagyunk, a valós
anyagi helyzetünktől függetlenül.

*Zita, milyen volt Balázs a műtét előtt, és milyen most?*

Z.:Pont jó. És régen is pont jó volt. *(nevet)*

*Megjelent a Family 2016/3. számában.*
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20161030/bdc9c950/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl