[Grem] Fw: Mi történt 1945.febr.11-én este?

[Dr. Weinzierl Tamás]

Kedves Lista, annak, aki  szeretne többet tudni erről a vérfürdőbe torkolló akcióról, ajánlom figyelmébe a Rubicon 2012/3. számát. 

Üdvözlettel: Weinzierl Tamás

Sent: Monday, February 17, 2014 1:13 PM
Subject: Mi történt 1945.febr.11-én este?


 

  : Hátha valaki nem tudja - Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?


  Hátha valaki nem tudja.

  Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a
  megemlékezést. Aztán, meggondolatlanúl, belelapoztam az "RTV
  Részletes" újságba, megnéztem a február 11-i műsorokat.
  Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar
  férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az
  M-1, az M-2, de a Duna és a Duna-World), de a közszolgálati rádiók:
  a Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádió tingli-tangli vidám
  műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon
  néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról,
  hozzávetőleg ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi
  csatában.

   Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

   Tudjuk, ez évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én
  történt kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a
  Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai,
  hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat,
  elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést
  megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a
  Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

  Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán
  bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok,
  feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a
  Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi
  utánpótlás akadozott, majd a szükség-repülőtérként használt
  Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok,
  Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch
  Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember -
  nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák - felett
  rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre
  Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával
  elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk,
  azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek,
  összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó
  parancsát.

  Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a
  Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat,
  melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel
  sem rendelkeztek, a kitörést már "váró" szovjetek a Széna és
  Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.

  Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett,
  lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések
  szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából
  másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat,
  (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása
  alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a
  magyar halott.

  És itt meg kell állni. Megállni és nem azt boncolgatni, hogy az
  elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel,
  hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta)
  érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig
  ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis
  ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka
  mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése,
  halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen
  már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg,
  s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi
  történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a
  Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek
  szenvedését a Várba betörő szovjetek, nem gyógyszerrel,
  kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval
  rövidítették le.

  Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával
  azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év
  után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy
  tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a
  kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból
  álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette
  Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a "Requiem egy
  hadseregért" című könyvében. Megemlékezni, s nem azon
  fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S
  mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari
  ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti
  gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában
  ugyanezen harcban esett el.

  Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett
  katonákat a hamisan csengő "fasiszta" jelző súlya alól, s ezzel
  felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a
  hideg februárelejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még
  többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban
  lévőkre vár!

  Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre!
  Legyen emlékük áldott!


--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20140217/85a6a803/attachment.html