<div dir="ltr"><h2>Két szív egy vesével</h2>                                                        
                              
            
        









<div id="gmail-cikk-normal-realtop-topad">
<div class="gmail-forras"><a href="http://csaladhalo.hu/interju/ket-sziv-egy-vesevel">http://csaladhalo.hu/interju/ket-sziv-egy-vesevel</a><br></div>
<div class="gmail-szerzo">Family/Stifner-Kőháti Dorottya</div>
<div class="gmail-kozzetetel-datuma">2016. 10. 30. 08:15</div>
</div>





<div class="gmail-alcim"> </div>

<div class="gmail-cikk-normal-top-info">
<table cellspacing="0" cellpadding="0" border="0"><tbody><tr>
<td class="gmail-td-cikk-normal-top-info-left">
<div class="gmail-cikk-normal-top-info-left">
</div> 
<br></td>
<td class="gmail-td-cikk-normal-top-info-right">


<div class="gmail-facebook-like-top">



</div>

<br></td>
</tr></tbody></table>
</div> 

<div class="gmail-content gmail-clear-block">
        
        <div class="gmail-cikk_gallery_box_teaser">
                <div class="gmail-cikk_image_field_thumbnail">
                        <a href="http://csaladhalo.hu/system/files/imagecache/nagy-kep/hir/2016/09/uid-13/szerelmes2free.jpg" rel="lightbox[2]" title="" class="gmail-lightbox-processed"><img src="http://csaladhalo.hu/system/files/imagecache/ij-kep/hir/2016/09/uid-13/szerelmes2free.jpg" alt="" title="" class="gmail-imagecache gmail-imagecache-cikk-teaser"></a>
                </div>
        </div>

     
<p>Mátéffy Zita és Balázs boldog, hitben élő házaspár. Sok gyermeket 
nevelnek – szám szerint nyolcat! –, akik szépek, egészségesek. 
Harmóniában, derűsen érkeznek a megbeszélt találkozóra egy budavári 
kávézóba. Tizenegy évvel ezelőtt azonban Zita komoly döntést hozott: az 
egyik veséjét felajánlotta súlyos veseelégtelenségben szenvedő férjének.
 Balázs azóta élődonoros transzplantáltként él. Történetük róluk 
ésrólunk is szól – arról, hogy mi az érték, a szeretet, az önzetlenség, a
 bizalom, a hit, és hogy mi tart össze és mi választhat szét párokat…</p>

<hr>
<p><strong>Mindenekelőtt: hogy érzi magát most, Balázs?</strong></p>
<p>B.:Köszönöm, jól, hála Istennek problémamentes eset vagyok. Az 
élődonoros transzplantáltak egyébként a szervátültetettek között az 
„arisztokráciához” tartoznak, sokkal jobb esélyekkel rendelkeznek, mint a
 többiek. Gyógyszert szedek, és persze vigyázok magamra, más dolgom 
nincs.</p>
<p><strong>Mit szóltak ahhoz, hogy a történetükre többen is felkapták a 
fejüket, hogy komoly sajtófigyelem követte életüknek ezt a valójában 
nagyon is intim történését? </strong></p>
<p>B.:Úgy éreztük, beszélnünk kell erről. Nagyon kevés az élődonoros 
transzplantáció hazánkban, nem sokan tudnak erről a lehetőségről. Ezért 
amikor <em>Téglássy Ferenc</em> megkeresett minket a Magyar Televízió 
vallási műsorától, hogy barátként végigkísérheti-e a műtétet, jó szívvel
 mondtunk rá igent, mert propagálni, népszerűsíteni szerettük volna az 
„ügyet”. Akkoriban évente tíz alatt volt azoknak a száma, akiknek így 
mentették meg az életét! Ezzel a tudással fontos szembesülni: mit 
csinálnék akkor, ha valamelyik rokonom ilyen helyzetbe kerülne? Ma már 
jóval több az ismeret e téren.</p>
<p>Z.:A másik, ami ehhez kapcsolódik, s ami előtt döbbenettel álltunk, 
hogy a vesebetegek alegszűkebb környezetük előtt is titkolják – amíg 
lehet – a betegségüket. Nagyon szégyellik, rejtegetik… Ezen is 
változtatni akartunk.</p>
<p><strong><em>Könnyebb adni, mint kapni</em></strong></p>
<p><strong>Sok mindent megoszthat egymással egy házaspár – no de egy 
szervét…? Milyen stációkon mentek át a döntés meghozataláig? Vállalta-e 
valaki annak a felelősségét, hogy bármelyik irányba terelje Önöket?</strong></p>
<p>B.:Talán furcsán hangzik, de Zitával tényleg megtapasztaltuk, hogy 
könnyebb adni, mint kapni. Ha nem ajánlják fel nekem, én nem állhatok 
oda valaki elé, hogy elkérjem a fél veséjét. De ha valaki vállalja, hogy
 odaadja, na, azt elfogadni még nehezebb – pláne, ha az ember szép, 
fiatal feleségéről van szó.</p>
<p><strong>Kapni nehéz – mert lelkiismereti kérdés?</strong></p>
<p>B.:Több hónapig tartott bennem az elfogadás folyamata. Ezt nem 
lehetett megspórolni, ez munka volt, amelyet el kellett végeznem 
magamban. Aki kap, az egyrészt rászorul valamire, az valamiben gyengébb,
 kisebb. Ezt be kell ismerni. Másrészt valaki áldozatot hoz értem, és 
ezt is meg kell tudni magunknak indokolni. Zita végül egy mondatával 
betalált – azt mondta: „Nekem most van szükségem egy használható apára, 
amíg a gyerekeink kicsik, nem pedig tíz év múlva, amikor esetleg egy 
halott vesét kidob a gép.” Az ellenkezés akkor múlt el végleg bennem, 
amikor az orvosok megerősítették, hogy a műtét után is lehet még 
gyermekünk.</p>
<p>Z.:Balázs elmondta a betegsége súlyosbodásakor, hogy milyen esélyei 
vannak. Nekem „véletlenül” épp akkor került a kezembe egy cikk az 
élődonoros transzplantációról, így egyértelmű volt számomra, mit kell 
tennünk. Már a megismerkedésünkkor tudtam, hogy Balázs beteg, de ez nem 
számított, s ennél a döntésemnél sem tartott vissza senki. Ellenérveket 
sem hoztak fel, hogy „Zita, ezt gondold még át”. Sőt az anyukám 
olyannyira támogatott, hogy a saját veséjét is odaadta volna Balázsnak, 
de az övé nem felelt meg. Az enyém viszont igen… Végig mellettünk állt a
 család. A Gondviselésnek tulajdonítom azt is, hogy olyan orvosokhoz 
kerültünk, akik a lehető legjobban foglalkoztak velünk.</p>
<p><strong><em>Teljes ráhagyatkozás</em></strong></p>
<p><strong>Balázs teológus, Zita hitoktató, gyakorló katolikusok. Egy 
ilyen „éles helyzetben” valóban az istenhit lett a legnagyobb 
erőforrásuk?</strong></p>
<p>Z.: Hívő családból származom, a születésemtől fogva meghatározó 
számomra a hit. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen lenne 
nélküle élni. Az egész személyiségemet áthatja a hitem, nem vagyok e 
nélkül értelmezhető.</p>
<p>B.:Számunkra természetes volt ez a lépés. Találkoztunk viszont 
olyanokkal, akiknek ez teljesen idegen volt, elképzelni sem tudták 
volna, hogy így tegyenek. Inkább ez gondolkodtatott el minket: mi lehet a
 különbség, miért vagyunk mi ennyire mások?</p>
<p><strong>Balázs, arra a kérdésre akkor – és azóta – kereste-e a 
választ, hogy mit akart Isten tanítani Önnek vagy Ön által ezen a 
betegségen keresztül?</strong></p>
<p>B.: Nem volt bennem kérdés azzal kapcsolatban, hogy ez a betegség is a
 nagy isteni terv része, mint ahogy minden, ami engem ér. Benne van a 
csomagban. De mégsem így fogalmaznék, ez túl magabiztosan hangzik. 
Inkább úgy mondanám, hogy az egész életemet tekintve jellemzett egyfajta
 ráhagyatkozás. Egy olyan tapasztalat, amely abból a reflexióból 
táplálkozott, hogy visszanézve mindig tudtam: vezetve vagyok. Akkor 
tehát nyilván ebben a betegségben is velem van Isten, amikor éppen nem 
látom még, hogy honnan hová tartok.</p>
<p style="text-align:center"><img alt="" class="gmail-imagecache-inline-keep-kep" src="http://csaladhalo.hu/system/files/imagecache/inline-keep-kep/ij/2016/09/uid-13/sziv2free.jpg" title=""></p>
<p>Z.:Talán azért sem merült fel így bennünk, mert nem tragédiaként 
éltük meg ezt a helyzetet. Nem voltak végletes, végzetes miértek 
bennünk.</p>
<p>B.:A betegségem ugyan árnyékként vetült a közös életünkre, mégis 
mertünk így is házasságot kötni, gyermekeket vállalni – volt, aki már 
ezt is őrültségnek tartotta, mondván, hogy csak akkor szabad belevágni, 
ha minden teljesen biztonságos, kiszámítható. Mi nem így gondoltuk akkor
 sem. Teljes biztonság nem létezik, hacsak az nem, hogy Isten a tenyerén
 hordoz bennünket.</p>
<p><strong>A gyerekek tudják, hogy apa és anya „különleges”?</strong></p>
<p>Z.:Igen, a maguk szintjén mind, még a háromévesünk is korrektül el tudja mondani a saját nyelvén, hogy mi történt. <em>(nevet)</em></p>
<p>B.:Ez része a családi legendáriumunknak. Nem ünnepeljük meg külön, de megemlékezünk július 5-ről.</p>
<p><strong><em>Gazdagon megajándékozva</em></strong></p>
<p><strong>Ez az adás-elfogadás örökre összeköti Önöket, de vajon 
megóv-e a kis, bántó, hétköznapi, a házasságot próbára tevő 
nehézségektől, veszekedésektől, a napi gondoktól?</strong></p>
<p>Z.:Kívülről mindig romantikusabbnak tűnik a történetünk. Pedig volt 
benne fájdalom is – kizárólag fizikai –, bár tény, hogy az a néhány nap,
 amelyet együtt töltöttünk a kórházban, különleges élmény volt. A kisebb
 problémákkal azonban sokkal nehezebb megküzdeni! Az, hogy ne legyek 
morcos, türelmetlen, sokkal embert próbálóbb, mint odaadni a vesémet! 
Amiatt nem válnak el emberek, hogy a társamnak vese kéne, de nem adom 
oda az enyémet. Amiatt viszont igen, hogy miként szól hozzám, hogy néz 
rám a másik… A klasszikus katasztrófák egy házasságban sokkal, de sokkal
 gyötrelmesebbek! Mi megküzdöttük, megküzdjük ezeket – ebből a 
szempontból cseppet sem rózsaszín az életünk. Nem vagyunk különbek 
senkinél, nem óv meg Isten ezektől, nem jutalmaz amiatt, mondván, hogy 
„ügyesek voltatok a vesedologban, cserébe nem lesz problémátok”. Nem, 
ugyanúgy van morcoskodás, megküzdjük a harcainkat, mint mindenki más.</p>
<p>B.: Többen azt gondolták, hogy Zitának ez a gesztusa permanens 
rózsaszín idillt hozott létre köztünk – ez így nem igaz. Egy idő után 
ugyanis sajnos minden természetessé válik. Fontos az is, hogy kívülről 
is lássuk magunkat! Annak, aki nagyon nagy ajándékokat kap Istentől, ezt
 néha meg kell látnia, különben azt hiszi, „jár” neki, hogy Isten minden
 jóval elhalmozza – és elfelejt hálát adni, mert nincs tudatában annak, 
hogy mije is van.</p>
<p>Z.: Persze stabil családi mintát kaptunk otthonról, ez sokat ad 
ahhoz, hogyan működünk együtt. A közösségünk – a Mátyás-templom 
plébániája – szintén nagyon komoly lelki hátteret ad: a műtét alatt és 
utána is folyamatosan egy imahálóba vontak bennünket. Segítünk 
egymásnak, amiben tudunk.</p>
<p><strong>Igaz az a vélekedés, hogy egy ilyen műtét kicsit meg is 
változtatja az embert? Más tulajdonságok jelennek meg, és válnak 
dominánssá például? </strong></p>
<p>B.:Tízéves lassú romlás után egyszer csak kirobbanó formában, 
egészségesen szálltam le a műtőasztalról. Meg kellett tanulnom, hogy ki 
az, aki én vagyok, és mi az, ami a testi diszpozíciómból adódik. Az 
alaptulajdonságaim persze megmaradtak. Visszahúzódó ember vagyok, ez nem
 változott, de érdekes (hit)tapasztalat volt, hogy mennyire befolyásolja
 a test, amelyben élünk, a tisztán lelki dolgokat. Úgy tudnám 
megfogalmazni: az életemben a megajándékozottság tudata vált állandóvá. 
Gazdag emberek vagyunk, a valós anyagi helyzetünktől függetlenül.</p>
<p><strong>Zita, milyen volt Balázs a műtét előtt, és milyen most?</strong></p>
<p>Z.:Pont jó. És régen is pont jó volt. <em>(nevet)</em></p>
<p><em>Megjelent a Family 2016/3. számában.</em></p>


        
        
                
        
                        
</div>

 

</div>