[Grem] F.ppa / zrbeszd a csaldszinduson

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2015. Okt. 25., V, 15:13:35 CET 

Ferenc pápa záróbeszéde a családszinóduson
2015. október 25. vasárnap 06:07
http://magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-zarobeszede-csaladszinoduson
Október 24-én, a záródokumentum megszavazásával véget ért a püspöki
szinódus munkája Rómában. A kilencvennégy pontból álló zárójelentést
(Relatio Finalis) kétharmados minősített többséggel megszavazta a
szinóduson részt vevő 270 püspök. Ferenc pápa szavazást követően elmondott
beszédét adjuk közre.

<http://magyarkurir.hu/img.php?id=64989&img=o_2.jpg>

Kedves őboldogságos, eminenciás, excellenciás atyák, kedves testvéreim és
nővéreim!

Mindenekelőtt *az Úrnak* szeretnék *köszönet*et mondani, aki ezekben az
években szinódusi utunkon *vezetett minket Szentlelkével, akinek az egyház
sosem nélkülözi segítségét.*

Szívből mondok köszönetet Lorenzo Baldisseri bíboros őeminenciájának, a
szinódus főtitkárának, Mons. Fabio Fabene őexcellenciájának, a szinódus
altitkárának, és velük együtt Erdő Péter bíboros őeminenciájának, a
relátornak, és Mons. Bruno Forte őexcellenciájának, különleges titkárnak,
továbbá a delegált elnököknek, a fogalmazóknak, a tanácsadóknak, a
fordítóknak és mindazoknak, akik fáradhatatlanul és az egyház iránti teljes
odaadással dolgoztak: szívből köszönöm! Szeretnék köszönetet mondani a
bizottságnak is, amely elkészítette a szinódusi jelentést: némelyek az
egész éjszakát ébren töltötték.

Köszönetet mondok *mindnyájatoknak, kedves szinódusi atyák*, testvéri
delegátusok, auditorok és tanácsosok, plébánosok *és családok,* tevékeny és
gyümölcsöző részvételetekért.

Köszönetet mondok azoknak is, akik „névtelenül”, csendben, nagylelkűen
segítették e szinódus munkáját.

Mindnyájatokért* imádkozom, hogy az Úr jutalmazzon meg titeket kegyelmének
bőséges ajándékaival.*

Miközben figyelemmel kísértem a szinódus munkáját, feltettem magamban a
kérdést: *Mit jelent majd az egyház számára ennek a családról szóló
szinódusnak a lezárása?*

Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a családdal kapcsolatos összes témát
lezártuk, hanem azt, hogy megpróbáltuk megvilágítani ezeket az
evangéliumnak, az egyház kétezer éves hagyományának és történelmének
fényével, a remény örömét öntve beléjük, és igyekeztünk elkerülni azt a
könnyű hibát, hogy azt ismételgessük, ami vitathatatlan vagy korábban
elmondott.

Biztosan nem azt jelenti, hogy a családot érintő vagy fenyegető összes
nehézségre és kétségre hiánytalan megoldásokat találtunk, hanem azt, hogy
ezeket a nehézségeket és kétségeket a hit fényébe helyeztük, alaposan
megvizsgáltuk, és félelem nélkül, fejünk homokba dugása nélkül szembe
néztünk velük.

Azt jelenti, hogy mindenkit arra bátorítunk: értse meg, *mennyire fontos a
család intézménye, valamint a férfi és nő között megkötött, az egységen és
a felbonthatatlanságon alapuló házasság intézménye,* és becsülje meg ezeket
mint a társadalom és az emberi élet lényegi alapját.

Azt jelenti, hogy meghallgattuk és meghallgattattuk a családoknak, valamint
az egyház Rómába jött pásztorainak hangját, akik a világ összes részén élő
családok terheit és reményeit, gazdagságait és kihívásait a vállukon
hordozzák.

Azt jelenti, hogy *bizonyítékát adtuk a katolikus egyház elevenségének*,
annak, hogy az egyház nem fél felrázni az emberek elaltatott
lelkiismeretét, és nem fél „bepiszkolni kezét” a családról való élénk és
nyílt vitával.

Azt jelenti, hogy megpróbáltuk Isten szemével nézni és értelmezni a mai
valóságot, sőt valóságokat, megpróbáltuk a hit lángjával meggyújtani és
megvilágosítani az emberek szívét egy olyan történelmi időszakban, amelyet
elbátortalanodás, társadalmi, gazdasági, erkölcsi válság és döntően negatív
kilátások jellemeznek.

Azt jelenti, hogy *tanúságot tettünk mindenki előtt: az evangélium az örök
újdonság élő forrása marad* az egyház számára, *szemben* *azokkal, akik az
evangéliumot tanként akarják halott kövekbe zárni, amelyekkel másokat meg
lehet kövezni.*

Azt is jelenti, hogy *lelepleztük **a zárt szíveket*, amelyek gyakran
rejtőznek még az egyház tanításai mögött is, vagy a jó szándékok mögött, és
amelyek Mózes tanítói székébe akarnak ülni, és meg akarják ítélni –
időnként felsőbbségérzettel és felszínesen – a nehéz eseteket és a sérült
családokat.

Azt jelenti, hogy kijelentettük*: az egyház a Lélek szegényeinek és a
bocsánatért esdeklő bűnösöknek az egyháza, és nemcsak az igazaké és a
szenteké, jobban mondva az igazaké és a szenteké, amennyiben szegényeknek
és bűnösöknek érzik magukat.*

Azt jelenti, hogy igyekeztünk kiszélesíteni a látókört, hogy felülmúljunk
minden konspiratív hermeneutikát vagy perspektívák lezárását, hogy
megvédjük és terjesszük Isten gyermekeinek szabadságát, hogy továbbadjuk a
keresztény újdonság szépségét, amelyet nemegyszer egy idejétmúlt vagy
egyszerűen érthetetlen nyelvezet rozsdája fedett be.

E szinódus folyamán a szabadon – és sajnos időnként nem teljesen kedvező
módszerekkel – kifejezett, különböző vélemények egyértelműen gazdagították
és elevenné tették a párbeszédet, egy olyan egyház élő képét nyújtva, amely
nem „előre gyártott modulokat” használ, hanem hitének kiapadhatatlan
forrásából merít élő vizet a kiszáradt szívek szomjúságának csillapítására (
*1*).

Azt is láttuk, hogy –* az egyház tanítóhivatalának világosan meghatározott
dogmatikai kérdésein kívül – vannak dolgok, amelyek megszokottnak tűnnek az
egyik földrész püspökének, egy másik földrész püspökének viszont furcsának,
sőt botrányosnak bizonyulhatnak; az, amit egy jog megsértésének tartanak az
egyik társadalomban, világos és érinthetetlen előírás lehet egy másikban,
az, ami egyeseknek lelkiismereti szabadság, az másoknak merő zavarosság
lehet. Valóban, a kultúrák nagyon különböznek egymástól, és minden
általános alapelvnek be kell ágyazódnia az egyes kultúrákba, ha igényt tart
arra, hogy megtartsák és alkalmazzák *(*2*). Az 1985-ös szinódus, melyet a
II. vatikáni zsinat lezárásának 20. évfordulóján tartottak, *az
inkulturáció*ról úgy beszélt, mint „a hiteles kulturális értékeknek a
kereszténység integrálása általi belső átalakulásáról és a kereszténységnek
a különféle emberi kultúrákba történő begyökereztetéséről” (*3*). *Az
inkulturáció nem gyengíti az igazi értékeket, hanem megmutatja azok igazi
erejét és hitelességét, mert úgy használja fel ezeket az értékeket, hogy
nem változtatja meg őket, sőt, azok alakítják át szelíden és fokozatosan a
különféle kultúrákat* (*4*).

Azt láttuk – különbözőségeink gazdagságán keresztül is –, hogy az előttünk
álló feladat mindig ugyanaz: hirdetni az evangéliumot a ma élő embereknek,
megvédeni a családot minden ideológiai és individualista támadástól.

És *a relativizmusnak vagy mások démonizálásának csapdáját* *elkerülve azon
voltunk, hogy teljesen és bátran átöleljük Isten jóságát és irgalmát*, aki
felülmúlja a mi emberi számításainkat, és semmi másra nem vágyik, csak
arra, hogy „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), így akartuk ezt a
szinódust az irgalmasságnak az egyház előtt álló rendkívüli szentévébe
beillesztve megélni.

Kedves püspöktestvéreim!

A szinódus megélése azt is jobban megértette velünk, hogy* a tan igazi
védelmezői nem azok, akik a tanítás betűjét, hanem akik a szellemét, akik
nem az eszméket, hanem az embert, akik nem a formulákat
[megfogalmazásokat], hanem Isten szeretetének és megbocsátásának
ingyenességét védelmezik*. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy
lekicsinyeljük a megfogalmazásokat, a törvényeket és az isteni parancsokat,
hanem hogy felmagasztaljuk az igazi Isten nagyságát, aki nem érdemeink, de
még nem is tetteink szerint bánik velünk, hanem *egyedül* irgalmának
határtalan nagylelkűsége szerint (vö. Róm 3,21–30; Zsolt 129; Lk 11,37–54).
Azt jelenti, hogy legyőzzük a nagyobb testvér [a báty] (vö. Lk 15,25–32) és
az irigy szőlőmunkások (vö. Mt 20,1–16) állandó kísértését. Sőt azt
jelenti, hogy* jobban értékeljük azt, hogy a törvények és a parancsok az
ember érdekében vannak, és nem* *fordítva *(vö. Mk 2,27).

Ebben az értelemben *a köteles bűnbánat,* az emberi tettek és erőfeszítések
mélyebb jelentéssel gazdagodnak: nem a megvásárolhatatlan, a Krisztus által
a kereszten ingyenesen végbevitt üdvösség árát jelentik, hanem a választ.
Annak, aki elsőként szeretett minket, és ártatlan vére árán megváltott
minket, amikor még bűnösök voltunk (vö. Róm 5,6).

*Az egyház elsődleges kötelessége* nem az, hogy elítéléseket és
kiközösítéseket osztogasson, hanem *hogy hirdesse Isten irgalmasságát,
megtérésre hívjon és minden embert az Úr üdvösségére vezessen* (vö. Jn
12,44–50).

VI. Pál pápa csodálatos szavakkal ezt mondta: „Azt gondolhatjuk tehát,
hogy *minden
bűnünk vagy** Istentől való menekülésünk* *még erősebb szeretet lángját
lobbantja fel őbenne, még erősebb vágyat arra, hogy újra övéi legyünk és
visszaillesszen minket üdvözítő tervébe* […]. Isten – Krisztusban –
végtelenül jónak tárja fel magát […]. Isten jó. És nem csupán önmagában jó,
hanem – mondjuk ki sírva – értünk jó. Ő szeret, keres minket, gondol ránk,
ismer, indít és vár minket. Boldog lesz – ha szabad így mondanunk – azon a
napon, amikor visszafordulunk, és azt mondjuk: Uram, jóságodban bocsáss meg
nekem. Így tehát bűnbánatunk Isten örömévé válik.”(*5*)

*Szent II. János Pál pápa is kijelentette: „Az egyház akkor él hiteles
életet, amikor megvallja és hirdeti az irgalmasságot *[…], és amikor
odavezeti az embereket az Üdvözítő irgalmasságának forrásaihoz, melynek
letéteményese és osztogatója”. (*6*)

*XVI. Benedek pápa is azt mondta: „Az irgalmasság voltaképpen az evangélium
üzenetének központi magja, magának Istennek a neve *[…]. Mindaz, amit az
egyház mond és tesz, azt az irgalmasságot nyilvánítja ki, amelyet Isten
érez az ember iránt. Amikor az egyháznak egy félreértett igazságot vagy egy
elárult értéket kell hangsúlyoznia, mindig az irgalmas szeretettől
ösztönözve teszi ezt, annak érdekében, hogy az embereknek életük és bőséges
életük legyen (vö. Jn 10,10)”. (*7*)

Ennek fényében és ennek az egyház által megélt kegyelmi időszaknak
köszönhetően, miközben a családról beszéltünk és vitatkoztunk, úgy éreztük,
hogy gazdagítottuk egymást. Közülünk oly sokan megtapasztalták a Szentlélek
működését, aki a szinódus igazi főszereplője és alkotómestere volt. A
„család” szó most már mindannyiunk fülében másként cseng, mint a szinódus
előtt, olyannyira, hogy benne látjuk a szinódus hivatásának összefoglalását
és az egész szinódusi folyamat értelmét. (*8*)

Az egyház számára voltaképpen* a szinódust lezárni azt jelenti, hogy
ténylegesen újrakezdjük az „együtt járást”, hogy elvigyük a világ minden
részébe, minden egyházmegyébe, minden közösségbe és minden közegbe az
evangélium világosságát, az egyház ölelését és Isten irgalmasságának
támaszát!*

*Köszönöm!*

*Jegyzetek*

1 Vö. *Levél az „Argentínai Katolikus Pápai Egyetem” nagykancellárjához a
teológiai fakultás századik évfordulóján*, 2015. március 3.

2 Vö. *Pápai Biblikus Bizottság: Fede e cultura alla luce della Bibbia.
Atti della Sessione plenaria 1979 della Pontificia Commissione Biblica [Hit
és kultúra a Szentírás fényében. A Pápai Biblikus Bizottság 1979. évi
plenáris ülésének iratai]*, LDC, Leumann, 1981; II. Vatikáni Zsinat: *Gaudium
et spes konstitúció*, 44.

3 *Relazione finale [Zárójelentés]* (1985. december 7.): *L’Osservatore
Romano*, 1985, december 10, 7.

4 „Lelkipásztori küldetésénél fogva az egyháznak mindig figyelnie kell a
történelmi változásokra és az emberi gondolkodásmód alakulására.
Nyilvánvalóan nem azért, hogy ezeknek alávesse magát, hanem azoknak az
akadályoknak a legyőzésére, amelyek meggátolhatják tanácsainak és
útmutatásainak befogadását” (interjú Georges Cottier bíborossal a *La
Civiltà Cattolicá*ban, 3963–3964, 2015, augusztus 8., 272).

5 *Homília*, 1968. június 23.: *Insegnamenti VI* (1968) 1177–1178.

6 *Dives in misericordia *enciklika, 13. Azt is mondta: „A húsvéti
misztériumban […] Isten annak mutatkozik meg, aki ő: gyengéd szívű apának,
aki nem adja meg magát gyermekei hálátlansága előtt, és mindig kész a
megbocsátásra” (II. János Pál: *Regina Coeli*, 1995. április 23.:
*Insegnamenti* XVIII, 1 [1995] 1035.). És így fogalmazza meg az
irgalmasságnak való ellenállást: „A mai mentalitás, talán jobban, mint
korábban, ellenállni látszik az irgalom Istenének, és úgy tűnik arra is
hajlik, hogy kirekessze az életből és kitörölje az emberi szívből már az
irgalmasság gondolatát is. Úgy tűnik, már az irgalom szava és fogalma is
zavarja az embert” (*Dives in misericordia* enciklika [1980. november 30.],
7.).

7 *Regina Coeli*, 2008. március 30.: *Insegnamenti* IV, 1 (2008) 489–490;
és az irgalom hatalmáról szólva kijelenti: „Az irgalom az, ami határt szab
a rossznak. Benne kifejeződik Isten egészen különleges természete: az ő
szentsége, az igazság és a szeretet hatalma” (*Homília az isteni
irgalmasság vasárnapján*, 2007. április 15.: *Insegnamenti* III, 1 [2007]
667.).

8 A „család” [famiglia] szó akrosztichonszerű elemzése segít bennünket,
hogy összefoglaljuk az egyház küldetését ezen a téren. Az egyháznak tehát
az a feladata, hogy:

*Formálja* az új nemzedékeket, hogy komolyan éljék meg a szeretetet, nem
individualista követelésként, mely a gyönyörön és a „használd, és dobd el”
jelszón alapszik, hanem úgy, hogy ismét higgyenek a hiteles, termékeny és
örök szeretetben, mint az egyetlen útban, amely segít, hogy kilépjünk
önmagunkból, búcsút mondjunk a magánynak, megéljük Isten akaratát, teljesen
kibontakozzunk, megértsük: a házasság az a „hely, ahol megmutatkozik az
isteni szeretet; továbbá hogy oltalmazzuk az élet, minden élet szent
voltát; oltalmazzuk a házassági kötelék egységét és felbonthatatlanságát
mint Isten kegyelmének jelét, valamint annak jelét, hogy az ember képes
komolyan szeretni” (*Homília a szinódust megnyitó szentmisén*, 2015.
október 4.: *L’Osservatore Romano*, 2015. október 5–6., 7.); és
megbecsüljük a jegyesoktatási kurzusokat mint alkalmakat arra, hogy
mélyebben megértsük a házasság szentségének keresztény értelmét.

*Arcát mások felé kell fordítania*: el kell indulnunk mások felé, mert egy
magába zárkózó egyház halott egyház. Az az egyház, amely nem lép ki
kerítésein kívülre, hogy megkeressen, befogadjon és elvezessen mindenkit
Krisztushoz, az olyan egyház, amely elárulja saját hivatását és küldetését.

*Meg kell mutatnia* és terjesztenie kell Isten irgalmasságát a rászoruló
családoknak, az elhagyott embereknek, az elhanyagolt öregeknek, a szüleik
kétségbeesésétől sérült gyermekeknek, az életben maradásért küzdő szegény
családoknak, a bűnösöknek, akik ajtónkon kopogtatnak, és a távoliaknak, a
másfajta készségekkel rendelkezőknek, és mindazoknak, akik sebzettnek érzik
magukat testben és lélekben, valamint a fájdalom, a betegség, a halál vagy
az üldöztetés által meggyötört házaspároknak.

*Irányt kell mutatnia* az emberek lelkiismeretének, amelyet gyakran káros
és nehezen felismerhető dinamikák vesznek körül, sőt ezek még a teremtő
Isten helyét is el akarják foglalni: ezeket a dinamikákat le kell leplezni
és el kell utasítani, minden személy méltóságának teljes tiszteletben
tartása mellett.

*Gondozni kell* és alázattal újra kell építeni az egyházba vetett bizalmat,
amely nagy mértékben lecsökkent saját gyermekeinek magatartása és bűnei
következtében; sajnos egyes klerikusoknak az egyházon belüli negatív
tanúságtételei és botrányai károsították hitelességét és elhomályosították
üdvözítő üzenetének fényét.

*Lendületet kell adni* az egészséges családoknak, a hűséges családoknak, a
nagycsaládoknak, támogatni és bátorítani kell őket, hiszen mindennapi
vesződségeik ellenére továbbra is komoly tanúságot tesznek az egyház
tanítása és az Úr parancsai melletti hűségükről.

*Időszerű családpasztorációt kell megalkotni*, olyat, amely az evangéliumon
alapszik, tiszteletben tartja a kulturális különbözőségeket; amely képes
vonzó és örömteli nyelvezettel továbbadni az örömhírt és elűzni a fiatalok
szívéből a végérvényes elköteleződéstől való félelmet; olyan pasztorációt,
amely különösen is odafigyel a gyermekekre, akik a családi viszontagságok
valódi áldozatai; olyan innovatív pasztorációt, amely megfelelőképpen
felkészít a házasság szentségére, és felhagy azokkal a meglévő
gyakorlatokkal, amelyek inkább csak a formalitásoknak akarnak megfelelni
ahelyett, hogy valóban egy egész életre szóló kötelezettségvállalásra
készítenének fel.

*Anyaként, feltétel nélkül szeretni* minden családot, de különösképpen
azokat, amelyek nehéz időszakon mennek keresztül: egyetlen családnak sem
szabad azt éreznie, hogy magára hagyta az egyház, vagy hogy ki lenne zárva
az egyház szeretetéből és öleléséből; az igazi botrány az, hogy félünk
szeretni és konkrétan kimutatni ezt a szeretetet.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!
<http://www.facebook.com/magyarkurir>
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20151025/ef0a457f/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl