[Grem] F.ppa / beszde a Nagy Kroly-dj tvtelekor

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2016. Mjus. 8., V, 10:49:53 CEST 

Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor: „Olyan Európáról
álmodom…”
2016. május 7. szombat 23:36
http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-nagy-karoly-dij-atvetelekor-olyan-europarol-almodom
Május 6-án, pénteken délelőtt Ferenc pápa kihallgatáson fogadta az Európai
Unió Rómában tanácskozó vezetőit, délben pedig átvette a Károly-díjat, a
legjelentősebb európai kitüntetésnek számító elismerést. A Szentatya
beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

* <http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=69512&img=o_100.jpg>*

*Tisztelt Vendégek!*

Szívből köszöntöm Önöket, és köszönetet mondok jelenlétükért. Különösen
hálás vagyok Marcel Philipp, Jürgen Linden, Martin Schulz, Jean-Claude
Juncker és Donald Tusk úrnak kedves szavaikért. Szeretném hangsúlyozni azon
szándékomat, hogy a nagybecsű díjat, mellyel kitüntetnek, Európának
ajánljam: nem egy ünnepélyes gesztust hajtunk ugyanis végre, hanem
megragadjuk az alkalmat arra, hogy együtt új és bátor nekirugaszkodást
kívánjunk e szeretett földrésznek.

*A teremtőkészség, a találékonyság, a képesség a talpra állásra és saját
határainak meghaladására Európa lelkéhez tartozik*. A múlt században
tanúsította az emberiség előtt, hogy* lehetséges az újrakezdés:* tragikus
összeütközéseket hozó esztendők után, melyek emlékeink szerint a
legszörnyűbb háborúban csúcsosodtak ki, Isten kegyelmével egy a
történelemben sosem látott új korszak kezdődött*. A romok hamvai **nem
tudták kioltani a reményt és a másik keresését*, amely ott izzott az
európai terv alapítóatyjainak szívében. Lefektették egy békebástya és *egy
államok alkotta épület alapjait*, ezek az államok azonban* nem parancsra,
hanem a közjó szabad választása által egyesültek, és örökre lemondtak
arról, hogy szembeszálljanak egymással.* Megannyi megosztottság után Európa
végre önmagára talált és elkezdte építeni házát.

Ez a „népekből álló család” [1], mely időközben dicséretesen bővült, úgy
tűnik, mostanában kevésbé érzi sajátjának a közös háznak olykor az atyák
világos tervétől eltérve felhúzott falait. Az újdonságnak az a [kezdeti]
légköre*, az egység építésének az az égő vágya* *egyre inkább kihunyni
látszik*; minket, az egykori álom gyermekeit az a kísértés fenyeget, hogy
engedjünk önzésünknek, saját hasznunkat nézzük és külön kerítések építésére
gondolunk. Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy a belenyugvás és a
megfáradás nem tartozik Európa lelkéhez, és hogy „a nehézségek is az egység
erős előmozdítóivá válhatnak” [2].

Az Európai Parlamentben bátorkodtam nagymama-Európáról beszélni. Azt
mondtam az EP-képviselőknek, hogy több szempontból is egyre általánosabbá
válik a benyomás, hogy Európa megfáradt és megöregedett, nem termékeny és
nincs életereje, és hogy *az Európát egykor lelkesítő nagy eszmék*
*elvesztették
vonzerejüket*;Olyan Európának tűnik, amelyet az kísértés fenyeget, hogy
inkább tereket akar bebiztosítani és birtokolni ahelyett, hogy
beilleszkedést és átalakulást segítő folyamatokat indítana el; olyan
Európának, amely „elsáncolja” magát ahelyett, hogy olyan tevékenységeket
részesítene előnyben, amelyek a társadalomban új dinamizmusokat mozdítanak
elő, olyanokat, amelyek képesek bevonni és mozgósítani a társadalmi élet
összes szereplőit (csoportokat és egyéneket) abba, hogy új megoldásokat
keressenek a mai problémákra, és amelyek gyümölcsöt hoznak fontos
történelmi történésekben; olyan Európa [kellene], amely a terek védelmezése
helyett folyamatokat szülő anyává válik (vö. *Evangelii gaudium* apostoli
buzdítás, 223).

Mi történt veled, humanista Európa, az emberi jogok, a demokrácia, a
szabadság szószólója? Mi történt veled, Európa, költők, filozófusok,
művészek, zenészek és irodalmárok földje?* Mi történt* *veled, Európa,
népek és nemzetek anyja, *nagy férfiak és nők anyja, akik meg tudták védeni
testvéreik méltóságát, és képesek voltak életüket is adni érte?

<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=69512&img=o_101.jpg>
Elie Wiesel író, aki túlélte a náci haláltáborokat, azt mondta, hogy
életbevágóan fontos „emlékezet-átömlesztést” végrehajtani. „Létre kell
hoznunk az emlékezést”, távolságot kell egy kicsit vennünk a jelentől, hogy
meghalljuk elődeink hangját. Az emlékezés nemcsak azt teszi lehetővé, hogy
ne kövessük el újra a múlt hibáit (vö. *Evangelii gaudium* apostoli
buzdítás, 108), hanem hozzáférést ad mindahhoz a tapasztalathoz, amely
segítette népeinket abban, hogy pozitívan haladjanak át a rájuk váró
történelmi útkereszteződéseken. Az emlékezet-átömlesztés megszabadít minket
attól a gyakran vonzóbb, mai tendenciától, hogy gyorsan a közvetlen
eredmények puha homokjára építsünk, amelyek „könnyű, gyors és mulandó
politikai hasznot” hozhatnak, de „nem építik az emberi teljességet” (uo.,
224).

*Ennek érdekében érdemes felidéznünk Európa alapítóatyjait. Ők tudtak
alternatív, innovatív utakat keresni a háború okozta sérülésekkel teli
helyzetben. Volt merészségük nemcsak az Európa-eszme megálmodására, hanem
merték gyökeresen átalakítani azokat a modelleket is, amelyek csak
erőszakhoz és pusztításhoz vezettek. Mertek sokoldalú megoldásokat keresni
az idővel közössé váló problémákra.*

Robert Schuman – abban, amit sokan az első európai közösség megszületési
aktusát látják – azt mondta: *„Európát nem egy csapásra, nem is az egész
egyszeri felépítésével teremtjük majd meg, hanem konkrét tettekkel, amelyek
mindenekelőtt tényleges szolidaritást hoznak létre”* [3]. Épp manapság,*
ebben a meggyötört és sérült világban, vissza kell térni ahhoz a tényleges
szolidaritáshoz, ahhoz a konkrét nagylelkűséghez, amely a második
világháborút követte, mert – folytatta Schuman – „a világbékét csak olyan
teremtő erőfeszítésekkel lehet megmenteni, amelyek megfelelnek az azt
fenyegető veszélyek nagyságának*” [4]. Az alapítóatyáknak – a béke
hírnökeinek és a jövő prófétáinak – terveit nem haladtuk meg: ma jobban,
mint valaha arra inspirálnak, hogy hidakat építsünk és falakat ledöntsünk.
Mintha határozottan arra szólítanának fel, hogy ne elégedjünk meg azzal,
hogy kozmetikázással vagy körmönfont kompromisszumokkal kijavítunk
egynémely szerződést, hanem bátran fektessünk le új, erős alapokat; ahogy
Alcide De Gasperi kijelentette: „mindnyájan egyformán aggódva európai
hazáink, Európa Hazánk közös javáért”, félelem nélkül kezdjünk bele újra
egy olyan „építő munkába, amely türelmes és hosszú távú együttműködésünk
minden erőfeszítésére igényt tart” [5].

Ez az emlékezet-átömlesztés lehetővé teszi, hogy a múltból ihletet nyerve
bátran szembenézzünk napjaink sokpólusú, bonyolult képével, és eltökélten
elfogadjuk a kihívást az Európa-eszme „korszerűsítésére”. Olyan Európa
[kell], amely képes világra hozni egy új humanizmust, amely három
képességen alapszik, ezek pedig az integrálás képessége, a párbeszéd
képesség és a szülés képessége.

<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=69512&img=o_112.jpg>

*Az integrálás képessége*

Az *Európa-eszme* című nagyszerű művében Erich Przywara azt javasolja, hogy
a várost különböző, több szinten létező valóságok együttélési helyeként
gondoljuk el. Ő ismerte azt a leszűkítő tendenciát, amely jelen van a
társadalom szövetének minden elgondolási és megálmodási törekvésében. Sok
városunk mélyen gyökerező szépsége annak köszönhető, hogy az idő múlásával
is képes voltak megőrizni a korszakok, a nemzetek, a stílusok, a látásmódok
különbözőségét. Elég Róma felbecsülhetetlen kulturális örökségére nézni,
hogy ismételten igazoljuk: egy nép gazdagsága és értéke éppen abban
gyökerezik, hogy képes mindezeket a szinteket egészséges együttélésben
tartani. A leszűkítő és uniformizáló törekvések ahelyett, hogy értéket
teremtenének, népeinket keserves szegénységre, a kirekesztés szegénységére
ítélik.* A kirekesztés ahelyett, hogy nagyságot, gazdagságot és szépséget
adna, aljassághoz, korlátoltsághoz és kegyetlenséghez vezet. Nem nemességet
ad, hanem nyomorúsághoz vezet.*

Népeink gyökerei, Európa gyökerei úgy erősödtek meg történelme folyamán,
hogy megtanulta mindig új egységbe foglalni [integrálni] a legkülönfélébb,
az egymáshoz látszólag nem kötődő kultúrákat. Az európai identitás
dinamikus és sokkultúrájú identitás, és mindig az is volt.

A politikai tevékenység tudatában van, hogy kezében van ez az alapvető és
halaszthatatlan feladat. *Tudjuk, hogy „az egész több a részeknél, és több
a részek egyszerű összegénél”, és ezért mindig azon kell lennünk, hogy
„kitágítsuk látóhatárunkat, hogy felismerjük azt a nagyobb jót, amely
mindannyiunk javára válik”* (*Evangelii gaudium* apostoli buzdítás, 235). *Az
a feladatunk, hogy olyan integrációt mozdítsunk elő, amely a
szolidaritásban találja meg annak módját, ahogyan tevékenykedjünk, ahogyan
a történelmet építsük. Ezt a szolidaritást sosem szabad összetévesztenünk a
könyöradománnyal, hanem lehetőségteremtésnek kell lennie, hogy városaink –
és sok más város – lakosai méltósággal tudják kibontakoztatni életüket. Az
idő azt tanítja nekünk, hogy nem elég az emberek pusztán földrajzi
beilleszkedése, hanem a kulturális integráció erős kihívásával kell
megküzdenünk.*

*Ily módon az európai népek közössége le tudja győzni azt a kísértést, hogy
egyoldalú paradigmákba zárkózzon és „ideológiai gyarmatosítások”
kalandjaiba bocsátkozzon; *inkább felfedezi az európai, civilizációk és
népek találkozásából született lélek tágasságát, mely nagyobb az Unió
mostani határainál, és az a feladata, hogy új szintézisek és a párbeszéd
modelljévé váljon. Európa arca ugyanis nem azáltal mutatkozik meg, hogy
másokkal szembefordul, hanem hogy magán hordja különböző kultúrák vonásait
és a bezárkózási formák legyőzésének szépségét. E nélkül az integrálási
képesség nélkül *Konrad Adenauer* múltban mondott szavai ma jövőre
vonatkozó próféciaként hangzanak: *„A Nyugat jövőjét nem annyira a
politikai feszültség fenyegeti, hanem az eltömegesedés, a gondolat és az
érzelem uniformizálódásának veszélye; röviden az egész életmód, a
felelősségtől való menekülés, az egyedül önmagunkért való aggódás” *[6].

<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=69512&img=o_105.jpg>

*A párbeszéd képessége*

Ha van egy szó, amelyet fáradhatatlanul ismételnünk kell, az a párbeszéd.*
Az a feladatunk, hogy előmozdítsuk a párbeszéd kultúráját,* minden
eszközzel ennek megteremtésére kell törekednünk, hogy újraszőhessük a
társadalom szövetét. A párbeszéd kultúrája magában foglalja a képességet,
hogy tényleg tanuljunk másoktól, az aszkézist, amely segít a másikat valódi
beszédpartnernek elismerni, és lehetővé teszi, hogy az idegenre, a
migránsra, a másik kultúrához tartozóra olyan alanyként tekintünk, akit
tiszteletben tartva és megbecsülve meg kell hallgatnunk. Ma sürgősen be
kell vonnunk a társadalom összes szereplőit *egy olyan kultúra
előmozdításába, „amely előnyben részesíti a párbeszédet mint találkozási
formát”,* elősegítve „az egyetértés és a megegyezések keresését, nem
mellőzve az emlékezni képes és kirekesztések nélküli, igazságos társadalom
építését” (*Evangelii gaudium* apostoli buzdítás, 239). *A béke olyan
mértékben lesz tartós, amilyen mértékben felvértezzük gyermekeinket a
párbeszéd fegyverével, megtanítjuk nekik a találkozás és a tárgyalás jó
küzdelmét.* Így olyan kultúrát hagyhatunk rájuk örökségül, amely nem a
halál, hanem az élet, nem a kirekesztés, hanem az integráció stratégiáit
tudja megalkotni.

*A párbeszédnek ez a kultúrája,* melyet *a tantárgyak transzverzális
tengelyeként be kellene illeszteni minden iskolai tantervbe, segít majd
elültetni a fiatal nemzedékekben a konfliktusok megoldásának attól eltérő
módját, amilyenhez jelenleg hozzászoktatjuk őket.* Ma sürgetően szükségünk
van arra, hogy képesek legyünk „koalíciókat” kötni, de nemcsak katonaiakat
vagy gazdaságiakat, hanem kulturálisakat, oktatásiakat, filozófiaiakat és
vallásiakat.* Olyan szövetségeket kell kötnünk, amelyek rávilágítanak
arra,* *hogy
számos konfliktus hátterében gazdasági csoportok hatalmi harca áll,* olyan
szövetségeket, *amelyek képesek megvédeni a népet attól,* *hogy helytelen
célokra használják fel.* Vértezzük fel népeinket a párbeszéd és a
találkozás kultúrájával.

<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=69512&img=o_104.jpg>

*A szülés képessége*

A párbeszéd – és mindaz, amit magával hoz – arra emlékeztet minket, hogy
senki sem maradhat néző, puszta megfigyelő. Mindenkinek, a legkisebbtől a
legnagyobbig, tevékeny részt kell vállalnia az integrált és
kiengesztelődött társadalom építésében. *Ez a kultúra akkor lehetséges, ha
mindenki részt vállal kialakításában és építésében. *A mostani helyzet nem
engedi meg, hogy bárki puszta szemlélője maradjon mások küzdelmeinek. Épp
ellenkezőleg,* erős felhívást jelent a személyes és társadalmi
felelősségvállalásra.*

Ebben* a fiatalokra hárul a legnagyobb szerep.* Ők nemcsak népeink jövőjét
jelentik, hanem jelenét is; ők azok, akik álmaikkal, életükkel már most
alakítják az európai szellemet. Nem gondolhatjuk el a holnapot anélkül,
hogy ne adnánk tényleges részvételi lehetőséget nekik mint a változás és
átalakítás szereplőinek. Nem képzelhetjük el Európát anélkül, hogy ne
tennénk meg őket ennek az álomnak részeseivé és főszereplőivé.

Az utóbbi időben elgondolkodtam ezen, és feltettem magamban a kérdést:*
hogyan tehetjük részesévé fiataljainkat ennek az építésnek,** ha
megfosztjuk őket a munkától; **olyan méltó munkáktól, amelyek lehetővé
tennék számukra, hogy kibontakozzanak kezük, értelmük és erőik
használatával? *Hogyan kívánjuk elismerni, hogy főszerepet töltenek be,
amikor több millió európai fiatal munkanélküliségi és alulfoglalkoztatási
indexe emelkedik? Hogyan tudjuk elkerülni fiataljaink elvesztését, akik
végül inkább elmennek, és *máshol keresik* eszményeiket és a valahová
tartozás érzését, mert itt, a földjükön, nem tudunk nekik lehetőségeket
nyújtani és értékeket felkínálni?

*„A föld és az emberi munka gyümölcseinek igazságos elosztása nem pusztán
filantrópia, hanem erkölcsi kötelesség” [7]. Ha társadalmainkat másképpen
akarjuk elgondolni, akkor méltó és jól megfizetett munkahelyeket kell
teremtenünk, főleg a fiatalok számára. Ez új gazdasági modellek keresését
kívánja meg, amelyek inkluzívabbak és méltányosabbak, nem kevesek, hanem
minden ember, az egész társadalom javát szolgálják. Ehhez át kell térni **a
likvid tőkén alapuló gazdaságról **a szociális gazdaságra. Gondolok például
a szociális piacgazdaságra, amelyre elődeim is bátorítottak (vö. II. János
Pál: Beszéd a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetéhez, 1990. november
8.). Áttérni **egy olyan gazdaságról, amely a spekuláció és a kamatra adott
kölcsön alapján jövedelemre és nyereségre törekszik,* *egy olyan szociális
gazdaságra, amely munkahelyek és szakképzési lehetőségek teremtésével az
emberekbe fektet be.*

Át kell térnünk *a likvid tőkén alapuló gazdaságból, mely kedvez a
korrupciónak mint haszonszerzési eszköznek* *a szociális gazdaságra, amely
biztosítja a földhöz és lakhatáshoz jutást a munka mint olyan terület
által, amelyen az emberek és a közösségek életének „számos dimenziója
szerepet játszik: a teremtőkészség, a jövő tervezése, a képességek
kifejlesztése, az értékek gyakorlása, a másokkal való kommunikáció, az
imádás magatartása.* Ezért a mai világ társadalmi valóságában, túl a
vállalatok szűk érdekein és a megkérdőjelezhető gazdasági racionalitáson,
szükséges, hogy »továbbra is prioritást élvezzen a *munkához jutás* […]
mindenki számára« [8]” (*Laudato si’* enciklika, 127).

Ha olyan jövőbe akarunk nézni, amely emberhez méltó, *ha békés jövőt
akarunk társadalmaink számára, azt egyedül úgy tudjuk elérni, ha a valódi
inklúzióra törekszünk: „arra, amely megadja a méltó, szabad, kreatív,
részvételt biztosító és szolidáris munkát”* [9]. Ez az áttérés (a likvid
tőkén alapuló gazdaságról a szociális gazdaságra) nemcsak új perspektívákat
és konkrét lehetőséget fog nyújtani az integráció és az inklúzió számára,
hanem ismét felébreszti a képességünket, hogy megálmodjuk azt a
humanizmust, amelynek Európa *bölcsője* és *forrása* volt.

A megfáradt, de az energiákban és belső lehetőségekben még gazdag Európa
újjászületéséhez az egyház hozzájárulhat és hozzá is kell járulnia.
Feladata egybeesik küldetésével, ez pedig *az evangélium hirdetése, amely
ma jobban, mint valaha abban nyilvánul meg, hogy odamegy az ember sebeihez,
elviszi neki Jézus erős és egyszerű jelenlétét, az ő vigasztaló és bátorító
irgalmát. Isten az emberek között kíván lakni, de ezt csak olyan férfiak és
nők révén tudja megtenni, akiket – mint a földrész nagy evangelizálóit – ő
megérintett, és akik – semmi másra nem törekedve – az evangéliumot élik.
Csak egy tanúságtevőkben gazdag egyház adhatja újra az evangélium tiszta
vizét Európa gyökereinek. Ennek érdekében a keresztények haladása a teljes
egység felé az idők egyik fontos jele*, de ezt sürgősen megköveteli az is,
hogy válaszoljanak az Úr felhívására: „hogy egyek legyenek” (Jn 17,21).

Eszemmel és szívemmel, reménnyel és hiú nosztalgiázás nélkül, mint egy
gyermek, aki az anya-Európában újra megtalálja életének és hitének
gyökereit, egy *új európai humanizmusról* álmodom, a „humanizáció állandó
előrehaladásáról”, amelyhez „emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi
utópiára” szükség van [10]. *Egy fiatal Európáról álmodom, aki képes még
arra, hogy anya legyen: anya, akinek élete van, mert tiszteletben tartja az
életet és reményt kínál az életre. Olyan Európáról álmodom, aki gondját
viseli gyermekének, aki testvérként segíti a szegényt és azt, aki
befogadást keresve érkezik, mert nincs már semmije, és menedéket kér. Olyan
Európáról álmodom, aki meghallgatja és megbecsüli a betegeket és időseket,
hogy ne haszontalan, kidobható tárgyaknak tekintsék őket. Olyan Európáról
álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem felhívás arra,
hogy még nagyobb elkötelezettséggel foglalkozzunk az egész ember
méltóságával. Olyan Európáról álmodom, ahol a fiatalok a becsületesség
tiszta levegőjét szívják be, szeretik a kultúrának és a fogyasztói
gondolkodás véget nem érő szükségei által be nem szennyezett, egyszerű
életnek a szépségét, ahol a megházasodás és a gyermekvállalás felelősség és
nagy öröm, nem pedig kellőképpen állandó munka hiánya miatti probléma.** A
családok Európájáról álmodom, amelynek valóban hatékony stratégiái vannak,
melyek inkább az arcokra,* *mint a számokra **összpontosítanak, inkább
gyermekek születését, **mint javak gyarapítását** tartják fontosnak. Olyan
Európáról álmodom, amely előmozdítja és védelmezi minden egyes ember jogait
anélkül, hogy megfeledkezne a mindenki iránti kötelességekről. Olyan
Európáról álmodom, amelyről nem lehet azt mondani, hogy az emberi jogok
melletti elkötelezettsége volt az utolsó utópiája. Köszönöm!*

JEGYZETEK
1. *Beszéd az Európai Parlamentben*, Strasbourg, 2014. november 25.
2. Ugyanott.
3. *Nyilatkozat 1950. május 9-én*, Salon de l’Horloge, Quai d’Orsay, Párizs.
4. Ugyanott.
5. *Beszéd az Európai Parlament előtt*, Párizs, 1954. április 21.
6. *Beszéd a német kisiparosok gyűléséhez*, Düsseldorf, 1952. április 27.
7. *Beszéd a népi mozgalmakhoz Bolíviában*, Santa Cruz de la Sierra, 2015.
július 9.
8. XVI. Benedek *Caritas in veritate* kezdetű enciklikája (2009. június
2.), 32: AAS 101 (2009) 666.
9. *Beszéd a népi mozgalmakhoz Bolíviában*, Santa Cruz de la Sierra, 2015.
július 9.
10. *Beszéd az Európa Tanács előtt*, Strasbourg, 2014. november 25.

<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=69512&img=o_103.jpg>

*Károly-díj*

A Nagy Károly frank császárról (747–814) elnevezett nemzetközi díjat az
európai egyesítésben kiemelkedő érdemeket szerző személynek vagy
intézménynek ítélik oda 1950 óta minden évben. A korábbi kitüntetettek
között van például Václav Havel néhai cseh államfő és Bill Clinton volt
amerikai elnök, illetve Horn Gyula külügyminiszter, későbbi kormányfő
(1990) és Konrád György író (2001).

Ferenc pápa a harmadik római katolikus egyházi személy, aki megkapja a
díjat; 1989-ben a taizéi közösség alapítóját, Roger testvért tüntették ki
az elismeréssel, 2004-ben pedig rendkívüli Károly-díjat adományoztak II.
János Pál pápának.
Fordította: Tőzsér Endre SP
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20160508/b20103ed/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl