[Grem] Pál Feri: A jelenben élni!

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2016. Nov. 28., H, 15:37:35 CET 

Pál Feri: *Nagy dolog, ha valaki tud a jelenben élni*

„El ne nehezedjék a szívetek”.* Ne legyen **se* *nehéz,* *se **kemény **a
szívetek*, mert *különben* *a jelenben, itt és most **nem** tudunk **úgy
élni, ahogyan érdemes*. És ez teremti meg számunkra annak a feltételét,
hogy reménységgel tudjunk a jövendőbe nézni.

Ezért érdemes most, advent első vasárnapján, ahogy belekezdünk a készülődés
idejébe, átelmélkednünk egy-egy gondolattal, hogy mi segíthet bennünket
abban, hogy ne legyen nehéz és kemény a szívünk. Hogy hogyan tudunk szabad
szívvel a jövőbe tekinteni.

Az első gondolat úgy szól, hogy* a legtöbb ember vagy a jövőbe vetített
aggodalommal él, vagy pedig a múltra vonatkozó szomorúságaival,
csalódottságaival és egyéb fájdalmaival törődik.* *Nagy dolog, ha valaki
képes a jelenben élni.*

*Sokszor az egész életünket két dolog köti le. Az egyik, hogy aggódunk a
jövő miatt*, az este, a holnap, a Karácsony miatt és aztán az újév miatt.
De amikor éppen nem aggódunk a jövő miatt, akkor* van emlékünk bőven, ami a
múltra vonatkozik, és fájhat, sirathatjuk és nehézségeket jelenthet *a
jelenben.

*Ha szabad szívvel akarunk a jövőbe nézni, akkor érdemes a múltra vonatkozó
szemléletmódunkat átvizsgálni, megnézni, gyújtani valamennyi fényt. *Nem a
múltra vonatkozóan, hanem arra, hogy *itt és most hogyan nézek a múltamba.
Hogy tekintek rá.*

Milyen sokan vannak, akik sóhajtanak, ahogy a múlt eseményei előkerülnek,
mert azt mondják: „Hát látod, ezen már nem lehet változtatni. Az már
megtörtént, ezen semmit sem* lehet *változtatni.”

Vagyis, mintha minél többet éltünk volna az életből, annál több
megváltoztathatatlan dolog kerülne az életutunkba, amit aztán valami
teherként kellene cipelnünk.

Szó sincs erről. Talán inkább azt mondhatnánk: *minél inkább távolságot
tudunk venni a múlttól, *annál nagyobb szabad terünk van, hogy különböző
megközelítésekből lássuk, hogy mi is történt akkor.

*Egyre szabadabban dönthetünk arról, hogy mit látunk meg a múltunkban. Hogy
hogyan értünk meg nagyon sok mindent, amit nem volt lehetőségünk megérteni
akkor, amikor Ă©ppen benne voltunk.*

Minél inkább eltávolodunk a múlt eseményétől, annál nagyobb szabadságunk
van, *hogy már másképpen lássuk a dolgokat, mint akkor, amikor benne
voltunk. Hogy fölülről is lássuk. *Hogy másfajta fényben lássuk.

Ezért tehát éppenséggel* a múlt egy óriási erőforrásunk arra nézve, hogy
hogyan tekintünk majd a jövőbe. *Hiszen tulajdonképpen mi minden az, amit a
jövőben megláthatunk vagy elképzelünk?

Nyilvánvaló, hogy a múltunkból táplálkozunk. Tulajdonképpen a múltunkat
vetítjük a jövőbe. Mindent, amit már valaha képzeltünk, gondoltunk,
éreztünk és átéltünk. Ebből alkotjuk meg a jövőre vonatkozó képzeteinket.

És ide még egy gondolat tartozik. Nem csak azt tehetjük meg, hogy az
életeseményeinket tágabb összefüggésbe helyezve, folyamatosságában, és
aztán másfajta fénynél láthatjuk.

Például *ma este semmi akadálya annak, hogy mielőtt lefekszünk és alszunk
egy jóízűt, visszaidézzünk három olyan emléket, ami táplálja bennünk a
reménységet.* Mindenkinek vannak ilyen emlékei.

Szedjünk össze három élményt és tapasztalatot, ami úgy él bennünk, hogy
amikor megéltük, az táplálta bennünk a reményt.

Tehát a múltra vonatkozó szabadságunkkal érdemes lenne élni. Mert ez azt
jelenti, hogy a jelenben sokkal inkább kézbe tudjuk venni a saját
életünket. Ez lehetőséget ad arra, hogy reménységgel nézzünk az eljövendő
felé.

Annyira fontos nekem ez a történet (ami valós történet természetesen): *Egy
asszony egészen fiatalon elveszítette a férjét. Picik voltak még a
gyerekek, nem egy és nem kettő. Persze, hogy tele volt aggodalommal. A
jövőre vonatkozóan.*

Éppenséggel mondhatjuk azt, hogy* természetes volt a félelme, a
bizonytalansága.* De nem mindegy, hogy *miközben bizonytalan és
aggódik, **reménységgel
nézi-e a jövőt **vagy nem.*

Az asszony, nyilván a fájdalma miatt, a gyásza miatt, igen természetes
módon, kevés reménységgel látta a jövőt. De *mivel hívő ember volt, ezért
esténként mindig, amikor a gyerekek már aludtak, nekifogott imádkozni és
kérte Istent, hogy „Istenem kérlek, segíts ebben”. Aztán le is írta egy
pici lapocskára. És gyűjtögette a lapokat az imakönyvébe.*

*Minden este sírt. Igen ám, de ahogy egyre-másra tette be a kicsi
lapocskákat az imakönyvébe, egyre nagyobb lett a könyv és valamelyik nap
(sok-sok hét múltán) fogja az imakönyvet, akarja kézbe venni, és kicsúszik
a kezéből. S ahogy kicsúszott a kezéből egyszerre csak az a rengeteg sok
papír, szétszóródott a földre.*

*S akkor elkezdte fölszedegetni a papírokat, hogy visszategye a könyvébe,
és elolvasta az egyik cetlit: „Uram, kérlek segíts ebben!” Elgondolkodott
egy kicsit, és azt mondta, tulajdonképpen segített az Úr ebben.*

*Elővett egy másik cetlit, azt két héttel azelőtt írta: „Jaj, Uram kérlek
add meg!” S belegondolt, hogy ha tulajdonképpen nem is úgy, de az Isten
megadta neki azt, amiért ott nekiállt imádkozni.*

S egyre-másra vette ezeket a cédulákat, elkezdett már a könnye kiapadni,
„nahát, itt volt húsz-harminc cédula és ebből kettő-három maradt csak.” *Attól
kezdve ez az asszony hónaponként elővette az összes céduláját, és azt
mondta: „Megoldódott, már nem fontos. Segítettek benne. Meg tudtam oldani.
Rájöttem, ezzel is tudok együtt élni.”*

*Az asszony tudatosan elkezdett a múltjába nézni, és a tudatos múltba
tekintés elkezdte meghozni a reménységet a jövő felé.”*

Részlet Pál Feri 2012. 12. 2-i vasárnapi beszédéből.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20161128/b2e532d9/attachment.html

További információk a(z) Grem levelezőlistáról