[Grem] F.ppa / Misericordiae vultus kezdet bullja
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2015. Dec. 7., H, 16:51:58 CET
http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-misericordiae-vultus-kezdetu-bullaja
*FERENC,*
*Róma püspöke,*
*Isten szolgáinak szolgája,*
*mindazoknak, akik ezt a levelet olvassák,*
*kegyelem, irgalmasság és béke*
1. Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. Úgy tűnik, ez a szó jól
összefoglalja a keresztény hit misztériumát. Az Atya irgalmassága a
názáreti Jézusban vált elevenné, láthatóvá, őbenne érte el csúcspontját. Az
Atya, „a végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), miután kinyilatkoztatta a
nevét Mózesnek mint „irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag
kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6), nem hagyott fel azzal, hogy a
történelem során különféle módokon megismertesse a maga isteni természetét.
„Amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), és üdvözítő terve szerint
már minden el volt rendezve, elküldte Fiát, aki Szűz Máriától született,
hogy véglegesen kinyilatkoztassa nekünk a szeretetét. Aki őt látja, az
Atyát is látja (vö. Jn 14,9). A názáreti Jézus a szavaival, tetteivel és
egész személyiségével [Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikus
konstitúció, 4.] kinyilatkoztatja Isten irgalmasságát.
2. Állandóan szemlélnünk kell az irgalmasság misztériumát. Ez számunkra az
öröm, a derűs nyugalom és a béke forrása. Üdvösségünk feltétele.
Irgalmasság: a szó, amely kinyilatkoztatja a Szentháromság misztériumát.
Irgalmasság: a végső és legnagyobb tett, amellyel Isten elénk siet.
Irgalmasság: az alapvető törvény, amely minden ember szívében ott lakik,
aki őszintén tekint a testvérre, akivel az élet útján találkozik.
Irgalmasság: az út, amely egyesíti Istent és az embert, mert kitárja a
szívét arra a reményre, hogy bűneink korlátai ellenére mindenkor szeretnek
bennünket.
3.Vannak pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy
tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi magunk
is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé váljunk. Ezért hirdettem meg
az *Irgalmasság
Rendkívüli Jubileumát*, mint alkalmas időt az Egyház számára, hogy erősebbé
és hatékonyabbá tegye a hívők tanúságtételét.
A Szentév 2015. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén kezdődik.
Ez a liturgikus ünnep megmutatja Isten cselekvésmódját – történelmünk
kezdetétől fogva. Ádám és Éva bűne után Isten nem akarta az emberiséget
egyedül, a bűn hatalmában hagyni. Ezért gondolta el és akarta a szeretetben
a szent és szeplőtelen Máriát (vö. Ef 1,4), hogy az emberi nem
Megváltójának édesanyja legyen. A bűn súlyosságára Isten a megbocsátás
teljességével válaszol. Az irgalmasság mindig felülmúl minden bűnt, és
senki sem állíthat korlátokat a megbocsátó Isten szeretete elé. A
Szeplőtelen Fogantatás ünnepén abban az örömben lesz részem, hogy
megnyithatom a Szent Kaput, mely ez alkalommal az Irgalmasság Kapuja lesz.
Ha valaki átlép rajta, megtapasztalja a vigasztaló, megbocsátó és reményt
adó Isten szeretetét.
A rá következő vasárnap, Advent harmadik vasárnapján tárul majd ki a Szent
Kapu Róma székesegyházában, a Lateráni Szent János-bazilikában. Ezt
követően nyílik meg a többi pápai bazilika Szent Kapuja. Elrendelem, hogy
ugyanezen a vasárnapon minden részegyházban (egyházmegyében – a szerk.) a
székesegyházban, minden hívő anyatemplomában, vagy a társszékesegyházban,
vagy egy különlegesen jelentős templomban az egész Szentév időtartamára
nyissanak egy ilyen *Irgalmasság Kapuját*. Az ordinárius belátása szerint a
kegyhelyeken is nyitható ilyen kapu, ahová sok zarándok látogat el, akiket
a szent helyeken megérint a kegyelem és megtalálják a megtérés útját. Így
tehát minden részegyház úgy élheti át a Szentévet, mint a kegyelem és a
lelki megújulás rendkívüli időszakát. Ezért a jubileumot Rómában – miként a
részegyházakban – az egész Egyház közösségének látható jeleként fogjuk
megünnepelni.
4. Azért választottam december 8-át, mert ez a nap az Egyház legújabb
történetében jelentős időpont: a Szent Kaput ugyanis a II. Vatikáni Zsinat
befejezésének 50. évfordulóján nyitom majd meg. Az Egyház szükségét érzi,
hogy ébren tartsa a zsinat emlékét, hisz megnyitásával történelmének új
szakasza kezdődött el. A zsinati Atyák a Szentlélek fuvallataként
határozottan érezték, hogy koruk embere felé érthetőbb módon kell
beszélniük Istenről. Lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre
mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon
hirdessék az evangéliumot. Az evangelizáció ismét új szakaszához érkezett.
Minden keresztény ember számára újszerű kihívás, hogy még nagyobb
lelkesedéssel és meggyőződéssel tegyen tanúságot hitéről. Az Egyház
megérezte annak a felelősségét, hogy az Atya szeretetének eleven jelévé
kell lennie a világban.
Emlékszem azokra a jelentőségteljes szavakra, amelyekkel Szent XXIII. János
megnyitotta a zsinatot és kijelölte követendő irányát: „Krisztus Jegyese
most inkább az irgalmasság gyógyírját veszi kézbe, mintsem a szigor
fegyverzetét ölti magára. (...) A Katolikus Egyház – miközben ezzel az
egyetemes zsinattal magasba emeli a katolikus igazság fáklyáját – mindenki
szeretetteljes, jóságos, türelmes anyjának akar mutatkozni, akit
irgalmasság és jóság indít elszakadt gyermekei felé.”[Gaudet Mater
Ecclesia, a II. Vatikáni Zsinatot megnyitó beszéd, 1962. október 11., 2-3.]
Ugyanebben a szellemben beszélt Boldog VI. Pál pápa a zsinat bezárásakor:
„Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy zsinatunk tanítása főként a
szeretet. (...) Az irgalmas szamaritánus története volt a zsinat
lelkiségének mintája. (...) A zsinat részéről a szeretet és csodálat áradt
a modern ember világára. Elutasítottuk a tévedéseket; igen, mert ezt
követeli a szeretet éppúgy, mint az igazság; de az emberek iránt csak
megbecsülés, tisztelet és szeretet mutatkozott. A lesújtó diagnózisok
helyett bátorító gyógymódok; a gyászos jövendölések helyett biztató
üzenetek szólaltak meg a zsinat részéről a mai világ felé: értékeit nemcsak
megbecsüli, hanem tiszteli, erőfeszítéseit támogatja, törekvéseit
megtisztítja és megáldja. (...) Valami mást is ki kell emelnünk: ez a
gazdag tanítás egy irányba mutat: szolgálni az embert. Az embert –
hangsúlyozzuk –, minden állapotában, minden gyöngeségében, minden
bajában.”[Beszéd az utolsó nyilvános ülésen, 1965. december 7-én.]
Az Egyház iránti hála és a ránk váró feladat felelősségének érzésével
lépjük majd át a Szent Kaput, bízva abban, hogy a feltámadott Úr ereje
kísér és támogat bennünket zarándokutunkon. A Szentlélek, aki a hívők
lépteit vezeti, hogy együttműködjenek Krisztus üdvözítő művével, legyen
Isten népének vezére és támasza, segítsen szemlélnünk az irgalmasság
arcát.[Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 16;
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15.]
5. A Jubileumi Év 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul. Ezen
a napon – bezárva a Szent Kaput – mindenekelőtt hálánkat és köszönetünket
fejezzük majd ki a Szentháromságnak, hogy megadta számunkra a kegyelemnek
ezt a rendkívüli időszakát. Krisztus uralma alá helyezzük majd az Egyház
életét, az egész emberiséget és a mérhetetlen kozmoszt, hogy hajnali
világosságként árassza ránk irgalmasságát, és így valamennyien a közeljövő
iránt érzett felelősséggel építhessünk gyümölcsözőbb történelmet. Mennyire
szeretném, ha a következő éveket áthatná az irgalmasság, hogy mindenki
találkozhasson Isten jóságával és gyöngédségével! Mindenkihez – hívőkhöz és
távol állókhoz is – jusson el az irgalmasság balzsama, mint Isten már
köztünk jelen lévő országának jele.
6. „Az irgalmasság gyakorlása isteni tulajdonság, melyben különösen
megmutatkozik mindenhatósága.”[Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae II-II,
30,4.] Aquinói Szent Tamás fenti szavai azt mutatják számunkra, hogy az
isteni irgalmasság mennyire nem a gyöngeség, mint inkább Isten
mindenhatóságának a jele. Ezért imádkozunk így a liturgia egyik legrégebbi
könyörgésében: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg mindenhatóságodat,
hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk.. ,”[Az Évközi 26. vasárnap
kollektája. Ez a könyörgés már a VIII. században megtalálható a
Sacramentarium Gelasianum szövegei között (1198).] Isten az emberi
történelemben mindig jelenvalónak, közelinek, gondoskodónak, szentnek és
irgalmasnak mutatkozik.
„Türelmes és irgalmas” – ez a fogalompár gyakran előfordul az Ószövetségben
Isten természetének bemutatására. Irgalmas volta az üdvtörténet számtalan
eseményében konkrétan is megmutatkozik, amikor jósága érvényesül a
büntetéssel és pusztítással szemben. Különösen a zsoltárok emelik ki az
isteni cselekvés e tulajdonságát: „Megbocsátja minden bűnödet, és
meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól,
kegyelemmel és irgalommal koszorúz” (103,3-4). Egy másik zsoltár még
kifejezettebben tanúskodik az irgalmasság konkrét jeleiről: „Az Úr
megszabadítja a foglyokat, az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli a
megalázottakat, az Úr szereti az igazakat, az Úr megőrzi az idegent,
pártját fogja az özvegynek és árvának, de a gonosz ember útját zsákutcába
viszi” (146,7-9). És végül a zsoltáros más kifejezései: „(Az Úr)
meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket. (...) Az Úr fölemeli
a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja” (147,3.6). Összegezve:
Isten irgalmassága nem elvont eszme, hanem konkrét valóság, amellyel
kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé, akik szívük
mélyéig megindulnak gyermekeikért. Valóban állíthatjuk, hogy „szívbéli”
szeretet. A bensőből fakad, mint mély, természetes érzés, melynek
összetevői a gyöngédség és az együtt érzés, az elnézés és a megbocsátás.
7. „Örökkévaló az ő irgalmassága”: ez a refrén ismétlődik a 136. zsoltár
minden sorában, miközben elbeszéli Isten kinyilatkoztatásának történetét.
Az irgalmasságból fakadóan az Ószövetség minden viszontagságának mély
üdvtörténeti jelentése van. Az irgalmasság teszi üdvtörténetté Isten és
Izrael történetét. Az „örökkévaló az ő irgalmassága” állandó ismételgetése
– miként a zsoltárban áll –, áttöri a tér és az idő korlátait, és mindent a
szeretet örök misztériumába kapcsol. Mintha azt üzenné, hogy az ember
nemcsak a történelemben, hanem az örökkévalóságban is mindig az Atya
irgalmas tekintete előtt áll. Nem véletlen, hogy Izrael népe ezt a „Nagy
Hallél”-nak nevezett zsoltárt a legfontosabb ünnepeken imádkozta.
Jézus a szenvedése előtt az irgalmasság ezen zsoltárával imádkozott. Ezt
bizonyítja Máté evangélista, amikor azt mondja: „miután elénekelték a
hálaadó zsoltárt” (26,30), Jézus a tanítványaival együtt kiment az Olajfák
hegyére. Midőn önmaga és húsvétja örök emlékezetéül megalapította az
Eucharisztiát, a kinyilatkoztatás legnagyobb cselekményét szimbolikusan az
irgalmasság fényébe helyezte. Jézus a maga szenvedését és halálát az
irgalmasság ugyanezen horizontján élte meg, a szeretet nagy misztériumának
tudatában, melyet a kereszten fog majd beteljesíteni. Annak tudata, hogy
maga Jézus is ezzel a zsoltárral imádkozott, számunkra még jelentősebbé
teszi, és arra kötelez bennünket, hogy mindennapi dicsérő imádságunkban
mintegy refrénként ismételgessük: „Örökkévaló az ő irgalmassága.”
8. Ha Jézusra és az ő irgalmas arcára szegezzük tekintetünket, képesek
leszünk befogadni a Szentháromság szeretetét. Jézus azt a küldetést kapta
az Atyától, hogy a maga teljességében nyilatkoztassa ki az isteni szeretet
misztériumát. „Isten szeretet” (1Jn 4,8.16) – állítja elsőként – és az
egész Szentírásban egyedül – János evangélista. Ez a szeretet vált
láthatóvá és tapinthatóvá Jézus egész életében. Személye nem más, mint az
önmagát ingyenesen odaajándékozó szeretet. A hozzá közeledő személyekkel
valamiféle páratlan és megismételhetetlen kapcsolatban áll. A csodajelek,
amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a kirekesztettekkel,
betegekkel és szenvedőkkel visz véghez, az irgalmasságról beszélnek. Benne
minden az irgalmasságról szól; benne nincs semmi együtt érzés nélkül.
Amikor Jézus látta az őt követő fáradt, kimerült, csalódott és gazdátlan
sokaságot, a szíve mélyéből együtt érzett velük (vö. Mt 9,36). Ezzel az
együtt érző szeretettel gyógyította meg az elébe vitt betegeket (vö. Mt
14,14), és lakatta jól a sokaságot néhány kenyérrel és hallal (vö. Mt
15,37). Jézust minden körülmények között az irgalmasság indította, mellyel
olvasott beszélgetőtársai szívében, és válaszolt legmélyebb
szükségleteikre. Amikor az egyetlen fiát temetni készülő naimi özveggyel
találkozott, mélységes együttérzést tanúsított a síró édesanya mérhetetlen
fájdalma iránt, és – föltámasztva a halálból – visszaadta neki a fiát (vö.
Lk 7,15). Miután a gadarai megszállottat megszabadította, ezekkel a
szavakkal bocsátotta el: „Menj haza a tieidhez, s beszéld el, hogy milyen
nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült rajtad” (Mk 5,19). Máté
meghívása is az irgalmasság horizontjába szövődik. Jézus, elhaladván a
vámasztal előtt, rátekintett Mátéra. Ez a pillantás tele volt
irgalmassággal; megbocsátotta a bűneit, és – legyőzve a többi tanítvány
ellenkezését – kiválasztotta a bűnöst és a vámost, hogy a tizenkettő egyike
legyen. Szent Beda Venerabilis ezt az evangéliumi jelenetet magyarázva
írta, hogy Jézus irgalmas szeretettel tekintett Mátéra és
kiválasztotta őt: *miserando
atque eligendo* [Vö. Homilia, 21: CCL 122, 149-151.]. Ez a megfogalmazás
mindig nagy hatást gyakorolt rám, olyannyira, hogy jelmondatomnak is ezt
választottam.
9. Az irgalmasságról szóló példabeszédekben Jézus kinyilatkoztatja Isten
természetét. Olyan atyához hasonlítja, aki mindaddig fáradhatatlan, amíg
irgalmassággal és együttérzéssel le nem győzi az ellenkezést és fel nem
oldja a bűnt. Ismerjük ezeket a példabeszédeket, különösen hármat: az
elveszett bárány, az elveszett drachma és a tékozló fiú történetét (vö. Lk
15,1-32). Ezekben a parabolákban Isten mindig úgy jelenik meg, mint akit
öröm tölt el, főként amikor megbocsátást gyakorol. Megtalálhatjuk bennük az
evangélium és a hitünk lényegét, mert az irgalmasságot mindent legyőző, a
szívet szeretettel betöltő és megbocsátással vigasztaló erőként mutatják be.
Saját keresztény életmódunkra vonatkozóan egy másik példabeszédben is
tanítást kapunk. Péter azon kérdésére, hogy vajon hányszor kell
megbocsátanunk, Jézus azt válaszolja: „Mondom, hogy nem hétszer, hanem
hetvenhétszer” (Mt 18,22), majd elmondja a „szívtelen szolga”
példabeszédét. A szolga, amikor ura hatalmas összeggel számoltatta el,
térden állva könyörgött haladékért. De mindjárt utána találkozott egy
szolgatársával, aki néhány dénárral tartozott neki. Az térdelve könyörgött
irgalomért, de ő elutasította és börtönbe juttatta. Amikor mindez a gazda
tudomására jutott, nagyon megharagudott, maga elé idézte a szolgát, és azt
mondta neki: „Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon,
ahogyan én megkönyörültem rajtad” (Mt 18,33)? Majd így fejezte be Jézus:
„Így tesz veletek mennyei Atyám is, ha nem bocsát meg mindegyiktek szívből
a testvérének” (Mt 18,35).
A fenti példabeszéd mindnyájunk számára mély tanulsággal bír. Jézus azt
tanítja, hogy az irgalmasság nem pusztán az Atya cselekedete, hanem annak
ismérve is, hogy kik az ő valódi gyermekei. Összegezve: arra kaptunk
hivatást, hogy gyakoroljunk irgalmasságot, mert korábban irgalmasságot
cselekedtek irántunk. A bűnbocsánat az irgalmas szeretet legnyilvánvalóbb
kifejezése; nekünk, keresztényeknek pedig olyan kötelezettség, amely alól
nem vonhatjuk ki magunkat. Gyakran milyen nehéznek tűnik a megbocsátás! Ám
mégis ez az a gyönge kezünkbe adott eszköz, amely nélkülözhetetlen a szív
derűjének eléréséhez. A bosszú, a düh, az erőszak és a megtorlás elvetése a
boldog élet elengedhetetlen feltétele. Halljuk meg tehát az Apostol
buzdítását: „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött” (Ef 4,26). És
mindenekelőtt halljuk meg Jézus szavát, aki az irgalmasságot életeszménnyé,
hitünk szempontjából pedig a hitelesség kritériumává tette: a „boldogok az
irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7) az a boldogság,
amelynek a Szentévben különösen is át kellene hatnia bennünket.
Mint tudjuk, a Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére,
hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán beszél a szeretetéről, hanem
láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A szeretet soha nem maradhat elvont
kifejezés. Természete szerint konkrét élet: szándék, magatartás, érzület,
mely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő
irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a
javunkat akarja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket.
A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a hullámhosszon kell
mozognia. Miként az Atya szeret, úgy szeretnek a gyermekek. Ahogyan ő
irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk egymás iránt.
10. Az Egyház életének boltozatát az irgalmasság oszlopa tartja. Ezért
egész lelkipásztori tevékenységét át kellene hatnia a hívők felé forduló
gyöngédségnek; egyetlen igehirdető szava és világ felé közvetített
tanúságtétele sem nélkülözheti az irgalmasságot. Az Egyház hitelessége az
irgalmas és együtt érző szeretet által érvényesül: „olthatatlan vágy él
benne arra, hogy fölkínálja az irgalmasságot”.[Evangelii gaudium apostoli
buzdítás, 24.] Talán régóta megfeledkeztünk arról, hogy megmutassuk és
járjuk az irgalmasság útját. Egyfelől a kísértés, hogy mindig és csakis az
igazságosságot keressük, elfeledtette velünk, hogy az irgalmasság az első,
szükséges és kihagyhatatlan lépés. Az Egyháznak azonban a fontosabb és
magasabb rendű cél elérése érdekében túl kell lépnie ezen. Másfelől szomorú
dolog látni, hogy kultúránkban milyen gyors ütemben halványul el a
megbocsátás. Úgy tűnik, hogy bizonyos helyzetekben maga a kifejezés is
jelentését veszti. A megbocsátás tanúságtétele nélkül azonban az élet
terméketlenné, elsivatagosodottá válik. Újra elérkezett az idő az Egyház
számára, hogy vállalja a megbocsátás örömhírének hirdetését. Itt az idő,
hogy visszatérjünk a lényeghez, hogy viseljük testvéreink gyöngeségeit és
nehézségeit. A megbocsátás új életet fakasztó erő, és bátorságot ad arra,
hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe.
<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=66034&img=o_merciful-jesus-300dpi.jpg>
11. Nem feledkezhetünk meg arról a nagy tanításról, melyet Szent II. János
Pál adott a *Dives in misericordia* kezdetű második enciklikájában, amely
váratlan megjelenésével és témájával hatalmas meglepetést váltott ki.
Különösen két gondolatára szeretnék emlékeztetni. A szent pápa
mindenekelőtt kiemelte, hogy napjaink kultúrájában feledésbe merül az
irgalmasság: „Úgy tűnik, korunk emberének lelkülete szembefordul az
irgalmas Istennel, talán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy
az emberi szívből kiirtsa és az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát
is. Úgy véli ugyanis, hogy az irgalmasság szava és fogalma nehézséget okoz
annak az embernek, aki az eddig soha nem látott tudományos és technikai
fejlődés jóvoltából hatalma alá vetette a Földet, és a történelemben eddig
soha nem tapasztalt mértékben uralkodik rajta (vö. Ter 1,28). Ez az olykor
egyoldalúan és felszínesen értelmezett Föld feletti uralom, úgy tűnik, nem
hagy helyet az irgalmasságnak. (...) Éppen ezért az Egyház és a világ
jelenlegi helyzetében az emberek egyénenként és közösségileg is – úgymond
spontán –, az élő hitérzéktől vezérelve visszafordulnak Isten irgalmához.”[
II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 7.]
Szent II. János Pál így indokolta meg az irgalmasságról szóló igehirdetés
és tanúságtétel sürgető voltát a mai világban: Az irgalmasság „kortársaink
nagy részének meglátása szerint igen nagy veszélyben forog. Krisztus
misztériuma (...) arra is szólít, hogy hirdessük az irgalmat, mint a
könyörülő Isten Krisztus misztériumában bemutatott szeretetét. Ez a
misztérium arra is hív, hogy forduljunk az irgalom felé, és nagyon kérjük
azt az Egyház és a világ történelmének jelen nehéz és döntő
szakaszában.”[II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 15.] E
tanítása aktuálisabb, mint valaha, és érdemes fölelevenítenünk a
Szentévben. Hallgassuk csak újra az ő szavait: „Az Egyház akkor él hiteles
életet, amikor vallja és hirdeti az irgalmasságot – a Teremtő és Megváltó
legcsodálatosabb tulajdonságát –, és amikor az embereket az Üdvözítő által
őrzésre és osztogatásra rábízott irgalmának forrásaihoz vezeti.”[II. János
Pál, Dives in misericordia enciklika, 13.]
12. Az Egyháznak az a küldetése, hogy hirdesse Isten irgalmasságát, az
evangélium dobogó szívét, melynek általa kell eljutnia minden ember
szívéhez és elméjéhez. Krisztus Jegyese magáévá teszi Isten Fiának
magatartását, aki válogatás nélkül közeledik mindenkihez. Manapság, amikor
az Egyház az új evangelizáció feladatával szembesül, az irgalmasság témáját
új lelkesedéssel és megújított lelkipásztori tevékenységgel kell
hirdetnünk. A hitelesség szempontjából döntő, hogy az Egyház és
igehirdetése az irgalmasságot elsőként élje és tanúsítsa. Nyelvezetének és
gesztusainak közvetítenie kell az irgalmasságot, hogy behatolhasson az
emberi szívekbe, és arra indítsa őket, hogy megtalálják az Atyához
visszavezető utat.
Az Egyház első igazsága Krisztus szeretete. Az Egyház ennek a megbocsátó és
önátadó szeretetnek a szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen
ezért, ahol az Egyház jelen van, ott nyilvánvalóvá kell válnia az Atya
irgalmasságának. Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és
mozgalmainkban – egyszóval bárhol, ahol keresztények élnek, mindenkinek rá
kell találnia az irgalmasság oázisára.
13. E Jubileumi Évet az Úr szavainak fényében szeretnénk megélni: *irgalmasok,
mint az Atya.* Az evangélista idézi Jézus tanítását, aki azt mondja:
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36.). Ez az
életprogram annyira nehéz, amennyire örömmel és békességgel teljes. Jézus
parancsa mindazoknak szól, akik hallják az ő hangját (vö. Lk 6,27). Ahhoz
tehát, hogy képesek legyünk az irgalmasságra, először Isten szavának
hallgatóivá kell válnunk. Ez azt jelenti, hogy újra fel kell fedeznünk a
csend értékét, hogy elmélkedhessünk a hozzánk intézett Szóról. Ezáltal
lehetővé válik számunkra Isten irgalmasságának szemlélése és életstílusként
való elsajátítása.
14. A *zarándoklat* különleges jel a Szentévben, mert azt az utat
jelképezi, amelyet minden ember végigjár az élete során. Az élet
zarándoklat, az ember pedig viator, vagyis zarándok, aki a kívánt cél
elérése érdekében egyfajta utat tesz meg. Ahhoz, hogy valaki – Rómában vagy
bárhol a világon – elérkezzék a Szent Kapuhoz, erejéhez mérten végig kell
járnia egy zarándokutat. Ez a tényleges jele annak, hogy az irgalmasság is
egy olyan elérendő cél, amely erőfeszítést és áldozathozatalt kíván. A
zarándoklat késztessen a megtérésre: a Szent Kapun áthaladva engedjük, hogy
átöleljen bennünket Isten irgalmassága, és kötelezzük magunkat az
irgalmasság gyakorlására, miként az Atya is irgalmas irántunk.
Az Úr Jézus megmutatja a zarándokút szakaszait, melyen át célba lehet érni:
„Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne
ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és
nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött,
megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel
ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,37-38). Elsőként ezt
mondja: *Ne mondjatok ítéletet és ne ítéljetek el senkit.* Ha valaki nem
akar Isten ítélete alá esni, nem lehet testvére bírája. Az ember ítélete
ugyanis felszínes, az Atya ezzel ellentétben a bensőt látja. Milyen sok
bajt okoznak a féltékenység és az irigység által sugallt szavak! Ha egy
testvérről távollétében rosszat mondunk, rossz fényben tüntetjük fel, akkor
meggyalázzuk a becsületét és a pletyka áldozatává tesszük. Nem ítélni és el
nem ítélni pozitív értelemben azt jelenti, hogy észrevesszük a jót
másokban, és nem gyötörjük töredékes ítéletünkkel és feltételezett
mindentudásunkkal. Mindez azonban még nem elegendő az irgalmasság
kifejezésére. Jézus elvárja a megbocsátást és az ajándékozást is. A
megbocsátás eszközévé kell válnunk, hiszen mi előbb nyertünk bocsánatot
Istentől. Mindenki iránt nagylelkűnek kell lennünk, tudva, hogy Isten is
igen nagylelkűen árasztja ránk jóságát.
A Szentév „mottója” *az irgalmasok, mint az Atya*. Az irgalmasságban kapunk
bizonyságot arra, hogyan szeret Isten. Ő teljesen, örökre, ingyenesen,
viszonzásul semmit sem várva adja nekünk önmagát. Amikor hívjuk,
segítségünkre siet. Milyen szép, hogy az Egyház mindennapi imája ezekkel a
szavakkal kezdődik: „Istenem, jöjj segítségemre! Uram, segíts meg engem”
(Zsolt 70,2). A tőle kért segítség már Isten irántunk való irgalmasságának
első lépése. Ő jön elénk, hogy kiszabadítson minket a gyöngeségből, melyben
élünk. Az ő segítsége abban áll, hogy elfogadtatja velünk jelenlétét és
közelségét. Az ő együttérzésétől napról napra megérintve tudunk mi is
együtt érzők lenni mindenki iránt.
15. A Szentévben megtapasztalhatjuk majd, hogy mit jelent megnyitni a
szívünket azok felé, akik a modern világ – gyakran drámai módon létrehozott
– perifériáin élnek. Mennyi kényes és gyötrelmes szituáció van a mai
világban! Hány sebet ütnek azok testén, akiknek már nincs hangjuk, mert a
jajszavukat elnyomta és elhallgattatta a gazdag népek közömbössége. E
Jubileum idején az Egyháznak még inkább feladata, hogy gyógyítsa ezeket a
sebeket, kezelje a vigasztalás olajával, kötözze be az irgalmassággal, és
gyógyítsa a szolidaritással és kellő figyelmességgel. Ne süppedjünk bele a
megalázó közömbösségbe, a lelket érzéketlenné változtató és az újdonság
felfedezését megakadályozó megszokottságba, a romboló cinizmusba. Nyissuk
föl a szemünket, hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól
megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra,
hogy meghalljuk segélykiáltásukat. Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz
őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét.
Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a közömbösség
barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy elrejtse az
önzést és a képmutatást.
Őszinte vágyam, hogy a keresztény nép a Jubileum ideje alatt
elmélkedjen az *irgalmasság
testi és lelki cselekedeteiről*. Ez az egyik módja annak, hogy
lelkiismeretünk – mely gyakran elszunnyad a szegénység drámája előtt –
fölébredjen, és egyre mélyebbre hatoljunk az evangélium szívébe, ahol a
szegények az isteni irgalmasság különleges kedvezményezettjei. Jézus
igehirdetése elénk állítja az irgalmasság e cselekedeteit, hogy
fölmérhessük, vajon az ő tanítványaiként élünk-e, vagy sem. Fedezzük
fel az *irgalmasság
testi cselekedeteit*: jóllakatni az éhezőket, megitatni a szomjazókat,
felöltöztetni a ruhátlanokat, befogadni a jövevényeket, ápolni a betegeket,
meglátogatni a rabokat, eltemetni a halottakat. Ugyanakkor ne feledkezzünk
meg az *irgalmasság lelki cselekedeteiről sem*: jó tanáccsal ellátni a
bizonytalanokat, tanítani a tudatlanokat, inteni a bűnösöket, vigasztalni a
szomorkodókat, megbocsátani a bántásokat, türelemmel elviselni a
kellemetlen embereket, imádkozni élőkért és holtakért.
Nem menekülhetünk el az Úr szavai elől, mert ezek alapján ítélnek majd
felettünk: Adtunk-e enni az éhezőnek és inni a szomjazónak? Befogadtuk-e a
jövevényt és felöltöztettük-e a ruhátlant? Áldoztunk-e időt a betegek
ápolására és a rabok meglátogatására (vö. Mt 25,31-45)? Ugyanígy
megkérdezik majd tőlünk, hogy segítettünk-e megszabadulni a kétségektől,
amelyek a magány forrásai és gyakran félelmet keltenek; képesek voltunk-e
legyőzni a tudatlanságot, melyben milliók élnek, elsősorban azok a
gyermekek, akik nem kapják meg a szükséges segítséget a nyomorból való
kiemelkedéshez? Ott voltunk-e a magányos és gyötrődő ember mellett,
megbocsátottunk-e a minket megbántóknak, és elutasítottuk-e a bosszúállás,
a gyűlölet minden formáját, melyek erőszakhoz vezetnek – Isten példáját
követve, aki annyira türelmes velünk? Türelmesek voltunk-e, és végül
rábíztuk-e az Úrra imádsággal fivéreinket és nővéreinket? Ezen
„legkisebbek” mindegyikében maga Krisztus van jelen. Az ő teste válik újra
láthatóvá mint megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett,
menekülő test., hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk. Ne felejtsük el
Keresztes Szent János szavait: „Az élet alkonyán a szeretet alapján
ítéltetünk meg.”[A világosság és a szerelem szavai, 57.]
16. Lukács evangéliumában egy másik fontos szempontot is találunk, hogy a
Jubileumot hittel élhessük meg. Az evangélista elbeszéli, hogy Jézus egy
szombati napon visszatért Názáretbe, és szokása szerint bement a
zsinagógába. Kérték, hogy olvassa fel és magyarázza az Írásokat. A szöveg
egy Izajás prófétától való részlet volt: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert
az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és
meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak,
és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének
esztendejét” (61,1-2). A „kegyelem esztendeje”: ez az, amit az Úr
meghirdet, és amit mi is szeretnénk megélni. E Szentév magával hozza Jézus
küldetésének gazdagságát, mely a próféta szavaiban visszhangzik: vigasztaló
szót és gesztust hozni a szegényeknek, hirdetni a szabadulást a modern
társadalom új rabszolgaságában sínylődőknek, visszaadni azok látását, akik
nem látnak, mert csak magukra gondolnak, és visszaadni azok méltóságát,
akiket megfosztottak tőle. Jézus prédikációja újból láthatóvá válik a hit
azon válaszaiban, melyeket a keresztényeknek tanúságtételükkel kell
megadniuk. Kísérjenek bennünket az Apostol szavai: „Aki irgalmasságot
gyakorol, tegye örömmel” (Róm 12,8).
17. A Jubileumi Év nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, mint Isten
irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát. Hány
lapját elmélkedhetjük át a Szentírásnak a nagyböjt heteiben, hogy ismét
fölfedezzük az Atya irgalmas arcát! Mikeás próféta szavaival mi is
megismételhetjük: Urunk, te olyan Isten vagy, aki elveszed a gonoszságot és
megbocsátod a vétkeket, aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved leled az
irgalmasságban. Urunk, térj vissza hozzánk, és könyörülj a te népeden.
Tipord el a bűneinket, és vesd a tenger mélyére minden vétkünket (vö.
7,18-19).
Izajás sorait még inkább át kell majd elmélkednünk az imádság, a böjt és a
szeretet időszakában: „Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt
mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket és oldd meg az iga
köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd
meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha
mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor
majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan
beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.
Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: »Nézd, itt
vagyok!« Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz
beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat,
akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre
változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is
felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és
mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha” (58,6-11).
A nagyböjt negyedik vasárnapja előtti pénteken és szombaton megtartott 24
óra az Úrért elnevezésű ájtatosság gyakorlatát terjeszteni kell az
egyházmegyékben. Sokak számára ez jelentheti a szentgyónás lehetőségét,
köztük számtalan fiatalnak, akik gyakran ezen alkalommal találják meg az
Úrhoz való visszatérés útját: élik át az elmélyült imádság élményét és
fedezik föl életük értelmét. Állítsuk újra meggyőződéssel középpontba a
kiengesztelődés szentségét, mert ez teszi kézzelfoghatóvá az irgalmasságot.
A gyónás minden bűnbánó számára a valódi belső béke forrása lesz.
Nem fáradok bele, hogy arra buzdítsam a gyóntatókat: legyenek az Atya
irgalmasságának valódi jelei. Készületlenül nem leszünk gyóntatóvá.
Elsősorban úgy válunk azzá, ha elsőként leszünk bocsánatot kereső
bűnbánókká. Ne feledjük: gyóntatónak lenni azt jelenti, hogy Jézus
küldetésében részesedünk, és a megbocsátó és üdvözítő isteni szeretet
állandóságának konkrét jelei vagyunk. Megkaptuk a Szentlélek ajándékát a
bűnök megbocsátására, és ezért felelősséggel tartozunk. Egyikünk sem
tulajdonosa a szentségnek; mi csupán Isten megbocsátásának hűséges szolgái
vagyunk. Minden gyóntatónak úgy kell fogadnia a hívőket, mint a tékozló fiú
példabeszédében az atya, aki annak ellenére a fia elé siet, hogy az
elherdálta vagyonát. A gyóntatók feladata, hogy magukhoz öleljék a hazatérő
bűnbánót, és kifejezzék örömüket megtérése felett. Ne sajnálják a
fáradságot, hogy odamenjenek az otthon maradt és örülni nem tudó másik
fiúhoz is, hogy elmagyarázzák neki: ítélete szigorú, igazságtalan és
értelmetlen az Atya határtalan irgalmasságának fényében. Ne tegyenek föl
tapintatlan kérdéseket, hanem mint a példabeszédbeli atya, szakítsák félbe
a tékozló fiú előre megfogalmazott beszédét, hogy képesek legyenek szívükbe
fogadni a segítség és a bocsánat kérését a bűnbánó részéről. Összegezve: a
gyóntatók feladata, hogy mindig, mindenütt, minden körülmény ellenére az
irgalmasság elsőségének jelei legyenek.
18. Szándékom, hogy a Szentév nagyböjti időszakában elküldöm az *Irgalmasság
Misszionáriusait*. Ők lesznek az Egyház Isten népe iránti anyai
gondoskodásának jelei, hogy a nép egyre mélyebbre hatolhasson a hit számára
alapvető misztérium gazdagságába.
Ezeknek a papoknak megadom a felhatalmazást az olyan bűnök megbocsátására
is, melyek alól a feloldozás az Apostoli Szentszéknek van fenntartva, hogy
nyilvánvaló legyen megbízatásuk teljessége. Elsősorban annak lesznek élő
jelei, hogy az Atya hogyan fogadja azokat, akik bocsánatát keresik. Az
irgalmasság misszionáriusai lesznek; képesnek kell lenniük arra, hogy
mindenkivel emberségesen találkozva vigyenek szabadulást, nagy felelősséget
tanúsítva az akadályok leküzdéséért és a keresztség új életének
felélesztésért. Küldetésükben az Apostol szavai vezérlik őket: „Isten
ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin
könyörüljön” (Róm 11,32). Kivétel nélkül mindenkinek feladata, hogy
elfogadja az irgalmasságra szóló felhívást. A misszionáriusok ezt a
feladatot annak tudatában élik majd, hogy tekintetüket Jézusra, „az
irgalmas és hűséges Főpapra szegezhetik” (Zsid 2,17).
Arra kérem Püspöktestvéreimet, hogy hívják és fogadják e misszionáriusokat,
hogy mindenekelőtt az irgalmasság meggyőző hirdetői legyenek. Az
egyházmegyékben szervezzenek „népmissziókat”, oly módon, hogy ezek a
misszionáriusok legyenek a megbocsátás örömének hirdetői. Kérjék őket, hogy
gyóntassák a népet, hogy a kegyelem Jubileumi Évben kapott ideje sokaknak
nyújtson lehetőséget az atyai házba való visszatalálásra. A lelkipásztorok
– főként a nagyböjti időszakban – buzdítsák a híveket arra, hogy járuljanak
„bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet
kapjunk” (Zsid 4,16).
19. Jusson el mindenkihez a megbocsátás hívó szava, és senki ne maradjon
közömbös az irgalmasság megtapasztalására szóló meghívás iránt. A
megtérésre szólító felhívásom különösképpen szól azoknak, akik életvitelük
miatt távol vannak Isten kegyelmétől. Különösen is gondolok azokra a
férfiakra és nőkre, akik valamely bűnözői csoporthoz tartoznak. A saját
javatokra kérlek benneteket, változtassátok meg az életeteket! Mindezt
Isten Fiának nevében kérem, aki támadta ugyan a bűnt, ám sohasem utasított
vissza egyetlen bűnöst sem. Ne essetek abba a szörnyű csapdába, hogy azt
gondoljátok: az élet a pénztől függ, és hozzá képest minden értéktelen és
silány. Ez csak látszat. A pénzt nem vihetjük magunkkal a másvilágra. A
pénz nem boldogít. A vértől átitatott pénz halmozása miatti erőszak nem
tesz sem hatalmassá, sem halhatatlanná. Előbb vagy utóbb mindenkit elér
Isten ítélete, amely elől nem lehet elmenekülni.
Ugyanez a felszólítás érvényes a korrupciót elkövetőkre és bűntársaikra is.
A társadalom ezen elmérgesedett sebe súlyos, égbekiáltó bűn, mert aláássa a
személyi és közösségi élet alapjait. A korrupció megakadályozza, hogy
reménnyel tekintsünk a jövőbe, mert hatalmaskodásával és mohóságával
szétrombolja a gyöngék terveit és elnyomja a szegényebbeket. Olyan baj,
mely befészkeli magát a mindennapokba, s később közbotrányokká fokozódik. A
korrupció nem más, mint a bűnben való megátalkodottság, amely arra
törekszik, hogy Istent a pénz hatalmának illúziójával helyettesítse. A
sötétség műve, amelyet a gyanakvás és a cselszövés tart életben. Corruptio
optimi pessima – állította joggal Nagy Szent Gergely, annak kifejezésére,
hogy senki nem érezheti magát mentesnek e kísértéstől. Hogy a magán- és a
társadalmi életből kiűzzük a korrupciót, a leleplezéséhez szükséges
bátorság mellett okosságra, éberségre, törvénytiszteletre, átláthatóságra
van szükségünk. Ha nem szegülünk nyíltan szembe vele, előbb-utóbb
bűntársakká leszünk, és szétroncsolja az életünket.
Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy megváltoztassuk az életünket! Itt az
ideje, hogy engedjük megérinteni a szívünket. Az elkövetett bűnök, még a
súlyos bűntények ellenére is; itt az óra, hogy meghalljuk azoknak az
ártatlan embereknek a sírását, akiket megfosztottak javaiktól,
méltóságuktól, érzéseiktől, sőt még az életüktől is. A rossz útján maradni
csak illúzió és szomorúság forrása. A valódi élet egészen más. Isten
fáradhatatlanul nyújtja felénk a kezét. Mindig készen áll, hogy
meghallgasson, s én is kész vagyok rá, miként püspök- és paptestvéreim is.
Elég, ha elfogadjátok a megtérésre szólító meghívást, és alávetitek
magatokat az igazságszolgáltatásnak, miközben az Egyház az irgalmasságot
kínálja fel.
20. Ebben az összefüggésben érdemes felidéznünk az igazságosság és az
irgalmasság kapcsolatát. Ezek nem egymással ellentétes értékek, hanem egy
és ugyanazon valóság két fokozatosan kibontakozó dimenziója, mely a
szeretet beteljesedésében éri el csúcspontját. Az igazságosság a polgári
társadalom alapfogalma, amikor – normális körülmények között – a törvényt
érvényesítő jogrendről van szó. De igazságosságon értjük azt is, hogy
mindenkinek meg kell adni azt, ami neki jár. A Bibliában sokszor
hivatkoznak az isteni igazságosságra és Istenre mint bíróra. Előbbin
általában a törvény teljes megtartását, és minden jó izraelita Isten
parancsolataival összhangban álló magatartását értették. Ez a látásmód
azonban gyakran legalizmushoz vezetett, elhomályosította és elkendőzte az
igazságosság eredeti értelmét. A legalizmus elkerüléséhez emlékeznünk kell
arra, hogy a Szentírásban az igazságosság lényegében az Isten akaratára
való bizalomteljes ráhagyatkozás.
Jézus több alkalommal is beszélt arról, hogy a hit fontosabb a törvény
megtartásánál. Így kell értenünk a botránkozó farizeusokhoz intézett
szavait is, melyek akkor hangzottak el, amikor egy asztalhoz ült Mátéval és
a többi vámossal és bűnössel: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent:
»Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.« Nem azért jöttem, hogy az igazakat
hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13). Az igazságosságot pusztán a törvény
megtartásának tekintő, az embereket igazakra és bűnösökre felosztó
szemlélettel szemben Jézus rámutat az irgalmasság nagy ajándékára, amely
keresi a bűnösöket, hogy felkínálja nekik a megbocsátást és az üdvösséget.
Érthető, hogy e felszabadító és megújító szemlélete miatt a farizeusok és a
törvénytudók elvetették Jézust. Hogy hűségesek legyenek a törvényhez,
súlyos terheket raktak az emberek vállára, de meghiúsították az Atya
irgalmasságát. A törvény megtartására való hivatkozás nem akadályozhatja az
emberi méltósággal összefüggő szükségletek iránti figyelmességet.
Jézus hivatkozása Ozeás prófétára – „szeretetet akarok és nem áldozatot”
(6,6) – ebből a szempontból nagyon jelentős. Jézus azt tanítja, hogy
mostantól fogva tanítványai számára életszabállyá kell válnia az
irgalmasság elsőségének, ahogyan ő maga mutatta a bűnösökkel való együtt
étkezéssel. Az irgalmasság ismételten Jézus küldetése alapvető
jellegzetességének bizonyul. Ez valóságos kihívás a körülötte állókkal
szemben, akik megelégedtek a törvény külsődleges megtartásával. Jézus
viszont túllép a törvényen; a törvény által bűnösnek tekintettekkel való
közösségvállalása megmutatta, hogy milyen messzire képes hatolni az ő
irgalmassága.
Pál apostol is hasonló pályát járt be. Mielőtt a damaszkuszi úton
Krisztussal találkozott, élete a törvény igazságosságának feddhetetlen
követésében állt (vö. Fil3,6). Krisztushoz térése alapjaiban forgatta föl
szemléletét, olyannyira, hogy a Galatáknak írt levelében a következőket
mondja: „Ezért elfogadtuk Jézus Krisztus hitét, hogy a Krisztusba vetett
hitben váljunk igazzá: nem mert tetteink megfelelnek a törvénynek, hisz a
törvény szerinti tettek senkit sem tesznek igazzá” (2,16). Az igazságosság
megértése radikálisan megváltozott benne. Pál most már nem a törvényt,
hanem a hitet állítja első helyre. Nem a törvény megtartása üdvözít, hanem
a Jézus Krisztusba vetett hit, aki halálával és feltámadásával elhozza az
üdvösséget a megigazulást adó irgalmassággal együtt. Most az Istentől
kapott megigazulás lesz a szabadítás azok számára, akik a bűnnek és minden
következményének rabszolgaságában sínylődtek. Az Istentől kapott
megigazulás az ő megbocsátása (vö. Zsolt 51,11-16).
21. Az irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal, hanem Istennek a
bűnös iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt
számára a meggondolásra, megtérésre és hitre. Ozeás próféta példája segít
megértenünk, hogyan haladja meg az irgalmasság az igazságosságot. Az a
korszak, melyben Ozeás próféta élt, Izrael népe történelmének legdrámaibb
időszakai közé tartozik. Az ország az összeomlás szélén áll; a nép hűtlen
lett a szövetséghez, eltávolodott Istentől és elvesztette atyái hitét. Az
emberi logika szerint igazságos, hogy Isten a hűtlen nép elvetésére gondol:
nem tartották meg a megkötött szövetséget, tehát megérdemlik a büntetést,
azaz a száműzetést. Erről tanúskodnak a próféta szavai: „Visszatér Egyiptom
földjére, Asszíria lesz a királya, mert nem akart megtérni” (Oz 11,5). És
mégis, miután e reakcióval az igazságosságra hivatkozott, a próféta
gyökeresen megváltoztatja nyelvezetét és föltárja Isten igazi arcát:
„Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael?
Elvethetlek-e, mint Admát, olyanná tehetlek-e, mint Cebojimot? Szívem
elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom:
Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben
élő Szent, és nem szeretem a pusztítást” (11,8-9). Szent Ágoston – a
próféta szavait magyarázva – a következőket mondja: „Isten könnyebben
fékezi meg a haragot, mint az irgalmasságot.”[Enarratio in Psalmos, 76,11.]
És valóban így van: Isten haragja csak egy pillanatig tart, irgalmassága
pedig örökkévaló.
Ha Isten megállna az igazságosságnál, már nem Isten lenne, csak olyan, mint
bármelyik ember, aki a törvényre hivatkozik.
Az igazságosság önmagában nem elegendő; a tapasztalat azt mutatja, hogy
pusztán a törvényre hivatkozás kockáztatja a törvény megsemmisítését. Ezért
lép túl Isten az igazságosságon az irgalmassággal és megbocsátással. Ez
azonban nem jelenti az igazságosság leértékelését vagy fölöslegessé
tételét. Épp ellenkezőleg: aki vétkezik, annak számítania kell a
büntetésre. Ez azonban nem a vég, hanem a megtérés kezdete, mert
tapasztalhatóvá válik a megbocsátás gyengédsége. Isten nem veti el az
igazságosságot, hanem egy magasabb rendű eseménybe burkolja, melyben
megtapasztalhatóvá válik az igazi igazságosság alapja, vagyis a szeretet.
Különös figyelemmel kell olvasnunk Pál apostol szavait, hogy ne essünk
ugyanabba a tévedésbe, melyért az Apostol szemrehányást tesz zsidó
kortársainak: „Félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval
próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó
megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden hívő
megigazulására” (Róm 10,3-4). Ez az Istentől eredő megigazulás a
mindenkinek nyújtott irgalmasság; kegyelem, amely Jézus Krisztus halálából
és feltámadásából fakad. Krisztus keresztje tehát Isten ítélete mindnyájunk
és a világ fölött, mert az új élet és a szeretet bizonyosságát kínálja
nekünk.
22. A Jubileumhoz kapcsolódik a *búcsú* is, mely az Irgalmasság Szentévében
különleges jelentőséget nyer. A bűneinkre adott megbocsátásnak Istennél
nincsenek határai. Jézus Krisztus halálában és feltámadásában teszi
nyilvánvalóvá Isten szeretetét, mely odáig megy, hogy szétrombolja az
emberek bűnét. Istennel való kiengesztelődésünk a húsvéti misztérium és az
Egyház közvetítése által lehetséges. Isten mindig kész a megbocsátásra, és
soha nem fárad bele, hogy mindig új és meglepő módon kínálja fel azt. Mi
azonban mindezek ellenére valamennyien vétkezünk. Tudjuk, hogy
tökéleteseknek kellene lennünk (vö. Mt 5,48), ugyanakkor nagyon is érezzük
a bűn súlyát. Miközben megtapasztaljuk a minket átformáló kegyelem erejét,
tapasztaljuk a bennünket akadályozó bűn hatalmát is. A megbocsátás ellenére
életünkben hordozzuk bűneink következményeinek ellentmondásait. A
kiengesztelődés szentségében Isten megbocsátja a bűnöket és azokat valóban
eltörli; a bűneink által magatartásunkban és gondolatainkban hagyott
negatív lenyomat azonban megmarad. Isten irgalmassága viszont még ennél is
erősebb. Az Atyától nyert búcsúvá (indulgentia – a szerk.) válik, mely
Krisztus Jegyesének közvetítésével érkezik a bocsánatot nyert bűnöshöz,
megszabadítja a bűn következményének minden maradványától, és képessé teszi
arra, hogy szeretettel cselekedjen, és inkább a szeretetben növekedjék,
mint hogy visszaessen a bűnbe.
