<div dir="ltr"><a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-misericordiae-vultus-kezdetu-bullaja">http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-misericordiae-vultus-kezdetu-bullaja</a><br><br><p style="text-align:center"><strong>FERENC,</strong><br><strong>Róma püspöke,</strong><br><strong>Isten szolgáinak szolgája,</strong><br><strong>mindazoknak, akik ezt a levelet olvassák,</strong><br><strong>kegyelem, irgalmasság és béke<br><br></strong></p>
<p>1. Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. Úgy tűnik, ez a
szó jól összefoglalja a keresztény hit misztériumát. Az Atya
irgalmassága a názáreti Jézusban vált elevenné, láthatóvá, őbenne érte
el csúcspontját. Az Atya, „a végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), miután
kinyilatkoztatta a nevét Mózesnek mint „irgalmas és könyörülő Isten,
hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6), nem hagyott
fel azzal, hogy a történelem során különféle módokon megismertesse a
maga isteni természetét. „Amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal
4,4), és üdvözítő terve szerint már minden el volt rendezve, elküldte
Fiát, aki Szűz Máriától született, hogy véglegesen kinyilatkoztassa
nekünk a szeretetét. Aki őt látja, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9). A
názáreti Jézus a szavaival, tetteivel és egész személyiségével [Vö. II.
Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikus konstitúció, 4.] kinyilatkoztatja
Isten irgalmasságát.<br><br>2. Állandóan szemlélnünk kell az
irgalmasság misztériumát. Ez számunkra az öröm, a derűs nyugalom és a
béke forrása. Üdvösségünk feltétele. Irgalmasság: a szó, amely
kinyilatkoztatja a Szentháromság misztériumát. Irgalmasság: a végső és
legnagyobb tett, amellyel Isten elénk siet. Irgalmasság: az alapvető
törvény, amely minden ember szívében ott lakik, aki őszintén tekint a
testvérre, akivel az élet útján találkozik. Irgalmasság: az út, amely
egyesíti Istent és az embert, mert kitárja a szívét arra a reményre,
hogy bűneink korlátai ellenére mindenkor szeretnek bennünket.<br><br>3.Vannak
pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy
tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi
magunk is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé váljunk. Ezért
hirdettem meg az <em>Irgalmasság Rendkívüli Jubileumát</em>, mint alkalmas időt az Egyház számára, hogy erősebbé és hatékonyabbá tegye a hívők tanúságtételét.<br><br>A
Szentév 2015. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén kezdődik.
Ez a liturgikus ünnep megmutatja Isten cselekvésmódját – történelmünk
kezdetétől fogva. Ádám és Éva bűne után Isten nem akarta az emberiséget
egyedül, a bűn hatalmában hagyni. Ezért gondolta el és akarta a
szeretetben a szent és szeplőtelen Máriát (vö. Ef 1,4), hogy az emberi
nem Megváltójának édesanyja legyen. A bűn súlyosságára Isten a
megbocsátás teljességével válaszol. Az irgalmasság mindig felülmúl
minden bűnt, és senki sem állíthat korlátokat a megbocsátó Isten
szeretete elé. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepén abban az örömben lesz
részem, hogy megnyithatom a Szent Kaput, mely ez alkalommal az
Irgalmasság Kapuja lesz. Ha valaki átlép rajta, megtapasztalja a
vigasztaló, megbocsátó és reményt adó Isten szeretetét.<br><br>A rá
következő vasárnap, Advent harmadik vasárnapján tárul majd ki a Szent
Kapu Róma székesegyházában, a Lateráni Szent János-bazilikában. Ezt
követően nyílik meg a többi pápai bazilika Szent Kapuja. Elrendelem,
hogy ugyanezen a vasárnapon minden részegyházban (egyházmegyében – a
szerk.) a székesegyházban, minden hívő anyatemplomában, vagy a
társszékesegyházban, vagy egy különlegesen jelentős templomban az egész
Szentév időtartamára nyissanak egy ilyen <em>Irgalmasság Kapuját</em>.
Az ordinárius belátása szerint a kegyhelyeken is nyitható ilyen kapu,
ahová sok zarándok látogat el, akiket a szent helyeken megérint a
kegyelem és megtalálják a megtérés útját. Így tehát minden részegyház
úgy élheti át a Szentévet, mint a kegyelem és a lelki megújulás
rendkívüli időszakát. Ezért a jubileumot Rómában – miként a
részegyházakban – az egész Egyház közösségének látható jeleként fogjuk
megünnepelni.<br><br>4. Azért választottam december 8-át, mert ez a nap
az Egyház legújabb történetében jelentős időpont: a Szent Kaput ugyanis a
II. Vatikáni Zsinat befejezésének 50. évfordulóján nyitom majd meg. Az
Egyház szükségét érzi, hogy ébren tartsa a zsinat emlékét, hisz
megnyitásával történelmének új szakasza kezdődött el. A zsinati Atyák a
Szentlélek fuvallataként határozottan érezték, hogy koruk embere felé
érthetőbb módon kell beszélniük Istenről. Lebontva a falakat, melyek az
Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett
az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. Az evangelizáció ismét
új szakaszához érkezett. Minden keresztény ember számára újszerű
kihívás, hogy még nagyobb lelkesedéssel és meggyőződéssel tegyen
tanúságot hitéről. Az Egyház megérezte annak a felelősségét, hogy az
Atya szeretetének eleven jelévé kell lennie a világban.<br><br>Emlékszem
azokra a jelentőségteljes szavakra, amelyekkel Szent XXIII. János
megnyitotta a zsinatot és kijelölte követendő irányát: „Krisztus Jegyese
most inkább az irgalmasság gyógyírját veszi kézbe, mintsem a szigor
fegyverzetét ölti magára. (...) A Katolikus Egyház – miközben ezzel az
egyetemes zsinattal magasba emeli a katolikus igazság fáklyáját –
mindenki szeretetteljes, jóságos, türelmes anyjának akar mutatkozni,
akit irgalmasság és jóság indít elszakadt gyermekei felé.”[Gaudet Mater
Ecclesia, a II. Vatikáni Zsinatot megnyitó beszéd, 1962. október 11.,
2-3.] Ugyanebben a szellemben beszélt Boldog VI. Pál pápa a zsinat
bezárásakor: „Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy zsinatunk tanítása
főként a szeretet. (...) Az irgalmas szamaritánus története volt a
zsinat lelkiségének mintája. (...) A zsinat részéről a szeretet és
csodálat áradt a modern ember világára. Elutasítottuk a tévedéseket;
igen, mert ezt követeli a szeretet éppúgy, mint az igazság; de az
emberek iránt csak megbecsülés, tisztelet és szeretet mutatkozott. A
lesújtó diagnózisok helyett bátorító gyógymódok; a gyászos jövendölések
helyett biztató üzenetek szólaltak meg a zsinat részéről a mai világ
felé: értékeit nemcsak megbecsüli, hanem tiszteli, erőfeszítéseit
támogatja, törekvéseit megtisztítja és megáldja. (...) Valami mást is ki
kell emelnünk: ez a gazdag tanítás egy irányba mutat: szolgálni az
embert. Az embert – hangsúlyozzuk –, minden állapotában, minden
gyöngeségében, minden bajában.”[Beszéd az utolsó nyilvános ülésen, 1965.
december 7-én.]<br><br>Az Egyház iránti hála és a ránk váró feladat
felelősségének érzésével lépjük majd át a Szent Kaput, bízva abban, hogy
a feltámadott Úr ereje kísér és támogat bennünket zarándokutunkon. A
Szentlélek, aki a hívők lépteit vezeti, hogy együttműködjenek Krisztus
üdvözítő művével, legyen Isten népének vezére és támasza, segítsen
szemlélnünk az irgalmasság arcát.[Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium
dogmatikus konstitúció, 16; Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció,
15.]<br><br>5. A Jubileumi Év 2016. november 20-án, Krisztus Király
ünnepén zárul. Ezen a napon – bezárva a Szent Kaput – mindenekelőtt
hálánkat és köszönetünket fejezzük majd ki a Szentháromságnak, hogy
megadta számunkra a kegyelemnek ezt a rendkívüli időszakát. Krisztus
uralma alá helyezzük majd az Egyház életét, az egész emberiséget és a
mérhetetlen kozmoszt, hogy hajnali világosságként árassza ránk
irgalmasságát, és így valamennyien a közeljövő iránt érzett
felelősséggel építhessünk gyümölcsözőbb történelmet. Mennyire szeretném,
ha a következő éveket áthatná az irgalmasság, hogy mindenki
találkozhasson Isten jóságával és gyöngédségével! Mindenkihez – hívőkhöz
és távol állókhoz is – jusson el az irgalmasság balzsama, mint Isten
már köztünk jelen lévő országának jele.<br><br>6. „Az irgalmasság
gyakorlása isteni tulajdonság, melyben különösen megmutatkozik
mindenhatósága.”[Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae II-II, 30,4.]
Aquinói Szent Tamás fenti szavai azt mutatják számunkra, hogy az isteni
irgalmasság mennyire nem a gyöngeség, mint inkább Isten
mindenhatóságának a jele. Ezért imádkozunk így a liturgia egyik
legrégebbi könyörgésében: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg
mindenhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk.. ,”[Az
Évközi 26. vasárnap kollektája. Ez a könyörgés már a VIII. században
megtalálható a Sacramentarium Gelasianum szövegei között (1198).] Isten
az emberi történelemben mindig jelenvalónak, közelinek, gondoskodónak,
szentnek és irgalmasnak mutatkozik.<br><br>„Türelmes és irgalmas” – ez a
fogalompár gyakran előfordul az Ószövetségben Isten természetének
bemutatására. Irgalmas volta az üdvtörténet számtalan eseményében
konkrétan is megmutatkozik, amikor jósága érvényesül a büntetéssel és
pusztítással szemben. Különösen a zsoltárok emelik ki az isteni
cselekvés e tulajdonságát: „Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja
minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és
irgalommal koszorúz” (103,3-4). Egy másik zsoltár még kifejezettebben
tanúskodik az irgalmasság konkrét jeleiről: „Az Úr megszabadítja a
foglyokat, az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli a
megalázottakat, az Úr szereti az igazakat, az Úr megőrzi az idegent,
pártját fogja az özvegynek és árvának, de a gonosz ember útját
zsákutcába viszi” (146,7-9). És végül a zsoltáros más kifejezései: „(Az
Úr) meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket. (...) Az Úr
fölemeli a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja” (147,3.6).
Összegezve: Isten irgalmassága nem elvont eszme, hanem konkrét valóság,
amellyel kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé,
akik szívük mélyéig megindulnak gyermekeikért. Valóban állíthatjuk, hogy
„szívbéli” szeretet. A bensőből fakad, mint mély, természetes érzés,
melynek összetevői a gyöngédség és az együtt érzés, az elnézés és a
megbocsátás.<br><br>7. „Örökkévaló az ő irgalmassága”: ez a refrén
ismétlődik a 136. zsoltár minden sorában, miközben elbeszéli Isten
kinyilatkoztatásának történetét. Az irgalmasságból fakadóan az
Ószövetség minden viszontagságának mély üdvtörténeti jelentése van. Az
irgalmasság teszi üdvtörténetté Isten és Izrael történetét. Az
„örökkévaló az ő irgalmassága” állandó ismételgetése – miként a
zsoltárban áll –, áttöri a tér és az idő korlátait, és mindent a
szeretet örök misztériumába kapcsol. Mintha azt üzenné, hogy az ember
nemcsak a történelemben, hanem az örökkévalóságban is mindig az Atya
irgalmas tekintete előtt áll. Nem véletlen, hogy Izrael népe ezt a „Nagy
Hallél”-nak nevezett zsoltárt a legfontosabb ünnepeken imádkozta.<br><br>Jézus
a szenvedése előtt az irgalmasság ezen zsoltárával imádkozott. Ezt
bizonyítja Máté evangélista, amikor azt mondja: „miután elénekelték a
hálaadó zsoltárt” (26,30), Jézus a tanítványaival együtt kiment az
Olajfák hegyére. Midőn önmaga és húsvétja örök emlékezetéül
megalapította az Eucharisztiát, a kinyilatkoztatás legnagyobb
cselekményét szimbolikusan az irgalmasság fényébe helyezte. Jézus a maga
szenvedését és halálát az irgalmasság ugyanezen horizontján élte meg, a
szeretet nagy misztériumának tudatában, melyet a kereszten fog majd
beteljesíteni. Annak tudata, hogy maga Jézus is ezzel a zsoltárral
imádkozott, számunkra még jelentősebbé teszi, és arra kötelez bennünket,
hogy mindennapi dicsérő imádságunkban mintegy refrénként ismételgessük:
„Örökkévaló az ő irgalmassága.”<br><br>8. Ha Jézusra és az ő irgalmas
arcára szegezzük tekintetünket, képesek leszünk befogadni a
Szentháromság szeretetét. Jézus azt a küldetést kapta az Atyától, hogy a
maga teljességében nyilatkoztassa ki az isteni szeretet misztériumát.
„Isten szeretet” (1Jn 4,8.16) – állítja elsőként – és az egész
Szentírásban egyedül – János evangélista. Ez a szeretet vált láthatóvá
és tapinthatóvá Jézus egész életében. Személye nem más, mint az önmagát
ingyenesen odaajándékozó szeretet. A hozzá közeledő személyekkel
valamiféle páratlan és megismételhetetlen kapcsolatban áll. A
csodajelek, amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a
kirekesztettekkel, betegekkel és szenvedőkkel visz véghez, az
irgalmasságról beszélnek. Benne minden az irgalmasságról szól; benne
nincs semmi együtt érzés nélkül.<br><br>Amikor Jézus látta az őt követő
fáradt, kimerült, csalódott és gazdátlan sokaságot, a szíve mélyéből
együtt érzett velük (vö. Mt 9,36). Ezzel az együtt érző szeretettel
gyógyította meg az elébe vitt betegeket (vö. Mt 14,14), és lakatta jól a
sokaságot néhány kenyérrel és hallal (vö. Mt 15,37). Jézust minden
körülmények között az irgalmasság indította, mellyel olvasott
beszélgetőtársai szívében, és válaszolt legmélyebb szükségleteikre.
Amikor az egyetlen fiát temetni készülő naimi özveggyel találkozott,
mélységes együttérzést tanúsított a síró édesanya mérhetetlen fájdalma
iránt, és – föltámasztva a halálból – visszaadta neki a fiát (vö. Lk
7,15). Miután a gadarai megszállottat megszabadította, ezekkel a
szavakkal bocsátotta el: „Menj haza a tieidhez, s beszéld el, hogy
milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült rajtad” (Mk 5,19).
Máté meghívása is az irgalmasság horizontjába szövődik. Jézus,
elhaladván a vámasztal előtt, rátekintett Mátéra. Ez a pillantás tele
volt irgalmassággal; megbocsátotta a bűneit, és – legyőzve a többi
tanítvány ellenkezését – kiválasztotta a bűnöst és a vámost, hogy a
tizenkettő egyike legyen. Szent Beda Venerabilis ezt az evangéliumi
jelenetet magyarázva írta, hogy Jézus irgalmas szeretettel tekintett
Mátéra és kiválasztotta őt: <em>miserando atque eligendo</em> [Vö.
Homilia, 21: CCL 122, 149-151.]. Ez a megfogalmazás mindig nagy hatást
gyakorolt rám, olyannyira, hogy jelmondatomnak is ezt választottam.<br><br>9.
Az irgalmasságról szóló példabeszédekben Jézus kinyilatkoztatja Isten
természetét. Olyan atyához hasonlítja, aki mindaddig fáradhatatlan, amíg
irgalmassággal és együttérzéssel le nem győzi az ellenkezést és fel nem
oldja a bűnt. Ismerjük ezeket a példabeszédeket, különösen hármat: az
elveszett bárány, az elveszett drachma és a tékozló fiú történetét (vö.
Lk 15,1-32). Ezekben a parabolákban Isten mindig úgy jelenik meg, mint
akit öröm tölt el, főként amikor megbocsátást gyakorol. Megtalálhatjuk
bennük az evangélium és a hitünk lényegét, mert az irgalmasságot mindent
legyőző, a szívet szeretettel betöltő és megbocsátással vigasztaló
erőként mutatják be.<br><br>Saját keresztény életmódunkra vonatkozóan
egy másik példabeszédben is tanítást kapunk. Péter azon kérdésére, hogy
vajon hányszor kell megbocsátanunk, Jézus azt válaszolja: „Mondom, hogy
nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,22), majd elmondja a „szívtelen
szolga” példabeszédét. A szolga, amikor ura hatalmas összeggel
számoltatta el, térden állva könyörgött haladékért. De mindjárt utána
találkozott egy szolgatársával, aki néhány dénárral tartozott neki. Az
térdelve könyörgött irgalomért, de ő elutasította és börtönbe juttatta.
Amikor mindez a gazda tudomására jutott, nagyon megharagudott, maga elé
idézte a szolgát, és azt mondta neki: „Nem kellett volna neked is
megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogyan én megkönyörültem rajtad” (Mt
18,33)? Majd így fejezte be Jézus: „Így tesz veletek mennyei Atyám is,
ha nem bocsát meg mindegyiktek szívből a testvérének” (Mt 18,35).<br><br>A
fenti példabeszéd mindnyájunk számára mély tanulsággal bír. Jézus azt
tanítja, hogy az irgalmasság nem pusztán az Atya cselekedete, hanem
annak ismérve is, hogy kik az ő valódi gyermekei. Összegezve: arra
kaptunk hivatást, hogy gyakoroljunk irgalmasságot, mert korábban
irgalmasságot cselekedtek irántunk. A bűnbocsánat az irgalmas szeretet
legnyilvánvalóbb kifejezése; nekünk, keresztényeknek pedig olyan
kötelezettség, amely alól nem vonhatjuk ki magunkat. Gyakran milyen
nehéznek tűnik a megbocsátás! Ám mégis ez az a gyönge kezünkbe adott
eszköz, amely nélkülözhetetlen a szív derűjének eléréséhez. A bosszú, a
düh, az erőszak és a megtorlás elvetése a boldog élet elengedhetetlen
feltétele. Halljuk meg tehát az Apostol buzdítását: „A nap ne nyugodjék
le haragotok fölött” (Ef 4,26). És mindenekelőtt halljuk meg Jézus
szavát, aki az irgalmasságot életeszménnyé, hitünk szempontjából pedig a
hitelesség kritériumává tette: a „boldogok az irgalmasok, mert ők
irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7) az a boldogság, amelynek a Szentévben
különösen is át kellene hatnia bennünket.<br><br>Mint tudjuk, a
Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten
hogyan bánik velünk. Ő nem csupán beszél a szeretetéről, hanem láthatóvá
és tapinthatóvá is teszi. A szeretet soha nem maradhat elvont
kifejezés. Természete szerint konkrét élet: szándék, magatartás,
érzület, mely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága
az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a
javunkat akarja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni
bennünket. A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a
hullámhosszon kell mozognia. Miként az Atya szeret, úgy szeretnek a
gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk
egymás iránt.<br><br>10. Az Egyház életének boltozatát az irgalmasság
oszlopa tartja. Ezért egész lelkipásztori tevékenységét át kellene
hatnia a hívők felé forduló gyöngédségnek; egyetlen igehirdető szava és
világ felé közvetített tanúságtétele sem nélkülözheti az irgalmasságot.
Az Egyház hitelessége az irgalmas és együtt érző szeretet által
érvényesül: „olthatatlan vágy él benne arra, hogy fölkínálja az
irgalmasságot”.[Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 24.] Talán régóta
megfeledkeztünk arról, hogy megmutassuk és járjuk az irgalmasság útját.
Egyfelől a kísértés, hogy mindig és csakis az igazságosságot keressük,
elfeledtette velünk, hogy az irgalmasság az első, szükséges és
kihagyhatatlan lépés. Az Egyháznak azonban a fontosabb és magasabb rendű
cél elérése érdekében túl kell lépnie ezen. Másfelől szomorú dolog
látni, hogy kultúránkban milyen gyors ütemben halványul el a
megbocsátás. Úgy tűnik, hogy bizonyos helyzetekben maga a kifejezés is
jelentését veszti. A megbocsátás tanúságtétele nélkül azonban az élet
terméketlenné, elsivatagosodottá válik. Újra elérkezett az idő az Egyház
számára, hogy vállalja a megbocsátás örömhírének hirdetését. Itt az
idő, hogy visszatérjünk a lényeghez, hogy viseljük testvéreink
gyöngeségeit és nehézségeit. A megbocsátás új életet fakasztó erő, és
bátorságot ad arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe.<br><br><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=66034&img=o_merciful-jesus-300dpi.jpg" rel="lightbox['g66034']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=66034&p=1&img=c_merciful-jesus-300dpi.jpg" alt="" border="0"></a><br>11. Nem feledkezhetünk meg arról a nagy tanításról, melyet Szent II. János Pál adott a <em>Dives in misericordia</em>
kezdetű második enciklikájában, amely váratlan megjelenésével és
témájával hatalmas meglepetést váltott ki. Különösen két gondolatára
szeretnék emlékeztetni. A szent pápa mindenekelőtt kiemelte, hogy
napjaink kultúrájában feledésbe merül az irgalmasság: „Úgy tűnik, korunk
emberének lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel, talán jobban,
mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa és
az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát is. Úgy véli ugyanis,
hogy az irgalmasság szava és fogalma nehézséget okoz annak az embernek,
aki az eddig soha nem látott tudományos és technikai fejlődés jóvoltából
hatalma alá vetette a Földet, és a történelemben eddig soha nem
tapasztalt mértékben uralkodik rajta (vö. Ter 1,28). Ez az olykor
egyoldalúan és felszínesen értelmezett Föld feletti uralom, úgy tűnik,
nem hagy helyet az irgalmasságnak. (...) Éppen ezért az Egyház és a
világ jelenlegi helyzetében az emberek egyénenként és közösségileg is –
úgymond spontán –, az élő hitérzéktől vezérelve visszafordulnak Isten
irgalmához.”[ II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 7.]<br><br>Szent
II. János Pál így indokolta meg az irgalmasságról szóló igehirdetés és
tanúságtétel sürgető voltát a mai világban: Az irgalmasság „kortársaink
nagy részének meglátása szerint igen nagy veszélyben forog. Krisztus
misztériuma (...) arra is szólít, hogy hirdessük az irgalmat, mint a
könyörülő Isten Krisztus misztériumában bemutatott szeretetét. Ez a
misztérium arra is hív, hogy forduljunk az irgalom felé, és nagyon
kérjük azt az Egyház és a világ történelmének jelen nehéz és döntő
szakaszában.”[II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 15.] E
tanítása aktuálisabb, mint valaha, és érdemes fölelevenítenünk a
Szentévben. Hallgassuk csak újra az ő szavait: „Az Egyház akkor él
hiteles életet, amikor vallja és hirdeti az irgalmasságot – a Teremtő és
Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát –, és amikor az embereket az
Üdvözítő által őrzésre és osztogatásra rábízott irgalmának forrásaihoz
vezeti.”[II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 13.]<br><br>12.
Az Egyháznak az a küldetése, hogy hirdesse Isten irgalmasságát, az
evangélium dobogó szívét, melynek általa kell eljutnia minden ember
szívéhez és elméjéhez. Krisztus Jegyese magáévá teszi Isten Fiának
magatartását, aki válogatás nélkül közeledik mindenkihez. Manapság,
amikor az Egyház az új evangelizáció feladatával szembesül, az
irgalmasság témáját új lelkesedéssel és megújított lelkipásztori
tevékenységgel kell hirdetnünk. A hitelesség szempontjából döntő, hogy
az Egyház és igehirdetése az irgalmasságot elsőként élje és tanúsítsa.
Nyelvezetének és gesztusainak közvetítenie kell az irgalmasságot, hogy
behatolhasson az emberi szívekbe, és arra indítsa őket, hogy megtalálják
az Atyához visszavezető utat.<br><br>Az Egyház első igazsága Krisztus
szeretete. Az Egyház ennek a megbocsátó és önátadó szeretetnek a
szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen ezért, ahol az Egyház
jelen van, ott nyilvánvalóvá kell válnia az Atya irgalmasságának.
Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és mozgalmainkban –
egyszóval bárhol, ahol keresztények élnek, mindenkinek rá kell találnia
az irgalmasság oázisára.<br><br>13. E Jubileumi Évet az Úr szavainak fényében szeretnénk megélni: <em>irgalmasok, mint az Atya.</em>
Az evangélista idézi Jézus tanítását, aki azt mondja: „Legyetek hát
irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36.). Ez az életprogram
annyira nehéz, amennyire örömmel és békességgel teljes. Jézus parancsa
mindazoknak szól, akik hallják az ő hangját (vö. Lk 6,27). Ahhoz tehát,
hogy képesek legyünk az irgalmasságra, először Isten szavának
hallgatóivá kell válnunk. Ez azt jelenti, hogy újra fel kell fedeznünk a
csend értékét, hogy elmélkedhessünk a hozzánk intézett Szóról. Ezáltal
lehetővé válik számunkra Isten irgalmasságának szemlélése és
életstílusként való elsajátítása.<br><br>14. A <em>zarándoklat</em>
különleges jel a Szentévben, mert azt az utat jelképezi, amelyet minden
ember végigjár az élete során. Az élet zarándoklat, az ember pedig
viator, vagyis zarándok, aki a kívánt cél elérése érdekében egyfajta
utat tesz meg. Ahhoz, hogy valaki – Rómában vagy bárhol a világon –
elérkezzék a Szent Kapuhoz, erejéhez mérten végig kell járnia egy
zarándokutat. Ez a tényleges jele annak, hogy az irgalmasság is egy
olyan elérendő cél, amely erőfeszítést és áldozathozatalt kíván. A
zarándoklat késztessen a megtérésre: a Szent Kapun áthaladva engedjük,
hogy átöleljen bennünket Isten irgalmassága, és kötelezzük magunkat az
irgalmasság gyakorlására, miként az Atya is irgalmas irántunk.<br><br>Az
Úr Jézus megmutatja a zarándokút szakaszait, melyen át célba lehet
érni: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem
ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el.
Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is
kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.
Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk
6,37-38). Elsőként ezt mondja: <em>Ne mondjatok ítéletet és ne ítéljetek el senkit.</em>
Ha valaki nem akar Isten ítélete alá esni, nem lehet testvére bírája.
Az ember ítélete ugyanis felszínes, az Atya ezzel ellentétben a bensőt
látja. Milyen sok bajt okoznak a féltékenység és az irigység által
sugallt szavak! Ha egy testvérről távollétében rosszat mondunk, rossz
fényben tüntetjük fel, akkor meggyalázzuk a becsületét és a pletyka
áldozatává tesszük. Nem ítélni és el nem ítélni pozitív értelemben azt
jelenti, hogy észrevesszük a jót másokban, és nem gyötörjük töredékes
ítéletünkkel és feltételezett mindentudásunkkal. Mindez azonban még nem
elegendő az irgalmasság kifejezésére. Jézus elvárja a megbocsátást és az
ajándékozást is. A megbocsátás eszközévé kell válnunk, hiszen mi előbb
nyertünk bocsánatot Istentől. Mindenki iránt nagylelkűnek kell lennünk,
tudva, hogy Isten is igen nagylelkűen árasztja ránk jóságát.<br><br>A Szentév „mottója” <em>az irgalmasok, mint az Atya</em>.
Az irgalmasságban kapunk bizonyságot arra, hogyan szeret Isten. Ő
teljesen, örökre, ingyenesen, viszonzásul semmit sem várva adja nekünk
önmagát. Amikor hívjuk, segítségünkre siet. Milyen szép, hogy az Egyház
mindennapi imája ezekkel a szavakkal kezdődik: „Istenem, jöjj
segítségemre! Uram, segíts meg engem” (Zsolt 70,2). A tőle kért segítség
már Isten irántunk való irgalmasságának első lépése. Ő jön elénk, hogy
kiszabadítson minket a gyöngeségből, melyben élünk. Az ő segítsége abban
áll, hogy elfogadtatja velünk jelenlétét és közelségét. Az ő
együttérzésétől napról napra megérintve tudunk mi is együtt érzők lenni
mindenki iránt.<br><br>15. A Szentévben megtapasztalhatjuk majd, hogy
mit jelent megnyitni a szívünket azok felé, akik a modern világ –
gyakran drámai módon létrehozott – perifériáin élnek. Mennyi kényes és
gyötrelmes szituáció van a mai világban! Hány sebet ütnek azok testén,
akiknek már nincs hangjuk, mert a jajszavukat elnyomta és elhallgattatta
a gazdag népek közömbössége. E Jubileum idején az Egyháznak még inkább
feladata, hogy gyógyítsa ezeket a sebeket, kezelje a vigasztalás
olajával, kötözze be az irgalmassággal, és gyógyítsa a szolidaritással
és kellő figyelmességgel. Ne süppedjünk bele a megalázó közömbösségbe, a
lelket érzéketlenné változtató és az újdonság felfedezését
megakadályozó megszokottságba, a romboló cinizmusba. Nyissuk föl a
szemünket, hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól
megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra,
hogy meghalljuk segélykiáltásukat. Ragadjuk meg kezüket és vonjuk
magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk
melegét. Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a
közömbösség barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy
elrejtse az önzést és a képmutatást.<br><br>Őszinte vágyam, hogy a keresztény nép a Jubileum ideje alatt elmélkedjen az <em>irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről</em>.
Ez az egyik módja annak, hogy lelkiismeretünk – mely gyakran elszunnyad
a szegénység drámája előtt – fölébredjen, és egyre mélyebbre hatoljunk
az evangélium szívébe, ahol a szegények az isteni irgalmasság különleges
kedvezményezettjei. Jézus igehirdetése elénk állítja az irgalmasság e
cselekedeteit, hogy fölmérhessük, vajon az ő tanítványaiként élünk-e,
vagy sem. Fedezzük fel az <em>irgalmasság testi cselekedeteit</em>:
jóllakatni az éhezőket, megitatni a szomjazókat, felöltöztetni a
ruhátlanokat, befogadni a jövevényeket, ápolni a betegeket, meglátogatni
a rabokat, eltemetni a halottakat. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg az <em>irgalmasság lelki cselekedeteiről sem</em>:
jó tanáccsal ellátni a bizonytalanokat, tanítani a tudatlanokat, inteni
a bűnösöket, vigasztalni a szomorkodókat, megbocsátani a bántásokat,
türelemmel elviselni a kellemetlen embereket, imádkozni élőkért és
holtakért.<br><br>Nem menekülhetünk el az Úr szavai elől, mert ezek
alapján ítélnek majd felettünk: Adtunk-e enni az éhezőnek és inni a
szomjazónak? Befogadtuk-e a jövevényt és felöltöztettük-e a ruhátlant?
Áldoztunk-e időt a betegek ápolására és a rabok meglátogatására (vö. Mt
25,31-45)? Ugyanígy megkérdezik majd tőlünk, hogy segítettünk-e
megszabadulni a kétségektől, amelyek a magány forrásai és gyakran
félelmet keltenek; képesek voltunk-e legyőzni a tudatlanságot, melyben
milliók élnek, elsősorban azok a gyermekek, akik nem kapják meg a
szükséges segítséget a nyomorból való kiemelkedéshez? Ott voltunk-e a
magányos és gyötrődő ember mellett, megbocsátottunk-e a minket
megbántóknak, és elutasítottuk-e a bosszúállás, a gyűlölet minden
formáját, melyek erőszakhoz vezetnek – Isten példáját követve, aki
annyira türelmes velünk? Türelmesek voltunk-e, és végül rábíztuk-e az
Úrra imádsággal fivéreinket és nővéreinket? Ezen „legkisebbek”
mindegyikében maga Krisztus van jelen. Az ő teste válik újra láthatóvá
mint megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett, menekülő
test., hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk. Ne felejtsük el
Keresztes Szent János szavait: „Az élet alkonyán a szeretet alapján
ítéltetünk meg.”[A világosság és a szerelem szavai, 57.]<br><br>16.
Lukács evangéliumában egy másik fontos szempontot is találunk, hogy a
Jubileumot hittel élhessük meg. Az evangélista elbeszéli, hogy Jézus egy
szombati napon visszatért Názáretbe, és szokása szerint bement a
zsinagógába. Kérték, hogy olvassa fel és magyarázza az Írásokat. A
szöveg egy Izajás prófétától való részlet volt: „Az Úr lelke nyugszik
rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a
szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást
hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy
hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (61,1-2). A „kegyelem
esztendeje”: ez az, amit az Úr meghirdet, és amit mi is szeretnénk
megélni. E Szentév magával hozza Jézus küldetésének gazdagságát, mely a
próféta szavaiban visszhangzik: vigasztaló szót és gesztust hozni a
szegényeknek, hirdetni a szabadulást a modern társadalom új
rabszolgaságában sínylődőknek, visszaadni azok látását, akik nem látnak,
mert csak magukra gondolnak, és visszaadni azok méltóságát, akiket
megfosztottak tőle. Jézus prédikációja újból láthatóvá válik a hit azon
válaszaiban, melyeket a keresztényeknek tanúságtételükkel kell
megadniuk. Kísérjenek bennünket az Apostol szavai: „Aki irgalmasságot
gyakorol, tegye örömmel” (Róm 12,8).<br><br>17. A Jubileumi Év
nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, mint Isten irgalmassága
ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát. Hány lapját
elmélkedhetjük át a Szentírásnak a nagyböjt heteiben, hogy ismét
fölfedezzük az Atya irgalmas arcát! Mikeás próféta szavaival mi is
megismételhetjük: Urunk, te olyan Isten vagy, aki elveszed a gonoszságot
és megbocsátod a vétkeket, aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved
leled az irgalmasságban. Urunk, térj vissza hozzánk, és könyörülj a te
népeden. Tipord el a bűneinket, és vesd a tenger mélyére minden
vétkünket (vö. 7,18-19).<br><br>Izajás sorait még inkább át kell majd
elmélkednünk az imádság, a böjt és a szeretet időszakában: „Tudjátok,
milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd
össze a jogtalan bilincseket és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd
szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek
kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent
látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd
felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan
beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a
hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így
felel: »Nézd, itt vagyok!« Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal
mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és
jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod,
és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s
még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan
leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem
apad el soha” (58,6-11).<br><br>A nagyböjt negyedik vasárnapja előtti
pénteken és szombaton megtartott 24 óra az Úrért elnevezésű ájtatosság
gyakorlatát terjeszteni kell az egyházmegyékben. Sokak számára ez
jelentheti a szentgyónás lehetőségét, köztük számtalan fiatalnak, akik
gyakran ezen alkalommal találják meg az Úrhoz való visszatérés útját:
élik át az elmélyült imádság élményét és fedezik föl életük értelmét.
Állítsuk újra meggyőződéssel középpontba a kiengesztelődés szentségét,
mert ez teszi kézzelfoghatóvá az irgalmasságot. A gyónás minden bűnbánó
számára a valódi belső béke forrása lesz.<br><br>Nem fáradok bele, hogy
arra buzdítsam a gyóntatókat: legyenek az Atya irgalmasságának valódi
jelei. Készületlenül nem leszünk gyóntatóvá. Elsősorban úgy válunk azzá,
ha elsőként leszünk bocsánatot kereső bűnbánókká. Ne feledjük:
gyóntatónak lenni azt jelenti, hogy Jézus küldetésében részesedünk, és a
megbocsátó és üdvözítő isteni szeretet állandóságának konkrét jelei
vagyunk. Megkaptuk a Szentlélek ajándékát a bűnök megbocsátására, és
ezért felelősséggel tartozunk. Egyikünk sem tulajdonosa a szentségnek;
mi csupán Isten megbocsátásának hűséges szolgái vagyunk. Minden
gyóntatónak úgy kell fogadnia a hívőket, mint a tékozló fiú
példabeszédében az atya, aki annak ellenére a fia elé siet, hogy az
elherdálta vagyonát. A gyóntatók feladata, hogy magukhoz öleljék a
hazatérő bűnbánót, és kifejezzék örömüket megtérése felett. Ne sajnálják
a fáradságot, hogy odamenjenek az otthon maradt és örülni nem tudó
másik fiúhoz is, hogy elmagyarázzák neki: ítélete szigorú, igazságtalan
és értelmetlen az Atya határtalan irgalmasságának fényében. Ne tegyenek
föl tapintatlan kérdéseket, hanem mint a példabeszédbeli atya, szakítsák
félbe a tékozló fiú előre megfogalmazott beszédét, hogy képesek
legyenek szívükbe fogadni a segítség és a bocsánat kérését a bűnbánó
részéről. Összegezve: a gyóntatók feladata, hogy mindig, mindenütt,
minden körülmény ellenére az irgalmasság elsőségének jelei legyenek.<br><br>18. Szándékom, hogy a Szentév nagyböjti időszakában elküldöm az <em>Irgalmasság Misszionáriusait</em>.
Ők lesznek az Egyház Isten népe iránti anyai gondoskodásának jelei,
hogy a nép egyre mélyebbre hatolhasson a hit számára alapvető misztérium
gazdagságába.<br><br>Ezeknek a papoknak megadom a felhatalmazást az
olyan bűnök megbocsátására is, melyek alól a feloldozás az Apostoli
Szentszéknek van fenntartva, hogy nyilvánvaló legyen megbízatásuk
teljessége. Elsősorban annak lesznek élő jelei, hogy az Atya hogyan
fogadja azokat, akik bocsánatát keresik. Az irgalmasság misszionáriusai
lesznek; képesnek kell lenniük arra, hogy mindenkivel emberségesen
találkozva vigyenek szabadulást, nagy felelősséget tanúsítva az
akadályok leküzdéséért és a keresztség új életének felélesztésért.
Küldetésükben az Apostol szavai vezérlik őket: „Isten ugyanis minden
embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön”
(Róm 11,32). Kivétel nélkül mindenkinek feladata, hogy elfogadja az
irgalmasságra szóló felhívást. A misszionáriusok ezt a feladatot annak
tudatában élik majd, hogy tekintetüket Jézusra, „az irgalmas és hűséges
Főpapra szegezhetik” (Zsid 2,17).<br><br>Arra kérem Püspöktestvéreimet,
hogy hívják és fogadják e misszionáriusokat, hogy mindenekelőtt az
irgalmasság meggyőző hirdetői legyenek. Az egyházmegyékben szervezzenek
„népmissziókat”, oly módon, hogy ezek a misszionáriusok legyenek a
megbocsátás örömének hirdetői. Kérjék őket, hogy gyóntassák a népet,
hogy a kegyelem Jubileumi Évben kapott ideje sokaknak nyújtson
lehetőséget az atyai házba való visszatalálásra. A lelkipásztorok –
főként a nagyböjti időszakban – buzdítsák a híveket arra, hogy
járuljanak „bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és
kegyelmet kapjunk” (Zsid 4,16).<br><br>19. Jusson el mindenkihez a
megbocsátás hívó szava, és senki ne maradjon közömbös az irgalmasság
megtapasztalására szóló meghívás iránt. A megtérésre szólító felhívásom
különösképpen szól azoknak, akik életvitelük miatt távol vannak Isten
kegyelmétől. Különösen is gondolok azokra a férfiakra és nőkre, akik
valamely bűnözői csoporthoz tartoznak. A saját javatokra kérlek
benneteket, változtassátok meg az életeteket! Mindezt Isten Fiának
nevében kérem, aki támadta ugyan a bűnt, ám sohasem utasított vissza
egyetlen bűnöst sem. Ne essetek abba a szörnyű csapdába, hogy azt
gondoljátok: az élet a pénztől függ, és hozzá képest minden értéktelen
és silány. Ez csak látszat. A pénzt nem vihetjük magunkkal a másvilágra.
A pénz nem boldogít. A vértől átitatott pénz halmozása miatti erőszak
nem tesz sem hatalmassá, sem halhatatlanná. Előbb vagy utóbb mindenkit
elér Isten ítélete, amely elől nem lehet elmenekülni.<br><br>Ugyanez a
felszólítás érvényes a korrupciót elkövetőkre és bűntársaikra is. A
társadalom ezen elmérgesedett sebe súlyos, égbekiáltó bűn, mert aláássa a
személyi és közösségi élet alapjait. A korrupció megakadályozza, hogy
reménnyel tekintsünk a jövőbe, mert hatalmaskodásával és mohóságával
szétrombolja a gyöngék terveit és elnyomja a szegényebbeket. Olyan baj,
mely befészkeli magát a mindennapokba, s később közbotrányokká
fokozódik. A korrupció nem más, mint a bűnben való megátalkodottság,
amely arra törekszik, hogy Istent a pénz hatalmának illúziójával
helyettesítse. A sötétség műve, amelyet a gyanakvás és a cselszövés tart
életben. Corruptio optimi pessima – állította joggal Nagy Szent
Gergely, annak kifejezésére, hogy senki nem érezheti magát mentesnek e
kísértéstől. Hogy a magán- és a társadalmi életből kiűzzük a korrupciót,
a leleplezéséhez szükséges bátorság mellett okosságra, éberségre,
törvénytiszteletre, átláthatóságra van szükségünk. Ha nem szegülünk
nyíltan szembe vele, előbb-utóbb bűntársakká leszünk, és szétroncsolja
az életünket.<br><br>Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy
megváltoztassuk az életünket! Itt az ideje, hogy engedjük megérinteni a
szívünket. Az elkövetett bűnök, még a súlyos bűntények ellenére is; itt
az óra, hogy meghalljuk azoknak az ártatlan embereknek a sírását, akiket
megfosztottak javaiktól, méltóságuktól, érzéseiktől, sőt még az
életüktől is. A rossz útján maradni csak illúzió és szomorúság forrása. A
valódi élet egészen más. Isten fáradhatatlanul nyújtja felénk a kezét.
Mindig készen áll, hogy meghallgasson, s én is kész vagyok rá, miként
püspök- és paptestvéreim is. Elég, ha elfogadjátok a megtérésre szólító
meghívást, és alávetitek magatokat az igazságszolgáltatásnak, miközben
az Egyház az irgalmasságot kínálja fel.<br><br>20. Ebben az
összefüggésben érdemes felidéznünk az igazságosság és az irgalmasság
kapcsolatát. Ezek nem egymással ellentétes értékek, hanem egy és
ugyanazon valóság két fokozatosan kibontakozó dimenziója, mely a
szeretet beteljesedésében éri el csúcspontját. Az igazságosság a polgári
társadalom alapfogalma, amikor – normális körülmények között – a
törvényt érvényesítő jogrendről van szó. De igazságosságon értjük azt
is, hogy mindenkinek meg kell adni azt, ami neki jár. A Bibliában
sokszor hivatkoznak az isteni igazságosságra és Istenre mint bíróra.
Előbbin általában a törvény teljes megtartását, és minden jó izraelita
Isten parancsolataival összhangban álló magatartását értették. Ez a
látásmód azonban gyakran legalizmushoz vezetett, elhomályosította és
elkendőzte az igazságosság eredeti értelmét. A legalizmus elkerüléséhez
emlékeznünk kell arra, hogy a Szentírásban az igazságosság lényegében az
Isten akaratára való bizalomteljes ráhagyatkozás.<br><br>Jézus több
alkalommal is beszélt arról, hogy a hit fontosabb a törvény
megtartásánál. Így kell értenünk a botránkozó farizeusokhoz intézett
szavait is, melyek akkor hangzottak el, amikor egy asztalhoz ült Mátéval
és a többi vámossal és bűnössel: „Menjetek és tanuljátok meg, mit
jelent: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.« Nem azért jöttem, hogy az
igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13). Az igazságosságot
pusztán a törvény megtartásának tekintő, az embereket igazakra és
bűnösökre felosztó szemlélettel szemben Jézus rámutat az irgalmasság
nagy ajándékára, amely keresi a bűnösöket, hogy felkínálja nekik a
megbocsátást és az üdvösséget. Érthető, hogy e felszabadító és megújító
szemlélete miatt a farizeusok és a törvénytudók elvetették Jézust. Hogy
hűségesek legyenek a törvényhez, súlyos terheket raktak az emberek
vállára, de meghiúsították az Atya irgalmasságát. A törvény megtartására
való hivatkozás nem akadályozhatja az emberi méltósággal összefüggő
szükségletek iránti figyelmességet.<br><br>Jézus hivatkozása Ozeás
prófétára – „szeretetet akarok és nem áldozatot” (6,6) – ebből a
szempontból nagyon jelentős. Jézus azt tanítja, hogy mostantól fogva
tanítványai számára életszabállyá kell válnia az irgalmasság
elsőségének, ahogyan ő maga mutatta a bűnösökkel való együtt étkezéssel.
Az irgalmasság ismételten Jézus küldetése alapvető jellegzetességének
bizonyul. Ez valóságos kihívás a körülötte állókkal szemben, akik
megelégedtek a törvény külsődleges megtartásával. Jézus viszont túllép a
törvényen; a törvény által bűnösnek tekintettekkel való
közösségvállalása megmutatta, hogy milyen messzire képes hatolni az ő
irgalmassága.<br><br>Pál apostol is hasonló pályát járt be. Mielőtt a
damaszkuszi úton Krisztussal találkozott, élete a törvény
igazságosságának feddhetetlen követésében állt (vö. Fil3,6). Krisztushoz
térése alapjaiban forgatta föl szemléletét, olyannyira, hogy a
Galatáknak írt levelében a következőket mondja: „Ezért elfogadtuk Jézus
Krisztus hitét, hogy a Krisztusba vetett hitben váljunk igazzá: nem mert
tetteink megfelelnek a törvénynek, hisz a törvény szerinti tettek
senkit sem tesznek igazzá” (2,16). Az igazságosság megértése radikálisan
megváltozott benne. Pál most már nem a törvényt, hanem a hitet állítja
első helyre. Nem a törvény megtartása üdvözít, hanem a Jézus Krisztusba
vetett hit, aki halálával és feltámadásával elhozza az üdvösséget a
megigazulást adó irgalmassággal együtt. Most az Istentől kapott
megigazulás lesz a szabadítás azok számára, akik a bűnnek és minden
következményének rabszolgaságában sínylődtek. Az Istentől kapott
megigazulás az ő megbocsátása (vö. Zsolt 51,11-16).<br><br>21. Az
irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal, hanem Istennek a bűnös
iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára
a meggondolásra, megtérésre és hitre. Ozeás próféta példája segít
megértenünk, hogyan haladja meg az irgalmasság az igazságosságot. Az a
korszak, melyben Ozeás próféta élt, Izrael népe történelmének
legdrámaibb időszakai közé tartozik. Az ország az összeomlás szélén áll;
a nép hűtlen lett a szövetséghez, eltávolodott Istentől és elvesztette
atyái hitét. Az emberi logika szerint igazságos, hogy Isten a hűtlen nép
elvetésére gondol: nem tartották meg a megkötött szövetséget, tehát
megérdemlik a büntetést, azaz a száműzetést. Erről tanúskodnak a próféta
szavai: „Visszatér Egyiptom földjére, Asszíria lesz a királya, mert nem
akart megtérni” (Oz 11,5). És mégis, miután e reakcióval az
igazságosságra hivatkozott, a próféta gyökeresen megváltoztatja
nyelvezetét és föltárja Isten igazi arcát: „Hogyan vethetnélek el,
Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Elvethetlek-e, mint Admát,
olyanná tehetlek-e, mint Cebojimot? Szívem elváltozott, egész bensőm
remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el
többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem
szeretem a pusztítást” (11,8-9). Szent Ágoston – a próféta szavait
magyarázva – a következőket mondja: „Isten könnyebben fékezi meg a
haragot, mint az irgalmasságot.”[Enarratio in Psalmos, 76,11.] És
valóban így van: Isten haragja csak egy pillanatig tart, irgalmassága
pedig örökkévaló.<br><br>Ha Isten megállna az igazságosságnál, már nem Isten lenne, csak olyan, mint bármelyik ember, aki a törvényre hivatkozik.<br><br>Az
igazságosság önmagában nem elegendő; a tapasztalat azt mutatja, hogy
pusztán a törvényre hivatkozás kockáztatja a törvény megsemmisítését.
Ezért lép túl Isten az igazságosságon az irgalmassággal és
megbocsátással. Ez azonban nem jelenti az igazságosság leértékelését
vagy fölöslegessé tételét. Épp ellenkezőleg: aki vétkezik, annak
számítania kell a büntetésre. Ez azonban nem a vég, hanem a megtérés
kezdete, mert tapasztalhatóvá válik a megbocsátás gyengédsége. Isten nem
veti el az igazságosságot, hanem egy magasabb rendű eseménybe burkolja,
melyben megtapasztalhatóvá válik az igazi igazságosság alapja, vagyis a
szeretet. Különös figyelemmel kell olvasnunk Pál apostol szavait, hogy
ne essünk ugyanabba a tévedésbe, melyért az Apostol szemrehányást tesz
zsidó kortársainak: „Félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a
magukéval próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől
származó megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden
hívő megigazulására” (Róm 10,3-4). Ez az Istentől eredő megigazulás a
mindenkinek nyújtott irgalmasság; kegyelem, amely Jézus Krisztus
halálából és feltámadásából fakad. Krisztus keresztje tehát Isten
ítélete mindnyájunk és a világ fölött, mert az új élet és a szeretet
bizonyosságát kínálja nekünk.<br><br>22. A Jubileumhoz kapcsolódik a <em>búcsú</em>
is, mely az Irgalmasság Szentévében különleges jelentőséget nyer. A
bűneinkre adott megbocsátásnak Istennél nincsenek határai. Jézus
Krisztus halálában és feltámadásában teszi nyilvánvalóvá Isten
szeretetét, mely odáig megy, hogy szétrombolja az emberek bűnét.
Istennel való kiengesztelődésünk a húsvéti misztérium és az Egyház
közvetítése által lehetséges. Isten mindig kész a megbocsátásra, és soha
nem fárad bele, hogy mindig új és meglepő módon kínálja fel azt. Mi
azonban mindezek ellenére valamennyien vétkezünk. Tudjuk, hogy
tökéleteseknek kellene lennünk (vö. Mt 5,48), ugyanakkor nagyon is
érezzük a bűn súlyát. Miközben megtapasztaljuk a minket átformáló
kegyelem erejét, tapasztaljuk a bennünket akadályozó bűn hatalmát is. A
megbocsátás ellenére életünkben hordozzuk bűneink következményeinek
ellentmondásait. A kiengesztelődés szentségében Isten megbocsátja a
bűnöket és azokat valóban eltörli; a bűneink által magatartásunkban és
gondolatainkban hagyott negatív lenyomat azonban megmarad. Isten
irgalmassága viszont még ennél is erősebb. Az Atyától nyert búcsúvá
(indulgentia – a szerk.) válik, mely Krisztus Jegyesének közvetítésével
érkezik a bocsánatot nyert bűnöshöz, megszabadítja a bűn
következményének minden maradványától, és képessé teszi arra, hogy
szeretettel cselekedjen, és inkább a szeretetben növekedjék, mint hogy
visszaessen a bűnbe.<br><br>Az Egyház mint a szentek közössége él. E
közösség az Eucharisztiában, mely Isten ajándéka, olyan spirituális
egységként valósul meg, mely bennünket, hívőket a szentek és boldogok
megszámlálhatatlan seregéhez kapcsol (vö. Jel 7,4). Az ő szentségük
(sanctitas – a szerk.) törékenységünk segítségére siet, és így az
Anyaszentegyház imádságával és életével képes arra, hogy egyesek szent
volta megsegítse mások gyöngeségét. A Szentévben búcsúban részesülni
tehát azt jelenti, hogy azzal a bizonyossággal közeledünk az Atya
irgalmasságához, hogy megbocsátása kiterjed a hívő egész életére. A
búcsú a Krisztus megváltása minden jótéteményében részesülő Egyház
szentségének megtapasztalása, mert a megbocsátás kiterjed a legvégső
következményekig, ameddig csak Isten szeretete elér. Intenzíven éljük át
a Jubileumot, kérve az Atyától a bűnök bocsánatát és irgalmas
búcsújának kiáradását.<br><br>23. Az irgalmasság hatalma felülmúlja az
Egyház határait. Kapcsolatba hoz bennünket a zsidósággal és az
iszlámmal, melyek az irgalmasságot az egyik legfontosabb isteni
tulajdonságnak tekintik.<br><br>Izrael elsőként kapta meg azt a
kinyilatkoztatást, mely megmarad a történelemben, mint valami
mérhetetlen – az egész emberiségnek fölkínálandó – gazdagság kezdete.
Mint láttuk, az ószövetség történetét átszövi az irgalmasság, mert olyan
cselekedetekről van bennük szó, melyeket az Úr a népe javára hajtott
végre történelmének legnehezebb óráiban. Az iszlám pedig a Teremtőnek
kölcsönzött elnevezések közé sorolja az Irgalmas és Kegyes nevet is. A
muszlimok ajkán gyakran hangzik fel ez a megszólítás, mert úgy érzik,
hogy mindennapi gyöngeségükben az irgalmasság kíséri és támogatja őket.
Ők is hiszik, hogy az isteni irgalmasságot senki nem korlátozhatja, mert
annak kapuja mindig nyitva áll.<br><br>Ez az irgalmasságban átélt
Jubileumi Esztendő segítse elő a találkozást ezekkel a vallásokkal és a
többi nemes vallási hagyománnyal; tegyen nyitottabbá bennünket a
párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson
meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el
minden erőszakot és megkülönböztetést.<br><br>24. Gondolataink most az
Irgalmasság Anyja felé fordulnak. Tekintetének édessége kísérjen
bennünket a Szentévben, hogy valamennyien fölfedezhessük Isten
gyöngédségének örömét. Az emberré lett Isten misztériumának mélységét
senki sem ismerte meg úgy, mint Mária. Az ő életében mindent a
megtestesült Irgalmasság jelenléte határozott meg. A feltámadott
Megfeszített anyja belépett az isteni irgalmasság szentélyébe, mert
bensőségesen részesült az ő szeretetének misztériumában.<br><br>Miután
Isten kiválasztotta, hogy Fiának anyja legyen, Máriát az Atya szeretete
öröktől fogva arra készítette, hogy a Szövetség Szekrénye legyen Isten
és az emberek között. Fiával, Jézussal tökéletes összhangban őrizte
szívében az isteni irgalmasságot. Dicsérő éneke, mely Erzsébet házának
küszöbén hangzott el, az irgalmasságról szól, mely „nemzedékről
nemzedékre” (Lk 1,50) kiterjed. Szűz Mária prófétai szavaiban mi is
jelen voltunk. Ez bátorít és erősít bennünket, miközben átlépjük a Szent
Kaput, hogy megtapasztaljuk az isteni irgalmasság gyümölcseit. Mária a
kereszt alatt – Jánossal, a szeretett tanítvánnyal együtt – tanúja volt a
Jézus ajkáról elhangzó megbocsátó szavaknak. A legnagyobb megbocsátás,
ami azoknak szól, aki őt keresztre feszítették, megmutatja, hogy milyen
messzire képes elhatolni Isten irgalmassága. Mária tanúsítja, hogy Isten
Fiának irgalmassága határtalan, és kivétel nélkül mindenkihez eljut.
Forduljunk hozzá a Salve Regina ősi és mégis mindig új imádságával, hogy
bele ne fáradjon irgalmas szemeit felénk fordítani, és tegyen méltóvá
bennünket Fiának, Jézusnak, az irgalmasság arcának szemlélésére.<br><br>Imádságunk
mindazon szentekhez és boldogokhoz is szól, akik élethivatásuknak
tekintették az irgalmasságot. Különösen is gondolunk az irgalmasság nagy
apostolára, Kowalska Szent Fausztinára. Ő, aki arra kapott meghívást,
hogy elmerüljön az isteni irgalmasság mélységében, járjon közben értünk
és nyerje el számunkra, hogy életünk útját mindig Isten megbocsátásában
és szeretetébe vetett rendíthetetlen bizalommal járjuk.<br><br>25. A
rendkívüli Szentév célja, hogy a mindennapjainkban éljük meg az
irgalmasságot, mely az Atyától szüntelenül árad felénk. A Jubileum során
engedjük, hogy Isten meglepjen bennünket. Ő soha nem fárad bele, hogy
kitárja szíve kapuját, és újra meg újra megmutassa, hogy szeret
bennünket és meg akarja osztani velünk az életét. Az Egyház határozottan
érzi a sürgetést, hogy hirdesse Isten irgalmasságát. Élete akkor valódi
és hiteles, amikor meggyőződéssel hirdeti az irgalmasságot. Tudja, hogy
elsődleges feladata – főként az olyan nagy reményekkel és erős
ellentmondásokkal teljes időszakban, mint korunk – mindenkit bevezetni
Isten Krisztus arcán szemlélt irgalmasságának misztériumába. Az Egyház
arra hivatott, hogy elsőként legyen az irgalmasság őszinte tanúja,
azáltal, hogy úgy hirdeti és éli meg, mint Jézus Krisztus
kinyilatkoztatásának a központját. A Szentháromság szívéből, Isten
misztériumának legmélyéből fakad és árad szüntelenül az irgalmasság nagy
folyama. E forrás soha nem apadna el, bármilyen sokan is közelednek
hozzá. Amikor csak szüksége van rá valakinek, hozzá siethet, mert Isten
irgalmassága végtelen. Ilyen kifürkészhetetlen az irgalmasság
misztériumának mélysége, ennyire kimeríthetetlen a belőle áradó
gazdagság.<br><br>E Jubileumi Évben az Egyház legyen Isten szavának
visszhangja, mely határozottan és meggyőzően szólal meg mint a
megbocsátás, a támogatás, a segítség, a szeretet gesztusa és szava. Soha
ne fáradjon bele abba, hogy fölkínálja az irgalmasságot, és legyen
mindenkor türelmes a megbocsátásban és a bátorításban. Szólaljon meg az
Egyház által minden férfi és nő hangja, s bizalommal és szüntelenül
ismételje: „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és szeretetedről,
mely örökkévaló” (Zsolt 25,6).</p>
<br>Kelt Rómában, Szent Péternél, április
11-én, húsvét második, vagyis az Isteni Irgalmasság vasárnapjának
vigíliáján, az Úr 2015., pápaságom harmadik évében.<br><br><em>Ferenc</em><br><br></div>