[Grem] Papi szolgálat a kommunizmus idején / interjú Varjú I. atyával

[Emoke Greschik]

Papi szolgálat a kommunizmus idején - Varjú Imre atyával beszélgettünk

http://magyarkurir.hu/hirek/papi-szolgalat-kommunizmus-idejen-varju-imre-atyaval-beszelgettunk

*Varjú Imre atya*, a pestszentlőrinci Ibolya utcai kápolna nyugalmazott
plébánosa tavaly novemberben ünnepelte 81. születésnapját.  *Azok között a
papok között volt, akik 1956-ban a kórházakban segédkeztek, iratokat
sokszorosítottak, és akik a megtorlás idején börtönbe
kerültek.*Szerkesztőségünk a súlyos történelmi pillanatokban átélt
tapasztalatairól
kérdezte. Az ő történetével emlékezünk meg a kommunista diktatúrák
áldozatairól a február 25-i emléknapon.

*Hogyan élték meg 56 első napjait a központi papnevelő intézetben?*

- Az *1956*-os események első felvonásából nem ért el hozzánk semmi, mert
éppen lelkigyakorlaton vettünk részt. Egy hétig tartott, egymással nem
beszéltünk, rádiót nem hallgattunk, az elöljárók nem tájékoztattak minket.
Vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlatos csend, akkor tudtuk meg, mi
történt. Rögtön arra gondoltunk, hogy* biztosan vannak sebesültek, el kell
mennünk hozzájuk. Hatodéves, frissen felszentelt papok voltunk,
szeptembertől voltunk a központi szemináriumban. Nyolc-tíz felszentelt pap
lehetett akkor ott, mindenki kiment a kórházakba, én vasárnap délelőtt a
szentmise után a Bakáts téri kórházba mentem. Tele voltak sebesülttel,
főleg egyetemisták és munkás fiatalok voltak. Reverendában mentem, vittem a
kenetet, az Oltáriszentséget. Megbeszéltük, hogy kijövök mindennap:
áldoztattam, gyóntattam*.

*Mi történt az orosz csapatok bejövetelekor? Folytathatták ezt a
szolgálatot?*

- November 4-én reggel hétre voltam beosztva misére az Egyetemi templomba. *A
rádióból már tudtam, hogy a szovjetek visszajöttek. Három tank állt a
Kálvin téren, az egyiknek a csöve az Üllői útra, másiké a kiskörútra, a
harmadik a Kecskeméti utcára irányult. A szovjet katonák lőttek mindenkire,
aki élt és mozgott. Az ablakból láttam, hogy a Kecskeméti utcán jön egy
ember a templom felé, felbukik és elterül.* * Kimentem, behúztam a járda
szélére, feloldoztam. *Láttam, hogy halott. A hétórás misét átadtam egy
újmisés papnak*, egy marék Oltáriszentséget belekötöttem egy oltárkendőbe
és a nyakamba akasztottam. **A Kálvin téren látták az oroszok, hogy jön egy
reverendás pap. Nyakamban volt az Oltáriszentség. Két katona rám szegezte a
géppuskát.*
*Nem féltem, hogy meg fogok halni, arra gondoltam: akkor nem tudom bevinni
az Oltáriszentséget a kórházba, tehát nem halhatok meg. És arra, hogy
Jézust viszem, ha lelőnek, csak fölvisz a mennyországba utána. Elmentem a
tankok előtt anélkül, hogy lőttek volna. Vasárnaptól péntekig a kórházban
voltam, át sem öltöztem. Keddig nem tudtam lefeküdni sem. Vasárnap és
hétfőn megállás nélkül hozták be a halottakat és a sebesülteket, folyton
ment a műtét, hétfő estére elfogyott az érzéstelenítő. Ennek hiányában a
papot keresték az emberek. Volt egy ember, akinek érzéstelenítés nélkül
levágták a lábát térdből: engem hívott, erősen belém kapaszkodott, fogta
mindkét kezem, csupa vér lettem. Nem volt ott hitetlen ember, a katolikusok
mind gyóntak és áldoztak, a többiek is imádkoztak velünk együtt. A
koraszülött központból is lehoztak 82 koraszülött újszülöttet, kivették
őket az inkubátorokból, mert szétlőtték az elektromos központot. Egy pohár
vízzel megkereszteltem 82 gyereket. A nővér mondta a neveket, én háromszor
keresztet rajzoltam a homlokukra a vízzel. De egy dolgot elmulasztottam:
nem anyakönyveztem őket. Voltak köztük, akik túlélték, és később a szüleik
az elsőáldozásukra készülve azt mondták, hogy a kórházban lettek
megkeresztelve azokban a napokban. **Volt valamilyen szervezettség a papok
között?*

- Nem sokat tudtunk egymásról azokban a napokban. November 4-én ketten
rekedtünk kint, azt sem tudták rólunk, élünk vagy halunk. November végén a
szemináriumban én tartottam az önképzőköri előadást: Várják-e még a papokat
a világban? címmel. Az előadásban elmondtam, és aztán le is írtam, amit a
kórházban megéltem. Két-három hét múlva jöttek vidékről a levelek a
papoktól, hogy mondjuk el, mi is történt Pesten. Négyen összedugtuk a
fejünket, és írtunk egy harmincoldalas brossúrát, stencilgéppel
sokszorosítottuk. Ez persze tilos volt, feltörtük az irodát és éjjel
dolgoztunk. Reggel 300 példányban kipostáztuk az ország papjainak.

*A megtorlás nem maradt el. Mikor kezdték keresni az elkövetőket? *

- Később a házkutatások során megtalálták ezeket a brossúrákat a papoknál.
1956 karácsonyára a váci püspök gyorsan kihelyezett minket a központi
szemináriumból, mert a nyomozók már nyomon voltak. Én Pécelre kerültem, és
májusig nem találtak rám.* Május 10-én jöttem haza a gyerekekkel a
hittanóráról, amikor két férfi jött szembe. A gyerekeket elküldték, engem
magukkal vittek a plébániára. Feltúrták a szobámat, engem pedig a
Gyorskocsi utcába vittek, ott töltöttem a nyomozási szakasz három hónapját.
Harminc papot gyűjtöttek össze, akik írtuk, stencileztük, terjesztettük az
iratot. Halállal fenyegetettek, ha nem vallok. Három hónap után átkerültem
a Markó utcába, ahol fél évet töltöttem, majd első fokon hét év börtönt
kaptam államellenes izgatásért, a rendszer megdöntésére irányuló
szervezkedésért, a kommunizmus ellen felbujtó iratok terjesztéséért.
Kikerültem a Gyűjtőfogházba fél évre, aztán Vácra fél évre, onnan mentem a
Legfelsőbb Bíróságra, ahol négy év szigorított fogházra ítéltek.
Márianosztrán négyen voltunk egy cellában, mindannyian papok. 1959-ben
szabadultam: Kádár már elég erősnek érezte a rendszert, és megfelezték
azoknak a büntetését, akik öt évnél kevesebb büntetést kaptak.*

*Hogyan lehetett túlélni a megpróbáltatásokat? *

- Én 24 éves koromban kerültem a börtönbe, fiatal voltam, jól bírtam. A
többiek, akiknek családjuk, feleségük volt, sokat sírtak esténként. Sokakat
megkínoztak. *A Markó utcában 4x2 méteres cellában aludtunk tizenegyen. Ha
valakinek fordulni kellett, fordult mindenki. Márianosztrán egyszer
szigorított sötétzárkát kaptam, mert egy paptársamnak eljuttattam egy
szelet kenyeret. Tíz napig mindennek a felét kaptam, éjszaka hanyatt fekve
kellett feküdni úgy, hogy a szemembe világítottak vakító fénnyel. Hideg
volt nagyon, csak egy csövön ment a forró víz, ott melengettük a kezünket.
Egy szál ing és egy darócruha volt rajtunk, sokszor megfázott a vesénk. De
fiatalok voltunk, játszottunk is, futóversenyt rendeztünk a poloskákkal,
amelyeket éjjel befogtunk. Nem tartottam magam áldozatnak.* Pedig volt ott
egy újságíró, akinek magas beosztása volt a munkástanácsban is, és *ő azt
mondta: a periratok alapján engem biztosan ki fognak végezni. Három embert
ki is végeztek mellőlem. Hajnalban voltak a kivégzések, kiabáltak az
emberek,* *kérték a papoktól a feloldozást. Imádkoztam értük. Amikor
kialakították a 301-es parcellát, a cellatársaim oda kerültek. Elmegyek
hozzájuk, imádkozom értük, amikor csak tehetem, úgy járok oda, mintha
templomba mennék*.

*Érte-e valamilyen megkülönböztetés a börtönben, amiért papként került oda?*

- *Négyen voltunk, akik együtt kerültünk akkor börtönbe. Kuklay Antal, aki
életfogytiglant kapott, amit azután csökkentetek. Él még egy másik pap
Kanadában, a harmadik vagyok én, a negyedik társunk, egy jezsuita már
meghalt. Ahol én voltam, ott a papokat nem verték*. A váci fogházba pedig
lehetett küldetni évente kétszer két kilós csomagot: kovásztalan süteményt
és mazsolát kértünk. Ha a mazsolát vízbe tesszük, feloldódik a benne lévő
szőlőcukor, és ha összenyomjuk, kifolyik belőle a must. Orvosságos fiolába
gyűjtöttük. Öt-hat csepphez egy csepp vizet adtunk, az volt a misebor.
Négyen papok mindennap miséztünk a cellában.
A börtönévek alatt egyszer érzékenyültem el. Egy szép napsütéses májusi
napon a Gyorskocsi utcába a szürkeségbe berepült a résre nyitott ablakon
egy gyönyörű színes pillangó. Pár percig repdesett és kirepült: akkor
éreztem meg, milyen a szabadság. Szép volt, a szabadságot hirdette. Még egy
állatnak is könnyebb, mint az embernek. Az ember meggyötri a másikat: a
Gyorskocsi utcában kegyetlenül verték a foglyokat.

*Mi történt a szabadulása után? Hogyan tudta folytatni papi szolgálatát?*

- *Megbélyegzett voltam, sem városba, sem a fővárosba nem helyezhettek, a
kiskunhalasi tanyákra kerültem. Templomokban nem tarthattam misét, de az
iskolákban igen. Minden gyerek hittanos volt, a pedagógusok is ott voltak a
miséken, mondván, hogy vigyáznak a gyerekekre. Később Újpest-Megyerre,
Soroksárra, Rákospalotára kerültem káplánnak. Bánk József volt akkor a váci
püspök, aki aztán Borsosberénybe küldött egy csendes plébániára. Csodás
világ volt, a palócok szíve-lelke vallásos volt, mindenki járt hittanra.*

*Minden léptünket figyelték. Pécelről egyszer elmentem Turára meglátogatni
egy szintén börtönből szabadult osztálytársamat, megírtam neki, hogy mikor
leszek ott. Tura felé menet láttam, hogy innen-onnan utánam szegődik
egy-egy motorbicikli. Turán a plébános szólt, hogy az atya nincs ott,
elment. Nem bírta a feszültséget, fel is őrölték idegileg, pár év múlva
infarktust kapott. Tudtam, hogy figyelnek, bármerre jártam, mindig volt
beépített ember. Volt, aki meg is mondta, és kért, hogy a jelenlétében ne
mondjak olyat, amit jelentenie kell. Borsosberényben lakott a szomszédban
egy bácsi, ő is megvallotta, hogy rám állították*. *Kérte, hogy itassam
mindig le, ha együtt vagyunk, akkor nem emlékszik majd semmire. Pista bácsi
nagyokat ivott a szilvapálinkámból.*

Tíz évet töltöttem Borsosberényben, azután vállalta a váci püspök, hogy
Pestszentlőrincre helyez. Engedélyt kellett volna kérnie, ha valakit
városba akart helyezni, de ő ezt nem tette meg. Ott voltam 25 évig, *onnan
hívott el a Mátyás-templomba Erdő Péter, aki akkor érsek volt. Amikor
nyugdíjba mentem, szintén Erdő Péter javaslatára idejöttem a
pestszentlőrinci Ibolya utcai kápolnába, itt végzem most a lelkipásztori
munkámat.*

Fotó: Thaler Tamás

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20140225/fa14a923/attachment.html