Az Egyház mint a szentek közössége él. E közösség az Eucharisztiában, mely
Isten ajándéka, olyan spirituális egységként valósul meg, mely bennünket,
hívőket a szentek és boldogok megszámlálhatatlan seregéhez kapcsol (vö. Jel
7,4). Az ő szentségük (sanctitas – a szerk.) törékenységünk segítségére
siet, és így az Anyaszentegyház imádságával és életével képes arra, hogy
egyesek szent volta megsegítse mások gyöngeségét. A Szentévben búcsúban
részesülni tehát azt jelenti, hogy azzal a bizonyossággal közeledünk az
Atya irgalmasságához, hogy megbocsátása kiterjed a hívő egész életére. A
búcsú a Krisztus megváltása minden jótéteményében részesülő Egyház
szentségének megtapasztalása, mert a megbocsátás kiterjed a legvégső
következményekig, ameddig csak Isten szeretete elér. Intenzíven éljük át a
Jubileumot, kérve az Atyától a bűnök bocsánatát és irgalmas búcsújának
kiáradását.
23. Az irgalmasság hatalma felülmúlja az Egyház határait. Kapcsolatba hoz
bennünket a zsidósággal és az iszlámmal, melyek az irgalmasságot az egyik
legfontosabb isteni tulajdonságnak tekintik.
Izrael elsőként kapta meg azt a kinyilatkoztatást, mely megmarad a
történelemben, mint valami mérhetetlen – az egész emberiségnek fölkínálandó
– gazdagság kezdete. Mint láttuk, az ószövetség történetét átszövi az
irgalmasság, mert olyan cselekedetekről van bennük szó, melyeket az Úr a
népe javára hajtott végre történelmének legnehezebb óráiban. Az iszlám
pedig a Teremtőnek kölcsönzött elnevezések közé sorolja az Irgalmas és
Kegyes nevet is. A muszlimok ajkán gyakran hangzik fel ez a megszólítás,
mert úgy érzik, hogy mindennapi gyöngeségükben az irgalmasság kíséri és
támogatja őket. Ők is hiszik, hogy az isteni irgalmasságot senki nem
korlátozhatja, mert annak kapuja mindig nyitva áll.
Ez az irgalmasságban átélt Jubileumi Esztendő segítse elő a találkozást
ezekkel a vallásokkal és a többi nemes vallási hagyománnyal; tegyen
nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük
egymást; szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától,
továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést.
24. Gondolataink most az Irgalmasság Anyja felé fordulnak. Tekintetének
édessége kísérjen bennünket a Szentévben, hogy valamennyien fölfedezhessük
Isten gyöngédségének örömét. Az emberré lett Isten misztériumának mélységét
senki sem ismerte meg úgy, mint Mária. Az ő életében mindent a megtestesült
Irgalmasság jelenléte határozott meg. A feltámadott Megfeszített anyja
belépett az isteni irgalmasság szentélyébe, mert bensőségesen részesült az
ő szeretetének misztériumában.
Miután Isten kiválasztotta, hogy Fiának anyja legyen, Máriát az Atya
szeretete öröktől fogva arra készítette, hogy a Szövetség Szekrénye legyen
Isten és az emberek között. Fiával, Jézussal tökéletes összhangban őrizte
szívében az isteni irgalmasságot. Dicsérő éneke, mely Erzsébet házának
küszöbén hangzott el, az irgalmasságról szól, mely „nemzedékről nemzedékre”
(Lk 1,50) kiterjed. Szűz Mária prófétai szavaiban mi is jelen voltunk. Ez
bátorít és erősít bennünket, miközben átlépjük a Szent Kaput, hogy
megtapasztaljuk az isteni irgalmasság gyümölcseit. Mária a kereszt alatt –
Jánossal, a szeretett tanítvánnyal együtt – tanúja volt a Jézus ajkáról
elhangzó megbocsátó szavaknak. A legnagyobb megbocsátás, ami azoknak szól,
aki őt keresztre feszítették, megmutatja, hogy milyen messzire képes
elhatolni Isten irgalmassága. Mária tanúsítja, hogy Isten Fiának
irgalmassága határtalan, és kivétel nélkül mindenkihez eljut. Forduljunk
hozzá a Salve Regina ősi és mégis mindig új imádságával, hogy bele ne
fáradjon irgalmas szemeit felénk fordítani, és tegyen méltóvá bennünket
Fiának, Jézusnak, az irgalmasság arcának szemlélésére.
Imádságunk mindazon szentekhez és boldogokhoz is szól, akik
élethivatásuknak tekintették az irgalmasságot. Különösen is gondolunk az
irgalmasság nagy apostolára, Kowalska Szent Fausztinára. Ő, aki arra kapott
meghívást, hogy elmerüljön az isteni irgalmasság mélységében, járjon közben
értünk és nyerje el számunkra, hogy életünk útját mindig Isten
megbocsátásában és szeretetébe vetett rendíthetetlen bizalommal járjuk.
25. A rendkívüli Szentév célja, hogy a mindennapjainkban éljük meg az
irgalmasságot, mely az Atyától szüntelenül árad felénk. A Jubileum során
engedjük, hogy Isten meglepjen bennünket. Ő soha nem fárad bele, hogy
kitárja szíve kapuját, és újra meg újra megmutassa, hogy szeret bennünket
és meg akarja osztani velünk az életét. Az Egyház határozottan érzi a
sürgetést, hogy hirdesse Isten irgalmasságát. Élete akkor valódi és
hiteles, amikor meggyőződéssel hirdeti az irgalmasságot. Tudja, hogy
elsődleges feladata – főként az olyan nagy reményekkel és erős
ellentmondásokkal teljes időszakban, mint korunk – mindenkit bevezetni
Isten Krisztus arcán szemlélt irgalmasságának misztériumába. Az Egyház arra
hivatott, hogy elsőként legyen az irgalmasság őszinte tanúja, azáltal, hogy
úgy hirdeti és éli meg, mint Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának a
központját. A Szentháromság szívéből, Isten misztériumának legmélyéből
fakad és árad szüntelenül az irgalmasság nagy folyama. E forrás soha nem
apadna el, bármilyen sokan is közelednek hozzá. Amikor csak szüksége van rá
valakinek, hozzá siethet, mert Isten irgalmassága végtelen. Ilyen
kifürkészhetetlen az irgalmasság misztériumának mélysége, ennyire
kimeríthetetlen a belőle áradó gazdagság.
E Jubileumi Évben az Egyház legyen Isten szavának visszhangja, mely
határozottan és meggyőzően szólal meg mint a megbocsátás, a támogatás, a
segítség, a szeretet gesztusa és szava. Soha ne fáradjon bele abba, hogy
fölkínálja az irgalmasságot, és legyen mindenkor türelmes a megbocsátásban
és a bátorításban. Szólaljon meg az Egyház által minden férfi és nő hangja,
s bizalommal és szüntelenül ismételje: „Emlékezzél meg, Uram,
irgalmasságodról és szeretetedről, mely örökkévaló” (Zsolt 25,6).
Kelt Rómában, Szent Péternél, április 11-én, húsvét második, vagyis az
Isteni Irgalmasság vasárnapjának vigíliáján, az Úr 2015., pápaságom
harmadik évében.
*Ferenc*
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20151207/49f1306a/attachment.html
Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl