<div dir="ltr"><h1>Papi szolgálat a kommunizmus idején - Varjú Imre atyával beszélgettünk</h1>
<div>
<span>
<a href="http://magyarkurir.hu/hirek/papi-szolgalat-kommunizmus-idejen-varju-imre-atyaval-beszelgettunk" target="_blank">http://magyarkurir.hu/hirek/papi-szolgalat-kommunizmus-idejen-varju-imre-atyaval-beszelgettunk</a></span></div>
<div>
<div>
<div>
<p><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Varjú Imre atya</b></u>, a pestszentlőrinci Ibolya utcai
kápolna nyugalmazott plébánosa tavaly novemberben ünnepelte 81.
születésnapját. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Azok között a papok között volt, akik 1956-ban a
kórházakban segédkeztek, iratokat sokszorosítottak, és akik a megtorlás
idején börtönbe kerültek.</b></u> Szerkesztőségünk a súlyos történelmi
pillanatokban átélt tapasztalatairól kérdezte. Az ő történetével
emlékezünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól a február 25-i
emléknapon.</p> </div>
</div>
</div>
<p><img src="http://magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/Zsuzsa/varj.JPG" style="margin:10px auto;vertical-align:middle;display:block" height="357" width="500"></p><p><b>Hogyan élték meg 56 első napjait a központi papnevelő intézetben?</b></p>
<p>–
Az <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>1956</b></u>-os események első felvonásából nem ért el hozzánk semmi, mert
éppen lelkigyakorlaton vettünk részt. Egy hétig tartott, egymással nem
beszéltünk, rádiót nem hallgattunk, az elöljárók nem tájékoztattak
minket. Vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlatos csend, akkor tudtuk
meg, mi történt. Rögtön arra gondoltunk, hogy<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> biztosan vannak
sebesültek, el kell mennünk hozzájuk. Hatodéves, frissen felszentelt
papok voltunk, szeptembertől voltunk a központi szemináriumban.
Nyolc-tíz felszentelt pap lehetett akkor ott, mindenki kiment a
kórházakba, én vasárnap délelőtt a szentmise után a Bakáts téri kórházba
mentem. Tele voltak sebesülttel, főleg egyetemisták és munkás fiatalok
voltak. Reverendában mentem, vittem a kenetet, az Oltáriszentséget.
Megbeszéltük, hogy kijövök mindennap: áldoztattam, gyóntattam</b></u>.</p><p><b>Mi történt az orosz csapatok bejövetelekor? Folytathatták ezt a szolgálatot?</b></p><p>–
November 4-én reggel hétre voltam beosztva misére az Egyetemi
templomba. <b style="background-color:rgb(234,209,220)">A rádióból már tudtam, hogy a szovjetek visszajöttek. Három
tank állt a Kálvin téren, az egyiknek a csöve az Üllői útra, másiké a
kiskörútra, a harmadik a Kecskeméti utcára irányult. A szovjet katonák
lőttek mindenkire, aki élt és mozgott. Az ablakból láttam, hogy a
Kecskeméti utcán jön egy ember a templom felé, felbukik és elterül.</b> <b style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>
Kimentem, behúztam a járda szélére, feloldoztam. </u></b>Láttam, hogy halott. A
hétórás misét átadtam egy újmisés papnak<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>, egy marék Oltáriszentséget
belekötöttem egy oltárkendőbe és a nyakamba akasztottam. </b></u><u style="background-color:rgb(213,166,189)"><b>A Kálvin téren
látták az oroszok, hogy jön egy reverendás pap. Nyakamban volt az
Oltáriszentség. Két katona rám szegezte a géppuskát.</b></u> <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Nem féltem, hogy
meg fogok halni, arra gondoltam: akkor nem tudom bevinni az
Oltáriszentséget a kórházba, tehát nem halhatok meg. És arra, hogy
Jézust viszem, ha lelőnek, csak fölvisz a mennyországba utána. Elmentem a
tankok előtt anélkül, hogy lőttek volna. Vasárnaptól péntekig a
kórházban voltam, át sem öltöztem. Keddig nem tudtam lefeküdni sem.
Vasárnap és hétfőn megállás nélkül hozták be a halottakat és a
sebesülteket, folyton ment a műtét, hétfő estére elfogyott az
érzéstelenítő. Ennek hiányában a papot keresték az emberek. Volt egy
ember, akinek érzéstelenítés nélkül levágták a lábát térdből: engem
hívott, erősen belém kapaszkodott, fogta mindkét kezem, csupa vér
lettem. Nem volt ott hitetlen ember, a katolikusok mind gyóntak és
áldoztak, a többiek is imádkoztak velünk együtt. A koraszülött
központból is lehoztak 82 koraszülött újszülöttet, kivették őket az
inkubátorokból, mert szétlőtték az elektromos központot. Egy pohár
vízzel megkereszteltem 82 gyereket. A nővér mondta a neveket, én
háromszor keresztet rajzoltam a homlokukra a vízzel. De egy dolgot
elmulasztottam: nem anyakönyveztem őket. Voltak köztük, akik túlélték,
és később a szüleik az elsőáldozásukra készülve azt mondták, hogy a
kórházban lettek megkeresztelve azokban a napokban. <br><img src="http://magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/Zsuzsa/varjuimre.JPG" style="margin:10px auto;vertical-align:middle;display:block" height="434" width="300"></b></u><b>Volt valamilyen szervezettség a papok között?</b></p>
<p>–
Nem sokat tudtunk egymásról azokban a napokban. November 4-én ketten
rekedtünk kint, azt sem tudták rólunk, élünk vagy halunk. November végén
a szemináriumban én tartottam az önképzőköri előadást: Várják-e még a
papokat a világban? címmel. Az előadásban elmondtam, és aztán le is
írtam, amit a kórházban megéltem. Két-három hét múlva jöttek vidékről a
levelek a papoktól, hogy mondjuk el, mi is történt Pesten. Négyen
összedugtuk a fejünket, és írtunk egy harmincoldalas brossúrát,
stencilgéppel sokszorosítottuk. Ez persze tilos volt, feltörtük az
irodát és éjjel dolgoztunk. Reggel 300 példányban kipostáztuk az ország
papjainak.</p><p><b>A megtorlás nem maradt el. Mikor kezdték keresni az elkövetőket? </b></p><p>–
Később a házkutatások során megtalálták ezeket a brossúrákat a
papoknál. 1956 karácsonyára a váci püspök gyorsan kihelyezett minket a
központi szemináriumból, mert a nyomozók már nyomon voltak. Én Pécelre
kerültem, és májusig nem találtak rám.<u style="background-color:rgb(213,166,189)"><b> Május 10-én jöttem haza a
gyerekekkel a hittanóráról, amikor két férfi jött szembe. A gyerekeket
elküldték, engem magukkal vittek a plébániára. Feltúrták a szobámat,
engem pedig a Gyorskocsi utcába vittek, ott töltöttem a nyomozási
szakasz három hónapját. Harminc papot gyűjtöttek össze, akik írtuk,
stencileztük, terjesztettük az iratot. Halállal fenyegetettek, ha nem
vallok. Három hónap után átkerültem a Markó utcába, ahol fél évet
töltöttem, majd első fokon hét év börtönt kaptam államellenes
izgatásért, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért, a
kommunizmus ellen felbujtó iratok terjesztéséért. Kikerültem a
Gyűjtőfogházba fél évre, aztán Vácra fél évre, onnan mentem a Legfelsőbb
Bíróságra, ahol négy év szigorított fogházra ítéltek. Márianosztrán
négyen voltunk egy cellában, mindannyian papok. 1959-ben szabadultam:
Kádár már elég erősnek érezte a rendszert, és megfelezték azoknak a
büntetését, akik öt évnél kevesebb büntetést kaptak.</b></u></p><p><b>Hogyan lehetett túlélni a megpróbáltatásokat? </b></p><p>–
Én 24 éves koromban kerültem a börtönbe, fiatal voltam, jól bírtam. A
többiek, akiknek családjuk, feleségük volt, sokat sírtak esténként.
Sokakat megkínoztak. <u style="background-color:rgb(213,166,189)"><b>A Markó utcában 4x2 méteres cellában aludtunk
tizenegyen. Ha valakinek fordulni kellett, fordult mindenki.
Márianosztrán egyszer szigorított sötétzárkát kaptam, mert egy
paptársamnak eljuttattam egy szelet kenyeret. Tíz napig mindennek a
felét kaptam, éjszaka hanyatt fekve kellett feküdni úgy, hogy a szemembe
világítottak vakító fénnyel. Hideg volt nagyon, csak egy csövön ment a
forró víz, ott melengettük a kezünket. Egy szál ing és egy darócruha
volt rajtunk, sokszor megfázott a vesénk. De fiatalok voltunk,
játszottunk is, futóversenyt rendeztünk a poloskákkal, amelyeket éjjel
befogtunk. Nem tartottam magam áldozatnak.</b></u> Pedig volt ott egy újságíró,
akinek magas beosztása volt a munkástanácsban is, és <u style="background-color:rgb(213,166,189)"><b>ő azt mondta: a
periratok alapján engem biztosan ki fognak végezni. Három embert ki is
végeztek mellőlem. Hajnalban voltak a kivégzések, kiabáltak az emberek,</b></u>
<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>kérték a papoktól a feloldozást. Imádkoztam értük. Amikor kialakították a
301-es parcellát, a cellatársaim oda kerültek. Elmegyek hozzájuk,
imádkozom értük, amikor csak tehetem, úgy járok oda, mintha templomba
mennék</b></u>.</p><p><b>Érte-e valamilyen megkülönböztetés a börtönben, amiért papként került oda?</b></p><p>–
<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Négyen voltunk, akik együtt kerültünk akkor börtönbe. Kuklay Antal, aki
életfogytiglant kapott, amit azután csökkentetek. Él még egy másik pap
Kanadában, a harmadik vagyok én, a negyedik társunk, egy jezsuita már
meghalt. Ahol én voltam, ott a papokat nem verték</b></u>. A váci fogházba pedig
lehetett küldetni évente kétszer két kilós csomagot: kovásztalan
süteményt és mazsolát kértünk. Ha a mazsolát vízbe tesszük, feloldódik a
benne lévő szőlőcukor, és ha összenyomjuk, kifolyik belőle a must.
Orvosságos fiolába gyűjtöttük. Öt-hat csepphez egy csepp vizet adtunk,
az volt a misebor. Négyen papok mindennap miséztünk a cellában.<br>A
börtönévek alatt egyszer érzékenyültem el. Egy szép napsütéses májusi
napon a Gyorskocsi utcába a szürkeségbe berepült a résre nyitott ablakon
egy gyönyörű színes pillangó. Pár percig repdesett és kirepült: akkor
éreztem meg, milyen a szabadság. Szép volt, a szabadságot hirdette. Még
egy állatnak is könnyebb, mint az embernek. Az ember meggyötri a
másikat: a Gyorskocsi utcában kegyetlenül verték a foglyokat. <br><img src="http://magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/Zsuzsa/varju.JPG" style="margin:10px auto;vertical-align:middle;display:block" height="320" width="500"></p>
<p><u><b>Mi történt a szabadulása után? Hogyan tudta folytatni papi szolgálatát?</b></u></p><p>–
<u><b>Megbélyegzett voltam, sem városba, sem a fővárosba nem helyezhettek, a
kiskunhalasi tanyákra kerültem. Templomokban nem tarthattam misét, de az
iskolákban igen. Minden gyerek hittanos volt, a pedagógusok is ott
voltak a miséken, mondván, hogy vigyáznak a gyerekekre. Később
Újpest-Megyerre, Soroksárra, Rákospalotára kerültem káplánnak. Bánk
József volt akkor a váci püspök, aki aztán Borsosberénybe küldött egy
csendes plébániára. Csodás világ volt, a palócok szíve-lelke vallásos
volt, mindenki járt hittanra.</b></u></p><p><b style="background-color:rgb(213,166,189)"><u>Minden léptünket figyelték. Pécelről
egyszer elmentem Turára meglátogatni egy szintén börtönből szabadult
osztálytársamat, megírtam neki, hogy mikor leszek ott. Tura felé menet
láttam, hogy innen-onnan utánam szegődik egy-egy motorbicikli. Turán a
plébános szólt, hogy az atya nincs ott, elment. Nem bírta a
feszültséget, fel is őrölték idegileg, pár év múlva infarktust kapott.
Tudtam, hogy figyelnek, bármerre jártam, mindig volt beépített ember.
Volt, aki meg is mondta, és kért, hogy a jelenlétében ne mondjak olyat,
amit jelentenie kell. Borsosberényben lakott a szomszédban egy bácsi, ő
is megvallotta, hogy rám állították</u></b>. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Kérte, hogy itassam mindig le, ha
együtt vagyunk, akkor nem emlékszik majd semmire. Pista bácsi nagyokat
ivott a szilvapálinkámból.</b></u></p><p>Tíz évet töltöttem Borsosberényben,
azután vállalta a váci püspök, hogy Pestszentlőrincre helyez. Engedélyt
kellett volna kérnie, ha valakit városba akart helyezni, de ő ezt nem
tette meg. Ott voltam 25 évig, <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>onnan hívott el a Mátyás-templomba Erdő
Péter, aki akkor érsek volt. Amikor nyugdíjba mentem, szintén Erdő Péter
javaslatára idejöttem a pestszentlőrinci Ibolya utcai kápolnába, itt
végzem most a lelkipásztori munkámat.</b></u></p><p>Fotó: Thaler Tamás</p><p>Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír</p></div>